BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. július 30., csütörtök

21. Bújócska (3.rész)







Elég közel volt, így rohanni kezdtünk. Carlisle ment legelöl, menet közben újra északnak fordult, mi pedig követtük két oldalról. A vadásznak feltűnt, hogy gyorsabb tempóra váltottunk, láttam a fejében fokozódni a játékát.

A beszélgetésünk elejét csak foszlányokban hallotta, de Emmett beszólását már tisztán értette, emiatt fogott gyanút. A legkülönösebb az volt, hogy nem zavarta. Bár sejtette, valami készül az elfogása érdekében, de ez csak olaj volt a tűzre, mely benne lobogott. Feltüzelte, egészen eksztázisba esett, és láttam, hogy Laurentnek igaza volt. Nem fog leállni, míg meg nem szerzi, amit akar.

"Miért éppen Alice-t küldted Bellával? Kivételesen igazán hasznos lenne..." – sugallta Emmett, az ő fejében hasonlóan a vadászéhoz, a helyzethez csöppet sem illő, szinte boldog gondolatok tolongtak, tele izgatott várakozással, mint a gyerekek, akik tudják, hogy hamarosan ajándékot kapnak.

Talán, mert Bellának nagyobb szüksége van az ő és Jasper képességére, mint nekünk – akartam mondani a bátyámnak, de magamban tartottam epés megjegyzésemet. Nem volt szükség belharcra, bár a gondolat némileg felderített, hogy úgy rendesen ellátnám a baját a bátyámnak. Elvetettem az ötletet... egyelőre.

"Edward, milyen messze lehet?" – szuggerálta belém a kérdését Carlisle, miközben elhaladtunk egy város mellett.

Hallottam az emberi élettel járó zajokat, szinte fájdalmat okozott arra gondolnom, hogy Bella énmiattam nem lehet részese ennek a létezésnek. Elvágtam előle a normális élet útját a puszta létezésemmel, csak mert nem volt bennem annyi erő, hogy távol tartsam magam tőle. Gyűlöltem magam, amiért engedtem idáig fajulni a dolgokat... amiért engedtem, hogy belém szeressen. Ellentétes érzelem volt, hogy közben ez a gondolat eufóriás boldogsággal töltött el.

"Edward?" – szólított meg újra Carlisle, lelassított és rám nézett, ebből Emmett is rájött, hogy végre történni fog valami. Nehéz volt némán kommunikálnunk, de mivel nem válaszoltam fennhangon, így kitalálták, hogy a vadász elég közel van, hogy meghallja a hangunkat. Emmett az ujjait kezdte tornáztatni, míg én gyorsan elmutogattam Carlisle-nek, hogy körülbelül egy mérföldnyire jöhet mögöttük. Carlisle bólintott, majd megállt.

"Elég messze vagyunk Forkstól, levadászhatjuk nyugodtan, mert a lakott területet is magunk mögött hagytuk." – magyarázta Carlisle gondolatban, Emmett pedig mintha meghallotta volna:

"Sima ügy lesz! Nem hagyjuk vergődni a madárkát!" – sugallta felém, közben több tucat villámkép vonult végig az agyán, melyeken Jamest láttam kiterülve, fejetlenül.

Bólintottam, aztán megfordultunk és elindultunk visszafelé. Elhatározásom, hogy megvédem Bellát ettől az őrülttől gyökeret vert az agyamban megacélozva akaratomat. Bella illata a fejemben zsongott, tompán, mintegy emlékeztetve miért... kiért is csinálom azt, amit már megvetettem az elejétől kezdve. Nem csak Carlisle elvei miatt, inkább a saját lelkiismeretem tisztaságáért, ha létezett is valaha nekem olyan. Szerettem volna elkerülni a vadász kivégzését, de láttam a fejében... tisztán láttam, hogy nem lehetne alkudozni vele. Ahogy velem sem: Bella élete nem alku tárgya.

Hirtelen valami megváltozott. A nyomkereső gondolatait nem hallottam mozogni, mintha megállt volna. De ugyan miért állna meg, mikor nyomon van? Ha minden rendben, akkor tovább hallom a gondolatait, talán inkább közeledni, mint távolodni.

Ehelyett egy pillanatra megszűnt létezni. Bevillant, talán rájött, hogy hallom őt, ezért kikapcsolt minden agyi funkciót magában, s már épp megijedtem volna, mikor hirtelen visszakúszott a fejembe. Nem tetszett, amit láttam. Megszaporáztam a lépteimet, a bátyámnak és az apámnak nagyon kellett igyekeznie, ha tartani akarták a tempót.

– Mi a baj? – kérdezte Carlisle fennhangon. Már úgyis mindegy volt, hogy hall-e minket, és ezt ő is tudta. Az arcomra volt írva.

– Visszafordult – morogtam hátra tömören, mire Emmett hangosan felmordult mellettem.

Rohantunk, mint az őrültek, én néha jobban belelendültem, nem bírtam a tempót, amit a családtagjaim diktáltak, beleőrültem, hogy visszafognak. Mikor miattam már szétszóródtunk volna, Carlisle mindig szuggerált felém valamit, ami lassításra bírt, de az őrület már nem volt messze tőlem. Hallottam a vadászt, biztos volt benne, hogy követjük, mégis élvezte.

"Csak erőlködjetek. Esélyetek sincs, csupán fűszerezitek a vacsorámat!" – ennél a gondolatnál Bella rémült arcát vetítette felém, nekem pedig el kellett fojtanom dühös, gyűlöletes ordításomat. – "Hát, persze... "

Ahogy megpillantottam Bella arcát a nyomkereső fejében, ő irányt változtatott, kelet felé fordult, mi pedig párhuzamosan követtük. James illata beleivódott az agyamba, már rémeket láttam, mindenhol azt éreztem. Gyűlölt illat, hányingert is okozhatott volna, ha képes rá.

Már rohantunk egy ideje, alkonyodott, amikor feltűnt, milyen nagy a csend. Kivételesen sem Carlisle sem Emmett nem gondolkoztak, csak árnyként követtek, és a problémám nem is náluk volt. A csend ordított, szinte szétrobbantotta a fejemet, annyira lüktető volt. Kétségbeesetten megtorpantam, hogy intenzívebben tudjak fókuszálni, de hiába. A legszívesebben ordítottam volna. Ilyen nincs! Nem létezik!

"Edward! Mi a baj?" – sugallta felém Carlisle, és a bátyám fejében is ez a kérdés visszhangzott.

Rémült elkeseredettségemben bámultam rájuk.

– Eltűnt... – leheltem, aztán újra rohanni kezdtem.

– Emmett! Hozd a dzsipet! – adta ki a józan, higgadt utasítást Carlisle, miközben utánam futottak a sűrűben.

Kerestem egy bizonyos képet, amit utoljára láttam a nyomkereső fejében, mielőtt megszakadt vele a kapcsolatom. Egy képet, amiben vége szakad a sűrűnek, de hogy mi van mögötte, nem engedte láttatnom, mintha már sejtette volna, hogy olvasom a gondolatait. A hörgés, amit eddig visszatartottam, most fenyegető elemi erővel tört fel a mellkasomból, hogy az erdő mélyének csöndes némasága magába zárja azt a gyanútlan emberek naiv kis világától.

A dühöm magamba zártam, kénytelen voltam, de csak táplálta ez a helyzet, hiszen szem elől tévesztettem valakit, aki ártani akar Bellának. A saját két kezemmel téptem volna apró darabokra, ha még ott találom, de nem volt sehol. Az illatát mindenhol éreztük, Carlisle is a lehetőségeket kereste, miközben rohant mögöttem az erdő széle felé.

Feszített belülről, majd' szétrobbantott a gyűlölet. Az égető fájdalom a torkomban, amit a napok óta kimaradt vadászat okozott, sehol nem volt ahhoz képest, amit a visszafojtott düh váltott ki a mellkasomban, minden zsigeremben. Bosszantó volt ez a macska-egér játék, amit ez a nyomkereső annyira élvezett.

"Nyugalom, Edward! Koncentrálj! Nem lehet olyan messze!" – sugallta felém megnyugtatását Carlisle, talán csak ennek volt köszönhető, hogy nem rohangáltam körbe az erdőben, mint akinek teljesen elment az esze. Dühös voltam, amit nem tudtam sehogy levezetni, így néhány roncsolt farönköt hagytam magam mögött.

– Közeledünk a lakott területhez... Biztos vagy benne, hogy erre jött? – kérdezte Carlisle bizonytalanul összeráncolt szemöldökkel.

Csak ekkor tűnt fel, hogy Emmett olyan messze jár, már az ő gondolataira sem tudok ráfókuszálni. Semmiben nem voltam biztos, de rossz előérzet kerített a hatalmába. Ez egyszer igazat adtam Emmettnek: Alice kivételesen nagyon hasznosnak bizonyult volna, s ha jobban belegondoltam, és elemeztem a pánikot, ami szép lassan bekebelezte a józan eszemet, Jaspert is hasznosnak találtam volna.

Újabb íves kanyart tettünk, valahogy észak felé hatott intenzívebbnek James illata, s már majdnem tovább fordultam volna, mikor megláttam, amit kerestem. A hangokat már hallottam, félreismerhetetlen zúgó zajok, mintha egyenesen felém közeledne valami, hogy fütyülve megsemmisítsen. Ám még mielőtt hozzámért volna, elzúgott a fejünk felett, mintegy leköszönve hozzánk: tessék, itt vagyok! Én győztem!

Kiléptünk a hirtelen véget érő erdősáv peremére, hallottam Carlisle lélegzetét elakadni, én pedig legyőzötten pihegtem, fortyogva gyűlöletem lávatengerében. A repülőtér látványa rémesebben hatott, mint bármi, nem csak, hogy nem sikerült elfognunk Jamest, de ráadásul arra is rájött, hogy valamilyen módon kiolvasom a szándékait a fejéből. Kétségbeejtő.

– Rendben, nem kell pánikba esni! – jelentette ki Carlisle, de a gondolatai elárulták, hogy erre a fordulatra ő sem számított. Telefonja berregni kezdett a zsebében, az első jelzés után felkapta. Míg ő beszélt, én igyekeztem fókuszálni, mintegy utolsó szalmaszálba kapaszkodva, talán meghallok valamit. De csak a dzsippel visszatérő bátyám végtelenül csalódott gondolatai kúsztak a fejembe vissza, ahogy Carlisle-val kommunikált. – Elrepült. Szerintem visszament Forksba, hogy csatlakozzon a nőstényhez és elölről kezdje Bella nyomait felkutatni.

– Itt vagyok a mellékúton, megvárlak titeket – dörmögte Emmett bosszankodva.

– Értesítsd Rosalie-t a fejleményekről – tette hozzá Carlisle, majd megszakította a vonalat. Hozzám fordult, szemeiben az együttérzés még tovább fokozta az önmagam felé táplált megvetést, gyűlöletet. Nem tudtam volna megmondani, hogy Jamest vagy magamat gyűlölöm-e jobban. – Hallod őt?

Utolsó próbálkozás, végső csapás volt tőlem ez a fókuszálás, beleadtam minden erőmet, de hiába. Még Emmett és Rosalie telefonbeszélgetését is hallhattam, de őket igyekeztem kizárni a fejemből, később úgyis megtudom, amit szeretnék, de a vadász gondolatai éppoly némák voltak, mint Bella elméje. Nem hallottam felőle semmit, kámforrá vált, talán már ott ült azon a gépen, ami nem sokkal ezelőtt suhant el a fejünk felett.

– Nem. Menjünk – sóhajtottam lemondóan Carlisle-nak, aztán hátat fordítottunk a kivilágított Vencouveri repülőtérnek, hogy elinduljunk a mögötte kanyargó mellékút felé.

Emmett az egyik hatalmas tölgy mellett parkolt, pillanatok alatt bevágódtunk mellé, ő pedig padlóig taposta a gázpedált. Már teljesen besötétedett, mire visszakanyarodtunk a Forks felé vezető elágazásra. A bátyámat hallgattam, ahogy beszámolt a Rosalie-val lezajlott beszélgetéséről, közben igyekeztem kizárni Bella képét. Csak tolult előre a fejemben, újra és újra, felém villantotta tökéletes mosolyát, az egyik olyannyira valóságos volt, hogy Bella hiánya elemi erővel csapott le rám, valami összeszorult a gyomrom helyén.

Visszatuszkoltam Bella arcát az emlékeim helyére, egészen hátra az agyamban, biztonságba, és próbáltam összpontosítani a bátyám szavaira.

– Szóval Rose azt mondta, hogy a nőstény végig követte őket a következő városig, aztán valahogy kopott az illata Bella ruháinak – Emmett megvetően felhorkantott, mielőtt folytatta. – Csak ekkor fordult vissza, és egyenesen a Swan házhoz ment. Charlie már elment dolgozni, ezért nem találkoztak. Rose szerint valami különös kapcsolat lehet a nyomkereső és a nőstény között, mert mikor Charlie-t nem talált otthon, utána rögtön keresni kezdte Bella illatát. Még a házba is bement, hogy elcsenjen egy holmit. Esme azt mondja, hogy az a blúza volt, amit annyira szerettél rajta.

Felsóhajtottam. Még tisztán emlékeztem a Port-Angelesi estére, amikor azt a blúzt először láttam rajta, aztán másodszorra is ugyanolyan hatást nyújtott számomra, amikor a családomhoz vittem bemutatni. Átkozott emlékek.... mégis olyan gyönyörűek. A legszebbek a létezésem során, míg a legkeserűbbek lehetnek Bellának, a kudarcom kézzel fogható bizonyítéka a sorssal való hadakozásomban.

– Nem hinném, hogy van köztük bármi is – jegyezte meg Carlisle, majd fintorogva hozzátette. – Persze a nyilvánvalón kívül... De a kapcsolat semmi egyéb természetű nem lehet. Ahhoz Viktória túl egyszerű.

– Rose azt mondja, hogy látta a reptéren is, de nem váltott jegyet sehova, elment az iskolához, de rövid figyelés után azt is feladta, legutóbb pedig a városkörnyéki utakon lézengett. Esme nem téveszti szem elől Charlie-t, ha arra van szükség, Rosalie is segít neki – magyarázta Emmett, s ezúttal a nővéremről szóló fantáziálgatásait felváltották a vadászat, és a bújócska okozta gondolatai. Persze ezek sem okoztak kevesebb örömet, csak éppen másféleképpen, és ez nem kevésbé hatott rám taszítóan, mint azok.

– Rendben, hívom Alice-t, hátha látott valamit. Ez a változás talán rá is kihatott – mondta Carlisle, de nekem még bólintani sem volt erőm.

Semmire nem vágytam, csak látni Bellát, ez pedig az adott helyzetben lehetetlen volt. Nem engedhettem, hogy akár csak egy pillanatra is elveszítsem az önfegyelmemet, és nyomot hagyjak utána, amire azonnal lecsapnának, mint a morzsákra a tétován szárnyaló madarak.

Carlisle felpattintotta a mobilját és benyomta a húgom hívógombját. Ahogy számított rá, Alice szinte azonnal felkapta, de Carlisle gyorsabb volt, előbb kezdett beszélni. Felvázolta a helyzetünket Alice-nak, aki megilletődött némaságba burkolózva hallgatta őt.

– Gondolom veletek minden rendben, jól bírjátok az illatot? Jasper tudja kezelni, igaz? – kérdezte végül az apám, s hallottam, ahogy a húgom lélegzete elakad egy pillanatra.

– Carlisle – lehelte némiképp megnyugtatóan Alice.

– Bella is jól van? A körülményekhez képest, úgy értem – érdeklődött Carlisle, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a választ.

– Igen – hangzott a rövid válasz, amiből rájöttünk, hogy valószínűleg Bella is egy szobában lehet Alice-szal, aki emiatt nem akar részletesebben magyarázkodni a hogylétük felől.

– Tehát a vadász repülőre szállt, egyelőre még nem tudjuk, miért – folytatta volna Carlisle, de Alice félbeszakította.

– Épp az előbb láttam a nyomkeresőt. Egy olyan szobába fog eljutni, ami tele van tükörrel, de még nem látom a céljait, vagy hogy mire készül – hadarta Alice izgatottan, én pedig kihallottam a hangjában csendülő bosszúságot, amiért nem tudja, mi fog következni. Az ilyen helyzetek mindig iszonyúan bosszantották. – Akármiért is szállt repülőre... ugyanaz vezette el azokba a szobákba is.

– Tehát nem azért ült gépre, hogy előlünk megszökjön, hanem mert valami célja van vele? – kérdezte Carlisle, s először tűnt igazán meglepettnek.

– Igen – felelte Alice, s némileg magabiztosabbnak hatott, mint előtte.

– Add Bellát! – kértem egyben a telefonért is nyúltam Carlisle felé.

Szinte remegett a kezem annyira vágytam hallani a hangját, megnyugtatni lázadó józan eszemet, hogy minden rendben van.






2009. július 23., csütörtök

21. Bújócska (2.rész)








Igyekeztem minden energiámmal a vadászra koncentrálni, de valahol az agyam hátsó részében egyfolytában ott motoszkált Bella arckifejezése a búcsúzásunkkor. A félelem, aggódás, mérhetetlen bizalom lelkileg kínzóbb volt számomra, mintha tüzes vassal égették volna a testemet.

Szerettem volna utána rohanni, biztosítani, hogy minden rendben lesz... legalább telefonon beszélni vele, hogy tudjam egészséges, nem szomorú. Csak egy pillanatra, nem lenne ideje a vadásznak meghallani, olyan rövid idő lenne. Nem!

Nem tehettem, inkább megmarkoltam a kormányt – épp csak annyira, nehogy kárt tegyek benne –, és nagyobb sebességre ösztönöztem a dzsipet. Gyűlöltem magam, soha még ennyi megvetés nem tolongott bennem, mint ebben a keserű órában Bella nélkül. Átkoztam a sorsot, mely az utamba sodorta, galád módon hagyta, hogy megérezzem vérének mézédes illatát, és legfőképpen: ennek az angyalnak az ártatlan szívét megfertőzte az irántam érzett szerelemmel.

Őrjítő vágy fogott el. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy utána rohanjak, de ezt igyekeztem átformálni magamban. Önmagamnál jobban csak Jamest gyűlöltem jobban, amiért éppen Forks felé kellett jönnie, amiért kiszagolta Bella rémült vérét, és megvetettem azt a játékot, amit játszott velünk.

Élvezte. Minden pillanatát élvezte úgy, ahogy megtörtént attól kezdve, amióta kiléptek a mezőre. Valamit látott ott, de akkor még csak Laurentre fókuszáltam, mivel őt hittem a vezérnek, ezért nem tudtam, mire gondol James. Jelentéktelen apróságnak tűnt, mégis sikerült akaratlanul is elrejtenie előlem.

Hallottam őt, ahogy rohant mögöttünk, szinte éreztem az izgatott villózását, ahogy próbál bennünket utolérni. Tervünkhöz hűen, amikor a várostól elég messze értünk, letettük a dzsipet. Ekkor szólaltunk meg hangosan utoljára, csupán azért, hogy a vadászt biztosítsuk, jó nyomon jár. Nem mintha szüksége lett volna bármilyen bizonyítékra, végig pontosan tudta, hogy merre tartunk, pedig nem hallhatta a kocsi hangját.

"Ha valami kárt tesz a kocsimban..." – meghallottam a bátyám gyerekes dühöngését, de ez jó indoknak tűnt a társalgásra. Hiába beszéltünk olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta és olyan gyorsan, hogy senki nem érthette, tudtuk, hogy a nyomkereső fülében csöndes duruzsolásnak fog tűnni. Azt viszont nem sejthette, hogy mindez a tervünk része.

– Alice említett valamit egy karcolásról, ha jól emlékszem – incselkedtem a bátyámmal, aki meglepetten húzta föl a szemöldökét.

Ahogy a tekintetünk találkozott azonnal rájött, mit akarok.

"Játszunk, Tesó? Én benne vagyok! Hadd jöjjön a nyuszika a medve barlangjába!" – sugallta nekem Emmett, én pedig hangosabban felnevettem. Tudtam, hogy a vadász is hall már minket.

– Ha jól emlékszem... – ment bele a játékba a bátyám. – ... Alice azt mondta, ő maga fogja okozni a karcolást.

– Attól függ... – szállt be Carlisle is, és láttam a fejében, hogy ő is kapcsolt, miért szólaltunk meg váratlanul fennhangon. Kivetettük a csalinkat, hallottam, ahogy a vadász különösen működő agya ráharap. Őrült tempót diktált, ahogy megpróbált beérni bennünket. – ..., hogy Alice mit nevez karcolásnak.

Emmett dörmögve felkuncogott, miközben kiszálltunk az autóból. És lassan besétáltunk a sűrűbe, irányt változtatva egyenesen kelet felé haladtunk. Olyan lassan döcögtünk, hogy az már nevetséges volt. A távolban már látszódtak a hajnali fény első sugarai, és egy pillanatra áttörte a falat, amit Bella emléke köré építettem. Bevillant, hogy valószínűleg az autópályán hajthatnak végig, engedélyeztem magamnak egy pillanatnyi merengést: vajon hogy viseli? Mit csinálhat? Mostanra már biztosan elaludt a kocsiban, Alice-ék nem zavarják, a kocsi elég csendes...

– Kutyuli követi a szimatát, Edward? – kérdezte Emmett fennhangon, és már folytatta volna, de figyelmeztető pillantásom elég volt, hogy elhallgattassa, ahogy elegendő válasz is volt a kérdésére.

"Mire készültök? Mire készültök?" – sugallta felém a vadász, mire egy pillanatra ledermedtem.

Megsejtette. Megsejtette, hogy tervezünk valamit ellenük, de még nem jött rá, hogy mi az. Ijesztő képessége volt, és számunkra egyre inkább bosszantó, ahogy az agya a fajtánkhoz képest is hamarabb kapcsol, megérzi, ahogy veszély van.

És ez egyszer kérek mindenkitől elnézést, de lesérült a kezem tegnap. Ígérem, a vasárnapi LE hosszabb lesz, de nem extra, mert sajog néha rettentően :)

Köszönöm, hogy olvastok!!:)










2009. július 19., vasárnap

20. Búcsúzások (3.rész) és 21. Bújócska


Twilight-Movie-Pictures
New Moon Movie and Twilight Merchandise


Carlisle fejében egy tervet láttam kialakulni, minden passzolt, minden tökéletesen működött, ha aszerint cselekszünk, ahogy mondja. Örültem, hogy Carlisle tisztán tudott gondolkodni, mert nekem csupán két dolog kattogott a fejemben: a karjaimba kapni Bellát és rohanni. Hallottam őt, hallottam rémült szívének minden szapora dobbanását, és azt is, ahogy Esmétől próbál meg információt kicsikarni.

Erről eszembe jutott valami. Éppen jókor jött vissza Alice, de már meglátta, hogy mit akarok neki mondani.

– Nyugalom, Edward! – csitított lágyan. – Nem kell aggódnod! Nem fogok neki elárulni semmit az átváltozásból. Bár szerintem könnyebben viselné, mint hiszed!

– Tudom – morogtam vissza neki ellenségesen. – Éppen ezért kérem!

Tisztában voltam Bella agyának fordított működésével, és azzal is, hogy Alice víziójának, amiben ő már hozzánk hasonló, van némi alapja. Persze nem rajtam múlott, de valószínűleg Bella, ha tisztában lenne a dolgok negatív mivoltával, akkor sem bánná, csak velem lehessen. Ezt nem engedhettem.

"Butaság! Bella józanabbul gondolkodik, mint bármelyik ember, akit ismerünk!" – sugallta felém Alice, mire dühösen rámeredtem.

– Alice, én most nem viccelek! – fenyegetőztem, és ezúttal komolyan is gondoltam.

Jasper a semmiből termett előttem, még önmagához képest is gyorsabb volt, én pedig azonnal éreztem, ahogy meleg nyugalom árad szét a testemben, csitítva elmém őrjöngő haragját. Alice önelégülten mosolygott, és a magasba emelte apró táskáját.

– Készen állunk az útra! – jegyezte meg, miközben látomások egész sora vonult végig agyában. Mind homályos volt, nem látszott tisztán, hogy sikerül-e Carlisle tervét megvalósítani, vagy Bellát biztonságba helyezni. Egyáltalán semmi nem volt biztos, és Jasper képessége ide vagy oda, őrjítő bizonytalanság uralkodott rajtunk.

– Nagyon ügyelj rá, Alice! Figyelj a táplálkozására! Ők gyakrabban esznek, mint mi! – adtam ki az utasítást a húgomnak, aki a szemét forgatta a kioktatásomra. – Amint megérkeztetek, szerezz neki emberi táplálékot!

– Igenis, uram! – szalutált Alice morcosan, de nem volt kedvem harapni a vicceire, ezért ha lehet még komorabban fordultam Jasperhez. Mielőtt azonban belekezdhettem volna, a húgom megelőzött. – Tudja, mit kell tennie, és nem fog ártani Bellának, ebben biztos vagyok! Két perced van, mielőtt Bella lejön az emeletről!

Alice felsuhant a lépcső tetejére, hogy ott várja meg, míg Esme a ruháiba öltözteti Bellát. Nem sok időm volt, de tudni akartam... biztos akartam lenni benne, hogy Jasper valóban feladatnak tekinti őt, csak így volt száz százalékig biztos Bella védettsége vele szemben. Túl csábító lesz Jaspernek napokig egy légtérben lennie Bellával, viszont kitűnő katona volt, ami némiképp megkönnyítette a dolgomat.

– Jasper! Nem kérem, nem javaslom, de ha te is velük tartasz, akkor megígérhetem: ha Bellának bántódása esik...

– Ne aggódj, Edward! Alice már elmondta, mit szeretnél! – mutatott rá Jasper, aranyszín szemei együttérzőn csillogtak. A gondolatai szinkronos összhangban mozogtak a szájával. – Vigyázni fogok az érzelmeire, nehogy túlságosan bepánikoljon. És nem fogok semmi olyasmit tenni, amit helytelenítenél.

Hallottam nyílni az emeleti ajtót, ezért csak egy gyors hálára futotta.

– Köszönöm – mondtam Jaspernek, a hangsúlyban benne volt minden fenyegetés, minden köszönet, amit éreztem. Ő nem felelt, csak bólintott.

Ekkor tűnt fel, hogy közben Carlisle is kiment, majd visszatérve a végszükség esetére fenntartott széfben elrejtett mobiltelefonokat osztogatta szét, míg Emmett minden szükséges eszközt bepakolt a hátizsákjába. Bella arca sápadtabb volt, mint valaha, dermedt szívem belesajdult, ahogy láttam az arcán a szenvedést, amit okoztam neki.

– Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella! – magyarázta Carlisle, és a nevének említésére Rosalie gondolatai betörtek az elmémbe.

"Kivételesen miért nem lehet Emmettel egyetérteni? Elintézhetnék őket itt helyben, ha már olyan nagyon muszáj lett miatta!" – szuggerálta felém a gondolatait, de aztán észbe kapott és igyekezett nem gondolni semmire. Míg én Jasperrel, addig vele Carlisle beszélt néhány figyelmeztető intelmet, ezért néhány ellenséges pillantásnál többet nem csikarhatott ki magából.

– Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek. Jól fog jönni délen a sötétített ablaküveg – mondta Carlisle a húgoméknak, majd miután bólintottak, Emmetthez és hozzám fordult. – Mi pedig a dzsippel megyünk.

"Jól fog jönni a terepbírása, és a sérthetetlensége... hátha szükség lesz rá." – tette hozzá gondolatban, bár nem igazán jutott eszembe semmi, ami ellen megvédelmezhetne bennünket a bátyám dzsipje, legyen bármilyen strapabíró is.

Ha Bella velünk jöhetne, ha a közelemben tudhatnám, több értelme lenne, de így... Bella szíve továbbra is rémült iramban dörömbölt a mellkasában, mézillatú vére sebesen száguldott ereiben. Kapkodta a fejét, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, hátha valakinek megesik rajta a szíve és mond valami biztatót, de egyelőre inkább mind kerültük a tekintetét.

– Alice, bekapják a csalit? – fordult Carlisle a húgomhoz, akinek a fejében szinte vezényszóra megjelent James, amint a dzsip nyomába veti magát, míg a nő megérzi Bella illatát, ezért a furgont követi.

Nem értettem, James miért nem Bellát követi, hiszen ő volt a fejében a zsákmány, de aztán könnyű magyarázatot találtam erre a különös eseményre: védtelenné akarja tenni Bellát úgy, hogy bennünket elcsal a közeléből. Nem számolt a családunk összetartásával.

– A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk hagyni a házat – tájékoztatta a többieket Alice.

"Milyen ostobának néznek minket. Ráadásul rémesen öltözködnek..." – szuggerálta felháborodottan Alice, és nem tudtam igazán eldönteni, hogy az első vagy a második állítása bosszantotta jobban.

– Gyerünk! – intett felém Carlisle, miközben Emmettel kivonult a konyhán átvezető hátsó kijárat felé.

Gyorsnak kellett lennem, de úgy éreztem meghasad fagyott szívem, amikor Bellát a karjaimba öleltem. Tenyerembe temettem törékeny arcát. Éreztem testének forróságát, illata lángoló légörvényként égette a torkomat, ahogy az arcomat selymes hajába temettem.

Kizártam Rosalie megvető, lesajnáló gondolatait, Alice és a többiek együttérzését, és igyekeztem minél többet magamhoz venni Bellából. A magasba emeltem, kőszikla arcomat az övéhez szorítottam, óvatosan, mindig gyöngéden, ahogy kellett vele bánnom, nehogy éppen én okozzak neki sérülést. Nem mintha nem okoztam volna éppen elég problémát így is.

Elnyomtam a gyűlöletem önmagam iránt, erre később is lesz alkalmam, és igyekeztem memorizálni – ha lehet még jobban – Bella gyönyörű vonásait, lágy érintését, feltétel nélküli, és meg nem érdemelt bizalmát mélybarna szemeiben.

"Edward..." – hallottam Carlisle-t, de ez egyszer nem akarózott engedelmeskednem neki. Tenyeremet fájdalommentesen égette Bella izzó arcának bőre, végtelen szerelemmel néztünk egymásra, elvesztem a tekintetében.

Eltemettem az elmémben, elrejtve minden elől, ami árthat neki. Amikor elfordultam tőle már csak egy dologra koncentráltam: megölni Jamest.


21. A bújócska

Twilight-Movie-Pictures
New Moon Movie and Twilight Merchandise



Emmett hátul ült, én pedig bevágtam magam a kormány mögé, Carlisle mellé.

"Most meg mire várnak? Miért nem indulnak valamerre?" – hallottam meg Viktória gondolatait a háztól pár mérföldnyire, mire mély morgás szakadt fel a tüdőmből. Emmett és Carlisle kérdőn néztek rám, de nem mondtam nekik semmit egyelőre. Míg biztos nem voltam a dolgok alakulásában, addig nem akartam őket csekélységek miatt zaklatni.

"Nagyon ravaszak, jobbak, mint gondoltam... Kettéválnak, hogy a lányt védjék." – morfondírozott James, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy rájuk rontsak. Kezdtem felfogni, hogy Emmettnek miért nincs meg az a képessége, ami nekem. A gondolatai éppen elég brutálisak voltak, és ha ehhez még hallotta volna az ellenségeinket, bizonyára elszabadult volna a pokol idő előtt.

– Halljátok őket? – kérdeztem tőlük, mert Viktória és James addigra már fennhangon folytatta a társalgást.

Én minden erőmmel a nyomkeresőre koncentráltam, a nőstény fejéből elég volt annyit kivennem, hogy feltétel nélkül megbízik a társában. Carlisle és Emmett nemet intettek a fejükkel, mire elkezdtem hangosan beszélni, de olyan hangerővel, hogy csak a dzsipben ülők hallják.

– James rájött, hogy én is a kocsiban ülök, míg Bella még benn van a házban – magyaráztam egyre sötétebben, miközben szorosan markoltam a kormánykereket. – Ahogy Bella is mondta, a nyomkereső tudja, hogy nem hagynám magára. Kettéválnak. Az egyik minket fog követni, a másik Belláékat... Legalábbis azt, akiről azt hiszik, hogy ő.

Elkeseredetten néztem az apámra, aki azonnal hívta Esmét, hogy tájékoztassa a fejleményekről, és elindítsa őt is álcázott útjára. El kellett csalnunk őket a házunktól, nehogy rájöjjenek idő előtt a cselünkre.

Nem vártam meg, amíg kilépnek az ajtón, padlóig nyomtam a gázt, és a kerekek hirtelen megpördülve lőttek ki bennünket az éjszakába. Úgy éreztem kettéhasadok. Érzelmek sokasága hullámzott keresztül rajtam, mélyen belémdöfve fájdalmas nyilaikat.

Egy részem Bellánál hagytam, ahogy belőle is hoztam magammal. Az illata megtapadt a ruhámon, az arcomon, Carlise is megérezte, aki mellettem ült, de nem szólt semmit. Gondolataival próbált nyugtatóan hatni rám.

"Bella rendben lesz, Edward! Ha elég messze lesznek, Alice jelentkezni fog" – szuggerálta felém kegyes hazugságát, de mindketten tudtuk, hogy Alice nem fog jelentkezni egészen addig, amíg mi nem hívjuk őket. Egyszerű, könnyen kivitelezhető terv volt, mégis úgy éreztem, belepusztulok.

Hallottuk a furgon motorját nyöszörögve életre kelni, én pedig hallottam a folyón túliakat elnémulni.

"És most?" – kérdezte sürgetően Viktória.

James nem felelt azonnal, alaposan megfontolta, minden oldalról megrágta, mit kellene tenniük. Nem lepett meg, amire jutott, hiszen láttam Alice fejében a látomást, mielőtt elindultunk, ettől függetlenül mélyen felkavart. A gyűlölet olyan elemi erővel támadt fel bennem, mint mélyen nyugvó, váratlanul szabadjára engedett gejzír.

"A lány után menj, én követem a többieket. Ha minden igaz, akkor az emberlányt odaviszik, ahol Edward lesz." – ecsetelte James a nőnek, mire az gondolkodás nélkül vetette magát Bella illatának a nyomába. Figyelmetlenek voltak és, ahogy Alice jellemezte őket: ostobák. Nem is értettem, hogy nem vették észre, hogy a furgonban ülő nő nem Bella. Esme illata még idáig is érződött, és teljesen mindegy, miként vélekedek én, vagy hogyan gondolkodnak ők – a fontos az volt, hogy a tervünk működött.

Felpattintottam a mobilomat, ezúttal én tárcsáztam, még ki sem csöngött, csak kapcsolt, már meg is hallottam Alice hangját a vonal túlsó végén.

– Úgy van, ahogy láttad... A nő megy Esme után, a másik minket követ – mondtam neki tömören, a többit (Vigyázzatok Bellára! Óvjátok még önmagától is!) magamba fojtottam. A Mercedeszt már nem hallottuk felbúgni.

Ki kellett zárnom Bellát, az emlékét mélyen tároltam magamban, hogy elővehessem, amikor végre vége lesz ennek az őrületnek. Jamesre igyekeztem koncentrálni, aki mögöttünk rohant őrült módjára, mint egy vadászkopó, akinek az orra előtt húzzuk a véres rongyot.

Tudtam, hogy figyel, tudtuk, hogy a legapróbb neszre is összerezzen. Ha ebben a pillanatban kezdem el mesélni a társaimnak, mit látok a fejében, akkor biztosan rájön, hogy olvasok a gondolataiban.

"Csak nyugi, Öcsi! Bella már jó helyen van, nekem meg csak jelezned kell, ha végre leszedhetem ezt a vadállatot." – szuggerálta felém Emmett, mintha meghallotta volna, ami éppen a fejemben motoszkált.

Észak felé vettük az irányt, szinte nem is láttam, merre haladunk, csak igyekeztem minél kietlenebb, lakatlanabb helyszín felé terelni. Fáradhatatlanul loholt a nyomunkban, míg mi Emmettel alig győztük kivárni a pillanatot, amikor végre kiélhetjük rajta gúzsba kötött gyűlöletünket.