Niki anyukájának kívánok ezzel a résszel Boldog születésnapot!!! :)

Bűnbánat

Egész eddigi életem legnehezebb csatáját vívtam. A félelem fekete ürege apró lyukon keresztül szippantott magába, és visszafelé már nem bírtam áttuszkolni magam. Talán azért, mert nem is akartam. A megérdemelt szenvedés várt rám, ha nem bocsájt meg nekem.

Gyötrődve pillantottam le rá, a nap folyamán először aludt zavartalanul, nyugodtan. Charlie a földszinten várta hajnaltól, hátha valami hang szűrődik ki a szobából, ami bizonyítja az ébredést. Nem volt benne biztos, hogy normális ennyit aludni, és ebben kivételesen egyet is értettem vele.

Már egészen besötétedett, mikor nem bírtam tovább. A mobilért nyúltam, benyomtam az egyetlen számot, ami kapcsolt az egyetlen személyhez, aki ebben a pillanatban megnyugtathat. Természetesen várta a hívásomat.

– Mit szeretnél tudni, Edward? – csiripelte Alice a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja Jaspernek.

Mindig túlságosan sokat aggodalmaskodom, ha Belláról van szó, legalábbis a húgom szerint. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az önelégült "ugye megmondtam" hangját.

– Nincs benne a varázsgömbödben, Alice, hogy mit akarok kérdezni? – érdeklődtem gúnyosan.

– Annyi kérdés kavarog előttem, hogy nem tudom, melyikre szeretnél először választ kapni – vágott vissza sértődötten.

Elmosolyodtam. Ebből a hangnemből tudtam, hogy felhúzta az orrát.

Bella megmozdult álmában, mire annyira lehalkítottam a hangomat, hogy az ő füle ne érzékelje.

– Egy kérdés azért kiemelkedik a többi közül – folytatta Alice, én pedig kíváncsian hallgattam. Nem tudtam volna rangsorolni a bennem örvénylő kérdések folyamát. Alice hetykén szólalt meg újra. – Eláruljam, megbocsájt-e neked Bella?

Nagyon nyeltem. Valóban ez volt a legégetőbb kérdésem. Ellenálltam a kísértésnek, tudtam, hogy minden csak Bella döntésén múlik, így Alice-nak csupán sejtései lehetnek. Ráadásul sürgetőbbnek tűnt a másik dolog, ami miatt eredetileg kerestem az én szemtelen testvéremet.

– Igazából az érdekelt, hogy mikor ébred föl végre – mormoltam rosszkedvűen a kagylóba.

– Oh – nyögte csalódottan Alice, majd csettintett egyet a nyelvével. – Nem kell aggódnod. Nagyon kimerült, ezért alszik ilyen sokat.

– Mennyi, Alice?

– Öt percen belül nyitja ki először a szemét – felelte fojtott hangon, mintha remekül mulatna valamin.

Nem akartam tudni, mit árult el neki az egyik víziója, ezért gyorsan összekattintottam a telefont.

Öt perc. Rémesen hosszúnak tűnt, pedig már több órája figyeltem őt. Persze ebből sosem volt elég. Csak nézni, ahogy alszik. Valahol egy olyan világban, ahová nekem nem volt bejárásom.

Valóban ezt akarta? Csatlakozni az alvásmentes világhoz, amihez én tartoztam, csak azért, hogy mellettem maradhasson? Csábítóbb volt ez az ötlet, és én jobban vágyódtam erre, mint amennyire illő lett volna. Biztos voltam benne, hogy Bella előbb-utóbb megbánná, ha átváltozna olyanná, mint én vagyok. Különösen, ha az elején gyakran hibázna. Szerettem volna rávenni, hogy maradjon meg annak ami! Egy illatozó, piruló, gyönyörű, hús-vér nőnek, akinek a szívverését bárhol, bármilyen távolságban felismerném.

Ahogy figyeltem álmában elefántcsontszín bőrét, lágyan ívelő szemöldökét, érzékien duzzadó ajkait, elhatároztam, hogy ha kell, lehozom neki a csillagokat az égből, csak meggyőzzem az igazamról. Talán tényleg szeret annyira, hogy hallgasson rám.

Mély levegőt vettem, a szomjúság égette a torkomat, mintha olajat gurítottam volna le, amit aztán egy gyufával lángra is lobbantottam. Cseppet sem bántam. A szomjúság, mint érzet megszűnt, amikor Bella mellett voltam. Azok a borzalmas hónapok nélküle...

A bosszúszomjas október, amikor minden elkeseredett fájdalmammal eredtem Viktória nyomába. A kiábrándító november, amikor Texasban rádöbbentem, hogy az az átkozott nőstény kicselezett engem, és két állammal korábban meglógott előlem. A tehetetlenség decemberben, amikor Tanyaéknál karácsonyoztunk, de onnan már képtelen voltam tovább színlelni.

A január, a február és a március már olyan elviselhetetlen messzeségbe sodort, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Aztán a telefon... Az a végzetes, könnyen félreértelmezhető telefonbeszélgetés Blackkel, ami után azt hittem, vége mindennek az életemben. Bella volt az egyetlen dolog, ami életben tartott, és a Volturri olyan könnyű halálnemet kínált, aminek az akkori állapotomban képtelen voltam ellenállni.

De Bella nem halt meg. Az illata az óta a pillanat óta nem engedte feltámadni bennem a szörnyeteget. Amikor abban a néhány órában halottnak hittem, megváltoztatta az egész addigi világnézetemet. Nem számított, mennyire vérzik, nem volt fontos, milyen csábító a vére, mert ő Bella volt!

A légzése lassan szakadózóvá vált, felszínessé, de a szemeit egyelőre lehunyva tartotta. Nem akarózott felébrednie. Kíváncsi lettem volna – mint mindig –, vajon mi járhatott a fejében ebben a pillanatban. Összehúzta a szemöldökét, és megjelent az a bizonyos gondolkodó ránc.

Tétován, végtelen gyöngédséggel hajoltam fölé, és ajkaimmal lágyan simítottam végig a homlokán. A legtöbb ember összerezzenne így félálomban, ha egy olyan hideg valami érne hozzá, mint én vagyok. Bella azonban meg sem rezzent, csupán szorosan összezárta a szemeit.

De miért nem nyitja ki? Megfojtom Alice-t, ha ködösített már megint, csak mert kombinálni támadt kedve...

Bella szemei résnyire nyíltak. A sclerája még piroslott a hosszú alvás miatt, de íriszének csokoládéfolyamában máris elvesztem volna. Ha engedi. De nem engedte, mert abban a pillanatban, ahogy a tekintetével rám talált, szinte azonnal össze is zárta. Szorosabban, mint eddig.

– Jaj! – nyögte, és apró ökleit a szemei elé kapta.

A frászt hozom rá, gondoltam, és egy árnyalattal hátrébb húzódtam, így már elválasztotta az arcunkat néhány kilométernek tűnő centiméter. Többel képtelen voltam, a vonzása magával sodort, lehetetlen volt újra távol lenni tőle.

Pár hosszúnak tűnő pillanat után végre újra kinyitotta a szemeit, a pillantása reménykedő, de nem riadt. Belül megkönnyebbülten felsóhajtottam, de szerettem volna tőle hallani, hogy minden rendben.

– Megijesztettelek? – kérdeztem, és bár tudtam, hogy hátrálnom kellene, képtelen voltam rá.

Furcsállottam, hogy meglepettséget láttam tükröződni a szemeiben. Talán meglepte, hogy itt vagyok... De hirtelen értetlen arckifejezést öltött magára, amivel csak még jobban összezavart. Tűnődött, mintha próbálná összerakni, ami vele történt. Bizonyára sok volt ez neki. Szerettem volna a karjaimba vonni, de nem voltam biztos benne, hogy ennek ő feleannyira is örülne, mint én.

Így hát, csak figyeltem, és vártam, míg összeáll fejében a kép, és végre teljesen felébred.

– Oh, a francba – mormolta rekedten, a hosszú alvás a hangszálain is nyomot hagyott.

– Mi a baj, Bella? – kérdeztem, és majd' beleőrültem, hogy nem látok a fejébe.

A homlokán újra megjelent a ránc, mire idegesen néztem rá. Meg akartam ragadni, hogy a karjainál kicsit megrázzam, térjen már magához, hogy elmondja, mi bántja. Szembeszállok az egész világgal, ha arra van szüksége, csak kérnie kell.

– Szóval meghaltam, igaz? Mégiscsak vízbe fulladtam! Ó, a nyavalya, nyavalya, nyavalya...! – hadarta egyre hangosabban, de a hangja még így is csöndes suttogás volt inkább.

Nem értettem, miről beszél. Már hogy halhatott volna meg? Miből gondolhatja ezt? A minimum az, hogy ha meghal, a mennyországba kerül, ott pedig velem aligha találkozhatna. Azonban úgy láttam, igazán nem érti, mi folyik itt.

– Nem haltál meg – világosítottam fel, mire nekem támadt riadtan.

– Akkor miért nem bírok felébredni?

Úristen! Teljesen tönkretettük az elméjét. Már képtelen megkülönböztetni a fikciót a valóságtól... Beszélnem kell Carlisle-lal, de előbb visszahozom Bellát a valóságba.

– De hát ébren vagy, Bella...

– Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és Jake…

Jake... A távol töltött időm legnagyobb hátránya, és velejárója Jacob Black. Több emlék szorult a Bellához közel álló emberekbe erről a fiúról, mint szerettem volna. Charlie, Alice, mindenki azonnal vele jöttek. Csak még jobban megvetettem magam. Az árulásom miatt Bella kénytelen volt éppen egy olyan barátot választani magának, mint ez a vérfarkas kreálmány. Ennél csak Mike Newton lehetne rosszabb...

Igyekeztem nem gondolni erre. Helyette arra koncentráltam, ami a legfontosabb volt. Semmi más nem számított, csak Bella. Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem.

– Azt még megértem, ha engem valami rémálomnak nézel – kezdtem ironikusan, miközben keserű mosoly futott át az arcomon. – De azt el sem tudom képzelni, mit tehettél, ami miatt a pokolban kötöttél ki. Talán sorozatgyilkosságra adtad a fejed, amíg távol voltam?

Összerezzent, amikor a távollétemet emlegettem. Atyaég, talán nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint szerettem volna.

Elhúzta a száját a megjegyzésemre, de ez nem mosoly volt, amire számítottam.

– Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

Kiábrándultan felsóhajtottam. Magam sem tudtam, miért. Gondoltam, míg külön voltunk, ennek a Black gyereknek sikerült az, ami nekem nem: önbizalmat nevelni Bellába. De hiába... Reménytelen vállalkozás.

– Hát akkor mindez tényleg megtörtént?

Igyekeztem tartani magam a felhőtlen, kedélyes hangnemhez, de a kérdései annyira zavarosak, annyira igazságba vájóak voltak, hogy éreztem az arcomra kiülő feszültséget. A mosolyom is átvette, de tartani akartam, mert ha lehull, valami sokkal szörnyűbbet mutatok Bellának. A végtelenül kétségbeesett és könyörgőn esdeklő arcomat, amihez talán a szánalom is kevés lenne, hogy eltűnjön.

– Hát az attól függ – jegyeztem meg tartózkodón. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen.

– Milyen furcsa – jegyezte meg, mire kérdőn néztem rá. A velünk megtörténtekre nem éppen azt a szót használtam volna, hogy furcsa. – Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque?

Ismét eszembe jutott Carlisle és a pszichiáter ismerőse abban a nívós elmegyógyintézetben... Talán még most sem késő...

– Talán aludnod kellene még egy sort – javasoltam. – Furákat beszélsz...

Igen, ez a szó inkább illett ide, mint oda.

– Nem vagyok álmos – ellenkezett, és ezzel még csak meg sem lepett. – Hány óra van? Mennyit aludtam?

Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, a vére felpezsdült, én pedig némán tűrtem, ahogy a tűz elemészti a torkomat.

– Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál.

– Charlie?

Számítottam a kérdésre. Charlie végigordította a fejemet, míg felvittem Bellát a szobájába, és lefektettem az ágyba. A többiek némán, kifejezéstelen arccal vártak rám.

– Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját, és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos – magyaráztam, ő pedig elkerekedett szemmel hallgatott.

Persze azt nem tettem hozzá, hogy a kritériumai között szerepel a Bella elleni tiltásom. A távoltartási végzés Forks minden négyzetcentiméterére vonatkozott, de ki akartam várni Bella válaszát, mielőtt ezt a részét közlöm vele.

– Charlie kitiltott téged a házból?

A döbbenete és a helytelenítése melengette fagyott szívemet, de nem akartam, hogy miattam, veszekedjenek az apjával.

– Mi mást vártál?

Ezen elgondolkodott. Látszott, hogy igazán meglepte Charlie-nak ez a heves reakciója, vagy csak még mindig nem ébredt fel az álmából teljesen. Mennyire jó lett volna, ha visszapörgethettem volna az idő vaskerekét, nehogy elkövessem azt az ostobaságot ott az erdőben. De nem lehetett, és minden egyes emlék, amit láttam az ismerősök fejében, emlékeztetett a hibás lépésemre.

– Mi lesz a sztori? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Bella, mire kérdőn néztem rá.

Az egyetlen olyan lény volt a földön, aki soha nem úgy reagált az eseményekre, ahogy elvártam volna.

– Mire gondolsz?

– Mit mondjak Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol? – Nem, még továbbra sem tért egészen magához.

– Csak három napra – segítettem ki, aztán bűnbánóan hozzátettem. – Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs.

Túlságosan el voltam foglalva, hogy gyönyörködjem benne, ahogy alszik, ahogy szedi a levegőt – a mellkasa egyenletesen mozgott fel és alá –, míg a földszinten Charlie telefonközpontost alakított. Mindenki hívta, aki ismerte, leszámítva egyetlen személyt: Jacob Blacket.

– Hát ez mesés! – nyögött fel Bella, mire a figyelmem azonnal visszaterelődött hozzá.

– Talán Alice kirukkol valamivel – jegyeztem meg, és úgy tűnt, ez a gondolat kielégíti.

– Szóval – kezdte bizonytalanul, mégis reménykedően. Kíváncsian vártam az első kérdést. Abban egészen biztos voltam, hogy egész sor kígyózik hamarosan a fejében, mihelyst úgy dönt, hogy magához tér. – Mit csináltál három nappal ezelőttig?

Egyenesen a közepébe. Nem voltam benne biztos, hogy éppen ezzel a témával kellene kezdeni. Talán felzaklatná, és visszasüppedne az álomvilágba, ahol nincsenek szörnyű vámpírok, vérfarkasok és a Volturi, Viktoria.

Óvatos pillantást vetettem rá.

– Semmi izgalmasat...

Azt hittem, csalódni fog, vagy hisztizni, amiért nem adok pontos választ a kérdésére, ehelyett azonban csak bólintott. Az arcán szomorúság vegyült a belenyugvással. Sehogy nem értettem.

– Hát persze, hogy nem...

Nem bírtam tovább. Azt még elviselem, hogy olyan érzelmeket látok az arcán, amiknek nem találom a jelentését, de hogy már a szavaiban sem látok értelmet, már igazán őrjítő volt.

– Miért vágsz ilyen arcot?

Elhúzta a száját, mintha olyasmire kérném, hogy magyarázzon el, amit mindenki teljesen nyilvánvalónak tart, rajtam kívül.

– Hát... Ha mégiscsak álmodnálak, akkor pontosan ilyenfajta választ adnál – jegyezte meg, aztán újabb szájhúzogatás közepette hozzátette. – Úgy látszik, a képzelőerőm kiapadt.

Ebben azért erősen kételkedtem. Sőt! Nem hittem, hogy létezhet a Belláénál hatalmasabb fantáziával bíró lény ezen a földkerekségen. Ennyi misztikumot, ennyi valószerűtlen, képtelen eseményt lehetetlen lett volna feldolgoznia egy Jessicának vagy egy Mike Newtonnak. Az agyuk nem lett volna képes feldolgozni a rengeteg információt, vagy ha mégis, képtelenek lettek volna beilleszteni mindezt a valóságukba.

Felsóhajtottam. Szerettem volna már kirángatni ebből a rémes álomnak képzelt valóságból.

– Ha megmondom neked, akkor végre elhiszed, hogy nem csak rémálom vagyok?

– Rémálom? – visszhangozta felháborodottan. Úgy tűnt, szívesen vitába szállna a jelzőmmel, de én nem reagáltam, csak némán kivártam, míg feldolgozza. Végül bólintott. – Talán... Ha tényleg elmondod.

Nem akartam vitába szállni vele, hogy úgysem tudja ellenőrizni a szavaimat. Ha szükséges az egész családom egy emberként hazudna neki helyettem is. De önmagam előtt már így is hadilábon álltam. Újabb hazugságok nem hiányoztak, és rég megfogadtam: Bellának mindig az igazat – leszámítva azt a kényszeredett esetet az erdőben.

– Szóval... vadásztam.

Bosszankodva nézett rám.

– Ez a legtöbb, ami tőled telik? – Nem értettem a haragját. – Ez a válasz egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ébren vagyok.

Ekkor leesett. Félreértette. Kettős érzelmek harcoltak bennem. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, amit előcsalogatott volna ez a feldúlt arckifejezése. Járomcsontja fölött a bőr egészen kipirult, szemei végre felébredtek és haragosan megvillantak. Másrészt próbáltam elfojtani a kényszert, hogy egyszerűen rávegyem valami módon: kerüljük el ezt a témát.

A mosolyt elfojtottam, de nem akartam tisztességtelenül hatni rá, így engedtem, hogy rájöjjön magától, mi az, amit nem akarok elmondani neki.

– Nem élelemre vadásztam... – kezdtem tétován, közben minden rezdülésére figyeltem. – Tulajdonképpen kipróbáltam magam... a nyomkövetésben. Kiderült, hogy nem vagyok valami jó benne.

Ez mennyire igaz volt. Nem esett jól beismerni Bellának a kudarcomat, de joga volt tudni, micsoda egy szánalmas alak vagyok, ha netán mégis úgy döntene, hogy megbocsájt. Csodálkozva nézett rám. Nem tudtam azért-e, mert szerinte én mindenben jó voltam, vagy azért, mert nem értette a mondanivalómat.

– Minek eredtél a nyomába? – kérdezte.

A kérdései egyre lényegre törőbbek, célirányosabbak voltak, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni.

– Semmi különösnek.

– Nem értem.

És akkor nem bírtam tovább. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, úgy esedezem a bocsánatáért, de végül úgy határoztam, a legjobb az lesz, ha egyenesen a szemébe mondom mindazt, amit érzek. Aztán utánam a vízözön.

– Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de azonnal ki is javítottam maga, hiszen nem erről volt szó. – Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű helyzetben hagylak itt. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria visszajön. – Elnyomtam egy kitörni készülő morgást a mellkasomban, és a vicsorgásomból is csupán annyit láthatott, hogy elhúztam a számat. Nem akartam, hogy lássa. Hogy olyannak lásson, amikor a gyűlölet elhatalmasodik felettem.

– Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak – folytattam bűnbánóan. – De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért. Annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne a kudarca. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta, és emiatt nem láttam annak a mélységeit. – Esdeklőn néztem csodálkozástól tágra nyílt barna szemeibe. – Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alicenak, és hogy ő maga mit látott. Amikor rájöttem, hogy a biztonságod a vérfarkasoktól függ, ezektől az éretlen, szeszélyes teremtményektől, akik majdnem olyan veszélyesek, mint maga Viktoria... – remegés futott végig a gerincemen, ahogy próbáltam féken tartani a haragomat. Könyörögtem tovább, míg az enyhülést meg nem látom a szemében.. addig folytatom. – Kérlek, hidd el, hogy fogalmam sem volt erről! A rosszullét kerülget még most is a gondolattól, pedig itt vagy a karomban, biztonságban. Én vagyok a legnyomorúságosabb, leghitványabb...

– Elég! – szakította félbe a jogos önostorozásomat.

Gyötrődve figyeltem, ahogy keresi a szavakat. Talán felmentenek, talán a pokol szájához zavarnak, hogy régi ismerősként üdvözöljük egymást Luciferrel, aki a Bellamentes napjaimon olya nagy élvezettel kínzott.

Bella hangja csöndes volt, arcán kifejezéstelen tekintet, és bármit is érzett, hozzá nem foghatóan jól játszotta a szerepét. Igyekeztem a zaklatott mondatokat összefüggő, értelmes sorokba rendezni, míg beszélt. Közben elteltem az illatával, a torkomban őrjöngött a szörnyeteg csak egyetlen csepp véréért. Engedtem szenvedni, megérdemeltem a szörnyetegemet, amiért vérfarkasok barátjává tettem az én egyetlen Bellámat.

– Edward! Most hagyd ezt abba! – parancsolt rám, én pedig gyanakodva figyeltem arcának minden rezdülését. Ahogy beszélni kezdett a határozott, magabiztos álarc lepergett, és nem maradt más, csak a végtelen kétségbeesés. – Nem gondolkodhatsz így a dolgokról! Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életed! Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik! Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold! Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen dolog! Gondolj csak Esmére és Carlislera és...

Elfúlt a hangja, én pedig dühösen meredtem rá. Ennyire lehetetlen gondolatok cikáznak abban a zárt elméjében? Hát ennyire nem ismer? Pusztán a lelkiismeret-furdalás miatt soha nem akartam volna annyira öngyilkos lenni, hogy magamra vonjam a Volturi haragját. Azt hittem, ezt Bella is tudja... Legalábbis tudnia kellett volna, már akkor is, ott az erdőben, amikor elengedett maga mellől...

– Isabella Marie Swan! – ejtettem ki a nevét teljes megrovással. – Csak nem képzeled, hogy azért kértem a Volturitól, hogy öljön meg, mert bűnösnek éreztem magam?

Értetlenül nézett rám. Sikerült teljesen összezavarnom ahelyett, hogy felvilágosítottam volna mindenről.

– Hát nem?

– De igen, nagyon is bűnösnek éreztem magam – visszakoztam gyorsan, nehogy még a végén ezt is betudja valami álomképnek. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Továbbra is értetlenül ráncolta a homlokát.

– Akkor... miről beszélsz? Nem értem.

– Bella, én azért kerestem fel a Volturit, mert azt hittem, meghaltál – jelentettem ki magától értetődően. Láttam a meleg barna szemekben a felismerés fényét, aztán az arcára olyan mértékű hitetlenkedés ült ki, ami további magyarázatot vont maga után. Csupán átgondoltam, amit mondani akartam, és máris beleborzongtam. Gondolni sem akartam még a lehetőségére sem, hogy valaha megtörténhet... – Ha semmi szerepem a halálodban, ha nem is az én lelkemen szárad, akkor is elmegyek Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, nem másodkézből elfogadni az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor az a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mekkora esélye van egy ilyen véletlennek? A véletlenek mindig ellenünk dolgoztak. Egyik hiba a másik után – mormoltam inkább magamnak már, mint neki. Ironikusan hozzátettem a végén. – Soha többé nem fogom kritizálni Rómeót.

Reméltem egy apró mosolyt, de rájöttem, hogy hiába, hiszen a helyzet nagyon is komoly volt. De a felvilágosodására is hiába vártam. Még mindig nem látta az összefüggéseket.

– De akkor még mindig nem értem – jegyezte meg. – Pontosan erről beszélek. Hogy akkor mi van?

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de az értetlenségével engem is sikerült kizökkentenie a magabiztos magyarázatom folyamából.

– Tessék?

– Mi van, ha tényleg meghalok? – kérdezte magától értetődő természetességgel.

Mintha az aznap estére várható vihar lehetőségeit latolgattuk volna, nem pedig mindkettőnk életének a végéről. Döbbenten meredtem rá. Igazán ennyi idő eltelt volna? Minden teljesen kitörlődött a memóriájából?

Ez jobban fájt, mint a kicsi Jane kínzása Volterrában. Én megőriztem minden percét az együttlétünknek, és azokat is, amikről azt sem tudta, hogy vele voltam. Ezek a pillanatok segítettek átvészelni azokat a bizonyos időket, amikor már feladtam minden erőfeszítést az életben maradásomra.

– Hát semmire sem emlékszel abból, amit mondtam neked?

Sértett megbántottság csillant a szemeiben.

– Én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem – felelte, de mintha elharapta volna a mondat végét.

Kicsit vártam, hátha úgy dönt, hogy befejezi. Láttam, hogy nem akarja elárulni, mi lett volna a vége. Már nem bírtam tovább, hogy meg ne érintsem. Túlságosan csábító, elviselhetetlenül gyönyörű volt. Végigsimítottam érzéki ajkain – annyira puha, végtelenül törékeny volt, minden egyes sejtjét imádtam.

– Bella, úgy látom, te félreértésben leledzel. Azt hittem, világosan az értésedre adtam – leheltem csöndesen az arcának. Elnézően csóváltam a fejemet, és elkeseredett mosolyra húztam fagyott ajkaimat. – Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

Annyira nyilvánvaló szavak voltak ezek tőlem. Biztos voltam benne, hogy ha a családom tagjait ideállítottam volna, egyikük sem rezdült volna meg erre a vallomásra. Nem pusztán azért, mert nálunk ez egy normális reagálási forma lett volna, hanem azért, mert számukra már teljesen természetes. Bella nélkül nem létezhetek tovább én sem. Ezt még Carlisle is képes volt felfogni, bármennyire is ellenezte az öngyilkos akciómat.

Bella azonban üreges szemekkel meredt rám, a tekintete zavarosabb volt, mint a tükörsima tó felszíne kavicsdobálás után.

– Én most... összezavarodtam – nyögte ki végül, mire automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

Úgy tűnt, lát engem, mégsem hiszi el, hogy valóban ott vagyok, és azokat mondom neki, amiket igazán érzek. Mindennél jobban szerettem volna áttörni elméjének zárt felszínét, hogy belelássak különösen működő agyának minden rejtett zugába.

– Ügyes hazudozó vagyok, Bella, muszáj, hogy az legyek! – vallottam meg neki, mire az egész teste görcsbe rándult.

Megragadtam a karját és lágyan megráztam. Azonnal a pokol legmélyebb bugyraiba átkoztam magam, amiért rossz helyre helyeztem ezt a vallomásomat, ráadásul a lehető legrosszabbul megfogalmazva. Bella arcán fájdalmas érzelmek keltek életre, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy addig rázzam, míg végre igazán fel bírom ébreszteni.

– Hadd fejezzem be! – könyörögtem rémülten. Nem akartam, hogy éppen most döntsön, amikor még mindig nem látja tisztán a helyzetet. – Ügyesen hazudok, de hogy te az első szóra elhitted... Az elviselhetetlen volt.

Több volt, mint elviselhetetlen, sőt igazából az átkozott vámpírtestemnek köszönhetően nagyon is el bírtam viselni, azonban ennél kínzóbb, gyötrelmesebb fájdalmat nem igen tudtam volna kitalálni magamnak. Az egyik legfájdalmasabb emlékeim közé tettem azt a pillanatot ott az erdőben, ahol megláttam Bella csokoládészemeiben azt a kiábrándultságot.

A teste továbbra is olyan merev volt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten, könyörögve néztem le rá.

– Amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőled... – a teste szinte ívben hátrafeszült, annyira küzdött ez ellen az emlék ellen. Kényszerítenem kellett magamat, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Tudnia kellett a válaszokat a miértjeire, különben talán sosem kapom meg a megbocsájtást. Önző voltam, annyira önző, de akkor is megtettem. – Különben nem eresztettél volna el. Azt láttam. Nem akartam megtenni... úgy éreztem, belepusztulok... de tudtam, meg kell, győzzelek, hogy már nem szeretlek, hogy mihamarabb visszatérhess a normális életedhez. Azt reméltem, ha azt hiszed, hogy túlléptem rajtad, te is úgy teszel majd.

Vártam a reakcióját, de semmi nem történt. A fátyol, ami eddig a tudatát takarta előlem, mintha előrecsúszott volna a szemeire, hogy azon keresztül szemlélhessen engem.

– Tiszta törés... – suttogta végül.

Megijesztett. A hangjában semmi érzelem, csak úgy, mint az arcán.

– Pontosan – hagytam rá, majd ismét megcsóváltam a fejem és szemrehányó hitetlenkedéssel néztem le rá ismét. – De azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak győzni! Azt hittem, lehetetlen lesz... hogy olyan biztosan tudod, mi az igazság, hogy kénytelen leszek lehazudni a csillagokat az égről, és sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen— azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom. Sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött. Sajnálom! – esdeklőn figyeltem, hátha reagál valamit, de ő kitartóan nézett rám kábult tekintetével. Végül mégis előtérbe furakodott a vérszomjamnál is olthatatlanabb kíváncsiságom. – De hogy hihettél nekem? Az után hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?

Nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint egy darab fa, és ezzel komolyan megrémített. Megráztam újra, óvatosan, de hallottam a fogai koccanását. Akkor lazábbra fogtam a szorításomat, és könyörögve szólaltam meg újra.

– Bella! De hát komolyan, mit gondoltál?

A fátyol a szemében megremegett, aztán mintha megnyitották volna a gátat, hirtelen eleredtek a könnyei.

– Tudtam. Tudtam, hogy csak álmodom! – sírta elkeseredetten.

Hitetlenkedve meredtem rá egy pillanatig. Bánatában sírt, ezek szerint nagyon is a kedvére való lett volna, ha a valóságban traktálom ilyenekkel. A remény ébredt fel bennem. Talán mégsem akar elzavarni. Talán mégis maga mellett akar tudni, bár feleannyira sem, mint én őt, de az önzőbbik felem ujjongott, és azt kiabálta, mit számít ez, hiszen talán jó lesz ez így is!

vége

Hűséges olvasóimnak különfejezet

Sziasztok!

A mostani rész Stephenie Meyer negyedik Saga kötetének, a Breaking dawnnak az utolsó négy oldalát öleli körbe Edward szemszögéből! Ezzel szeretném megköszönni mindenkinek, aki még ennyi idő kihagyása után is visszalátogat erre az oldalamra!

Ajánlom ezt a részt Tynának, aki ma ünnepli 26. születésnapját :)

Köszönöm, hogy töretlen lelkesedéssel olvastok!!! :)

Üdv Mindenkinek:

benina

Az első békés pillanat az "örökké"- ből

Az érzelmek gyors egymásutánban váltakoztak bennem. Amikor az egyik hullám csitulni látszott, azonnal fölé magasodott egy másik, hogy újabb érzelemmel borítsa be az előző helyét. Soha nem voltam csak üres.

Mindent végigkísért, magasan fölöttük szárnyalt a Nap fényes sugaraival együtt a Bella iránt érzett szerelem.

Már abban sem voltam biztos, hogy ez a szerelem. Az emberek annyira elcsépelték felszínes érzelmeik megnyilvánítására ezt a szót, hogy bűn volt kifejezésképpen használni. Imádtam Bellát minden pozitív érzelemmel, amit ki tudtam préselni fagyos szívemből. Szerettem őszintén, tiszta szívből, fanatikusan, és őrülten képtelenül. Minden kifejezhető, és a legtöbb kifejezhetetlen módon.

Azt gondoltam, hogy az elmúlt hónapok eseményeit már nem lehet tovább fokozni. Az esküvő, ahol Bella emberi életének legjobb formáját hozta. Az öröklét minden pillanatában meg fogom őrizni róla a képet a memóriámban, ahogy lépked felém a hófehér ruhájában. Gyönyörű arcán zavart pír, a szíve akár egy kolibri fürgén csattogó szárnya, és idegesen elcsukló hangja, ahogy kimondja a szavakat.

Aztán a nászút, amitől szerintem jogosan, szerinte persze teljesen fölöslegesen féltem. A bőrének illata, ahogy a sós víz és a bőre illata találkoztak, testének minden hajlata, domborulata tökéletes volt. És végre sikerült rávennem, hogy néhány évet várjon az ostoba átváltoztatással.

Nem akartam megszegni az adott szavamat, csupán időre lett volna szükségem, hogy meggyőzzem, mennyivel jobb embernek lenni. Már-már belátta, hogy igazam van, amikor kiderült Nessie.

A várakozás borzalmai... és az az átkozott kutya megtette. Nem ölt meg, amikor alkalmat adtam rá neki. Hiába könyörögtem... Az egész öröklét alatt hálás leszek neki többek között ezért is.

Persze annak kevésbé örülök, amiért a lányomat akarja. Minden gondolata erről szól. Néha féltékenységet érzek, amikor látom őket együtt, és látom a gondolataikat. Mindkettőjükét. Az imádat feltétel nélküli, sajátságos, mintha létezne egy külön világ, ahol ők egyek.

A másik problémám, ami szintén nem akart elmúlni a fejemből, Nahuel. A kíváncsiság gyakran átcsapott vágyálmokba, hogy megismerhesse őt – az egyetlen olyan lányt a fajtájából, aki nem vérrokona.

A kislányom még alig múlt fél éves, és máris egyszerre többfelé kell figyelnem, nehogy elorozzák tőlem idő előtt. Ráadásul Zafrína is igényt tart rá. Na, igen, hozzá talán el is kísérem. Legalább megtanít neki néhány alapvető trükköt a férfiakról.

És amikor végre úgy éreztem, hogy vége. Végre boldogan élhetünk hármasban a családom közelében, Alice hirtelen fogta magát, és lezárt gondolatokkal kiröppent az életünkből, magával rángatva Jaspert, akiről viszont biztosan tudtam már akkor is, hogy nem tud semmit.

Talán most már igazán vége. A vendégeink lassan elszállingóztak, már többször kijelentettük, hogy Bellám a nap hőse, és Carlisle-val elterveztünk egy "alaposan kielemezzük a mai eseményeket" napot. Mindenki vibrált az izgalomtól és az elégedettségtől. Ráadásul teljes joggal, hiszen több száz éve nem akadt méltó ellenfele a Volturinak.

Carlisle mindig is úgy gondolt Bellára, mint egy különleges adottságú lehetséges vámpírra, bár legtöbbször próbálta a gondolatainak ezt a fonalát elrejteni előlem. Tudta, hogy nem tetszene, de nem is sejtette, hogy már mennyire nem érdekelt ez a dolog. A hátam mögött hagytam a küzdelmes időszakot.

Nem vágytam másra, csak békére. Egy nyugodt pillanatra a zaklatott percek között, amiket átéltem. És amelyeknél boldogabbat senki nem bírna kívánni magának. De ezek után, a Volturi csúfos kudarca után már nem volt kétséges, hogy előttünk áll néhány gondtalan év, amikor kiélvezhetjük Nessie gyermekkorának csodáját, és Bella fejlődését.

Agyondicsértem a feleségemet, és amint valaki szóba hozta a mai napot, azonnal ott voltam, hogy részletesen dicsekedhessek minden egyes pillanattal. Bella csak ült, karjában a lányunkkal – Nahuel pillantásától, vagy a figyelem középpontjában fennálló fóbiájától –, gyakran a hajába temette gyönyörű arcát.

Zavara bájos volt, megindító, és szükségtelen. Azonban nekem is eszembe jutott a fészkünk, a közös otthon, és hirtelen égető késztetést éreztem, hogy odavigyem életem nőit.

– Talán le kéne fektetnünk Nessie-t – javasoltam.

Tökéletes arcán reménykedő mosoly ragyogott fel. Vajon tisztában van vele, mennyire, képtelenül gyönyörű? Nem voltam benne olyan biztos. Valószínűleg még mindig annak a Bellának érzi magát, akit én már akkor is legalább ilyen szépnek láttam. Nem bántam egyetlen ügyetlenkedését sem, mindent gondosan elraktároztam a memóriámban. Tisztában voltam vele, hogy ő hamarosan még szürkébbnek, még távolibbnak fogja látni azokat, amiket emberként élt át.

Hálát adok a sorsnak – ha létezik egyáltalán, és miért ne létezhetne, ezek után –, hogy a képessége segíti az önuralomban. Egyébként hirtelen természet, Jasper reménykedett benne, hogy legalább egy tucat botlása lesz, mielőtt elkezdi gyakorolni a diétánkat. Ha Alice nem lenne, akkor Jasper végtelenül kiábrándult, depressziós vámpírrá válna.

– Azt hiszem, ez jó ötlet – kapott a szavaimon Bella. – Biztos vagyok benne, hogy nem aludt rendesen múlt éjjel annyi horkolás mellett.

"Nahát, már ezért is piszkálják itt a farkast? Milyen kicsinyes lett Mrs. Szörnyenokos Cullenné." – hallottam meg Jacob sértődött gondolatait.

Kivillantottam rá a fogaimat, ő megforgatta a szemeit.

– Egy ideje nem aludtam ágyban. Fogadni mernék, hogy apám kiugrik majd a bőréből, hogy ismét a házában lát – jegyezte meg két ásítás közepette.

Bella ellágyult, és végigsimított Black arcán. Hát igen, mindent azért én sem kedveltem. Bár elfogadtam Jacobot, kedveltem is, de a közvetlen fizikai kontaktust nem bántam volna, ha kerülik.

– Köszönöm, Jacob – mondta Bella, és megajándékozta a fiút egy mosollyal.

Jacob fejében a dolgok átalakultak, még Bella is kiszorult a középpontból Nessie miatt. Azonban amikor így mosolygott Jacknek mindig eszébe jutott, hogy miért is imádta annyira ezt a lányt, hogy képes volt farkas létére szembeszállni az övéivel, és szövetkezni a hidegekkel.

– Bármikor, Bella. De ezt már tudhatnád – felelte végül, és igazán komolyan is gondolta.

"Ideje igazán aludnom egyet."

– Holnap találkozunk srácok. Úgy sejtem, a dolgok most már kicsit unalmasak lesznek, nem igaz?

Valóban fáradt volt. Bellát figyeltem, míg Jacob felállt és kinyújtóztatta elmerevedett izmait. Akkor már őt figyeltem, amikor homlokon csókolta életem nőit. Hiába, sosem fogok hozzászokni. Látta rajtam, amikor rám nézett, és könnyedén belebokszolt a vállamba. Felnevettem a fájdalmon, amit érzett az ujjaiban.

– Nagyon remélem – feleltem neki kicsit megrovón.

Még, hogy unalmas? A legszebb időszak előtt álltunk, amikor már biztosan tudjuk, semmi nem lephet meg bennünket. Ha pedig mégis, akkor Alice biztosan látni fogja. De nem.

Belenéztem a húgom fejébe – mióta visszajött szinte egyfolytában ott voltam –, de semmi újat nem látott. Valamit próbált eltitkolni előttem, így teljes figyelmét Jasperre koncentrálta. A hajára, a szemére, az ajkaira, és... Brr, gyorsan kitéptem magam a fejéből. Ezt azért már mégse akartam látni.

Elindultunk az ajtó felé, Bella stabil-gyöngéden tartotta a lányunkat a karjaiban. Visszafordultam, hogy egy kérdő pillantással kérjek magyarázatot a húgomtól, de ő csúfondárosan elvigyorodott, és nyelvet öltött rám. Elnézően mosolyogva megcsóváltam a fejemet.

"Nem mondok neked semmit! Klassz meglepetés lesz, majd meglátod! Imádni fogod!" – sugallta felém gondolatban, aztán újra Jasper felé összpontosított.

Bella az ajtóban megtorpant, és visszafordult.

– Oh, Jasper!

– Igen, Bella?

– Kíváncsi vagyok – J. Jenks miért rémül meg csupán a neved hallatán is? – kérdezte Bella, én pedig eltöprengtem.

Hogy juthatott ez az eszébe épp most? Elméjének zártságát elfogadtam, de annyira akartam látni azt, amit ő, úgy, ahogy ő. Mindent megadtam volna, csak hogy ez a vágyam teljesüljön.

– Az én tapasztalatom az, hogy bizonyos munkakapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénzügyi nyereség – magyarázta Jasper.

A fejében felvillant egy alkalom, amikor Jenks ellenállt a kérésének, pedig az sürgető lett volna. Jasper megragadta akkor a torkánál, a falhoz szorította – nem túl erősen, nehogy kárt tegyen a puhány alakban –, és rávillantotta vakítóan fehér fogsorát. Kockázatos beavatkozás volt, de hatékony. Azóta Jenks hűségesen engedelmeskedik Jasper minden kérésének.

J. Jenks szerencsés embernek mondhatta magát, amiért találkozott, és beszélhetett egy ilyen nagyszerű teremtéssel, mint a feleségem. Biztos voltam benne, hogy az a fickó még ma is Bellával álmodik, és örömmel lecserélné a Jasperrel töltött óráit, csak hogy újra találkozhasson vele.

Bella rosszalló pillantást vetett Jasperre, mire az minden bűnbánat nélkül rávigyorgott. Sokkal felszabadultabb volt, mióta Bella átváltozott, és mivel Nessie őt is elbűvölte, meg sem fordult a fejében, hogy a vérét ontsa. Így, az állandó vérszomjtól mentesen, végre elkezdett kibontakozni.

Elbúcsúztunk mindenkitől, és végre hazaindultunk. Nem rohantunk, csak nyugodtan sétáltunk. Magunk mögött hagytuk a vágyakozásukat – Nessie-t akarták mindig, örökkön örökké babusgatni, de legalábbis addig, amíg ilyen aprócska.

Nahuel kínzó gyötrődését is elhagytuk. Annyira szeretett volna velünk jönni. Bellára függesztett szemei kocsonyán csöngtek. Ő maga sem tudta biztosan, de tőle várta a feloldozást a saját anyja halála miatt.

Sajnáltam a határidőt. Az idők végezetéig tudtam volna így élni, és az a majdnem hét év bizony hihetetlenül rövidnek tűnt ehhez a boldogsághoz. Túl sok kérdést vont maga után az azt követő időszak: a Volturi, Nahuel, Jacob... Nem akartam ezekre gondolni, amikor Bellám végre sérthetetlen valójában mellettem volt.

– El kell mondanom, most teljesen lenyűgözött Jacob – jegyeztem meg, mire megajándékozott egy meleg mosollyal.

Ha a szívem még érző lett volna, valószínűleg ebben a pillanatban ugrik ki a helyéről.

– A farkasok elég szokatlan hatást okoznak, nemde? – Félreértett.

– Nem, nem erre gondoltam – világosítottam fel. – Ma nem egyszer arra gondolt, hogy Nahuelhez hasonlóan Nessie is teljesen felnőtt lesz hat és fél éven belül

Alaposan megrágta az elhangzottakat. Türelmesen megvártam, amíg feldolgozza, mit akartam mondani. Végül kicsit homlokráncolva próbálta megmagyarázni a barátjának a viselkedését.

– Nem úgy tekint rá. Nem akarja siettetni, hogy felnőjön. Csak azt akarja, hogy boldog legyen.

Bólintottam.

– Tudom. Ahogy mondtam, lenyűgöző. Kedvem ellen szól, hogy kimondjam, de Nessie tudna rosszabbat tenni – merengtem óvatosan, a homlokán a ráncok elmélyültek.

– Erre körül-belül hat és fél évig nem akarok gondolni – jelentette ki, mire felnevettem.

Ahogy sétáltunk felsóhajtottam, az elégedettség és a boldogság átjárta minden porcikámat.

– Persze, úgy tűnik, hogy eljön az idő, amikor majd egy versenytárs miatt is aggódnia kell.

Elhúzta tökéletes ajkát, és rosszallóan nézett előre.

– Észrevettem. Hálás vagyok Nahuelnek a mai napért, de a bámulása kicsit furcsa volt. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen fél-vámpír, aki nem rokona.

Jellemző. A naivitása veleszületett volt, és több évezredre lesz szükség, hogy kiirtsam belőle. Bár nem is voltam benne biztos, hogy szeretném – annyira bájos volt így.

– Oh, nem őt bámulta, hanem téged – avattam be, mire rágni kezdte az alsó ajkát.

– Miért bámult volna? – kérdezte elgondolkodva.

Hát többek közt azért, mert gyönyörű vagy, ahogy a hozzá hasonlót dédelgeted a karjaidban – kellett volna mondanom, de helyette inkább Nahuel gondolatainak azt a részét osztottam meg vele, amire igazán kíváncsi volt.

– Mert életben vagy.

– Lemaradtam – jegyezte meg összezavarodva.

– Eddigi élete során – kezdtem, és célzatosságképpen hozzátettem. – ... és ő ötven évvel idősebb, mint én...

– Vénember – szúrta közbe Bella, de csak magamban mosolyogtam.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, nehogy a tréfa miatt esetleg ne értse meg Nahuel megrázó történetét.

– Mindig úgy gondolt magára, mint egy gonosz teremtményre, akit gyilkossá tett a természet. A húgait mind megölték, az anyjukat is, de ők semmit sem tudtak róla. Joham arra tanította őket, hogy úgy gondoljanak az emberekre, akár az állatokra, amíg ők maguk istenek De Nahuelt Huilen tanította, és Huilen jobban szerette a nővérét, mint bárki mást. Ez alakította ki az egész nézetét. És Nahuel valamilyen módon őszintén gyűlölte magát.

Kis szünetet tartottam, hogy megeméssze a hallottakat.

– Ez olyan szomorú – mondta megrendülten, mire szorosabban fontam az ujjaimat az övéi köré.

– És aztán meglátott hármunkat – folytattam csöndesen. Nahuel története bárkit meghatott volna. –..., és életében először rájött, hogy csak azért, mert ő félig halandó, az nem jelenti azt, hogy alapvetően gonosz is. Rám néz, és azt látja… amilyennek az apjának lennie kellene.

– Te meglehetősen eszményi vagy minden szempontból – jelentette ki egyetértően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Két hölggyel voltam egy társaságban, és ehhez a helyzethez csöppet sem méltó horkantás szakadt fel belőlem. Bella képtelen volt még mindig tisztán látni önmagát, de úgy döntöttem, későbbre halasztom a bizonyítási érveimet, amelyek minden önmagával kapcsolatos érveit képes lesz megdönteni.

– Rád néz és olyan életet lát, amilyen az anyjáé lehetett volna.

– Szegény Nahuel – sóhajtott.

– Ne légy szomorú miatta. Most már boldog. Ma végül elkezdett megbocsátani saját magának.

Végre elértünk a házunkig. Nessie-t lefektettük a szobájába, meg sem rezzent, amikor Bella a helyére tette. Ahogy akkor sem, amikor kivette Aro méregdrága ajándékát a nyakából, és a szoba sarkába röptette. Már meg sem akartam kérdezni, miért, egyszerűen csak szeretni vágytam őt.

– Az ünneplés éjszakája – suttogtam, míg átsétáltunk a saját szobánkba.

Amint átléptük a küszöböt – és leküzdöttem a vágyat, hogy azonnal a karjaimba kapjam –, az álla alá nyúltam, hogy lágyan érinthessem gyönyörű ajkait.

– Várj! – kérte nem túl nagy meggyőződéssel.

Tétovának, bizonytalannak tűnt, de azért engedelmesen leengedtem a kezeimet, hogy kivárjam, mit szeretne. Tisztán emlékeztem, hogy mióta együtt voltunk, soha nem akadályozott meg, ha meg akartam csókolni.

Eszembe jutott Alice, és a titkolni való gondolatai. Ő azt ígérte, tetszeni fog, de egyelőre csak bosszantó frusztrációt éreztem. Türelmes vámpírnak tartottam magam, de ahogy Bella ott állt előttem, arcán ideges feszengés, mintha legalábbis valami vizsgát kellene letennie, úgy éreztem, menten megőrülök.

– Ki akarok próbálni valamit – világosított fel, én pedig nem tudtam palástolni a döbbenetemet.

Mit akarhat kipróbálni? Tökéletesen értetlenül álltam a történtek előtt, és mindennél jobban az őrületbe kergetett lezárt elméje. Ha csak egy kicsit belepillanthatnék a fejébe...

Kezeit az arcomra simította, a szemeit pedig lehunyta – aminek annyira nem örültem, hiszen így elvágta az egyetlen módot, hogy olvashassak, mi zajlik benne ebben a percben –, úgy próbált koncentrálni. Homlokán megjelent az apró gondolkodóránc, amit emberlétéből hozott magával, és amit annyira szerettem volna mindig eltűntetni. Nem akartam, hogy bármi miatt aggódnia kelljen.

Láttam, hogy próbálkozik, és segíteni akartam neki. Mivel azonban néhány pillanatig semmi nem történt, már éppen a kezeiért akartam nyúlni. A tenyerébe lehelt csók talán feledteti vele a csalódást, amit a próbálkozásának a kudarca okozott.

Mire a tervem elkészült, és már nekiálltam volna a megvalósításának, amikor hirtelen egy kép villant be magamról. Nem tudtam felfogni, hogy honnan jöhetett. egy pillanatra azt hittem, hogy a házunk körül ólálkodik valaki, aztán azt, hogy Nessie álmodik velem. De ha valaki járna a környéken, azt a családom jelezte volna, Nessie pedig nem láthatott engem az iskola ebédlőjében.

A kép homályos volt, de csak annyira, mintha egy függöny takarta volna a tisztánlátásomat. Bella keze megmozdult az arcomon, mire rádöbbentem, hogy ő sugallja felém ezt a víziót. Beletelt pár hosszú másodpercbe, hogy felbírjam dolgozni, beengedett az elméjébe.

– Bella... – leheltem letaglózottan.

Mást képtelen lettem volna kinyögni. Figyeltem gyönyörű arcát, a szemöldökét árnyalatnyival összébb húzta, így próbált erőteljesebben koncentrálni. És akkor! Mintha egy gátat átszakítottak volna, az emlékei hömpölyögve örvénylettek a tudatomba. Elképesztő élmény...

Láttam, de alig ismertem meg önmagam. És láttam az érzelmeit, amiket átélt. Az elejétől kezdve, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy ebből szerelem lesz, ő már akkor többet gondolt rám. Az érintésemet igazán nem érezte taszítónak, ahogy én azt gondoltam. Soha egyetlen negatív gondolat nem született meg benne velem kapcsolatban, amióta megpillantott az ebédlőben.

A réten, amikor átöleltem, és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy úgy hallgassam vadul verdes szívének ritmusát. Az volt a csoda, hogy nem ájult el akkor is. És később a szobájában, amikor összebújtunk... Döbbenetes! Agyának fordított működése rám különösen igazan működött. Mindig vonzónak talált, a hideg érintésem, és a kemény bőröm ellenére is.

Aztán felidézte a hangomat. Ezt először nem értettem. Mintha a pincéből szóltam volna hozzá. A hangomat szebbnek hallotta, mint bárki, akit ismerek. Aztán elsötétült a tekintetem, amikor rájöttem, hogy James harapásánál történt. De legalább hallott, amiben akkor nem voltam biztos egy csöppet sem. Próbált nem gondolni a szenvedésre, amit akkor érzett, de néhány foszlány átszűrődött a hangommal együtt. Jobban fájt neki, mint szerettem volna.

Mintha megsejtette volna, mire gondolok, gyorsan továbblépett. Nagyot ugrott, egész az esküvőig, ahol már megint túlságosan felnagyította a külső megjelenésemet, önmagát pedig lekicsinyítette. Bizonyára akaratlanul, de azonnal elhatároztam, hogy ezen hamarosan változtatni fogok. Ahogy lépkedett felém, míg én vártam rá az esküvőnk napján, én láttam őt éppoly gyönyörűnek, mint ahogy ő emlékezett rám.

Az első éjszakánk emlékei az ő szemével, még a számat is eltátottam. Nem létezik ennyire szeretni valakit, aki ennyire mazochista. Semmilyen fájdalom nem tűnt fel neki, amikor a hév magával ragadott, és szorosabban kulcsoltam az ujjaimat a testére. Teljesen elvette az eszemet, ahogy beúszott hozzám a vízbe öntudatlan erotikus kisugárzással, naiv ártatlansága pedig elbűvölt.

A fájdalmas részekből ügyesen kizárt, de megengedte, hogy lássam, mit érzett, amikor megérintettem gömbölyödő pocakját. Ha képes vagyok, biztosan megborzongok, így azonban csak figyeltem a feleségem koncentrált arckifejezését, láttam, amit ő látott akkor, éreztem, amit ő, és képtelen voltam betelni vele.

Kitartóan folytatta a bemutatást, mintha ezzel akarná bebizonyítani, igenis jó neki, hogy betoppantam az életébe. A függöny eltűnt, így tudtam, hogy az új életének az emlékei következnek. Buta lány – félt, hogy esetleg nem tetszik nekem az új Bella. Képtelenség. Ahogy az is, mennyire szépnek látott engem már megint. Túl nagy jelentőséget fordított minden egyes emlékképében nekem, és túl keveset magának.

Ahogy akkor megcsókolt, kétség sem férhetett hozzá, az egész együttlétünk legjobb csókja volt addig a pillanatig. És ezt ő is ugyanúgy látta, csak más indokokból. Én azért, mert végre igazán magamhoz szoríthattam, ő viszont nem bírt betelni mindazzal, amit új érzékszervei miatt feldolgozott az agya. Túl illatos, túl finom, tiszta voltam neki. Annyira akart engem, hogy háttérbe szorult a vérszomja... Bámulatos!

Amikor rátért az első éjszakánkra, már nem bírtam tovább. Érezni akartam őt. Tudni, hogy valóban megadatott nekem. Ajkai érzékien elnyíltak, én pedig mohón lecsaptam rá, mint valami ragadozó oroszlán a becserkészett áldozatára.

Abban a pillanatban megszakadt az emlékfolyam, és Bella felől mindennél fájóbb ürességet hallottam. Zavartan mosolygott rám.

– Hoppá, elvesztettem.

Kábultan néztem rá, és mint valami drogos újra akartam. Látni mindent, az egész életét, és az után.

– Hallottalak – motyogtam a nyilvánvalót. Értetlenül meredtem rá. – Hogyan? Hogy csináltad?

– Zafrina ötlete. Gyakoroltuk néhányszor – mesélte, mire hitetlenkedve meredtem rá.

Nem lehettem valami figyelmes mások gondolataival szemben, ha Zafrina egy ilyen lényegre törő információ fölött képes volt elsiklatni. Biztosan sokat gyakoroltak, hiszen láttam, mekkora koncentrációt igényelt Bellától ez a feladat.

Mindenesetre elhatároztam, hogy gyakran meglátogatjuk, és drágábbnál drágább ajándékokkal halmozzuk el. Azzal, hogy megtanította Bellának előttem kitárni az elméjét, egy öröklétre lekötelezett engem. mindig is frusztrált ez a dolog, mostantól azonban bármikor bepillantást nyerhetek a tiltott szobába. Persze, ha ő is úgy akarja.

– Most már tudod – jegyezte meg, és félszegen vállat vont. – Soha senki nem szeretett még senkit annyira, amennyire én szeretlek téged.

Gondolatban a szemem az égnek emeltem. Nem tudtam, hogy nem képes még mindig felfogni.

– Majdnem igazad van – hagytam rá mosolyogva. – Csak egy kivételt tudok.

– Hazug – búgta, én pedig újra megcsókoltam.

Akartam újra és újra, de túlságosan a hatása alatt voltam a látottaknak. Hány éve is vártam erre? Az hogy bepillantást nyerhettem olyan szigorúan lezárt elméjébe olyan volt, mintha a gyerekkori vágyálmom teljesült volna.

Esdeklőn néztem rá.

– Meg tudod csinálni újra?

És újra, és újra, és újra... folytattam gondolatban.

Eltorzította a száját, és felhúzta az orrát, de még így grimaszolva is a legcsodálatosabb teremtés volt a világegyetemben.

– Elég nehéz – ismerte el, de megláthatott valamit az arcomon, mert végül megadóan felsóhajtott. – És nem tudom fenntartani, ha csak egy kicsit is megzavarnak.

Milyen kár, gondoltam.

– Jó leszek – fogadkoztam minden meggyőződés nélkül.

Ajkain még ott ragyogott a szemrehányó, kissé bizalmatlan mosoly – persze jogosan, hisz meg sem próbáltam színlelni a jófiú szerepet. Kezeit újra az arcomra csúsztatta, és ott folytatta a kivetítést, ahol félbeszakítottam.

Emlékeztem az első éjszakánkra. A vágy örvénylő lángtengerként ragadott magával, és olyan boldog voltam, hogy nem kell visszafognom magam. Végre megmutathattam neki, mennyire találom kívánatosnak. Ez az emlékem egyesült a tőle érkezővel.

Az agyam képtelen volt tétlenül feldolgozni ezt a mértéktelen szenvedélyt, amit emberi agy még soha nem érzett. Karjaim a dereka köré fonódtak, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, amelyet kettőnk emlékei hordoztak magukba.

A kapcsolat újra megszakadt, az éjszakájának az emlékei pedig visszakúsztak a pajzsa mögé újra frusztráló ürességet hagyva maguk után. Ajkaim lejjebb siklottak az ajkai alá, ő pedig gyöngyöző kacagással ajándékozott meg. Karcsú teste csak úgy rázkódott a karjaimban.

– A francba – mormoltam az állába.

– Rengeteg időnk van, hogy dolgozzunk rajta – jegyezte meg kacér mosollyal tökéletes ajkain.

– Örökké és örökké és örökké – súgtam a nyakába.

– Ez tökéletesen hangzik – lehelte elgyöngülve, és karjait a nyakam köré fonta.

Felhúzott magához, hogy ajkaink végérvényesen összeforrjanak aznap éjszakára.

A vérszomjat az emlékeiben soha nem éreztem olyan intenzívnek, mint az irántam érzett szerelmét. Ez rendkívül hízelgő volt rám nézve.

Úgy tűnt, Bellát valóban nekem teremtették, ő maga volt a külön keverésű, személyre szabott heroinom, én pedig tökéletesen függővé váltam. A mennyország biztosan létezik, hiszen nincs ekkora ajándék, ha elkárhozottak vagyunk. Talán minden csak a döntéseinken múlik...