BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye
free counters

2010. július 2., péntek

Keringő a halállal

Edward szemszögéből Bella szülése, mert sokan keretétek :)


Keringő a halállal

"Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják."


Jacob szavai megkönnyebbüléssel töltöttek el. Legalább emiatt nem kellett idegeskednem. Napok óta, sőt, mióta elkezdődött ez az egész révület, egyfolytában ez a probléma kattogott az agyam hátsó részében. Néha már én is azt gondoltam, mint Alice: fájt a fejem. Szerencsére ebben a dologban jobban számíthattam Jacob érzelmeire, mint azt ő gondolta volna. Tudtam, hogy nem akarja elveszíteni Bellát.

Persze önmagában ez kevés lett volna, de ott motoszkált még az agyában a tudat, hogy Bella is ezt akarta volna. Nem Jacob döntése volt, ő csak jóváhagyta az őrületet. Amihez a dédapjának és Samnek nem volt elég bátorsága, ő megtette – fenntartásokkal, de megtette. Elfogadni, hogy a szívéhez legközelebb álló emberből hamarosan valami olyan lény fog válni, aminek az elpusztítására ő létrejött... nos, bizonyára nem lehetett könnyű.

– Köszönöm – súgtam neki olyan halkan, nehogy Bella meghallja.

Rosalie persze így is hallotta, hiába figyelt olyan nagyon Bellára, azért az egyik fülét kézen fogva az egyik szemével mindig Jacobon tartotta.

"Majd mindjárt hasra is esek előtte... milyen nagylelkű kutyuska!" – gondolatai maró gúnnyal teltek meg, mire vetettem rá egy figyelmeztető pillantást.

Semmi szükség nem volt házon belüli viszályra. Már csak egy nap... Egyetlen elátkozott, szenvedéssel elmélyített nap, aminek – legnagyobb rémületemre – még Carlisle sem tudta, mi lesz a vége.

Meghasonlott tudatom a skizofrénia tüneteit produkálta. Egyik részem ujjongva várta a pillanatot, amikor végre megpillanthatom a gyermekemet. Soha nem gondoltam, hogy ekkora izgalmakban lesz részem több mint százévesen, az pedig vámpírrá válásom óta soha nem fordult meg a fejemben, hogy apa legyek.

Másik részem a pokol tüzeit kívánta annak az aprócska lénynek, aki ennyire megkínozta Bellát. Az én Bellámat, akinek a makacssága mindig győzedelmeskedett az én önzőségem felett. Az a valaki hamarosan a világra jön, Bella pedig soha többé nem lesz Bella. Mindegy, hogyan végződik ez a dolog, biztosan tudtam, hogy valamelyest megtörik ebben a szülésben.

– Nos, hogy telt a napod? – fordult Jacobhoz Bella, mire csaknem felnevettem hitetlenkedve.

Csak Bella volt képes a hasában ki tudja kivel, hatalmas fájdalmak közepette, teljesen legyöngülve úgy csevegni egy kutyával, mintha teljesen hétköznapi események pörögnének körülötte. Végtére is... számára ez is lehet hétköznapi, ha azt vesszük. Amióta megismert engem, szinte semmi köze nem volt a hétköznapi élethez, az emberekhez pedig a genetikáját leszámítva még kevesebb.

– Remekül – felelte Jacob, de neki nem sikerült annyira fesztelenül megütnie a hangnemet. Ideges volt, láttam a fejében. Csodálkozva vettem észre, hogy nem izgatja magát a társai miatt – ezt a problémát félretette későbbre –, és sokkal jobban izgatta magát Bella holnapja miatt. – Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban.

– Jól hangzik – mosolygott Bella gyöngén.

Fájdalmas volt számomra már az is, ahogy néztem. Figyeltem a testét, mely gyöngébb volt egy fűszálnál is, de amelybe acélos szívet ültetett a természet. Ez a szív volt az életem, most mégis tehetetlenül néztem, ahogy szenved.

– Persze, biztosan – hagyta rá Jacob.

– Rose?

– Már megint? – kuncogott fel Rosalie.

Bella egyre gyakrabban kérte a nővéremtől, hogy segítse ki, mert az anyagcseréje felgyorsult, és mert a bébije úgy helyezkedett, hogy ráfeküdt a hólyagjára. Rosalie örömmel pátyolgatta Bellát. Láttam a fejében, hogy az egész létezése alatt, először érzi magát igazán boldognak. Bella volt az ő bébije, míg a kicsi ki nem bújt a hasából.

– Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg – mentegetőzött Bella, de amikor Rose az ölébe emelte, képtelen kérés szakadt fel belőle. – Mehetek a lábamon? A lábaim elmerevedtek.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem megriadva a gondolattól, hány dolog történhet, ha valami rosszul sül el. Én szerettem volna őt a fürdőbe is hordani, de pirulva utasította el akárhányszor előhozakodtam a témával. Rosalie rettentő elégedett volt magával, és óvta Bellát minden mentális és fizikai behatásoktól. Mintha Bella lenne a tojáshéj, amiben a kicsi Rosalie növekszik. Rose nem bánta, ha a tojás összetörik, csak a benne élő apróságnak baja ne essen.

– Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket.

"Nem jó ötlet, Edward! Nagyon gyenge!" – sugallta felém Rosalie, de egy pillantással beléfojtottam az ellenkezés szikráját is.

Gyönyörű arcán dühös grimasz suhant át, de szó nélkül a lábára helyezte Bellát, aki vékony karjait bizonytalanul széttárva próbálgatta, elbírja-e a saját súlyát. Belesajdult halott szívem, ahogy figyeltem, milyen nehezen találja meg az egyensúlyát, amivel egyébként is problémái voltak. Ezt tettem vele. Az önvád jobban mardosott belülről, mint a hosszú ideje kihagyott vadászat miatti vérszomjam.

Carlisle hívott, hogy menjek velük vadászni, de képtelen voltam magára hagyni Bellát. Egyfolytában attól rettegtem, hátha éppen abban a pillanatban történne valami, míg távol vagyok.

– Ez jólesik – sóhajtotta megkönnyebbülten, aztán kecses iróniával, mégis gyöngéden nézett le méretes pocakjára. – Pfúj, mekkora vagyok...

Gyönyörű volt. Még ekkora pocakkal, mégis satnyára soványodva, ahogy a bébi leszívta minden energiáját és életerejét. Minden állapotában imádtam, és szenvedtem, amiért ezt tette vele az önző szerelmem, amibe belerángattam.

– Egy napig még...

Gyöngéden végigsimított hatalmas domborulatán, ahová az ő fejében a fiunk fészkelte be magát. Az ő apró Edward-Jacobja... Döbbenetesen működött az agya, semmi életre való nem fért el benne. Két szörnyet cirógatott a hasában, és képes lett volna az életét... a mi életünket feláldozni érte.

Hallottam Jacobot, hallottam a szenvedését, és elfogott a szánalom. Tovább akar nélküle élni. Már csak arra vágyott, hogy kiadhassa a bánatát valahol távol tőlünk és a falkájától. Szánalmas. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ha netán rosszul sülne el ez a dolog, ha véletlenül kihagytam valamit a számításaimból, és Bella valóban elhagy engem, akkor tovább létezzek nélküle – természetesen a Volturri elé vetem magam.

"Edward, valami történik!" – szuggerálta felém Alice, de már én is láttam a fejében.

Jacob jelenléte lelassította az előrelátást, a vízió csupán néhány másodperccel előzte meg a valóságot.

– Minden rendben – mondta a magzatnak Bella. Innentől kezdve megállíthatatlanul pörögtek az események. A véres csésze lezuhant a karfáról, Bella ijedten kapott utána. – Hoppá!

A csésze hangos koppanással ért földet, a vér, mint vörös tintapaca folyt szét alatta. Bella először szomorúan nézte a művét. Szinte hallottam, amint saját magát vádolja az ügyetlensége miatt.

– Óh, ne! – nyögte sajnálkozva, a következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott a hasa felől. Sikoltása ledermesztett bennünket, Rosalie sem tudott mit mondani, csak tartotta Bella derekán a kezét, mintha valahogy tudna ezzel segíteni. – Ó!

Bella összeesve omlott nővérem karjaiba.

– Bella? – szólítottam rémülten.

Ő azonban nem felelt. Rám nézett, szemeiben a végtelen szerelem, és az elvárás hatalmas súlya máris a vállaimat nyomta. Meg kellett tenni, eljött az én időm. Bármennyire húztam, halasztottam, nem volt választásom. Vagy hagyom meghalni, vagy kiszedem belőle a magzatot, és olyanná teszem, mint én vagyok. Hogy megfosztom-e a lelkétől, már mellékes volt. Csak életben kellett maradnia. Bármilyen módon életben kellett őt tartanom.

Rosalie rémülten figyelte Bellát, ahogy a teste ívben hátrafeszült, a feje lehanyatlott, közben sikoltott. A sikolya tele volt fájdalommal, semmi kétségbeesés, semmi feloldozás kérés... semmi, csak a végtelen fájdalom. Aztán a hangja elfúlt, torkából felbugyogott a vér, én pedig végre magamhoz tértem a döbbenetből.

Hallottam az apróságot odabenn – nem tudta, mi történik vele, de nem akart ártani Bellának. Megijedt, már nem érezte magát biztonságban odabenn. Kereste a kényelmesebb pozíciót, és hiába próbált óvatosan fordulni, már nem fért el. Mindkettejüknek fájt a másik.

– Edward, elkezdődött! Miért kezdődött ilyen hirtelen? Hol van Carlisle? Azonnal ki kell venned belőle, mielőtt még baja esik – hadarta Rosalie, de nem fejtette ki, hogy melyikükre gondolt.

Felrohantunk az emeletre, hallottam Jacobot magunk mögött – a léptei éppen olyan nehézkesek voltak, mint a gondolatai. Félt és féltett. Rettegett, de nem attól, hogy elveszíti Bellát, hanem attól, amivé válhat, ha oda kerül a sor. Már bánhatta volna, mégsem tette, hogy áldását adta a tervünkre. Ő egyszerűen csak félt a jövőtől.

Ahogy én is. Rosalie az asztalra fektette Bellát, aztán levágta a ruháját. Tébolyultan figyeltem szerelmem kínját, ahogy küszködve próbál levegőhöz jutni, közben a gyerekem kétségbeesetten igyekszik mozdulatlanul megfulladni a hasában. Egyek voltak, a fájdalmuk különbözött, de egyformán szenvedtek: az oxigén nem jutott el hozzájuk.

– Morfium! – ordítottam Rosalie-nak, aki már rohant is a tálcához, ahová előre oda volt készítve minden.

– Alice, hívd fel Carlisle-t telefonon! – kiabált kifelé Rose, miközben felszívott a fecskendőbe egy nagy adagot.

Mennyire gyűlöltem fájdalmat okozni neki. Fogtam a morfiumot, beleszúrtam a karjába, és egy nagyobb adagot befecskendeztem a véráramba. A vénája szinte elolvadt az erős szertől. Nem adhattam neki túl sokat sem, mert akkor a szíve idő előtt felmondta volna a szolgálatot. Ki kellett tartania, míg véget nem ér. A szavát adta... tudtam, nem csak nekem, és istenem, annyira erősnek akart tűnni, mégis annyira törékeny volt. Összetörten vártam, hogy hasson a szer.

Jacob gondolatai homályosan jutottak el hozzám, jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy ebben a pillanatban a legkisebb figyelmemet is elvonja valami fontosabbtól. Nem akarta Bellát ruha nélkül látni, mintha ez most annyira számítana... Hülye korcs! Rosalie a babáért aggódott, Alice igyekezett valamit kiszűrni a homályos víziókból. Ő volt a leghasznosabb a jelenlévők közül, bár nem segített rajta sem, hogy Bella torkából időről időre sugárban ömlött a vére.

Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam felemelni a testét, hogy sikerüljön valamelyest levegőt csempészni bele.

– Mi történik, Edward? – kérdezte Jacob, arcának barna árnyalata sápadt fehérbe ment át.

– Fuldoklik! – vázoltam a helyzetet tömören, de nem tudhatta, hogy mindkettejükről beszélek. – Biztos levált a placenta.

Bella sikoltása maró savként járta át a testem, vérének illata próbálta lekábítani az agyamat. Levegőre lett volna szükségem, a tűz azonban perzselte a torkomat. A méreg termelődött a számban – helyes, gondoltam, legyen minél több, hogy megkönnyítsük Bellának az elkerülhetetlent. Friss oxigénért küzdöttem, de a beszéd nem könnyítette meg a dolgomat. Nem engedhettem, hogy éppen most veszítsem el a józanságomat.

– Vegyétek ki! – parancsolta kétségbeesetten sikoltva. Fájdalmas pillantást vetettem rá. – Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!

Az őrült fordítottsággal működő agya brutális iróniával még ebben a helyzetben sem önmagára gondolt. Gyötrődve, minden bűntudattal néztem rá. Visszatartottam a lélegzetem, úgy mormoltam neki.

– A morfium.

Még most is láttam bevérzett szemeiben a felháborodást. Nem értett egyet, de hát mikor tette azt, ha a saját biztonságáról volt szó?

– NEM! MOST! – ordította az arcomba.

Elkeseredetten figyeltem, ahogy egy újabb véráradat zubog kifelé a torkából. Hátradöntöttem a fejét, koncentráltam, és összeszorított fogaim között egy gondolatnyi levegőt szűrtem be. A maró fájdalom elöntötte a számat, a torkomat, őrjítő forrósága szinte az eszemet vette. Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy a nővéreim szenvedését sem tudtam kizárni a fejemből.

Alice behozta a haedsettet és Rose fülére csíptette, aki olyan gyorsan hadart Carlilsle-nak, hogy én is alig értettem. Hiába próbált másfelé figyelni, hiába fordított hátat, hallottam a sóvárgást a fejében.

– Mit csináljunk, Carlisle? Még egy nap lett volna... egyetlen rohadt nap, és te is itt lehetnél... Nem, csak lehajolt... Igen, hozzá képest ez viszonylag hirtelen mozdulatnak tűnt...

Megvitatták az eseményeket, közben figyeltem Bellám szenvedését. A kíntenger hullámai magasra csaptak a feje fölött, körülölelték törékeny testét, de ő küzdött a felszínen maradásért, és néha előbukkant a habok közül.

– Ki kell venni belőle... Még nem hatott...

Jacob csak kábán figyelte az eseményeket, a következő pillanatban Rosalie ott termett mellettem. Kezében az apró szike hatalmas bárdnak tűnt.

– Hagyd hatni a morfiumot! – ordítottam rá, és éreztem, hogy az őrület sötét fellege magába ránt. Az én törékeny Bellám...

– Nincs rá idő – sziszegte Rosalie legalább olyan kétségbeesett dühvel, mint én. – Haldoklik!

"Carlisle azt mondja, szétroncsolódhat annyira, hogy nem tudja a mérged sem helyrehozni! Elveszíted őket, ha nem teszünk valamit!"

Bella is, a bébi is fuldokoltak. Bella törékeny kis teste összerándult, ahogy Rosalie keresztben felvágta a hasát, de a sikolya valahol bennrekedt. Borzadva figyeltem, ahogy ömlik a vére, közben igyekeztem tartani a fejét, hogy a légutakból kifelé igen, de vissza már ne áramoljon semmi.

Rosalie gondolkodása beszűkült, elhatárolódott mindentől, és a gondolataiban nem láttam semmi mást, csak Bella csordogáló vérét. A csábító illat a nővérem fejéből az enyémbe is átcsapott, alig bírtam megtartani a józanságomat. Egyik kezemmel Bella fejét, a másikkal a hátát tartottam egyenesen, így képtelen lettem volna megakadályozni, hogy Rosalie idő előtt megharapja. Egyébként sem az ő mérge kellett...

– Ne, Rose! – ordítottam rá, bár tudtam, teljesen fölösleges.

Végre Jacob is kapcsolt, és rárontott Rosalie-ra. Hallottam a nővéremet, és teljesen ledöbbentem volna. A vágy a gyermek iránt eljutott a tudatáig – ahhoz a tudathoz, amit egyébként nem használt ebben az állapotában. Bella bébije segített neki, hogy kialakítsa az önkontroll egy formáját. Megengedte Jacobnak, hogy kiverje őt a szobából. Alice visszatartotta a lélegzetét, és az ajtóban átvette Rosalie-t Jacobtól. Homályosan érzékeltem, hogy Jacob megsérült, de ezzel igazán nem volt energiám foglalkozni.

– Alice, tüntesd el innen! – utasítottam, miközben próbáltam valami használhatót kiolvasni a fejéből. Ő azonban sajnálkozva nemet intett a fejével, és Jacob felé bökött, közben Rosalie-t tuszkolta kifelé a szobából. – Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!

A fiú meg volt illetődve, kicsit össze volt zavarodva, és elborzadt Bella látványától. Igyekezett kerülni a hasának a tájékát a pillantásával – inkább egyre kékülő arcára fókuszált. Nem volt időnk udvariaskodni, de tartottam tőle, hogy Jacob esetleg elveszti a fonalat, ha csak szimplán odavágom neki. Így próbáltam megfékezni a dühömet – meddig akar ott állni, és nézni, ahogy kékül –, és türelmes kérdést erőszakoltam ki magamból.

– Lélegezteted?

– Igen – vágta rá azonnal, majd ellenőrizte, tudok-e uralkodni az őrületen.

Bella vére persze átjárta mindenem, az illata őrjítően csalogatta minden egyes porcikámat, de tudtam, hogy ő Bella. Az életéért... a létezéséért volt minden figyelmem. Mindig is ez volt a fő motiváló rúgó. Mint egy egzakt tudomány, ahol mindennek megvan a helye, úgy én is tisztában voltam vele, halálos pontossággal, mi az, amit szeretnék: Bella. Bármilyen formában.

– Lélegeztesd! – utasítottam keményen. Közben arra gondoltam: Ez őrület! Hol van az isten? Mégis meg kell tennem! Hangosan azonban csak ennyit nyögtem – Kiveszem belőle, mielőtt...

Hallottam odabentről a bébit... Nem fért el. Fordulnia kellett. Rá akartam kiáltani: Kérlek ne! De késő volt. Mire megtaláltam a hangomat, már hallottam a hátborzongató reccsenést, ami egy utolsót rándított Bella testén.

– A gerince... – leheltem elszörnyedve, és képtelen voltam megmozdulni.

Homályosan hallottam, ahogy odalentről Alice újra hívja Carlisle-t, de már nem volt erőm a beszélgetésre koncentrálni. Bella gerince eltört! Mi van, ha mindennel elkéstem, és az örökkévalóság hátralévő részében nyomorék marad? Soha nem bocsátana meg nekem... Vagy elkéstem a méreggel, és már hiába próbálom megmenteni...

– Vedd ki belőle! – csikorogta felém Jacob, és a hangjából áradó érzelmek – harag, kétségbeesés, vád – magamhoz térítettek. – Most már nem fog érezni semmit!

Igaza volt. Már minden mindegy volt. Mindenesetre meg kellett próbálnom...

Óvatos, gyöngéd mozdulattal megtisztítottam a vér alatt fehéren elővillanó magzatburkot, mintha attól féltem volna, talán mégis fájdalmat okozok neki. Hallottam, ahogy Jacob egy nagy adag levegőt lehel a tüdejébe, vár egy tizedmásodpercet, aztán még egyet. És így tovább. Talán sikerülhet.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és hallgattam gyönge szívének feszített, fájdalmasan gyönge dallamát. Minden egyes dobbanásért küzdött – minden üteme véresen fájt halott szívemnek. Lassan kinyitottam a szemem, és előrehajoltam a gyermekem burkához.

Ajkaimat hátrahúztam a felső fogsoromról, és belemélyesztettem a burok áthatolhatatlannak tűnő falába. Igyekeztem kizárni az ízét, amely keverve volt egy vámpír bőrével és Bella állott vérével. A burok belsejében egy emberformájú magzatot láttam, teljesen összepréselődve. Habozva nyúltam be érte – a magzatvíz illata már egészen más volt, mint Belláé –, és próbáltam úgy fordítani, hogy az általam kiharapott lyukon sérülés nélkül kiférjen. Magát a burkot csak akkor tudtam volna kiszedni, ha a bébi már nincs benne.

Jacob még egyet belefújt Bella szájába, és végre hallottam, ahogy felköhögi a vért. Levegőt vett újra... gyöngébben, mint valaha.

A kicsi fészkelődött, meg volt ijedve, hallottam a fejében. Teljesen kétségbe volt esve, nem akarta Bellát bántani, de már fájdalmat okozott neki a benti lét. Végre sikerült elkapnom a két bokáját. Kicsit rántottam rajta, mire kinyújtóztathatta magát. Vártam fél másodpercet – közben megállapítottam, hogy kislányunk születik –, aztán egy gyöngéd, de határozott mozdulattal kihúztam a burokból.

– Renesmee – leheltem az apróságnak.

Csak néztem a kezeim között heverő valakit, aki Bella csokoládébarna szemeivel figyelt engem. tudta, ki vagyok, mindent értett, ami körülötte forgott, és sajnálta, amiért ennyi gondot okozott. A gondolkodása senkiéhez nem volt hasonlítható, mégis Bellát láttam benne. Gyönyörű maszatos kislányom...

– Engedd... Add ide nekem! – könyörgött Bella, én pedig óvatosan, végtelen finomsággal helyeztem a meleg kis testet a mellkasára. Kicsit féltettem, hogy a több kilónyi súly nem-e lesz túl nehéz neki, de úgy tűnt, megbirkózik vele.

Figyeltem őket, néztem, ahogy Renesmee karja véletlenül, kicsit esetlenül megérinti Jacob karját, de az ostoba korcs még csak rá sem hederített. Ennél felemelőbbet soha eddigi létezésem alatt nem láttam. Megadatott nekem, ami senki fajtámbélinek nem. Ha sírni tudtam volna, akkor most biztosan új folyót áztattam volna a Cullen ház helyére.

– Renesmee... olyan... gyönyörű... – súgta neki Bella,én pedig későn vettem észre, mire készül a kicsi.

Mire óvatosan leemeltem Belláról az apró, meleg testét, addigra késő volt. Fogainak nyoma ott éktelenkedett Bella mellkasán.

– Ne, Renesmee! – szidtam meg gyöngéden, és miközben figyeltem az apróságot a kezemben, és gyönyörködtem a valószerűtlenségében, Bella szívverése csöndesen lelassult, majd végleg elnémult.

Rémülten akartam Jacobra ordítani, hogy mire vár, de mire megszólaltam volna, már újra dolgozott Bellán. Számolta a kompressziót, aztán a befújásokat, én pedig megengedtem magamnak egyetlen kétségbeesett pillanatot, hogy csak álljak, kezemben a végtelenül puha és meleg kislányommal, aki békésen szundikált a karjaimban.

– Mire vársz? – nézett rám hitetlenkedve Jacob két kompresszió között.

Magamhoz térve árnyalatnyit felé nyújtottam a bébimet.

– Vidd el a babát!

– Dobd ki az ablakon! – vágta hozzám, és ezért más körülmények között minden valószínűség szerint megöltem volna.

"Ostoba korcs!" – hallottam a gondolatot az ajtó felől, mire döbbenten néztem oda.

– Add ide nekem – könyörgött Rosalie, szemeit a kezemben heverő véres kis csomagra függesztve, mire egyszerre mordultunk rá Jacobbal.

Felháborított már csak a gondolat is, hogy mit művelne Rosalie a kisbabánkkal, ha rátörne az, ami néhány perce... De ahogy belehallgattam a fejébe, láttam, nem hazudik...

– Kontrollálom magam – fogadkozott megrendülten. Jacob kitartóan számolta a kompressziókat és a befújásokat. Szüksége volt rám Bellának, de féltem Rosalie reakciójától. Renesmee kicsi volt és törékenyebb, mint bármi ezen a bolygón a számomra. De Rose éppen erre vágyott... – Add ide a babát, Edward! Gondoskodom róla, amíg Bella...

Bólintottam, mire Rosalie boldogan keresztülröppent a szobán. Óvatosan átnyújtottam neki az apróságot, közben folyamatosan ellenőriztem a reakcióját. Minden rendben volt. Rosalie imádta a picit.

"Milyen meleg... olyan gyönyörű... Soha nem létezett nála nagyszerűbb teremtés a földön." – a nővérem kezeiben biztos kezekben hagyhatom. Láttam, hogy egy falkányi vérfarkassal is szembeszállt volna a kislányom érdekében.

Rose elsuhant a kicsivel, én pedig a kezembe vettem a mérgemmel telített fecskendőt. Bella szívének gyötrelmes dallama egyre csak halkult.

– Járjon a kezed, Jacob! – parancsoltam rá, amikor elbambult a mérgem láttán.

– Az meg mi?

Félrelöktem a kezét Bella mellkasáról, kitapintottam a harmadik-negyedik bordaközt a baloldalon, és egy határozott mozdulattal belenyomtam a tűt. Hallottam, ahogy reccsen a csontja, tudtam, hogy véletlenül eltörtem az egyik ujját, de nem foglalkoztam vele. A gondolatai egyre jobban nem tetszettek nekem.

– A mérgem! – sziszegtem neki, közben lassan befecskendeztem az anyagot Bella szívébe.

Mégis megteszem. Szörnyeteggé változtatom az én kedves, naiv, mindig pirulós Bellámat. Nem számított, mi lesz utána. Ha kegyetlen, és rideg lesz, akkor is Bella marad. Reméltem azonban, hogy át tudja vinni önmagát az örökkévalóságba. Bella volt, akibe szúrtam a mérgem, de már csak a teste. A lelke ki tudja, merre járt. A szívemben maradt eltemetve...

Üresnek éreztem magam, ahogy néztem kifordult szemeit, kékes árnyalatú bőrét. Annyira szerettem, és lám, mit tett vele az én hatalmas szerelmem. Ő többet adott nekem, mint amit egy magamfajta megérdemelt volna, én pedig elvettem az életét. Elvettem tőle, amit szeretett volna, amihez ragaszkodott. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy talán késő...

Jacob várakozva nézett rám.

– Mozogj! – szűrtem a fogaim közt ridegen, üresen.

Gépies mozdulatokkal dolgoztam. A dolgom volt, az egyetlen életcélom, hogy megmentsem őt. Idő kellett a méregnek, és idő kellett, hogy mindenhová jutassak belőle... De az ördögbe is, nem volt idő.

Engedtem, hogy a rég eltemetett szörnyeteg feltámadjon bennem, és ráhajoltam Bella főbb artériáira. Először a fő artériát a nyakánál – a vére, édes istenem, bűnösen édes, élvezetes –, aztán a csuklójánál, a combja tövénél, a hasánál. Mindenhol haraptam, minimális élvezet, hogy nagy adag méreg jusson törékeny, összeroncsolt testébe. Ennyi sebhez és töréshez – egek, a gerince is... – tömérdek mennyiségű méregre volt szükség. Én pedig azt akartam, hogy hamar túlessen rajta.

Jacob gondolatai megőrjítettek. Csak néhányat engedtem beszivárogni a fejembe. A nő, akit mindketten szerettünk... micsoda hülyeség... fogalma sincs arról, mi az a szerelem. Vonzásról elmélkedett, ahelyett, hogy a kezeit jártatta volna gyorsabban. Már nem csak frusztrált, hanem egyenesen az őrületbe kergetett.

Valami itt tartotta eddig... egy érzés, ami eltűnt, ahogy Renesmee-t kivitte Rose a földszintre. Jacob vágyódott ki a házból, el az életünkből. Menni akart, mert balga módon halottnak hitte őt.

– Akkor menj! – vicsorogtam rá őrülten, és újra félrelöktem a mancsát a drága testről.

Hallottam a reccsenést, de az agyam már nem dolgozott. Azonnal folytattam a kompressziót, de gyorsabban, mint a lusta korcs. A méregnek időben szét kell terjednie a testben, bántam is én, hogy mit csinál a világ vagy bárki más körülöttünk. Lángba borult a szoba, eltűnt a ház, nem volt semmi, csak Bellám összetört teste és én.

– Nem halt meg! – hajtogattam, inkább csak magamnak, de talán a lángoknak. – Rendbe fog jönni!

Hittem benne. Nem volt más esélyem, csak a hitem, amit egyetlen hosszú madzagon rángatott valaki, mintha el akarná tépni, hogy meglássam a valóságot, de a madzag túl erős volt. Nem tehette meg, hogy nem létezik, míg én örökké élek. A fájdalom szétmart belülről, egész bensőm vele vérzett.

Ahogy végignéztem rajta kétségbeesve, elborzadva, hogy mit tettem vele, közben megállíthatatlanul pumpáltam, akartam hallani a szívének lágy dallamát. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogtam felette, ordítottam, de tovább küzdöttem. Rendíthetetlen hittel végeztem a dolgom, de a lángok magasra csaptak. Már nem láttam tisztán. Vad, szenvedélyes, őrült harcot vívtam a halállal. Ki bírja tovább... aki nyer, azé lesz Bella.

Pumpáltam, a kompressziót egyre erősebben csináltam, mígnem halk, de éles reccsenés jelezte, hogy újabb bordája tört el. Lefékeztem, de tovább folytattam a szívmasszást. És akkor végre meghallottam: az első szívhang.

Hisztérikus nevetésféle tört elő a torkomból.

– Ez az, Bella! Ne add fel! Gyere vissza hozzám!

Gyorsan, de vigyázva, nehogy eltörjem megint valamijét, tovább csináltam a kompressziót. Muszáj volt, nem bírta volna még... amint lassítottam, azonnal lassított ő is, de még nem volt elég. Ez nem az a szívhang volt, amire vártam, így tovább nyomkodtam. Képek villantak az agyamban, és a lángok már csitulni látszottak. Bella rám mosolygott a tűz mögül, és hallottam félszeg kacagását. Annyira tökéletes volt, míg, aki előttem feküdt egy kironcsolt rongybaba. És én tettem ezt vele. És ki tudja, mivé változik, ha sikerül...

Ebben a pillanatban már nem volt velem a halál. egyedül táncoltam, küzdöttem önmagam ellen, és rádöbbentem: a halál én vagyok! Bella kaszása, és most bevégzem, amiért mellé rendeltek. Őt is megölöm.

A képek egyre gyorsabban jöttek, az idő eltűnt a lángokban, és felemésztett engem is. Az örökkévalóságig próbálkozom, ha szükséges, de feladni nem fogom. Hiszen semmi baja nem lesz... Meg fog gyógyulni... Nem azért, mert én így akarom. Nem azért, mert a lányunknak szüksége van rá, még csak nem is az átkozott korcs miatt. Azért fogja túlélni, mert Bella akarja így!

A lángok hirtelen kialudtak, a képek lassan integetve visszavonultak, az őrület lehúzódott a tudatomról... és meghallottam Bella szívét. A dallam más volt, mégis Belláé. Abbahagytam a kompressziót, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik a passzivitásomra.

Gyorsan vert, gyorsabban, mint valaha, és teljesen önállóan. Mindenféle küldő mechanika nélkül, és végre képes voltam befogadni a külvilág zajait. Alice kétségbeesetten próbált valamit kivenni a homályos jövőből, de nem sikerült neki. Ezek szerint Jacob még a közelben volt. Hallottam Carlisle-t is, végre hazaért, legalább rendbe tudja szedni a hasán a szörnyű sebet, és kiveheti a burkot is.

Egy pillanatra fókuszáltam, de nehéz volt, annyira örültem Bella változást sejtető szívverésének. De mit keres még itt Jacob?

És akkor megláttam a fejében a lányomat. Mintha az univerzum bolygói a szeretteit ábrázolták volna. Minden bolygó egy szeretett személy. A bolygók eddig Bella körül mozogtak, de ebben a pillanatban, ahogy tekintete találkozott Renesmee-ével, a mozgás megváltozott. Hirtelen az összes bolygó eltávolodott Renesmee bolygójától, ami nagyobb és gyönyörűbb volt a többinél, és mind elkezdett körülötte forogni.

Carlisle belépett az ajtón, én pedig dühödt morgással indultam a földszintre, hogy megöljem a kutyát.

vége

11 megjegyzés:

Névtelen írta...

Benina, egyszerűen csodálatos lett:)
Nagyon, nagyon köszönjük:)
Csodálatosan átadod az érzéseit, és úgy szeretném, ha tovább írnád, ameddig Bella "felébred". Egyszerűen fenomenális lett, le a kalappal:)
Imádtam:)
Egyszerűen csodálatos, döbbenetes.
Nagyon-nagy tehetség vagy Benina, és alig várom a könyvedet, meg a Lunar ecpilpse folytatását is!:D
Csodálatos lett, érzelemmel teli. Elolvasnám tőled azt is, amikor Bella felébred, vagy akár az első vadászatot, de a vámpíkénti első éjszaka is érdekelne Tőled:) Mindent. Alig várom az októbert:) Gondolom, nagyon boldog vagy:)
Remélem, azért még csinálsz egy két szösszenetet a BD-bő, mint a BD legutolsó pár odalát, meg ezt, Edward szemszögéből:)
Gratulálok:)
Axika
/első komit, húú:D/

benina írta...

Axika, nagyon aranyos vagy :)
Talán akkor írok majd BD részleteket, amikor a Lunar eclipse-t már befejeztem :) A BD utolsó pár oldalát már megírtam Edward szemszögéből, nem emlékszem pontosan, kinek, de majd előkeresem nektek, ha kéritek :)
És persze, hogy írok nektek :D Imádok írni, és boldogsággal tölt el, ha tetszik nektek :)

Névtelen írta...

Kedves Benina!

Erre a gyöngyszemre most találtam rá! Eddig csakazértsem olvastam S. Meyertől, de most nekiállok a Midnight Sunodnak.
Fantasztikus! Gratulálok!
Együtt éreztem Bella és Ed fájdalmát. Gyönyörűen írsz!

Andi

benina írta...

Andi!
Megtiszteltetés! Köszönöm szépen! Nagyon örülök, hogy tetszik :)

Névtelen írta...

Istenem,ez fenomenális lett,borzasztóan örülök,hogy olvashatok még erről,hiába,hogy már rég vége a történetnek. Remélem a folytatást is olvashatom majd,nem bírok betelni vele. Borzasztó tehetséges vagy,köszönöm mindenki nevében!

benina írta...

Szia
Köszönöm szépen :)

Névtelen írta...

Benina, most találtalak meg ,csak bíztatni tudlak ,és gratulálok. Egyébként rokon lelkek vagyunk, én is bika vagyok, a kedvenc könyveim a te kedvenceid is kiegészítve a funtineli boszorkánnyal,ajánlom, ha nem olvastad volna. Teljesen beleszerettem az alkonyat könyvekbe, holott nem tini hanem nagyi vagyok.Nagyon klasszul írsz ,imádom. Mami

Névtelen írta...

Benina!
Én már ezt az írásodat is olvastam párszor, csak sosem sikerült megjegyzést írnom, a gépem miatt...
Próbálkozom, hátha most sikerül!!
Nagyon, de NAGYON ügyes vagy! Egy igazi tehetség!!! Egyszerűen imádom az írásaidat!! Kérlek írj még nekünk a BD-bol Edward szemszögén keresztül!!! Kérlek, KÉRLEK....!!!!
Nagyon ügyes vagy, és irigyellek, amiért ilyen hitelesen tudsz írni!!!
FOLYTASD a történetet!!! Légysziiiiiiiii!!!!
Minden jót!!!
Egy rajongód!!! :D

Névtelen írta...

Hááát, csak gratulálni tudok!

Másodszor olvastam el ezt az írást, és teljesen rabul ejtett! :)
Fantasztikusan írtad le Edward kavargó érzéseit, örömét, és fájdalmát is egyben.
Bevallom kicsit haragudtam imádott vámpíromra, mikor még nem örült a babának, de Te ezt olyan csodálatosan átívelted, hogy így már elragadó lett a történet megannyi fájdalom közepette is.

Köszönöm én is neked, hogy megírtad, így lett teljes ahogyan Edward világra segítette gyermekét, és szerelméért küzd minden áron.
Szépséges lenne a folytatás is, abban biztos vagyok! :)

Névtelen írta...

FOLYTASD!!!!!!!KÉRLEK SZÉPEN!!!!FOLYTATÁST!!!!!!

Névtelen írta...

Benina!

Nem lehet szavakba foglalni,hogy mit jelent nekem ez az oldal!Te valami csodálatos emberi lény vagy,aki gyönyörűvé varázsolod a hétköznapi emberek szürke napjait.
Én is csak azt tudom kérni tőled,hogy ezt folytasd!
Kérlek.
Már nagyon várom.
Timi