BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. június 29., hétfő

18. A játék (1.rész)






– Az ördög vigye el az átkozott rezervátumbelieket az átkozott szerződésükkel. Mindig tudják, melyik a legalkalmatlanabb időpont – morogtam szinte hangtalanul, amikor megláttam Blackéket a kocsifelhajtón, biztos voltam benne, hogy Bella nem értette mit beszélek. Túl gyors és csöndes voltam az ő fülének.

Szerettem volna vele tölteni egy kis időt kettesben, mielőtt megismerkedem hivatalosan Swan rendőrfőnökkel, avagy mielőtt életveszélyes játékunkat lejátsszuk a családommal Bella szeme láttára. Már alig vártam a játékot, de előtte a karomban akartam tartani ezt a gyönyörű, bátor emberlányt, aki a puszta létezésével rabul ejtette a szívemet. Újra meg akartam csókolni, ezért még nagyobb csalódottsággal töltött el az indiánok feltűnése.

– Hát, ez keresztbe tett – morogtam végül hangosabban, hogy Bella is hallhassa, de hangomból nem bírtam eltüntetni a haragomat.

Billy Black egyfolytában a figyelmeztetéseit szuggerálta felém, közben a legcifrább jelzőkön elmélkedett, amivel Charlie előtt illetni fog. A fia csupán bosszankodott, ugyanazért, amiért nem olyan régen még Mike, Eric és Tyler: Bella számára én voltam az, amiről ők csupán ábrándoztak. Ez önelégültséggel töltött el.

– Azért jött, hogy figyelmeztesse Charlie-t? – kérdezte Bella megszeppenten, mire bólintottam, már meg sem lepett az éles látása.

Az ősi gyűlölet és undor fellángolt bennem, a felszínre akart törni, hogy megmutassa az átkozott rezervátumbelieknek, hol a helyük. Morgás készült előtörni a mellkasomból, Bella hangja visszarántott Billy Black kihívó gondolataiból.

– Bízd ezt rám! – kérte esdeklőn, mire komoran rápillantottam.

Nem tudtam, vajon engem, vagy a büdös barátait félti jobban, de nem számított. Carlisle helyeselte volna Bella ötletét, így én sem láttam benne semmi kivetnivalót. Hacsak azt nem, hogy emiatt az együtt eltöltendő óráim száma lecsökkent Bellával. És mégsem kezdhettem el éppen most megszegni a szerződést, amikor végre már csak egy lépés választ el attól, hogy hivatalosan is együtt legyünk.

– Igen, alighanem az lesz a legjobb – bólintottam, aztán figyelmeztetőleg hozzátettem. – De légy óvatos! A gyerek semmit sem sejt az egészből.

A szemem sarkából láttam, hogy Bella bosszúsan összevonja a szemöldökét, és a hangján is kihallatszott, hogy haragszik.

– Jacob nem sokkal fiatalabb, mint én! – mutatott rá teljesen hiábavalóan, hiszen minden ott volt Billy Black és a fia fejében.

Ők valóban nyitott könyv voltak a számomra, nem úgy, mint Bella. De azért örültem, hogy Bella testbeszédét és mimikáját már kiismertem, így tisztában voltam vele nagyjából, mikor mire gondol.

Ránéztem, láttam a sértődöttséget barna szemeiben, és a haragomat egy pillanatra elfelejtettem.

– Igen, tudom – feleltem incselkedve, miközben rámosolyogtam. – Vidd be őket a házba, hogy el tudjak menni! Alkonyattájt érted jövök.

Bella a kilincsre tette apró kezét, miközben beszéltem. Nem akarózott mennie, ahogy nekem is nehezemre esett elengednem.

– Kéred a furgonom? – ajánlotta föl kedvesen, bár kissé aggodalmas arcot vágva, de egy legyintéssel elhárítottam.

– Gyorsabban hazaérek, mint ezzel a csotrogánnyal – feleltem, s bár tisztában voltam vele, hogy kissé nyersen viselkedem, de gondoltam ezúttal elnézi nekem, ha sértegetem a járművét, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni.

– Nem muszáj elmenned – jegyezte meg, és már nevetnem kellett, annyira elkeseredett arcot vágott hozzá.

Mennyire szerettem volna a kedvére tenni, maradni, és a karomba zárni, hogy senki ne bánthassa... hogy senki ne szakíthasson el bennünket egymástól. De most nem maradhattam, ha meg akartam tartani a megállapodást. És ha mégis bekísérném Bellát, akkor vészes közelségbe kerülnék Blackékkel, ennek pedig beláthatatlan következményei lehettek volna. Nem kockáztathattam. Bella közelében nem.

– De, ami azt illeti, muszáj. Ha sikerül megszabadulnod tőlük, még mindig ott van Charlie: fel kell készítened rá, hogy bemutatod neki az új fiúdat – erre a gondolatra elvigyorogtam magam.

El sem tudtam képzelni abszurdabb helyzetet, mint a tőlem jó pár évvel fiatalabb Charlie-nak elmondani, hogy tisztelem, becsülöm a lányát, és mindennél jobban áhítom édes vérét, másrészt pedig kívánatos testét... Bella kétségbeesetten felnyögött, úgy láttam rajta, hogy szívesebben intézi el hatszor Blackéket, mintsem egyszer szembe merjen állni az apjával ilyen ürüggyel, mint a mostani.

Magamon éreztem az idősebb Black tekintetét, úgy gondoltam, eleget leskelődtek, hát lássanak is valamit.

– Nemsokára visszajövök – adtam a szavamat Bellának, aztán egy pillanatra összeakasztottam a tekintetem Billy Blackkel. Kihívón meredtünk egymásra egy végtelen másodpercig, aztán Bellához hajoltam, és megcsókoltam lágyan az álla alatti finom ívet. Hallottam, ahogy a szíve végrehajtja a szokásos reanimációját, s elégedett mosollyal nyugtáztam, amint az idősebb Black közönyös álarca váratlanul a porba hull, átadva helyét a féktelen haragnak.

– Nemsokára – ismételte Bella elszántan figyelmeztetve, és biztos voltam benne, hogy amennyire az udvariasság szabályai megengedik, rövidre zárja a Black família látogatását.

Figyeltem kecsesen ringó csípőjét, tétova mozdulatait, ahogy sután lépdelt a vendégei felé, futni nem mert, gondoltam biztosan nem akar elvágódni ennyi szemtanú jelenlétében, ezért csupán szaporán szedte a lábait.

– Helló, Billy! Szia, Jacob! – köszöntötte barátságosan a barátait, de hallottam a hangjában a feszültséget. – Charlie nincs itthon. Remélem, nem vártok túl régóta!

"Milyen vörös az arca! Vajon Cullen miatt van ez, vagy azért, mert megláttuk őket?" – morfondírozott az ifjabb Black, mire hangosan felmordultam a furgonban. Jó megfigyelő volt, túl jó.

"Mennyit tudhat ez a lány? Bizonyára fogalma sincs, kicsodák Cullenék? Különben nem engedte volna az előbb, hogy... " – erre viszont már felnevettem. Billy Black olyannyira találta felháborítónak az iménti majdnem csókunkat, hogy még gondolatban sem volt hajlandó befejezni.

– Nem túl régóta – szólalt meg végül dühtől és félelemtől remegő hangon, majd az ölében heverő zacskóra mutatott. – Csak ezt akartam odaadni neki.

– Köszönjük! – felelte Bella, és úgy láttam, mintha épp egy hisztérikus nevetést igyekezne magába fojtani. Aztán eszébe juthatott, ami mondtam neki. – Nem jöttök be egy percre, hogy megszárítkozzatok.

Amint betessékelte Blackéket az ajtón, kiszálltam az autóból. Bella lenyúlt Billyhez, és kivette a kezéből a barna csomagot. Majd megőrültem a helyzet abszurditásától. Bellát beengedni egy fedél alá a hozzájuk hasonlókkal...

– Ezt elvehetném esetleg? – kérdezte közben, aztán felém fordult, hogy becsukja az ajtót.

Mielőtt bezáródott, Bella tekintete aggódva felém villant, de semmit nem tehettem, amivel megnyugtattam volna. Tehetetlenül szemléltem, ahogy eltűnik az ajtó mögött. A fejemben még ott csengett Jacob Black csalódott haragja, abban reménykedett, hogy Bella talán elmegy vele valamikor sétálni a tengerpartjukra. Gondolataiban Bella arca csillogott, mosolygott, nekem pedig eszembe jutott, amikor arról mesélt, hogyan jött rá, hogy mi is vagyok pontosan. Úgy tűnik, valóban mély hatást gyakorolt erre a kölyökre.

Halovány mosollyal az ajkamon elsiettem, de szinte azonnal meg is torpantam, mert az ajtó újra kinyílt. Megbújtam a ház melletti sűrűben, így én tisztán láttam Jacobot, amint dohogva kibaktat a házból.

"Minek kell neki egy ilyen flancos, gazdag ficsúr? Nem értem a nőket!"

Kizártam a gondolataimból a további nyafogását. Nem tudtam volna olyan helyzetet mondani, amiben Bella bármilyen módon is vonzónak találta volna ezt a gyereket, és ezúttal a 'gyerek' jelző abszolút találó volt rá.

Fókuszáltam, hogy halljam a házban folyó beszélgetést, de hiába, a házban néma csönd honolt. Mit csinálhatnak? Egyértelmű volt, hogy Billy meg akart szabadulni a fiától, tehát olyasmit akart szóba hozni, amiről nem akarta, hogy Jacob is tudjon. A fiú flegmán keresett valamit a fekete furgon csomagtartójában, a fejébe nézve futólag láttam valami fényképalbumot, de ebben a pillanatban jobban érdekelt az, hogy mit csinál az apja a házban Bellával.

Villámgyorsan átrohantam a hátsó kertbe, aztán megálltam a konyhaablaknál, ahonnan tisztán láttam és hallottam őket, de egyikük sem vehetett észre engem. Bellát Billy gondolatain keresztül figyeltem, idegesnek látszott, de ilyen elszántságot még soha nem figyeltem meg a szemeiben. Már beszélgettek, mire odaértem. Bella valamiért dühösnek tűnt, amikor visszavágott az öregnek.

– Igaz! Csakugyan nem tartozik! – vágta oda z öregnek, aki meglepődött az ellenséges hang hallatán.

"Soha nem láttam még ilyen harciasnak. De tudja, mit védelmez?" – elmélkedett Billy, és felvonta szemöldökét, kicsit hitetlenkedve, kicsit kérdőn, mintha Bella épelméjűségét akarná kétségbe vonni.

– Talán nem tudod, de a Cullen-családnak igen rossz híre van a rezervátumban – puhatolózott óvatosan Billy, mire Bella szemeiben fellángolt a harag. Jobban hasonlított egy heves amazonra, mint a hétköznapi, mindennapi Bellára, akinek látta magát.

– Ami azt illeti, tudok róla – vetette oda Bella keményen, nekem pedig melegség járta át újra és újra dermedt szívemet. A védelmemre kelt, holott nem érdemeltem ki. Blackék jogosan haragudtak, de mégis... Ahogy ott állt szétvetett lábakkal, törékenyen, és a védőbeszédünket szavalta olyasvalakinek, akit láthatóan hidegen hagyott az érthetetlen rajongása, egyszerűen több mint elbűvölő volt. – De a rossz hírükre nem szolgálhattak rá, igaz? Mivel Cullenék soha be nem teszik a lábukat a rezervátumba, ugye?

"Tudja! – döbbent meg Billy őszintén. – Tudja, hogy mik, mégis velük császkál, és hagyja, hogy olyan közel kerüljön hozzá az a ...!"

Billy döbbenete és Bella határozottsága, a komoly helyzet ellenére is mulattatott. Büszke voltam a lányra, aki szembeszállt a világgal, hogy védelmezzen egy ilyen szörnyet, mint én. De még a szörny szó is annyira kedvesnek hatott, ha ő mondta.

Eleget hallottam, elfordultam az ablaktól és hazafelé indultam magam mögött hagyva Jacob Black kiábrándult, bosszankodó gondolatait.

Majdnem hazaértem, amikor a mobilom rezegni kezdett. Kicsit lassítottam, mielőtt felvettem, de nem álltam meg. Sietnem kellett, ha Charlie érkezésére vissza akartam érni. Reméltem, sőt, Bella reakcióját elnézve biztos voltam benne, hogy addigra más már nem lesz a házban.

– Igen? – szóltam bele a telefonba.

– Alice mondta, hogy adjam kölcsön a dzsipet! – kuncogott Emmett a másik oldalon, mire a szemeim forgattam. Gondoltam rá, hogy kölcsönkérem, ami Alice-nál valószínűleg látomás formájában jelent meg.

– Szükség lesz rá? – kérdeztem arra célozva, hogy Bellát éri-e valami meglepetés baleset, amit csak egy batár terepjáróval lehet kivédeni.

– Igen, mert ha a Volvóval hozod, ezer baj éri, míg ideértek. Kitörik a nyaka, elveszíti néhány végtagját...

– Emmett! – mordultam figyelmeztetőleg, a háttérben hallottam Rosalie gúnyos kacaját, aztán dulakodás hangjait, majd Alice csicsergését a vonal túlsó végén.

–Edward! Egy szavát se hidd el, de tudod, hogy megkedveltem Bellát! Nem látok semmi bajt, de olyan haloványan fogom a szentemnek a jeleit, mintha egy pincéből szólna hozzám – hadarta aggodalmasan, és bár biztos voltam benne, hogy őszinte, mégis úgy éreztem, mintha valamit elhallgatna. Bosszantott a mobil személytelensége. Ha most személyesen beszéltünk volna, valószínűleg ki tudom deríteni, hogy mire gondol, de így csak találgattam.

– Alice, mikor jönnek az idegenek? – kérdeztem, mire a vonal végén néma csönd jelezte, hogy eltaláltam a problémájának a forrását.

– Nem lesz baj, Edward! Sokkal később érnek ide, és talán el is kerülnek minket! – magyarázta Alice izgatottan, majd könyörgőre fogta a dolgot. – Kérlek, szeretném, ha itt lenne, akkor is, ha nem játszhat! Majd mi játszunk helyette!

– Rendben, viszem a dzsipet!

– Tudom! – vágta rá szemtelenül Alice, mire elmosolyodtam. – Már itt várunk benneteket. Légy ügyes Charlie-val. Legyél nagyon udvarias, azt imádni fogja!

– Viszlát, Alice! – búcsúztam el a húgomtól és összecsaptam a mobilomat.

Időközben hazaértem, bevágtam magam Emmett hatalmas, fehér terepjárójába, és beletapostam a gázba. Őrült sebességgel száguldottam visszafelé, miközben valahol az agyam hátsó részében eltemettem a rossz érzéseimet. A játék utáni vágyam, és az, hogy Bella ott lesz velem, gyerekes izgatottsággal töltött el, elnyomva bennem minden vészvillogót, ami ösztönszerűen működött velem.

Bella fénye beragyogta a józan eszemet is, gondoltam, miközben megnyomtam a csengőt az ajtó mellett. Két szívverést hallottam odabentről: az egyik állandó, nyugodt ritmust hallatott, a másik egy pillanatnyi szünet után rohanó kisnyúlra emlékeztetett... Belláé, azonosítottam magamban, miközben Charlie Swan kitárta előttem az ajtót.




2009. június 27., szombat

17. Carlisle (2.rész)






Beengedtem a szoba közepére, türelmesen vártam, hogy minden alaposan szemügyre vegyen, mint amikor én jártam először az ő szobájában. A szobám még soha ilyen melegséget nem árasztott magából, mint ebben a pillanatban, Bella betöltötte az én külön kis világomat.

– Az akusztika kedvéért? – érdeklődött Bella, ahogy szemügyre vette a szőtteseimet a falon, majd az aranyszínű szőnyegemet a lábai alatt.

Csöndesen felnevettem, s bólintottam. Jó megfigyelő volt. Mai szlenggel élve rögtön levágta a dolgokat. A távirányítóval bekapcsoltam a dzsesszt, amit még előző nap felejtettem benne. A lágy dallam a szokott merengésembe röpített, magára hagyva Bellát a cd-im tanulmányozásával.

Minden gát, amit a sors, és én magam emeltünk, leomlott, és Bella most itt állt a szobámban. Azt gondoltam, hogy megkönnyebbülök, hiszen nem kell többé féligazságokkal, avagy elterelő kérdésekkel becsapnom, de valahogy mégis többet éreztem. Nem tudtam megmagyarázni még magamnak sem, de félelmetesen jól éreztem magam. A legszívesebben önfeledten magamhoz szorítottam volna, kínzóan csábító illata ellenére is, hogy örökké a karjaimban óvhassam meg a számára oly veszedelmes világtól.

– Milyen rendszer szerint tárolod ezeket? – kérdezte Bella, némileg visszarántva a valóságba. De a dzsessz tovább kúszott a fülembe, és bosszantott, hogy nem találom a megfelelő szót a hangulatomra.

– Uhm, hát a megjelenés éve szerint, azon belül pedig aszerint, melyiket mennyire kedvelem – vetettem oda félvállról, s tovább morfondíroztam a gondolataimon.

Bella valószínűleg észrevehette, hogy nem figyelek rá száz százalékosan, mert felém fordult, és kíváncsi szemeit az enyémbe fúrta.

– Mi a baj?

Megint aggódott, és újra nem önmaga miatt, hanem az én lelki állapotom miatt. Biztosan valami kolosszális felfordulás történt a világ rendjében, ha ezt a gyönyörű, naiv, bátor teremtést nekem szánták. És végre rátaláltam a szavakra, amik eddig a fejemben rejtőzködtek.

– Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy... boldog leszek tőle – feleltem hirtelen és őszintén, vállat vontam és bocsánatkérő mosolyt küldtem Bella felé. Nem voltam benne biztos, hogy érthetően fejeztem ki magam, Bella ennél sokkal többet jelentett nekem, és a jelenléte elmondhatatlan... euforiás érzéssel töltött el.

– Ennek örülök – felelte, és úgy tűnt, őszinte.

De valóban őszinte volt, vagy csak nem akart megbántani, esetleg annyira félt, hogy nem merte elmondani nekem, mire gondol valójában?! A mosolyom lehervadt az arcomról, és ezúttal kivételesen Bella próbált az én gondolataimban olvasni.

Azonban valamit meghallottam, amit Bella nem hallhatott.

"Most már igazán bemehetnénk!" – hallottam meg a folyosóról Alice izgatott sutyorgását, közvetlenül utána Jasper morgását.

"Alice! A bátyád türelmes, de csak egy bizonyos pontig! Nem akarok harcolni vele, csak mert nem találja alkalmasnak az időpontot, gondolkozz!" – szidta meg a húgomat finoman, amiért különösen hálás voltam neki. Egyszer majd meghálálom neki valamilyen módon. Habár nem egészen azért nem akart harcolni, mert olyan nagyon kedvelt, hanem mert mindig veszített ellenem. Könnyebb volt nekem harcolni, hiszen láttam a mozdulatsort a fejükben, mielőtt még belekezdtek volna.

Jasper szemeivel láttam, ahogy Alice egy pillanatig erősen koncentrál, majd csalódottan felsóhajt.

"Igazad van, kicsit még várnunk kell!"

– Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikoltozva, igaz? – rántott vissza Bella lágy hangja a szobámba, én pedig bólintottam.

Kihúzta magát, elszántan a szemembe nézett, mikor válaszolt a saját kérdésére.

– Nem szeretnélek kiábrándítani, de egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad – hitetlenkedve néztem rá. Mindazok után, amit meséltem neki illene legalább egy kismértékű félelmet mutatnia. Bella pedig kötözködött velem? Fitogtatta a bátorságát? És még rá is kontrázott. – Ami azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled!

A szemöldököm meglepett-kihívóan emelkedett a magasba. komolyan beszélt? Nem félt tőlem, soha nem félt, amióta ismerem, persze leszámítva két esetet: amikor először találkoztunk, aztán a réten. Egyébként valóban soha nem mutatta jelét a félelemnek.

Hirtelen elhatározás pattant ki az agyamban – ami engedélyt ad az odakinn várakozóknak a bejövetelre –, és gonosz mosolyomat rávillantottam. Ha ez kell neki, gondoltam önfeledt szerelembe merülve, majd én móresre tanítom.

– Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod! – fenyegetőztem tréfásan, miközben vadászó pózba ereszkedtem, csöndesen felmordulva ajkaimat hátrahúzva a fogsoromról.

Bella hátrálni kezdett, de továbbra is incselkedett velem. Mintha mézesmadzagot húzott volna az orrom előtt. Annyira gyönyörű volt, és kívánatos minden lehetséges szempontból, amit csak el tudtam képzelni.

– Úgysem teszed meg! – jegyezte meg, s ezzel megpecsételte a saját sorsát.

Alice odakinn várakozott a folyosón, halk kuncogás tört fel belőle, amit Bella nem hallhatott, Jasper viszont igyekezett betapasztani a húgom száját. Láttam Alice fejében, hogy mit fogok tenni, de már nem vártam meg, hogy Bella mit fog szólni hozzá.

Elrugaszkodtam, gyorsabban mozogtam, mint bármikor Bella jelenlétében. Megcéloztam az egyetlen puha felületű tárgyat a háta mögött, röptömben felkaptam a derekánál fogva, és belevetődtünk a kanapéba. Bellának a torkára forrt a meglepett sikolya, ahogy odacsúsztunk a falnak, majd finom ütközéssel megálltunk. Alice kitűnően szórakozott odakinn.

"Olyan aranyosak!" - gondolta, aztán erőt vett rajta a vele született túlbuzgóság - "Nem fogja bántani, látom, de most már igazán mehetnénk, Jazz!! Én is akarok játszani Bellával!"

Kizártam a fejemből, gonoszul, önző módon. Nem akartam még, hogy bárki megszakítsa a játékunkat. Emlékeim szerint, amióta megkezdtem a vámpírlétet, ilyen boldog játékba soha nem keveredtem.

Míg Alice a folyosón dohogott, Bella szabadulni próbált a karjaim közül. Eszem ágában sem volt elereszteni, fantasztikus érzés volt, ahogy karcsú teste hozzám simult, ziháló lélegzete a bőrömet égette, illata mindkettőnket körbefogott.

– Mit is mondtál az előbb? – morogtam szemtelenül, kihívóan a fülébe. Barna szemei fogva tartották az enyémet, miközben még mindig szabadulni próbált.

– Azt, hogy egy nagyon-nagyon félelmetes szörnyeteg vagy – igyekezett ironikus hangot megütni, de bizonyára nehéz dolga lehetett a karjaim szorításában. Nevettem az erőlködésén.

– Így már sokkal jobb.

– Jaj... – tovább mocorgott a karomban, de eszemben sem volt elengedni. Még soha ilyen könnyű nem volt elviselni az illatát, közelségét. Annyira.. emberi volt, bizonyos értelemben emberinek éreztem magam.

"Elég volt! Nem várok tovább, ha megharagszik, ha nem!" – hallottam Alice hangját, aztán Jasper megadó sóhaját.

– Most már fölkelhetek? – kérdezte Bella elhaló hangon, épp végszóra.

– Bejöhetünk? – érdeklődött Alice, Jasper pedig a szemét forgatta azzal a tipikus "mintha nem tudnád" nézésével.

Bella szívverése a csillagokat is leverte volna az égről, arcának pírja pedig vetekedett a legvörösebb pipaccsal, amit emberi szem valaha látott. Igyekezett kiszabadulni az ölelésemből, de nem engedtem neki csupán annyit, hogy elhelyezkedjen kicsit "vendégváróbb" pózban az ölemben.

– Gyertek csak! – szóltam ki nekik, közben remekül szórakoztam Bella zavarán. Ha tudta volna, hogy Alice már legalább tíz perce a folyosón ácsorog, még jobban zavarba jött volna. Nagy volt a csábítás, hogy eláruljam a húgomat, de csupán azért, hogy lássam, amint Bella mélyebb céklaszínt ölt, aztán megsajnáltam, úgy döntöttem, megtartom Alice titkát.

"Milyen édesek vagytok!" – sugallta Alice, mire a szememet az égnek emeltem. Alice tudomásul vette Bella kívánatos illatát, uralni tudta önmagát, s legnagyobb meglepetésemre Jasper is, bár ő megtorpant az ajtóban. Nem akart kockáztatni, a vér iránti vágyát pedig elfeledtette – ha ez egyáltalán lehetséges volt, és Jaspernél sosem lehetett tudni – az én érzelmi állapotom.

"Soha nem éreztelek ennyire boldognak, amióta ismerlek!" – szuggerálta belém a gondolatot, és erre már elmosolyogtam magam. A megfogalmazást lehetett volna pontosítani: 'Soha ilyen boldognak nem éreztem magam, amióta létezem!'

– Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanád Bellát ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – magyarázta Alice, és rettentő büszke volt magára, amiért ilyen frappánsan sikerült bevonulnia. Elhelyezkedett a szoba közepén, és úgy figyelte Bella reakcióját.

Elmosolyodtam szerelmem riadt arckifejezésén, aztán önfeledten magamhoz szorítottam.

– Sajnálom, de nekem sem jut elég belőle.

Hát igen, ez így elég abszurd volt - olyasmivel viccelni, ami véresen komollyá fajulhat, de ebben a pillanatban szétáradt minden zsigeremben a boldogság érzése, és nemhogy nem tudtam, de nem is akartam ellene tenni bármit is.

Jasper óvatosan beljebb lépett, közben ellenőrizte magát, hogy nem fog-e bármi őrültséget elkövetni, de annyira lekötötték az érzelmi szálaink, hogy ez a veszély nem fenyegetett. Mindenesetre a biztonság kedvéért nem vett levegőt a szobában.

– Igazából azért jöttünk, mert Alice azt mondja, ma éjjel igazi, nagy vihar lesz, és Emmett játszani szeretne. Van kedved hozzá? – kérdezte, és valamiért biztos volt benne, hogy nemet fogok mondani.

Felcsillant a szemem, de aztán eszembe jutott, hogy Bellát elvinni a mi játékaink közelébe talán nem is annyira jó ötlet, az még az ő fülének is hangos, és talán az ő számára is elég ijesztő lehet.

Alice kitalálta a gondolatomat.

– Természetesen Bellát is el kell hoznod! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Láttam a fejében tucatnyi víziót, ami bizonyította, hogy minden rendben lenne, de amíg Bella és én nem döntöttünk, addig mindegyik látomása homályos volt.

"Alice!" – Jasper figyelmeztető pillantást vetett a húgomra, de ő ügyet sem vetett rá, továbbra is várakozásteljesen nézett minket.

– Van kedved eljönni? – fordultam Bellához izgatottan, figyelmen kívül hagyva Jasper gondolatait, amik zavarosak és összefüggéstelenek lettek a szememben.

– Hát persze! – vágta rá Bella azonnal, s hallottam, ahogy szíve kihagy egy pillanatra, amikor a tekintetünk találkozott. Aztán mintha észbe kapott volna, homlokán megjelent az a bizonyos apró ránc. – Ehm, hová is?

– Előbb meg kell várnunk a mennydörgést, csak aztán kezdhetjük a játékot, majd meglátod, miért – magyaráztam neki, és bár a számunkra teljesen világosnak tűnt, nem voltam benne biztos, hogy Bella számára is az. De ezúttal nem jött zavarba, határozottan Bellás kérdéssel állt elő.

– Hozzak esernyőt?

Mindenki hangosan nevetett, mintha Bella létezése, meleg lénye mindannyiunk fagyott szívét átmelegítette volna.

– Hozzon? – kérdezte Jasper Alice-t, de ő megrázta a fejét.

– Ne! A vihar a város felé tart. A tisztáson nem fog esni.

– Akkor jó! – lelkendezett Jasper, és persze ujjongását mindenkire átragasztotta.

"Ideje bemutatkoznod Charlie-nak!" – sugallta felém Alice kárörvendően, és nem engedte, hogy meglássam, mennyire lesz kínos a találkozás Bella édesapjával. Felpattant a szoba közepéről, és kiszökellt az ajtón, mint egy gazella. Közben még odavetette Jaspernek:

– Kérdezzük meg Carlisle-t, beszáll-e ő is!

Jasper a szemét forgatta.

– Mintha nem tudnád! – kiáltott Alice után, aztán ő is kirohant az ajtón. Mielőtt becsukódott volna, Jasper bátorítón, avagy gratulálón rám kacsintott, és ő is eltűnt.

Bella kissé összezavarodva nézett rám, látszott, nem egészen világos neki, miről is van szó pontosan, de mindezek ellenére sem sietett kibontakozni az ölelésemből. Ez kifejezetten a kedvemre való volt.

– Mit fogunk játszani? – kérdezte, mire elmosolyodtam a feltételezésen. Bella, amint egy csapat vámpírral labda után rohangál...

– Te csak néző leszel – mondtam, és úgy tűnt, sikerült megnyugtatnom. – Mi pedig baseballozni fogunk.

Égnek emelte a szemét, akárcsak nem sokkal ezelőtt Jasper.

– Nahát, a vámpírok kedvelik a baseballt?

A mai nap után már nem is találtam ezt a kijelentést annyira meglepőnek.

– Vérbeli amerikai időtöltés – feleltem, és kissé idegesen gondoltam a Swan rendőrfőnökkel közelgő első találkozásomra.

2009. június 26., péntek

17. Carlisle





Visszahúztam Carlisle dolgozószobája felé, tudtam, hogy az apám meghallott bennünket, amint a folyosón téblábolunk.

"Vajon mit akarhatnak? Azt hittem, Edward elvonszolja a szobájába és kulcsra zárja az ajtót, nehogy Alice vagy bármelyikünk szemet vessen rá!" – eszmefuttása mosolyt csalt az arcomra, ő pedig gondolatban jót mulatott rajtunk. Aztán meghallotta, hogy megállunk az ajtaja előtt.

– Szabad! – kiáltott ki, mire újra felnevetett magában. Ebben a házban ez a szó talán soha nem hangzott el, pontosan tudtuk, mikor kihez mehetünk be egyetlen szó nélkül.

Amikor benyitottunk Carlisle egy orvosi könyvet tanulmányozott, elbűvölték a mai kor kutatási eredményei, melyekhez néha maga is hozzájárult. Felállt bennünket üdvözölni, gondolatai, arca kíváncsiságról árulkodott.

– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.

– Szeretném megismertetni Bellával a történetünk egy részét – magyaráztam nyomatékosan, mire Carlisle szája széle alig láthatóan megrándult az elfojtott mosolytól. Azonnal tisztába jött vele, hogy mi a célom. – Vagyis igazából a te történeteddel.

"Cseles, Edward! Nagyon furmányos gondolat!" – sugallta nekem, de azért barátságosan Bellára mosolygott, aki viszont félreértette pillanatnyi hallgatását, és zavartan szabadkozni kezdett.

– De igazán nem akarunk zavarni.

"Milyen kedves! Nem értem, miért nem akarod neki elmondani a saját történetedet! Az bizonyára sokkal jobban érdekelné!" – szuggerálta Carlisle, de én nemet intettem a fejemmel úgy, hogy csak ő lássa.

Nem akartam az én életemről beszélni Bellának, mert akkor előbb-utóbb eljutottunk volna azokhoz a kérdésekhez, amikre nem akartam félig igaz, avagy netán hamis válaszokat adni. Vágyakoztam beavatni mindenbe, kivéve azt az egyetlen dolgot: hogyan zajlik az átalakulás. Ha magamról kezdek beszélni, bizonyára megfordul a fejében ez a kérdés, ezt nem akartam.

– Egyáltalán nem zavartok – szólalt meg végül megértően. – Hol akarod kezdeni?

– Nos, lássuk az útikalauzt! – mondtam, aztán Bella vállára téve a kezem a festményekkel teli fal felé irányítottam.

Abban a pillanatban, amikor hozzáértem, Bella szíve kihagyott egy pillanatra, majd felvette a megszokott őrült ritmusát. Már tudtam, hogy legalább olyan hevesen érzékeli az érintésem, mint én az övét. Carlisle sokat sejtető mosollyal nyugtázta Bella reakcióját.

Ahogy odaléptünk az első kép elé, hallgattam Carlisle-t, valamiért Bella fiatalsága nosztalgiázásra késztette. "Milyen koros is vagyok már én! Négyszáz év! Míg Bella... alig tizenéves!" – némi keserűséget véltem felfedezni a gondolataiban, de nem tudtam volna úgy reagálni, hogy Bella sasszeme ne vegye észre, ezért inkább a képre mutattam.

– London az 1650-es években.

Carlisle mögénk lépett, s megrovást sugallt felém.

"Légy egy kicsit pontosabb Edward!"

– Fiatalságom Londonja – pontosított, hangjára Bella összerezzent, nem vette észre, ahogy mögénk lépett. Nyugtatólag megszorítottam a kezét, az apám szavaira megint grimaszoltam.

– Elmondod tea történetet? – kérdeztem szemtelenül, tudtam, hogy úgysem teszi meg, de nem bírtam megállni, mert nem tetszett, hogy a nosztalgiájával kijavította a mondandómat.

Bella megfordult, s tekintete találkozott Carlisle-éval. Legnagyobb megnyugvásomra a szíve a szokott ütemében táncolt tovább nyugodtan emelkedő-süllyedő mellkasában, nem úgy, mint amikor engem nézett. Felderített a legújabb felfedezésem, miszerint nemcsak hogy én vagyok az egyetlen, akinek Bella igent mondott, de a testi funkcióira is egyedül én vagyok különleges hatással.

"Köszönöm, nem, Edward! Ha már a magadét nincs merszed megosztani vele, akkor legalább ezt hallhassa tőled!" – szuggerálta belém Carlisle kissé szarkasztikus humorral, én pedig csaknem felnevettem a magyarázaton, amelyet hirtelenjében kreált a távozására.

– Szívesen megtenném. De az a helyzet, hogy máris késésben vagyok. Reggel hívtak a kórházból, hogy Dr. Snow betegszabadságot vett ki mára. Különben is, te éppolyan jól ismered a történetet, mint én magam – magyarázta, majd rám kacsintott.

Ravasz, gondoltam mosolyogva, de nem feleltem. Inkább mesélek Bellának régmúltbéli történeteket – ez is megismerteti velünk bizonyos formában –, minthogy beavassam olyan dolgokba, amikről nem akartam, hogy tudomást szerezzen.

Carlisle melegen rámosolygott Bellára – a szívverése normális maradt, ujjongtam –, aztán elfordult és kiment. Még le sem ért a lépcsőn, hallottam, ahogy Alice faggatni kezdi, ám Carlisle nem mondott neki semmit. "Majd később, Alice!" Ezért külön hálás voltam az apámnak. Mindig tudta, mikor, hogyan kell kurtán elvágni a húgom hisztijét.

– Aztán mi történt? – kérdezte Bella, hangja feszült volt a visszafojtott kíváncsiságtól. – Amikor ráébredt, hogy mi történt vele?

Úgy láttam, valóban sikerült felkeltenem az érdeklődését, ezért a következő képre pillantottam. Bella követte a tekintetemet.

– Amikor rájött, hogy mi lett belőle, föllázadt a sors ellen. Megpróbálta elpusztítani magát. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen – tettem hozzá keserűen a végére.

Ha nem láttam volna Carlisle fejében a számtalan hiábavaló próbálkozást, akkor valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna az ébredésem után nem sokkal. És persze, ha nem láttam volna a magányát, mi csaknem felemésztette a hosszú, egyedül leélt évek során.

– Hogyan? – kérdezte Bella megrendülten, nem értettem, miért viseli meg annyira ez a tény, hiszen nem egy sikeresen végrehajtott öngyilkosságról beszéltünk.

– Szédítő magasságokból ugrott le, megpróbálta az óceánba fojtani magát... de még nagyon fiatal volt, új létében is, és nagyon erős. Elképesztő, hogy egyáltalán ellen tudott állni a kísértésnek... hogy táplálkozzék... amikor pedig még olyan új volt neki ez a dolog – emiatt élt bennem hatalmas tisztelet Carlisle iránt, hiszen erre, amit ő cselekedett akkor, nem sok mindenki képes a mi fajtánkból... én sem voltam. Jasperrel osztozunk minden alkalommal a tisztelgésben, valahányszor ez szóba kerül, hiszen ő a másik, akinek még a mai napig problémát okoz a vegetarianizmusunk. – Az ösztön olykor még elsöprőbb, mindenen felülkerekedik. De ő annyira elborzadt önmagától, hogy inkább úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát.

– Ez lehetséges? – kérdezte Bella fakó hangon.

Mennyire naiv, még mindig fogalma sincs, hogy kik vagyunk, gondoltam ironikusan. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valóban véget lehetne vetni a létezésünknek.

– Nem. Nagyon kevés módon lehet minket megölni – magyaráztam, s bár nem olvastam a gondolataiban, figyeltem, ahogy szóra nyílik a szája, és tudtam, mit akar kiejteni rajta. Logikus kérdés lett volna, de ez volt az egyik, amiről Bellával nem voltam hajlandó beszélni. Gyorsan folytattam a történetet, nehogy mégis leragadjon ennél az egyetlen dolognál. Vajon hogy érte el, hogy mégis olyan témánál kössünk ki, amit kerülni próbáltam? Bizonyára létezik az a bizonyos hatodik érzéke.

– Szóval nagyon éhes volt, és végül már nagyon gyönge is. Olyan messzire elkóborolt az emberektől, amennyire csak bírt, mert ráébredt, hogy az akaratereje is gyöngül. Hónapokon át éjszaka vándorolt, a legelhagyatottabb helyeket kereste, annyira undorodott önmagától – ez az az undor, amit én a mai napig magamban őrzök, amiért Bellát is távol akartam tartani magamtól, hiszen sokkal jobbat érdemel egy vérengző szörnyetegnél, különösen nálam, aki az ő vérénél jobban senkiét nem kívánja. Egy töredékmásodpercre lehunytam a szemeimet, hogy elűzzem a negativitásomat, hiszen Bella velem van, és annak ellenére, hogy vámpírokról mesélek neki, ő mégis akar engem ezzel együtt.

– Egyik éjszaka szarvascsorda vonult el a rejtekhelye mellett. Carlisle félőrülten a szomjúságtól, gondolkodás nélkül rájuk vetette magát. Ettől visszatért az ereje, és rádöbbent, hogy létezik más megoldás, nemcsak az, amitől rettegett, hogy gonosz szörnyeteggé válik. Mert hát nem evett-e vadhúst előző életében is? – csaknem felnevettem, hiszen már nem is emlékeztünk, hogy milyen íze van a húsnak. – A következő néhány hónapban megszületett Carlisle új életfilozófiája. Mégiscsak életben maradhat anélkül, hogy gonosz démon lenne belőle. Újra magára talált. Elkezdte hasznosan tölteni az idejét. Eleve intelligens volt, teli tudásszomjjal. Most pedig korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére. Éjszakánként tanult, napközben tervezgetett. Átúszott Franciaországba, és...

Átúszott Franciaországba? – ismételte Bella döbbenten.

Égnek emeltem a szemem, de ő ezt nem látta, mikor megszólaltam igyekeztem türelmesnek hatni.

– Mindennapos dolog, hogy valaki átússza a Csatornát, Bella.

– Igen, tényleg, így van – hagyta rám, a szemei kábulatból ébredve huncutul csillogni kezdtek. Úgy láttam próbálja elképzelni maga előtt a történetet, ami csöppet sem lehetett egyszerű egy emberi elmével. – Csak olyan murisan hangzott ebben a szövegkörnyezetben. Folytasd, kérlek!

– Az úszás könnyen megy nekünk... – kezdtem, de Bella újra félbeszakított.

– Nektek mindegy könnyen megy – legyintett elkeseredetten, mire elmosolyodtam. Egy olyan képességekkel megáldott valakinek, amilyen Bella is volt, valószínűleg a mi gyorsaságunk és ügyességünk igen irigylésre méltó tulajdonság volt. – Többet nem szakítalak félbe, ígérem.

Ebben azért nem voltam teljesen biztos, komoran felnevettem, szó nélkül hagytam a megjegyzését, és befejeztem, amit elkezdtem.

– ... mivel gyakorlatilag nem kell lélegeznünk.

Bellának leesett az álla.

– Nektek...

Ezúttal én szakítottam félbe őt.

– Nem, nem, megígérted – nevettem újra, s ujjamat finoman az ajkához érintve próbáltam némaságra bírni. – Akarod hallani a történetet, vagy sem?

Lehetetlen volt, beszélni kezdett ajkán az ujjammal, forró lehelete égette a bőrömet, fájdalommentesen, bizsergetően. A legszívesebben odahajoltam volna, hogy a számmal fojtsam belé a kérdésáradatot, de féltem, hogy úgy reagál, mint legutóbb, ezért inkább letettem erről a szándékomról.

– Nem várhatod el tőlem, hogy még csak meg se nyikkanjak, amikor csak úgy ukmukfuk közölsz velem egy ilyen dolgot – méltatlankodni próbált, de ahogy elvettem az ujjamat a szájáról, hogy kezemet a nyakára siklassam, a szíve felvette szokásos ütemes iramát. Nem adta fel. – Szóval nektek nem kell lélegezni?

Vállat vontam, nekünk ez nem volt annyira különleges dolog, mint Bellának, akinek létszükséglet volt.

– Nem, nincs rá szükségünk. Puszta megszokásból tesszük.

– Mennyi ideig tudtok meglenni... lélegzetvétel nélkül? – kérdezte elhaló hangon.

– Gondolom, akármeddig: még sose próbáltam ki. Egy idő után kezd kissé kényelmetlenné válni... mert ilyenkor persze szagokat sem érzünk. – magyaráztam, de közben Bella reakcióját figyeltem.

– Kezd kissé kényelmetlenné válni – visszhangozta újra kábán.

A homlokán feltűnt a gondolkodóránc, ajkát harapdálta, én pedig újra a létezésemet ajánlottam volna, ha tudom, mi jár a fejében. Talán ez már túl sok neki? Végighallgatta a fájdalomról szóló mesémet, Carlisle hihetetlen történetét, és éppen egy ilyen apróságnál akad ki a mércéje, mint a légvétel hiánya?

Egészen elkomorodtam, leengedtem a kezeimet magam mellé. Azonnal észrevette a hangulatváltásomat, lágyan megérintett.

– Mi a baj? – kérdezte egészen halkan.

Kezének érintése, bőrének melege ellágyította a komorságomat, és felsóhajtottam.

– Folyton várom, mikor történik már meg – ismertem be kissé megrettenve a szavaim súlyától.

Bella értetlenül nézett rám, barna szemeiben megértés csillogott.

– Micsoda?

– Tudom, hogy egyszer valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz, túl sok lesz neked. És akkor sikoltozva elrohansz, elmenekülsz tőlem – halvány mosoly játszott a szám sarkában, ahogy elképzeltem a jelenetet, de elkomorodtam, ahogy Bellán ragadt a tekintetem. Csak hagytam magam elveszni szemeinek mélységében, és tudtam, nem élném túl az elvesztését. – Nem foglak visszatartani. Nem bánom, ha így lesz, mert azt szeretném, hogy biztonságban legyél. Ugyanakkor veled szeretnék maradni. Ezt a két kívánságot lehetetlen összeegyeztetni... – ezúttal én szakítottam félbe saját magamat, nehogy olyasmit mondjak, amivel megijeszteném, vagy ami még rosszabb, elijeszteném. Leginkább úgy fejeztem volna be: "... úgy, hogy közben életben tartsalak".

– Nem rohanok el sehová – ígérte, miközben kezét ott tartotta a karomon.

Szavaira elmosolyodtam.

– Majd meglátjuk – mondtam sejtelmesen, mire rám öltötte apró nyelvét.

– Hát akkor folytasd! – biztatott kedvesen, s várakozón nézett rám. – Ott tartottunk, hogy Carlisle átúszott Franciaországba.

Rápillantottam a következő festményre, amelyen Olaszország volt, a Volturi hatalmas családjának töredékével. Ez éppen kielégítő téma lehetett, mivel így nem keveredik a történetembe olyasmi, amivel nem akarok Bellának elszámolni.

– Carlisle átúszott Franciaországba, és onnét továbbhaladva bejárta Európát, azokat a városokat, ahol a legjobb egyetemek voltak. Éjszaka zenét, természettudományt és orvostudományt tanult. Megtalálta a hivatását, amely egyszersmind vezeklést is jelentett a számára: orvos akart lenni, hogy emberi életeket mentsen – magyaráztam Bellának, magamon éreztem a tekintetét, de nem néztem a szemébe. Attól tartottam, kiolvassa belőle a bűnömet. Mindig is mélyen tiszteltem Carlisle-t azért, amit önerőből, mindenféle külső ráhatás vagy befolyásoltság nélkül elért és véghezvitt. Mélyen megvetettem magamat, amiért én nem voltam ennyire erős. Carlisle viszont mindenkinél szilárdabb jellem, akit valaha ismertem.

– Elmondhatatlan, micsoda küzdelem zajlott benne: Carlisle-nak két évszázadnyi gyötrődés árán sikerült tökéletesítenie az önuralmát. Ma már jóformán teljesen érzéketlen az emberi vér szagára, és képes kín nélkül végezni azt a munkát, amit szeret. Ott a kórházban megtalálta a lelki békéjét... – meséltem tovább, s reméltem nem érződik irigység a hangomban. Nem Carlisle-tól irigyeltem az önuralmát, hiszen magának vívta ki, teljes joggal az övé volt, viszont bennem ez még nem alakult ki. Ahogy beszívtam Bella illatát, nem voltam benne biztos, hogy valaha ki fog bennem fejlődni ilyen mértékű önmegtartóztatás.

Rádöbbentem, Bella a folytatásomra vár, s hálával gondoltam rá, nem szakított félbe, türelmesen kivárta, míg visszatérek hozzá a gondolataimból. Megkocogtattam a hatalmas festményt óvatosan, nehogy kárt tegyek benne.

– Tanulmányai során eljutott Itáliába, és fölfedezte a többieket. Ők sokkal civilizáltabbak és műveltebbek voltak, mint azok a nyomorultak ott a londoni csatornákban – rámutattam a képen a három fejesre a Volturi klánból, akik mellett negyedikként Carlisle is fellelhető volt. Amikor Bella felismerte ámuló kuncogás hagyta el ajkait, én pedig vele nevettem, miközben magyaráztam tovább. – Solimenát gyakran megihlették Carlisle barátai. Sokszor festette meg őket isteneknek. Aro, Marcus, Caius. A művészetek éjszakai patrónusai.

– Mi lett velük? – kíváncsiskodott Bella.

Úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni a festményt, de valamiért habozott az ujjait hozzáérinteni. Vállat vontam.

– Még most is ott vannak. Mint ahogy már ott voltak ki tudja, hány ezer éve. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, mindössze pár évtizedig. Mélységesen csodálta az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ők mindenáron ki akarták gyógyítani a "természetes tápanyagforrásuk" iránti ellenszenvéből, ahogyan ők nevezték – egészen pontosan Aro nevezte így, de társai egyetértettek vele abban, hogy az emberek csupán élelem gyanánt hasznosak a számukra. Láttam mindezt az apám fejében, s mélységes undorral vettem tudomásul, hogy egy egész városnyi ember szolgál az ő kedvükre. Köztük... belőlük élnek, bár Carlisle szerint a városuk, Volterra falain belül tilos a vadászat. Ettől nem kedveltem őket jobban, habár személyesen még nem találkoztam velük. Nem is állt szándékomban.

– Megpróbálták meggyőzni Carlisle-t, Carlisle pedig őket, de nem tudtak zöldágra vergődni – folytattam tovább a történetet Bellának. – Ekkor Carlisle úgy döntött, megpróbálkozik az Újvilággal. Arról ábrándozott, hogy talál majd hozzá hasonlókat. Nagyon magányos volt. Sokáig nem talált senkit. De ahogy lassanként elterjedt az a felfogás, hogy szörnyetegek csak a mesében léteznek, Carlisle rájött, hogy kapcsolatot teremthet az emberekkel, mintha közülük való lenne. Elkezdett orvosként praktizálni – azt a részt kihagytam, hogy ez még Carlisle-nek sem volt egyszerű, hiszen egy kórházban azért mégiscsak közel kerül a vérhez, gyakran közelebb, mint bárki más, és ez bizonyos szinten őt is megviselte. Bámulatos akaraterejének köszönhetően viszont ekkor is ellenállt a csábításnak. – De társakat találnia nem sikerült, bármennyire is sóvárgott utánuk, azt pedig nem merte megkockáztatni, hogy az emberekhez is igazán közel kerüljön. Éjszakánként egy chicagói kórházban dolgozott, amikor kitört a járvány. Már régóta forgatott egy tervet a fejében, és megérett benne az elhatározás: ha nem tud társat találni, hát teremt magának egyet. De még vacillált, hiszen azt sem tudta pontosan, hogy mi vezetett a saját átalakulásához. Elborzadt a gondolattól, hogy ellopja valakitől az életét, ahogy az övét ellopták. Kétségek közt vergődött, amikor rám bukkant. Az orvosok már lemondtak rólam: magamra hagytak a haldoklók kórtermében. Carlisle a szüleimet is kezelte, tudta, senkim sincs a világon. Úgy döntött hát, megpróbálja...

Nem állt módomban eldönteni, vajon melyikünknek volt nehezebb az ébredésem után: Carlisle-nek, mert szembe kellett néznie a teremtményével – velem –, újonnan született vérszomjammal, és féktelen dühömmel, amiért azzá lettem ami. Tudtam, hogy nem könnyű neki, hiszen már akkor hallottam a gondolatait, bár akkor még nem tudtam, mik is azok a hangok pontosan. Carlisle gondolatainak a hangja, ellenben a legtöbb emberével, csupán halványan hasonlított a rendes hangjára; a fejében sokkal bársonyosabb, mégis keményebb hangja volt.

A másik oldalon pedig én álltam, haldokoltam, tudtam, nincs senkim, ami ehhez a világhoz kötne. Amikor azonban felébredtem az iszonyú kínokból, azt kívántam, bárcsak visszakaphatnám a fájdalmat, csak ettől a szörnyű létezéstől szabaduljak. Nem bírtam, nem akartam így létezni, én is megpróbáltam volna véget vetni megvetendő életemnek – ha ezt merészelheti bárki is életnek nevezni –, ha nem hallom meg Carlisle őrjöngő magányát. Csak és kizárólag ez tartott vissza, hiszen ha én elhagyom Carlisle-t bármilyen módon, ő bizonyára nem próbálkozik többször a társteremtéssel. Én pedig beletörődtem a sorsomba.

Gyöngéden Bellára mosolyogtam.

– Így hát a kör bezárult – végére értem keserű monológomnak gondolatban is.

– És onnantól Carlisle-lal éltél? – kíváncsiskodott tovább Bella.

Nem tudott betelni a történetemmel, ahogy én sem az övével. Igyekeztem erre gondolni, amikor újra elmeséltem neki a történeteket, amelyek már bevésődtek a memóriámba.

– Majdnem mindig – feleltem, aztán lágyan ívelő derekára tettem a kezem, s finoman kiirányítottam a szobából. Bella egy pillanatra visszafordult, a tekintete csalódottságot tükrözött. Vajon mire gondolhatott?

Végigsétáltunk a folyosón, Bella illata itt nem volt annyira intenzív, de talán valóban mazochista lettem, mert kezdtem megszokni a fájdalmas égést, amit kiváltott belőlem. Szinte tapintani lehetett az érdeklődést Bella aurájában. Nem okozott csalódást.

– Csak "majdnem"?

Sóhajtottam. Nem akartam ezt elmesélni neki, nem akartam, hogy lássa a gyengeségemet, a már nyilvánvalón kívül, amit a puszta létezésével okozott nekem. De megfogadtam, hogy minden kérdésére választ adok, és nem füllentek, ezért fogcsikorgatva belevágtam.

– Volt egy tipikus, kamaszkori lázadásom, körülbelül tíz évvel az után, hogy megszülettem... vagy megteremtettek, nevezd, ahogy akarod. Elegem lett Carlisle önmegtartóztató életmódjából, és dühös voltam rá, amiért korlátozni próbált. Úgyhogy egy ideig magányosan csavarogtam – vallottam be nem kevés szégyenkezéssel a hangomban. Röstelltem, ahogy akkoriban viselkedtem, holott tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat okozok ezzel a szüleimnek.

– Tényleg? – kérdezte Bella, s ismét elmaradt a várt hatás.

Ahogy szoktam gyorsan ellenőriztem a szívverését és a légzését, de semmi nem utalt félelemre, barna szemeiben viszont annál több kíváncsiság lángolt. Nem értettem, és hangot is adtam ennek kivételesen. Legalább a velem kapcsolatos gondolatait lássam tisztán, ha már a többit rejtve hagyja előttem.

– Ez sem taszít? – kérdeztem csodálkozva, miközben felvezettem az emeletre az én szobám felé.

– Nem – vágta rá határozottan, s meglepett, hogy ennyire nyíltan bevallja, nem fél tőlem.

– Miért nem? – érdeklődtem sürgetően, mert továbbra sem volt világos előttem a gondolatmenete.

– Hát, gondolom azért, mert... ésszerűen hangzik – felelte elgondolkodva, n pedig hangosan felnevettem.

Ez pontosan az a fajta Bellás válasz volt, ami feloldotta megvető feszültségemet, és átszakította merev gátjaimat. Ám legyen, gondoltam, ha mindent tudni akar, ő tudja.

– Új születésemtől fogva megvolt az az előnyöm, hogy olvastam mások gondolataiban, az emberekében csakúgy, mint a magunkfajtákéban – a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy áldás vagy inkább átok ez a képességem. Gyakran helyeztem az áldás kategóriába, hiszen így könnyen tudtam ellenőrizni, gyanakszik- ránk valaki, és így időben odébb tudtunk állni. Másrészt... – Ezért telt tíz évbe, hogy képes legyek szembefordulni Carlisle-lal, hiszen tudtam, milyen őszinte, és pontosan megértettem azt is, hogy miért él úgy, ahogy él – a legrosszabb az volt, hogy teljes mértékig egyetértettem vele, ám hagytam, hogy az átkozott ösztön legyűrje a józan eszemet és az akaratomat. Szinte mentegetőzve folytattam. – És mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és újra elkötelezzem magamat az ő életmódja mellett. Azt hittem, sikerül megúsznom azt a ... depressziót..., amely együtt szokott járni a lelkifurdalással. Mivel én ismertem a zsákmányaim... – ezen a részen fintorogtam, hiszen konkrétan Bella is a zsákmányom volt, rá mégsem használtam volna ezt a jelzőt soha. – ... gondolatait, megtehettem, hogy elkerüljem az ártatlanokat, és csak a gonoszokat vegyem üldözőbe. Ha egy gyilkos nyomába eredtem, aki egy fiatal lányt követett egy sötét sikátorban, és én megmentettem a lányt, akkor mégsem lehetek olyan rettenetes.

Erről inkább már csupán magamat akartam meggyőzni. Bellára néztem, akinek töprengő arckifejezése eszembe juttatta a Port-Angelesi estét, amikor ugyanezt akartam tenni Bella támadóival. Maga volt a csoda, hogy mégsem fordultam vissza. Ez a csoda Bella.

– De aztán, ahogy múlt az idő, kezdtem meglátni a szörnyeteget a tulajdon szememben. Óhatatlanul lelkiismeret-furdaláshoz vezetett az a sok kioltott emberélet, hiába érdemelték meg sorsukat az áldozataim – pontosabban hiába győztem meg magam arról, hogy megérdemlik a sorsukat, gondoltam. – És akkor visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút. Ez több volt, mint amit érdemeltem.

Igazság szerint a lelkifurdalásom csak nőtt, amikor visszatérésemkor nem haragot, hanem megértést és szeretetet kaptam fogadott szüleimtől. Csak remélhettem, hogy egy nap viszonozni tudom mindazt, amit értem tettek akkoriban, és azóta egyfolytában.

Mire a történetem végére értem, addigra elértünk a folyosó végére. Már csak egyetlen szobát nem mutattam meg Bellának. Kíváncsian toporgott, én pedig szélesre tártam az ajtómat, és behúztam az életem mélyére Bellát.

– Az én szobám.