BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2010. június 6., vasárnap

Az eltűnt holnap






Káosz. Edward végleges döntése teljes homályba burkolta a jövőnket. Szinte semmit nem láttam tisztán, ami velünk kapcsolatos volt. Az eredeti képek, amiket láttam, mielőtt a tragikus este véget ért, mind a feledés homályába vesztek. Soha semmi nem volt még ennyire bizonytalan, mint ezekben a hónapokban. A bátyám hónapok óta nem élt velünk, életjelet egyre ritkábban kaptunk felőle, ez pedig komoly terhet rótt a családunk minden tagjának a vállára.

Október óta az első értelmes látomásom az volt, amikor láttam, ahogy Denaliban töltjük a tavaszi hónapokat. Már elegem volt, hogy távol legyek az otthonomtól, és hiába próbáltam megérteni Edward indokait, nem sikerült.

Neszt hallottam a hátam mögött. Azonnal láttam, hogy hamarosan Jasper veti rám magát, hogy mosolyt csaljon egyébként – az ő szemével nézve – szomorú arcomra. Nem mozdultam a helyemről. Nem akartam elrontani a játékát. Nem állt szándékomban hazudni neki, hiszen hogyan is tudnám becsapni, de nem volt értelme őt is berángatni az én mélabús hangulatomba.

Rájöttem régen, hogyan lehet kicselezni a fantasztikus érzékelőit, amivel minden rezdülésemet megtudta. Egyszerűen csak abban a pillanatban, amikor vele voltam, csak rá koncentráltam, kizártam minden egyéb gondolatot a fejemből. Ez a stratégia Edwardnál annyira nem működött, hiszen ő látta, mire készülök. Azonban Jazz csupán azt érezte, hogy boldog vagyok. És ez igaz is volt... szerettem őt, ezért forró elégedettséggel töltött el, amikor a közelemben volt. Nem tudhatta, hogy csupán igyekszem elbújni az iránta érzett szerelmem mögé, nehogy meglássa a szenvedésemet.

Bella hiánya jobban kínzott, mint gondoltam. Egyszerre voltam éktelenül dühös a bátyámra, amiért ennyire konok módon tiltakozott valami ellen, amiről egyikünk sem tehet; valamint végtelenül szomorú, mert beleéltem magam egy olyan vízióba, amiről mindig sejtettem, hogy túl szép egy valós jövőnek.

Felkészültem a támadásra, szinte már éreztem is Jasper ölelő karjait magam körül, ahogy kedvesen megóv a tompa puffanástól. Csacska Jazz! Pedig tudja, hogy meg sem érezném, ő mégis védelmez mindentől, mintha legalábbis ember lennék. A jövő megint változott. Jasper menet közben meggondolja magát, mégsem lep meg hátulról.

Már hallottam is csöndes nevetését a magaslat végéről, ahová elvonultam Tanya és népes családja elől. A Denaliban élők nagyon aranyosak voltak, sokban hasonlítottak hozzánk... azonban mégsem éreztem olyannak, mint amikor Forksban éltünk. Nagyszerű napok voltak, végre Edward is mosolygott, volt benne élet. Bella jelenléte teljessé tette a családunkat, nem pusztán azért, mert Edward lénye megtelt szerelemmel, és rátalált ebben az emberlányban a létezésének az értelmére, hanem mert ő is hozzánk tartozott. Minden hátránya ellenére mégis a mi életformánkat választotta. Nem csak Edwardot, hanem minket is. Még Rosalie-t is, pedig róla aztán mindenkinek minden eszébe jut, csak a családi összetartás nem. Bella valóban Cullen volt, még ha a történések alakulása nem is ezt mutatta.

Ölelő karok zárultak össze előttem, Jasper hideg lehelete a fülemet csiklandozta.

– Halljam, mi a mai probléma? – kérdezte lágyan, pedig tudta.

Nagyon is tisztában volt vele, hiszen semmi egyéb nem akadt, ami beárnyékolta volna a boldogságomat. Nem akartam erre gondolni, mosolyogva fordultam meg a karjaiban.

– Probléma? Nem értem, miről beszélsz! – néztem fel rá és igyekeztem a legártatlanabb pillantásommal elvarázsolni. Egy látomás sietett a segítségemre. – Oh, már látom! Tanya vadászat közben összevérezte a kedvenc pólómat.

Nevetett. Annyira szerettem, ahogy nevet. Kedves, morózus hangja nyugtatólag hatott rám még akkor is, ha éppen nem szándékosan csinálta.

Tanya valóban összevérezte azt a pólót, amit ma délutánra kért el tőlem. Nem értettem, hogyan képesek egyes vámpírok ennyire mocskosul étkezni. Edward persze ebben is más volt, ahogy Carlisle is. Ők legalább olyan tisztán érkeztek vissza a vadászatból, ahogy elmentek. Emmett volt a legrémesebb, valóban disznómód vadászott.

Egyszer volt egy látomásom, amiben Bellával együtt megyünk vadászni. Igyekezett óvni a ruháját, de az őz artériája keresztülhúzta a számításait. Az a vízióm sem fog beteljesülni, és ez a gondolat éles fájdalomként tudatosult bennem.

Jasper sóhajtott, és fürkészőn nézett rám.

– Alice, hogy segítsek neked? Túl kell tenned magad ezen! Már hónapok teltek el... – szomorúan nézett le rám, bennem pedig feltámadt konokság. Nem feleltem, nem akartam veszekedni, de továbbra is bizonyosságot akart valamiről, amit nem adhattam meg neki. Bizonyítékot, hogy túlléptem rajta. – Semmi nem fog változni. Edward pontosan tudja, mit akar!

– Edward nem tud semmit! – vágtam vissza mérgesen.

Nyugtatóan simogatta a karomat. Láttam, hogy nem akar bántani, de gyűlöltem, hogy jobb belátásra akar téríteni.

– Ha mi hasonló helyzetben lennénk... Ha én lettem volna ember, amikor megismersz...

– Akkor azonnal kiszívtam volna ennek a tökéletes testednek az utolsó csepp vérét is! – mosolyodott el hirtelen, és én sem bírtam megállni. Jazz humora a képességével együtt engem is lenyűgözött. Teljes, és tökéletes győzelem volt, letarolta a depressziómat.

Együtt nevettünk, egy pillanatra kirekesztette belőlem minden keserűségemet. Pontosan tudta mikor mire van szükségem, fogalmam sincs, hogy csinálta.

Aztán elkomorodott, váratlanul, ahogyan jött, úgy el is múlt a jókedve. Annyira szerette volna, ha megértem.

– Alice! Amit Edward véghezvitt percről percre, mikor Bella mellett volt... – kis szünetet tartott, folyton váltogatta a szavait, így nem láttam előre, mit szeretne kihozni ebből az egészből. Meggondolta többször, hogyan tálalja elém. Annyira jó lett volna, ha egyszerűen csak fejet hajtok mindaz előtt, amit mond, mégsem bírtam megtenni. Ha megteszem, azzal elárultam volna Bellát. – ... én képtelen lettem volna rá. Még Carlisle is csodálattal szemlélte a kapcsolatukat. Bellának boldogabb az élete, mióta elmentünk, ebben biztos vagyok. Ártalmas az embereknek a létezésünk.

– De nem neki! – mondtam elkeseredetten. – Neki szüksége volt ránk. Mindannyiunkra! Rád, rám, még Rose-ra is.

– Nem számít! Edward döntése volt...

– Igen, éppen ez az! – suttogtam kétségbeesetten. Torkomban a nyomás jelezte, hogy sírni szeretnék, de nem voltam rá képes. – Az ő döntése, nem az enyém.

Jasper megint sóhajtott. Kínoztam. Rádöbbentem, ahogy belenéztem olvadt arany szemeibe. Fájdalmas volt látni a számára, ahogy szenvedek soha meg nem kapott húgom miatt, és gyötrő lehetett figyelnie, hogy a kínom nem csillapodik az idő elteltével.

Mennyire önző voltam. Csak magamra gondoltam, pedig más is szenvedett. Esmét soha nem láttuk mosolyogni, Carlisle mintha élőhalott lett volna, Emmett viccei pedig jobban hiányoztak, mint valaha. Rosalie önelégültsége alábbhagyott, ahogy az idő haladt előre, de ott lebegett az aurája körül a "na, ugye, én megmondtam" fíling. Nyomasztó volt.

Jasper újabb sóhaj kíséretében lágyan a mellkasára vont, éreztem, ahogy az arcát a hajamba fúrta és belélegezte az illatomat. Nem akartam, hogy miattam szenvedjen, ezért félretettem a bánatomat. Átengedtem magam a végtelenségnek, ahol a szerelmünk az egyetlen, ami számít. Felnéztem rá, figyeltem minden rezdülését. Néztem, ahogy az enyhe szellő óvatosan lengeti szőke tincseit, felemeltem a kezeim és a tenyerembe temettem az arcát.

– Szeretlek! – súgtam egyszerűen.

Elmosolyodott. Nem megkönnyebbülten, inkább "tegyük félre a szenvedést egy pillanatra" gondolattal. Nem bántam, csak mosolyogjon. Lassan lehajolt, hogy ajkát finoman az enyémhez érintse.

– Versenyezzünk – húzódtam el kacéran. Ugrottam egyet és a következő pillanatban már a szikla tetejéről nevettem le rá. Elnéző, megkönnyebbült mosolya a szemeiben ragyogott tovább. – Gyere vámpír! Szívd csak ki a véremet!

Hangosan felnevetett. Előre láttam, hogy felugrik utánam a sziklára, de mire valóban megtette én már továbbugrottam a következőre. A nevetésünk visszhangzott a hegyek között, végre valóban boldognak éreztem magam. Jasper egyre közelebb ért hozzám, eldöntöttem, hamarosan engedem neki, hogy utolérjen.

A következő sziklát céloztam meg, és elrugaszkodtam, mielőtt Jasper a helyemre ért volna. "Repülés" közben egy vízió férkőzött a fejembe. Tudtam, hogy honnan érkezik, tisztában voltam vele, hogy nem lenne szabad, mégis engedtem, hogy megmutassa magát.

Bellát láttam egy szikla tetején. Istenem, szörnyen nézett ki, talán még nálunk is sápadtabb volt. Vékonyabb, mint mikor otthagytuk, a szemei alatt sötét karikák terpeszkedtek. Annyira valóságosnak tűnt, szólni akartam neki, hogy lépjen beljebb, nehogy baja essen a sziklaperemen. Nem volt idő. Mintha beszélt volna valakihez, de nem láttam mellette senkit. A következő másodpercben...

– Nee! – kiáltottam, és a földre estem. Térdre estem, Jasper azonnal mellettem termett.

– Mi a baj? – kérdezte, de egy csöndre intettem.

... Bella elrugaszkodott a szikláról és a mélybe vetette magát. Zihálva figyeltem, ahogy zuhan lefelé, majd hatalmas csobbanással a vízbe csapódik. És vártam. Jasper türelmetlensége tapintható volt a levegőben, de én némán vártam. Figyeltem azt a helyet, amennyire tudtam. Óráknak tűnő percek rohangáltak, de én csak vártam. És Bella nem bukkant fel. A hullámok egymást követték, és nekem belefájdult a fejem, annyira igyekeztem őt meglátni, de hiába.

Néma zokogás tört fel a torkomból, Jasper riadtan faggatott.

– Bella... Bella... – képtelen voltam bármi mást mondani. Újra és újra levetítettem magamnak a zuhanást és az azt megelőző másodperceket, és megszegve a sok hónapja letett eskümet, miszerint kilépek az életéből, mindenféle szempontból, ráfókuszáltam. A húgom. Nem érdekelt, mit mond Edward, hogyan kínozza magát valahol a világ végén, én pontosan tudtam, hogy Bella a húgom. Nem azért, mert én így akartam, hanem mert ő az akart lenni.

– Alice, mondd már!

– Bella öngyilkos lett! Leugrott egy szikláról! – kimondtam hangosan, és mintha ezzel véglegesítettem volna ezt a szörnyű víziót.

Jasper lélegzete is elakadt. Ez még az ő számára is meglepő fordulat. Tudtam, hogy Bella jelenléte a családunkban nem volt könnyű a számára, de ilyen véget nem kívánt neki. Összevonta szép ívű szemöldökét, és szinte rám parancsolt.

– Mit látsz még?

Koncentráltam. Jobban, mint eddig bármikor. Jobban, mint amikor Bella önként és dalolva sétált James karjaiba. Látni akartam, ahogy felbukkan. Látni akartam, akár az élettelen testét a felszínre jönni, de legnagyobb őrületemre semmi nem történt. A hullámok ugyanúgy ostromolják a szikla lábát, mint előtte.

– Semmi... Semmi... Leugrik, és... nem látom a felszínre jönni – kiáltottam rémülten.

– Alice... – kezdte, de félbeszakítottam, mert láttam, mit akar mondani.

– Mennem kell, Jazz! – mondtam neki, és már rohantam is Tányáék otthona felé. – Azonnal oda kell mennem.

– Alice, ez nem helyes! – mondta Jasper menet közben. Láttam, amint elhatározta magát. Nem kísér el Forksba, egyedül enged Charlie-hoz. – Nem kellene odamenned. Edward nem helyeselné.

– Tudom, de képtelen vagyok nem odamenni – megálltam a háztól nem messze, és esdeklőn fordultam hozzá. – Kérlek!

– Nem megyek veled, Alice! Nem szabad közbeavatkoznunk! Neked sem kellene! – utolsó szavait szinte könyörögve mondta.

Ahogy ránéztem a szívem túlcsordult minden érzelemmel, amit iránta éreztem. Nála nemesebb lelkű vámpír nem létezett ezen a bolygón, és ezt nálam jobban senki nem tudhatta.

– Csak kérlek, engedj el úgy, hogy megértesz!

Halványan elmosolyodott, egyik kezével finoman végigsimított az arcomon.

– Én is szeretlek! – súgta kedvesen, röpke csókot lehelve ajkaimra. – Megértelek! És itt fogok rád várni!

Megfogtam a kezét, mellyel az arcomat simította, és odaszorítottam a bőrömhöz.

– Igyekezni fogok! – ígértem, majd sarkon fordultam, hogy visszatérhessek Forksba.

Egész repülőút alatt töprengtem, minek is akarok annyira visszajönni Forksba. Talán a temetésére? Vagy, hogy lássam, valóban meghalt. Az, hogy láttam eltűnni a habokban, de előbukkanni nem, teljesen az őrületbe kergetett. Teljesen elhomályosult az egész jövője. Eltűnt a jövője, tehát ez csak egyetlen dolgot jelenthetett...

Mégsem voltam képes gyászolni őt. Győzködtem magam, hogy Charlie-hoz jövök, segíteni akartam neki. Nem szerettem volna ebben a magányos órában magára hagyni. talán örülni fog egy régi barátnak, hiszen az egyetlen lánya volt...

A templom harangjai gyászos indulót játszottak, amikor beértem Forksba. Carlisle autója hasznosnak bizonyult, gyorsan repített a Swan ház felé. Hangtalanul suhantam keresztül a városon. Egy helyen lassítottam, amikor megláttam az egyik rezervátumbeli csoportot. Leah, így hívták a lányt, emlékeztem rá a városból, fekete ruhában, könnyes szemmel kísérte az édesanyját egy autó felé.

Mindenhonnan vártam Bella felbukkanását, vagy, hogy meghallom a rozoga autóját – már annak is örültem volna, csak láthassam –, de hiába. A város egyébként kihalt volt. Ha mégis láttam valakit, feketében voltak, a harang hangját követték, mintha virrasztásra készülnének. Kétségbeesve kormányoztam az autót Belláék felhajtójára, egy pillanattal később már a házban voltam.

Éreztem az illatát, a szobája érintetlen volt. Charlie szobájába lépve lefagytam. A szekrényen kívülről egy régi, poros fekete zakó volt kifüggesztve. Lerítt róla, hogy temetésre hordta. Gyászos ruha volt, gyászos perc, én pedig összeomlottam. A torkom sajgott, de nem csak a szomjúságtól, hanem a soha el nem ejtett könnyektől. Annyira szerettem volna legalább egy könnyet ejteni, hiszen láthatóan későn érkeztem. Bella igazán meghalt.

Nem emlékeztem, meddig álltam mozdulatlanul, bámulva a kopott, fekete öltönyt, küzdve fagyott szívem minden fájdalmával, mikor tudatosult bennem, valaki közeledik a ház felé. Bizonyára Charlie az. Két hangot hallottam, és arra gondoltam, valószínűleg egy barátja kísérte haza. Talán még sincs akkora szüksége rám, mint hittem.

A lány hangja ismerősnek tűnt, de az agyam nem akarta beazonosítani. Kisétáltam az előszobába, hogy ott várjam be Charlie-t. Az ajtó nyílt, a lámpát felkattintották, de nem lett volna szükségem erre sem, hogy felismerjem. Az illata mellbevágott, a látványa sokkolt. Valóban rémesen nézett ki, de láthatóan életben volt. Bella Swan leugrott a szikláról, most pedig itt állt előttem teljes valójában.

Össze voltam zavarodva, és megkönnyebbültem. Végtelenül megkönnyebbültem. A vízióim, mint megáradt folyam zúdultak vissza a fejembe. Bennem pedig újra feltámadt a remény, hogy mi ketten egyszer valóban, igazi nővérekké válunk.

Peetnek