12.fejezet befejezése- Bonyodalmak

12. Bonyodalmak

Őrült módjára száguldottam haza, hogy minél előbb visszatérhessek legédesebb kínzóm álmainak színhelyére. Mélyen beszívtam az illatát, ami már szinte beitta magát a bőrülésbe. A torkomban égő fájdalom nem győzte le a másik – emberibb – vágyamat, ami egész létezésem alatt valahol mélyen szunnyadt bennem. Míg Bellát meg nem ismertem. Sem emberlány, sem vámpírnő soha nem hatott még rám úgy, ahogy ő. Senki nem bírta ezt a fajta vágyat feltámasztani megdermedt testemben, végképp nem a nem létező lelkemben. Keserűen elmosolyodva hirtelen megértettem Rosalie hisztériás féltékenységét.

Gyorsan kiszálltam a Volvóból, de nem vettem a fáradtságot, hogy beköszönjek a családomnak. Azonnal indulni akartam vissza, nehogy idő előtt kiürüljön belőlem az illata. Ha arra gondoltam, hogy hamarosan újra egy térségben leszek vele, csupán egy karnyújtásnyira lesz tőlem… a gyomrom összerándult, míg a számban azonnal termelődni kezdett átkozott mérgem.

Csöndes kuncogásra lettem figyelmes a bejárati ajtó felől, mire azonnal ráfókuszáltam az illető gondolataira. Alice volt olyan kedves, hogy emlékeztessen a biológia órán történtekre, azonban ezek a képek sokkal színesebbek, vidámabbak voltak, mint amire én emlékeztem. Nyoma sem volt bennük annak a küzdelemnek, amit én átéltem akkor. Majd elepedtem egyetlen érintkezésért a hajával, az arcával, a bőrével.

„Edward szerelmes… Edward szerelmes…” – dúdolta Alice gondolatban, mire már én is elnevettem magam. Alice már csak Alice. Minden negatív gondolatot képes a visszájára fordítani. Ekkor váratlanul elhallgatott, és egy képet kezdett vetíteni felém, amiben találkozik Bellával. Ujjongva felsikított. Nem túl távoli jövőkép volt, Bella szégyenlős mosoly kíséretében köszönti túlságosan is lelkes húgomat.

– Alice, még semmi nem biztos! – figyelmeztettem, de hiába.

"Végre, végre, végre!" – gondolta boldogan, s már rohant is, hogy megossza örömét Jasperrel.

Morcosan száguldottam Bella otthona felé, hagytam, hogy a szél kisöpörje a fejemből a negatív gondolatokat. Nem volt nehéz. Amint megláttam a házukat, már el is felejtettem bosszantóan öntudatos médium húgomat, már nem számított semmi, csak Bella. A szobájába lépve – persze az ablakon keresztül – még érezni lehetett tisztálkodásának eredményeként a samponja és tusfürdője illatát, ami persze vajmi keveset változtatott vérének édes aromáján.

A bennem élő szörnyeteg legalább annyira kívánta ezt a vért megízlelni, mint emberibb énem – a jobbik énem – megérinteni, végigsimítani még nedves tincsein, melyek kuszán kócosan terültek szét a párnán. Nyugtalanul aludt, takarója lelógott a földre, de egy része vékony bokája köré csavarodva fenn maradt az ágyon. Ajka – gyönyörű, érzékien duzzadó ajka – résnyire nyitva volt, mintha épp mondani készülne valamit. Arcán kedves pír játszott, ahogy az égve felejtett éjjeli lámpa megvilágította apró szobájában.

Váratlanul megmozdult, lélegzete kihagyott, míg szíve hirtelen a dupláját verte. Behúzódtam a szekrény mögé, hátha a szemét is kinyitja, de ez nem történt meg. Fejét elfordította oldalra, s lágyan - vágyakozva – felsóhajtott.

– Edward...kérlek! – összeszorult a gyomrom, ahogy a frusztráció őrjítően végigszáguldott a testemen.

Szavai úgy hatottak, mint a közelsége a biológia teremben vagy később az autóban. Elektromosság cikázott rajtam keresztül, miközben szinte eszemet vette a bizonytalanság. Közben Bella újra sóhajtott.

– Kérlek!

De mire? Bármit kérhetett volna. Bármit! Valahogy el tudtam volna érni a csillagokat is a számára. Közelebb léptem az ágyához, hátha meghallom, mi jár a fejében, de mint már annyiszor, újra kudarcot vallott a képességem vele szemben. Mit nem adtam volna, ha tudom, miről álmodik.

Edward kérlek! – Kérlek, tűnj el az életemből, vagy esetleg, kérlek, maradj velem örökre? A szörnyeteg és az ember komoly harcot vívott bennem.

Körülnéztem a szobájában, hátha rábukkanok valami támpontra. Az emberekkel gyakran megesik, hogy ha olvasnak egy könyvet vagy zenét hallgatnak, akkor az elkíséri bizonyos formában az álmaikba. A földön heverő könyvek közül egyik sem utalt semmire. Jó lett volna megnézni, hogy milyen cd-t rejt a lejátszója, de a bátorságom cserbenhagyott. Nincs semmi jogom, hogy kutassak a dolgai között, nem vagyok holmi közönséges kukkoló.

Az ellenállhatatlan vágy, ami táplálta a kíváncsiságomat eloszlatta az utolsó kétséget is, ami arra késztetett, hogy békén hagyjam. Repesve vártam a reggelt, hogy mielőbb feltehessem neki sürgető kérdéseimet.

– Edward...Kérlek! – sóhajtotta Bella újra, ezzel elvonva a figyelmem a dolgairól, amiket érdeklődve szemlélgettem a szoba másik sarkában. Lekapcsoltam a lámpáját, nehogy észrevegyen, ha véletlenül valóban felébred.

Többször felriadt, mint gondoltam. Egy alkalommal alig volt időm eltűnni szemének viszonylag gyors fókuszálása elől, s egyszer úgy tűnt, mintha észrevett volna, de minden alkalommal szinte azonnal visszazuhant az álmaiba. Nyöszörgött, sóhajtozott és többször mondta ki a nevemet, mint ahányszor én itt megjelentem nála.

Aztán – már csaknem hajnal volt –, mikor bevillant, hogy ugyanazt csinálom, mint ő. Kezeimmel szorosan markoltam a hintaszék karfáját, s minden önuralmamra szükségem volt. Ezúttal azonban nem csupán a vére vonzott, bár azt is hallottam édesen, csábítóan folydogálni hártyavékony, puha bőre alatt. Viszont mindennél jobban szerettem volna megérinteni, épp úgy, mint korábban. Csak egy pillanatra. Vagy odabújni mellé, hogy átkaroljam, magamhoz vonjam karcsú testét.

Elég! A kezem már félúton járt köztem és az ő gyönge teste között, mikor az agyam hirtelen működésbe lépett. Ökölbe szorítottam a kezeimet és a zsebembe süllyesztettem őket, nehogy újra eszembe jusson valami hasonló mozdulat.

– Edward! – sóhajtott Bella újra és végre kimondta, amire kíváncsi voltam, amire egész éjjel vártam. – Maradj velem...Kérlek!

Épp, mint első éjjel. Újra rólam álmodott, újra azt szerette volna, hogy vele legyek. Nem rémálom voltam, ahogy annak lennie kellett volna, de hát Bella fejében semmi nem úgy működött, ahogy illett. Egyre biztosabb voltam az újabb felmerülő lehetőségben.

Az az eshetőség, amit Alice látott beteljesedni, hogy megölöm, teljességgel valószínűtlen. Így az egyik lehetőség Alice másik látomása, miszerint Bella hasonlóvá válik, mint mi. Én a magam részéről ezt is kizártam a lehetőségek sorából. Hogyan is lennék képes elpusztítani egy ilyen csodálatos lénynek a lelkét. Annyira tiszta, nemes és, bár néha fordítottan működik, azért el lehet mondani, hogy bátor.

Az újabb lehetőség, ami fényt gyújtott kétségbeesett elmémben – ebben a sötét, vágyakozással teli órában – teljesen kézenfekvő volt. Hogy eddig miért nem vettem észre? Együtt maradhatok ezzel a gyönyörű teremtéssel egész életén keresztül úgy is, hogy nem ölöm meg – teljesen nevetséges –, vagy átváltoztatnánk valami hozzánk hasonló szörnyeteggé. Ez a helyes megoldás.

Persze kérdés, hogy ő szeretné-e? Frusztráló érzés volt a zárt elméje, szerettem volna lerombolni a falait, de tudtam, hiába. Fölösleges erőfeszítés. Ahogy ott ültem, és éreztem, ahogy újra feltámadnak a nyugvó elektromos szikrák, és hirtelen mehetnékem támadt. Nem bírtam volna még egyszer megállítani a kezemet, hogy végigsimítson gyönyörű, puhának tűnő haján.

Ahogy hazafelé rohantam már nem pusztán tervezgettem és lélegeztem, ez annál sokkal több volt. Ahogy a szél az arcomba süvített, minden lépésnél, mintha halott szívem dobbant volna meg újra és újra. Mire hazaértem a testvéreim már elindultak az iskolába. Esme és Carlisle vadászni voltak, nem túl messze, de a gondolataik biztonságban voltak előttem. Tiszta ruhát vettem, aztán bevágtam magam a kocsimba, hogy minél előbb visszatérhessek hozzá.

Épp időben érkeztem. Charlie az aznapi rutinteendőin elmélkedve hajtott el a járőrautóval munkába. Megvártam, hogy legalább kétsaroknyira elérjen, mielőtt beálltam a helyére. Hallottam Bella lépteit, amint lerohan a lépcsőn, s ez lelkes izgalommal töltött el. Felszabadultan mosolyogva vártam, hogy végre beüljön mellém az autóba. Azonnal magamba szívtam üde, reggeli illatát, s határozottan szórakoztatott, hogy vérének csábító dübörgése mellett az egyébként más irányba csábító bőrének illatát is fel tudtam fedezni. Talán az éjszaka miatt.

– Jó reggelt! – üdvözöltem a tőlem telhető legbarátságosabb hangon. Emlékeztem, hogy azt kérte legyünk barátok. Aggodalmamat azonban nem bírtam leküzdeni tudván, hogy milyen rosszul aludt az éjjel, amit alátámasztottak a szemei alatt húzódó karikák. – Hogy vagy ma reggel?

– Jól, kösz szépen! – felelte szégyenlősen, de én nem tágítottam.

– Fáradtnak látszol – jegyeztem meg, mire láttam, hogy rögtön zavarba jött. Nem szerette, ha eszébe juttatták a gyengeségeit, ahogy azt sem, ha gondoskodnak róla.

– Nem tudtam aludni – felelte, miközben az arcába kotorta egyenes, barna haját. Ez zavart. Nem láttam tisztán az arcát, pedig abból olvastam ki a legkönnyebben azokat a válaszaimat, amit szeretett volna elhallgatni előlem.

– Én sem – próbáltam tréfára vinni a dolgot. Sikerült, és hallgattam csengő nevetését, miközben halkan duruzsoló motorral áthajtottunk a városon.

– Jogos. Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam, mint te.

– Azt lefogadom – mosolyogtam.

– Na és mit csináltál az éjszaka? – érdeklődött, s ahogy ránéztem, láttam mélybarna szemeiben felcsillanni a kíváncsiságot.

Csöndesen nevettem a lelkesedésén, majd megráztam a fejem.

– Ne is reménykedj! Ma én kérdezek – emlékeztettem, s arra számítottam, hogy kézzel-lábbal védekezni fog. Ehelyett felemelte finom kis kezeit, és visszakozott.

– Oké, igazad van! Mit szeretnél tudni?

Talán könnyebben fog menni, mint gondoltam. Arra számítottam, hogy úgy kell majd harapófogóval kihúzni belőle a válaszokat. A készségessége kellemesen meglepett, s felvillanyozott, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem. Mégsem rohanhatom le az érzéseiről szóló kérdéseimmel elsőre, holott azokra voltam a legkíváncsibb elméjének áthatolhatatlan burka miatt. A fejemben egy egész sor lista gyűlt össze, amit váratlanul a feje tetejére állítottam, s elolvastam az elsőt.

– Mi a kedvenc színed? – kérdeztem, s magamban nyugtáztam, hogy igen, ez valóban egy egyszerű kérdés.

– Napról napra változik – felelte, mire rádöbbentem, hogy nála az egyszerű sem azt jelenti, amit a normális embereknél.

– Oké, akkor mi a kedvenc színed ma?

– Valószínűleg a barna! – mondta végül, bár inkább kérdésnek hangzott, mint határozott kijelentésnek.

Ekkor eljutott hozzám, mit mondott, s megvetően felhorkantam.

– Barna?

– Aha. – felelte, s hogy megnyugtasson nem ment el a józan esze, gyors magyarázatba fogott. – A barna meleg szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának kéne lennie, a fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó.

Ezen elgondolkodtam egy számára fel sem tűnő pillanatra. A barna szín melegségére mégsem az ő észrevételei kapcsán kezdtem gondolni. Azonban, ahogy ránéztem rájöttem, hogy igaza lehet. Hosszú egyenesen a vállára omló haját figyeltem, ami félig-meddig eltakarta előlem gyönyörű barna szemeit, s egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a szín talán a legforróbb a világon.

– Igazad van – hagytam rá végül, mert nem mertem többet mondani, nehogy eláruljam az érzéseimet, melyek most forrongva kívántak még többet. – A barna meleg szín.

Vajon észrevette, hogy megremegett a hangom? Hogy eltereljem a figyelmét elindítottam a kezemet. Már majdnem az iskolánál voltunk, de úgy tűnt, ez őt a legkülönösebb módon sem izgatta. Azokon a bizonyos barna szemeken, mintha hirtelen egy ködfátyol lebbent volna végig éppen úgy, ahogy én egy finom mozdulattal a hátára simítottam a haját.

A kezem égett, mint legutóbb a tornateremnél, de mégsem úgy. Nagyon puha volt a hajának a tapintása, de igyekeztem a következő kérdésre koncentrálni, miközben beálltam a parkolóba.

– Milyen cd van ebben a pillanatban a cd-lejátszódban? – szegeztem neki az egyik legbosszantóbb kérdést, amin éjjel gyötrődtem. A kezem égett, még többet akart. Beletúrni oda, amit az imént éppen csak megérintett. Amikor csodálkozva felvont szemöldökkel elárulta elmosolyodtam. Nekem is volt egy olyan cd-m itt az autóban. Itt tároltam, mert nyugtatólag hatott rám az együttes zenéje, de nem gondoltam volna, hogy neki is tetszik. Kétségtelen: hasonlítunk. Éppen annyira, amennyire különbözünk. Sokkal inkább éreztem hozzám tartozónak Bellát és a lényét, mint amennyire Mike Newton bármely fantáziálásában hallottam.

Kezébe nyomtam a cd, amit a tartóból szedtem ki, s kérdőn, kissé kihívóan néztem rá.

– Nemcsak Debussy, hanem még ez is?

Szívverése felgyorsult, de nem mondott semmit a hasonlóságra. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy ezt aznap utoljára engedtem meg neki. Innentől kezdve nem voltam hajlandó egyetlen gondolatát sem rejtve hagyni önmagam előtt. Valami úton módon ki fogom szedni belőle minden egyes elmélkedését.

Egész nap faggattam visszafelé haladva a listámon a fejemben. Semmi másra nem figyeltem, még a testvéreimre sem. Ha nem voltunk együtt, akkor mások gondolatain keresztül figyeltem. Gyakran láttam megkönnyebbülten felsóhajtani ilyenkor, mint aki nem biztos benne, hogy a megfelelő válaszokkal szolgált, de boldog, hogy túl van rajta. Hangosan felnevettem ezen az elképzelésen, mire Emmett figyelmeztetőileg oldalba bökött. Azt sem tudom, milyen óráim voltak. A fejemben a kérdések lassan megtalálták maguknak a mohón áhított válaszokat.