23. Patthelyzet (4.rész)

"Istenkém, ez annyira kínos!" – csendült fel a folyosó végéről Bella édesanyjának szégyenkező gondolatmenete, mire vigyorogva elhúzódtam Bellától.

– Azt hiszem anyádat hallom – jegyeztem meg, persze teljesen biztos voltam benne.

Senki mástól nem származhatott ez a teljesen jellemző gondolatsor.

– Ne hagyj itt! – suttogta Bella, s rémült szemeit az enyémbe fúrta.

Őszinte félelmet láttam az arcán, és bár az elméje zárva volt előttem is, mégis biztos voltam benne, nem akarja, hogy itt hagyjam. Ez is bizonyára a fordítottságnak volt betudható, hiszen a történtek után mindenki más világgá menekült volna a közelemből, de legalábbis fellélegzett volna, ha távozni készülök, de Bella persze éppen ettől pánikolt be igazán. Úgy tűnt, ő is igazán szeret, bár ez meg sem közelítette azt a szerelmet, ami bennem lángolt őiránta.

– Nem hagylak itt – lehetetlen volt nemet mondani neki, nem is bírtam, ezért inkább a szavamat adtam, ledöntve a józan ítélőképesség minden formáját. Aztán bevillant, hogy mióta itt vagyok Renée még nem látott pihenni, így remek indokot találtam, hogy elaltassam a gyanakvását. – Szundítok egyet.

Jelentettem ki mosolyogva, és átültem a székről a fotelba, ahol ezelőtt Renée pihente ki magát, amikor fáradt volt. Hátradöntöttem a támláját, hogy hitelesebbnek tűnjön színlelt álmom, majd lehunytam a szemem. Renée a folyosón beszélgetett az éjszakás nővérrel, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.

"Nem semmi ez a nő. Nem csoda, ha a lányának ilyen nagy balesete volt. Csoda, hogy a nevére emlékszik." – a nővér maga sem tudta eldönteni, hogy igazán dühös legyen, vagy inkább kedvesen elnéző Renée-vel, aki iszonyatosan zavarban volt.

– Ne felejts el lélegezni! – súgta Bella, a hangja megkönnyebbült, én pedig boldog voltam, amiért a maradásommal ilyen örömet okoztam neki.

Mélyet sóhajtottam, magamba szívtam vérének illatát, végre olyannak éreztem, amilyen régen volt: édes és csábító. Fájdalmas volt... és megnyugtató.

– Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni – szabadkozott a folyosón Renée az ápolónőnek, aki igyekezett türelmesnek és együttérzőnek mutatkozni.

– Nincs semmi probléma. Bizonyára a fáradtság az oka – trillázta az ápolónő kedvesen, de közben a háta közepére kívánta Bella fáradt édesanyját. Egyébként sem volt szimpatikus az a nő, de ezzel a viselkedésével végkép lejjebb került a szimpátiás listámon. – Később még benézek Isabellához, hátha felébred és szüksége van valamire.

– Köszönöm – hálálkodott fásultan Renée, aztán elindult befelé, közben magát szidta gondolatban.

"Eltévedni a büféből visszafelé, ilyenre is csak én lehetek képes. Mit gondolhat most rólam?"

– Anyu! – sóhajtotta Bella, hangjában nem lehetett nem észrevenni mindazt a szeretetet, amit érzett.

Érdekes volt, hogy Renée fejében Bella éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyennek én láttam. Ez már az első nap feltűnt, amikor a szörnyű várakozás közben végigfuttatta az agyában a legkedvesebb emlékeiket, és mindenben éppen olyan szép volt, ahogy bennem élt, ráadásul az ügyetlenkedéseit legalább annyira nem vette észre, mint én a kezdetekkor.

– Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül – jegyezte meg csöndesen, míg Bella ágyához lépdelt.

"De legalább már alszik végre. Komolyan kezdtem aggódni." – ez a gondoskodás zavarba hozott, de igyekeztem egyenletesen lélegezni, közben Renée gondolatain keresztül figyeltem Bella sápadt vonásait.

– Anyu, úgy örülök, hogy látlak! – suttogta Bella, mohón várta, hogy anyja végre ott legyen a közelében.

Renée könnyei záporozva hulltak az arcára, de nem bánta. Ahogy ott feküdtem, hiába, hogy Bella tudta, nem alszom, és láthatóan nem zavarta a jelenlétem, mégis kívülállónak éreztem magam.

– Bella, annyira aggódtam érted! – jegyezte meg hüppögve Renée, és láttam, ahogy akaratlanul is szemrehányón néz a lányára.

– Sajnálom, anyu! – felelte őszinte bűnbánattal Bella, majd sietett gyorsan megnyugtatni. Csak most, hogy láttam őket közvetlen kontaktusban, csak most tűnt fel, hogy mennyire fordított a kapcsolat kettejük között. Renée szipog, mint egy gyerek, és Bella nyugtatja. – De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van.

– Örülök, hogy végre nyitott szemmel látlak – mondta Renée, és igyekezett úgy elhelyezkedni az ágy szélén, hogy lehetőleg ne legyen hatással a monitor vezetékeire, vagy az egyéb csövekre, amelyek Bellából eredtek és ki tudja merre kanyarogtak az ágya mögött.

– Mióta volt csukva a szemem?

– Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál – magyarázta Renée, de nem voltam benne biztos, hogy Bella tisztán emlékszik arra a napra, amikor megsérült.

– Péntek? – kérdezett vissza engem igazolva Bella.

Renée ránézett így láthattam, hogy az arca töprengő, majd mintha egy pillanatra ráncolódott volna a homloka, amit annak tudtam be, hogy valamijébe belenyilallt a fájdalom. Kezdtem aggódni, de aztán a homloka újra márványsima lett, így megnyugodtam.

– Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél – fűzte tovább a magyarázkodást Renée, Bella pedig bólintani próbált, de csupán egy biccentésre futotta tőle.

– Tudom.

– Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt – csevegett Renée. Az apám említésére éppen úgy reagált, ahogy a legtöbb nő, megremegett, aztán enyhén elpirult, erre csaknem elmosolyogtam magam, de időben észbe kaptam és arcomat merev maszkba rejtettem. – Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfimodell, nem úgy, mint egy orvos...

Ebben a pillanatban nem akartam a fejébe látni... egyáltalán...

– Te találkoztál Carlisle-lal? – érdeklődött Bella, engem pedig meglepett a hangjából sugárzó meglepettség. Kíváncsi lettem volna, mire gondolt, hogyan került kórházba.

– Igen, és Edward húgával, Alice-szal is – sorolta Renée, és mint mindig ezúttal is tetszett, ahogy a gondolataiban mindannyian pozitív színben foglaltunk helyet. Nem úgy, mint Charlie-éban, ahol az apámat leszámítva mindannyiunkat valami különös homályba burkolt, mintha nem bízna bennünk. Természetellenesen rendesen viselkedünk a szemében. Renée kedves emlékező mosollyal ajkain hozzátette. – Kedves lány.

– Szerintem is – helyeselt Bella buzgón, és talán, ha nem fájt volna minden porcikája, még bólogatott is volna mellé.

Renée hátrafordult, a fejében már láttam, milyen kérdések következnek, igyekeztem egyenletesen lélegezni és uralkodni azokon az arcizmaimon, amelyek a mosolyt kontrollálják. Feszült izgatottsággal vártam, mit fog felelni Renée éleslátó kérdéseire Bella.

– Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban – jegyezte meg óvatosan, én pedig kíváncsian vártam Bella válaszát.

Ehelyett csak fájdalmas nyögése jutott el hozzám. Rémülten néztem rá, készen, hogy azonnal értesítsem a személyzetet, ha Renée esetleg túl lassúnak bizonyulna.

– Mid fáj? – kérdezte aggodalmasan, lánya fölé hajolva.

– Nincs semmi baj – sietett megnyugtatni, valószínűleg mind a kettőnket Bella, de bár Renée fellélegzett, én továbbra is szemmel tartottam őt. A monitor kitartóan hangoztatta szívének ritmusát, semmiféle rendellenességet nem jelzett. Bella észrevehette a bizonytalanságomat az állapotára vonatkozóan, mert további magyarázattal szolgált. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom. Hol van Phil?

Csaknem hangosan felnevettem. Az egyik pillanatban a frászt hozza rám, a következőben pedig úgy eltereli Renée figyelmét egy számára kibontakozóban lévő kínos beszélgetésről, hogy azt az anyja észre sem veszi.

– Floridában – felelte, aztán nem bírta magában tartani a lelkesedését. Inkább nézett ki izgatott tinédzsernek, mint negyvenes érett asszonynak. – Jaj, Bella! Sose találnád ki. Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!

– Philt leszerződtették? – motyogta Bella, hangjában csöppnyi érdeklődést sem lehetett hallani. Úgy tűnt, mindennel így van. Mindenről mindent tud, de igazán csak a veszélyes dolgok érdeklik, mint például kimenteni az édesanyjának vélt videofelvételt egy vámpír kezei közül, ezzel a saját vesztébe rohanva, avagy éppen én, aki a létező legnagyobb fenyegetést hordoztam magamban rá nézve.

Renée őszintén ledöbbent.

– Igen! Hogy találtad ki? – kérdezte meglepetten, de a Phillel együtt töltött akkori időszak, amikor mindez kiderült még mindig átjárta, és most, hogy végre látta Bellát felébredni, a felszínre engedhette a boldogságát. – Méghozzá a Sun, gondoltad volna?

– Hát ez nagyszerű! – mosolygott Bella bátortalanul, nem értettem, hogy Renée hogy nem veszi észre, amit még én is láttam az ő gondolatain keresztül Bella arcán. A lányának fogalma sem volt, melyik baseball csapat melyik.

Renée gondolatai csapongtak, nehezen lehetett kikövetkeztetni, hogy mikor melyik dolgot mondja ki hangosan. Ahogy az élete, ő maga is tökéletes káosz volt.

– És Jacksonville annyira fog tetszeni neked – bökte ki végül azt, amiről eddig azt hittem, hogy nem beszélte még meg Bellával. Viszont úgy tűnt, ez már eldöntött tény, a fejében már egy előre elképzelt otthont megteremtett hármuknak a napos vidéken. A lélegzetem is visszafojtva vártam, hogy Bella miként reagál, de ő legnagyobb kétségbeesésemre csak hallgatott, és kábán nézett az anyjára. – Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden, hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville. Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás. És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől. És neked is lesz saját fürdőszobád...

– Várj már, Anyu! – szakította félbe Bella az ömlengést, én pedig feszült figyelemmel vártam, hogy a fürdőszoba ötlet nem tetszik neki, vagy a sárga szegély. – Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.

Ledöbbentem... nem értettem. Mire akart ezzel célozni? Az ő helye nem a fénytelen és esős hegyi városkában van, hanem a napfényben, a tengerparton, ahogy az anyjának is. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. Bella is leszögezte már az elején, hogy mennyire nem szereti a hideget és a nedvességet, később pedig kifejtette, hogy Forksban minden zöls, amit ő barnának ismert.

Fordított agya ismét megmutatta magát, hiszen ahelyett, hogy repesve ugrott volna az anyja nyakába, úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, de legalábbis tökéletes képtelenségeket beszélt volna.

– De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám – nevetett Renée felszabadultan, láttam a fejében, hogy ő sem érti, mire akar Bella kilyukadni. – Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.

Kedves dolog volt tőle, hogy nem árulta el, vitaforrásaik fő témája a költözés volt. Philnek nem fűlt hozzá a foga, hogy letelepedjen, de úgy tűnt, Renée ebből kivételesen nem enged.

– Anyu... – Bella tétovázott, én pedig Reneével együtt vettem a levegőt, összevontam a szemöldököm, vajon Bella valóban azt mondja-e, amit hallok.

23. Patthelyzet (3.rész)

Azt gondolná az ember, hogy egy vámpírtámadás után legalább fájna valamije, de Bellának egyetlen aprócska tű okozott problémát, ami ráadásul a gyógyulását szolgálta.

– Fél a tűtől – jegyeztem meg inkább csak magamnak, félhangosan, hitetlenkedve csóváltam a fejemet. – Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...

A szemeit forgatta, aztán váratlanul más témába kezdett.

– Na és te miért vagy itt? – kérdezte, mire a szemeibe fúrtam az enyémet.

Mire gondolt, sehogyan nem értettem, kivételes erővel támadt fel a frusztrációm, amiért nem bírtam megfejteni agyának rejtélyes működését. Nem is értettem miről beszél, ám akkor, mintha kattant volna egyet az agyam, beugrott, mire célozhatott.

Persze teljesen logikus volt, mégsem számítottam rá, hogy távol akar tudni magától. Megdöbbentő volt számomra a saját reakcióm is, mintha tőrt döfött volna keresztül a szívemen, vagy éppen azon a szervemen, amivel a végtelen szerelmet éreztem iránta.

Láttam magam a szemeiben, ahogy a szemöldököm egyetlen vonallá olvad össze a gondolatra, távol kell lennem tőle.

– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, csak hogy csipetnyi időt nyerjek magamnak.

Szemei tágra nyíltak, légzése felgyorsult, ahogy rémülten rám nézett. Rémülete ezúttal valóságos felüdülés volt számomra.

– Dehogyis! Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki? – magyarázta, és eszembe jutott a felelősségtudata. Előrelátó volt, magamban tudomásul vettem újra, míg a másik felem repesve ujjongott, amiért mégsem igazolódott be a borúlátásom.

– Vagy úgy! Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba – magyaráztam megkönnyebbülten, a szokásos betanult stílussal, amit az évek során magunkra vettünk az ehhez hasonló helyzetekre vonatkozólag. – Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem, de hasra estél a lépcsőn, és... – nem akartam még egyszer elismételni, tisztában voltam vele, hogy Bella minden információt szomjazva iszik, aztán tárol, amit ezekben a pillanatokban elejtek neki. Legyintettem. – ... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.

Vártam, míg megemészti a hallottakat, biztos voltam benne, hogy nyüzsögnek benne a kérdések, én pedig türelmes voltam. Évekig is vártam volna, ha arra van szüksége, nem bántam, csak hallhassam, lássam, érezzem.

– Van egy-két hiba a történetben – jegyezte meg, megrándult a szám sarka a visszafojtott mosolytól. Sejthettem volna, hogy hibákat keres, de Alice-t lehetetlen volt rajtacsípni. – Például hiányzik a törött ablak.

– Nem igazán. Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat – magyaráztam félmosollyal az arcomon. – Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! – nyugtattam meg, míg kőkemény kézfejemmel végigsimítottam arcának bársonyosan puha bőrét. – Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!

Szíve váratlanul olyan őrült iramba kezdett, hogy még a monitor is hangos pittyegéssel jelezte a rendellenességet. Rémülten rántottam el a kezemet, hátha valamit rosszul csináltam, de Bella nem úgy nézett ki, mint akinek az állapota rosszabbra fordult, inkább...

– Ez kínos – motyogta zavartan, bőrének színe pedig felöltötte azt a színt, amelyet a legjobban szerettem rajta és elpirult.

– Hmm, kíváncsi lennék... – kezdtem kuncogva, de aztán a hangom elhalkult, ahogy közeledtem hozzá. Szinte hihetetlen volt, az egyik pillanatban még a Volturi jár a fejemben, majd Bella gyógyulásáért görnyedek összeroncsolt teste fölött, a következőben pedig már a piruló ajkait csókolom.

Bódítóan hatott rám az illata, a gyomrom helyén hatalmas sziklát éreztem, hallottam szívének őrült ritmusát, ahogy forró vére száguldott a vénáiban. Épphogy megérintettem az ajkait, a monitor csipogója olyan tempót diktált, amelyet már nem bírt, majd hirtelen elhallgatott. Riadtan egyenesedtem fel, aztán ellenőriztem a monitoron látható adatokat. Minden rendben volt, még a saturáció is a normális 99%-ot mutatta.

Megnyugodtam, mosolyogva rájöttem, hogy kifejezetten hízelgő rám nézve ez a reagálási mód, amit Bella produkált a közelségemre.

– Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában.

– Még meg sem csókolhatlak rendesen – jegyezte meg bosszankodva, szemei közt a ránc mímelve odaerőszakolta, mert a szemei mosolyogtak. – Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!

Elmosolyodtam. Bella és a fenyegetései mindig jókedvre derítettek, és bár szívesen végignéztem volna a kivitelezését, mégis engedelmesen fölé hajoltam. Éppen úgy zajlott minden, ahogy néhány perce, de ezúttal nem akartam megállni, ízlelni szerettem volna mézédes ajkait, figyelmen kívül hagyva a monitor pittyegését, de valami mégis elvonta a figyelmem.

23. Patthelyzet (2.rész)

Csak nézett rám rejtélyes mélységeket szántó barna szemeivel, én pedig megint éreztem a szokásos frusztrációt, amit áthatolhatatlan elméje okozott nekem. Arcán a megkönnyebbülés oda nem illő érzelme telepedett meg, de nem értettem, miért. Semmi oka megkönnyebbülésre, hiszen csaknem meghalt miattam. Mégis megkönnyebbülés áradt a tekintetéből, és talán bűnbánat.

– Edward, annyira sajnálom! – suttogta sajnálkozva, mire én megráztam a fejem.

Merő képtelenség a történtek miatt bocsánatot kérnie. Mégis én vagyok leginkább a felelős, az ő bűne csak annyi, hogy beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világegyetemben.

– Sss! Most már minden rendben lesz! – ígértem keserű szájízzel.

Egyetlen vámpír – sem más hozzánk hasonló veszélyes lény – nem fenyegeti már a testi épségét, ezért, ha úgy dönt, kénytelen leszek elhagyni Forksot és környékét, amíg Bella ott él. Ahogy ránéztem a tetőtől talpig gézbe bugyolált testére, biztos voltam benne, hogy milyen választ kapok kimondatlan kérdésemre.

– Mi történt? – kérdezte összeráncolva a homlokát. Bármit megadtam volna, csak ne kelljen többé aggódnia, vagy akár fájdalmat éreznie.

– Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna – vallottam meg lelkiismeret furdalásom minden valóságával, amit magamban hordoztam az elmúlt néhány napban. Önmarcangolásom alól csak Bella nyújthatott feloldozást, és Alice szerint, akivel legújabb látomása óta csak telefonon beszéltem, meg fog lepni engem. Ez korántsem volt meglepő hír, hiszen Bella soha nem a várt, a megszokott módon reagált dolgokra, ezért biztos voltam benne, hogy a megtörtént szörnyűségeket is egészen máshogy fogja értékelni, ahogyan más, épeszű ember.

– Olyan buta voltam, Edward. Azt hittem foglyul ejtette anyut – ismerte el a hibáját ő is, mintha ezt sokkal nagyobb véteknek tartaná, mint amit én elkövettem.

– Mindnyájunkat becsapott – mutattam rá, de mintha nem is hallaná, amit mondok, folytatta.

– Föl kell hívnom Charlie-t és anyut – mondta kétségbeesetten, de gyorsan félbeszakítottam, mielőtt belemelegedne a túlzott felelősségtudatába.

– Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen elment, hogy egyen valamit – magyaráztam türelmesen, de láttam, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik.

– Anyu itt van? – riadt meg, én pedig döbbenten figyeltem, ahogy megpróbál felülni. Ezt meg hogy gondolja? Napokig altatásban, aztán hirtelen felébred és fut néhány kört, csak hogy anyuci megnyugodjon?

– Mindjárt visszajön – nyugtatgattam, miközben a vállánál fogva gyöngéden visszanyomtam a párnái közé. – Neked viszont nyugton kell maradnod.

Figyelmeztetésem süket fülekre talált, mert tovább rémüldözött egy ilyen semmiségen.

– De mit mondtatok neki? –kérdezte, láttam az arcán, hogy próbálja felfogni a történteket, de nem kerülnek a puzzle darabkái a helyükre a fejében. – Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?

– Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon – magyaráztam a mesénket, és kivételesen büszke voltam Alice kreációjára, amivel mindenki fejét ügyesen teletömte. Láttam Bellán a feszültséget, nem akartam, hogy túl sokat agyaljon, inkább pihennie kellett volna, de annyira jó volt végre a szemébe nézni és szót váltani vele, hogy reméltem Renée valóban nagyon éhes volt. Igyekeztem kicsit jobb kedvre deríteni. – Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!

Úgy tűnt, lehiggadt kissé, akadozva felsóhajtott, aztán végignézett magán, mintha fel akarná mérni, miért fáj ott, ahol nem lát sérülést.

– Mennyire súlyosak a sérüléseim? – kérdezte, én pedig egy pillanatra összeszorítottam a fogaimat.

– Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, s jó sok vért veszítettél. Többször is kaptál vérátömlesztést – már az emléktől kirázott volna a hideg, ha képes lettem volna rá, de így csak egy fintorral fejeztem ki a nemtesztésem. – Nem mondhatnám, hogy a kedvemre volt, mert egy időre teljesen megváltozott a szagod.

– Legalább részed volt egy kis változatosságban! – vetette oda incselkedve, de megráztam a fejem.

– Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem – jelentettem ki határozottan, nem voltam vevő az egészségére vonatkoztatott tréfáira, amikor előttem feküdt egy kórházi ágyon.

– Hogy bírtad megtenni? – suttogta szinte hangtalanul, én pedig lesütöttem a szemeimet, nehogy meglássa bennük a szörnyet, amely csaknem elvette az életét.

Elterelésképpen a tenyerembe helyeztem gézbe tekert kezét, és lágyan simogattam, mintha a porcelánnál is törékenyebb lenne. És az is volt... számomra.

– Magam sem tudom – sóhajtottam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Rájöttem, nem is az ő pillantásától félek, hanem attól, ahogyan meglátom magam a tekintetében. Vérének íze halványan belengte a szobát illat formájában, de az emlékeimben élénken megmaradt az aromája, amit sehol máshol nem érezhettem, csak Bellánál.

Nem nógatott, egyszerűen kivárta, míg önszántamból színt vallok.

– Lehetetlen volt... abbahagyni – mondtam végül csöndesen, szemeimmel a géz redőit tanulmányozva, gondolatban felidézve a pillanatot, amikor Bella vére a számba ömlött. Már a gondolatra elöntött a szomjúság, torkomban lángolva támadt fel a szomjúság, égetően fájt, de aztán felidéztem, ahogy sikeresen eltéptem az ajkaimat a karjáról. Rádöbbentem, hogy amit érezek, büszkeség. Talán először a létezésem alatt, büszke voltam magamra... arra, amit tettem, illetve nem tettem meg. – Lehetetlen, de én megtettem – magyaráztam neki és az önelégültségem kifejezetten mulattatott, ezért tudtam végre ránézni. Szemeiben sem félelem, sem megvetés nem tükröződött, csupán kíváncsiság. Elmosolyodtam, ugyan mi mást várhattam tőle? – Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.

– Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? – incselkedett mosolyogva.

– Sokkal jobb – ismertem be, bár inkább hangzott győzködésnek. Ebben a dologban legalább elégedettnek kellett lennie magával. Nem férhetett kétsége ebben a dologban, ami a vérének a tökéletességét illette. – Még annál is jobb, mint képzeltem volna.

– Sajnálom – mentegetőzött, mire égnek emeltem a szemeimet.

Annyira jellemző Bellára. Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj a fejével, maradt odabenn minden éppoly fordítottan, mint a "balesete" előtt.

– Hogy valakinek éppen ezért jusson eszébe bocsánatot kérni.

Összeráncolta a homlokát.

– Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem? – kérdezte naivan, mire keményen a szemei közé fúrtam a tekintetem.

– Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól – jelentettem ki.

– Sajnálom – felelte őszintén, én pedig megenyhültem.

– Tudom, miért tetted – igyekeztem megnyugtatni, de azért nem bírtam magamban tartani a véleményemet. – Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.

Szinte esdekeltem, könyörögtem neki, hogy miért nem az ép eszére hallgatott, kivételesen cselekedhetett volna normálisan, a létfenntartó ösztöneire hallgatva. De az nem ő lett volna.

– Nem engedtél volna el – mutatott rá, én pedig hevesen bólintottam.

– Nem – helyeseltem, keményen néztem a szemébe, és szinte ígéretként folytattam. – Nem bizony.

Figyeltem, hátha reagál valamit, de legnagyobb rémületemre fájdalmasan fintorgott. Azonnal odahajoltam, pedig tudtam, hogy semmit nem tehetek a kínjai enyhítésére. A kezem már indult a nővérhívó gombja felé.

– Mi baj van, Bella?

– Mi történt Jamesszel? – kérdezte hirtelen, amivel teljesen meglepett és összezavart egy pillanatra.

Leállt nekem az idő, gyorsan ellenőriztem a monitort, ami az állapotához képest normálisnak mutatta Bella állapotát. Az egyetlen, ami eltért az oxigén saturáció volt, de ezt betudtam a váratlan ébredésének. Azért igyekeztem fél szemmel figyelni, hogy ha esetleg a kritikus százalék alá esne, akkor azonnal értesíthessem az éjszakás nővért vagy az ügyeletes orvost.

– Letéptem rólad – feleltem végül, mikor meggyőződtem róla, hogy viszonylag jól van. Számomra hosszabb idő volt, de biztos voltam benne, hogy Bellának nem tűnt fel a kis szünet. –, aztán Emmett és Jasper végeztek vele.

Mai napig beleőrültem a gondolatba, hogy nem vehettem részt annak a kivégzésében, aki ezt művelte Bellával. Szerettem volna minden dühömet és gyűlöletemet rázúdítani a vadászra abban a pillanatban, amikor megláttam abban a teremben.

– Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben – jegyezte meg kissé összezavarodva összevont szemöldökkel. Mennyire szerettem volna kisimítani a redőket a homlokán, és bármit megadtam volna, ha újra láthatom a mosolyát felragyogni.

– Ki kellett menniük... – magyaráztam, majd habozva hozzátettem. – ... túl sok volt a vér.

Pillanatnyi szünet, megemésztette a hallottakat, aztán továbbra is kíváncsi tekintettel fordult hozzám. Nem fogytak a kérdései, és én – bár tudtam, hogy pihennie kellene – igyekeztem minél türelmesebben vázolni neki a helyzetet.

– De te ott maradtál – jegyezte meg csöndesen, ámulattal.

– Igen, én ott maradtam – hagytam rá természetesen, hisz mit is tehettem volna.

Láttam rajta, mennyire igyekszik visszaidézni a történtekből bármit, talán olyasmit is, amiről lemaradt. Szerettem volna, ha a kellemetlen emlékeket sikerül kitörölnie az elméjéből.

– És Alice és Carlisle is... – folytatta az emlékezést, én pedig bólintottam újra.

– Ők is szeretnek téged, tudod – mutattam rá, hogy megnyugodjon, nem esett senkinek nehezére a közelében maradnia, de ehelyett rémület futott át az arcán, aztán a felismerés.

– Látta Alice a videófelvételt? – kérdezte riadtan, sajnálkozva, bennem pedig újonnan kelt életre a gyűlölet, és a megvetés, amit a vadász felé éreztem.

– Igen, látta – feleltem tömören, aztán hozzáfűztem, mert Bella nem tudhatta, mit jelent Alice számára ez a töredék információ a múltból. – Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.

– Tudom – mondta Bella, én pedig meglepődtem. Úgy látszik, valóban baráti viszony alakult ki Bella és a húgom között. Nem is értettem, min lepődtem meg, hiszen Alice korábbi látomásai már jelezték a dolgok ilyetén fordulatait, mégis döbbenet volt Bellától olyan információt hallani, amit nem én árultam el neki.

– Most viszont már tudja – jegyezte meg keserűen, aztán megmozdult, majd feljajdult. – Áuu!

– Mi a baj? – kérdeztem és aggódva ellenőriztem a monitort. Komolyabb változást nem láttam, ezért nem értettem a kifakadását.

– Tűk – mondta és fintorogva bökött a karjába behelyezett kanülre, aztán valahová a falra szegezte a tekintetét és igyekezett nem elájulni.