21. Bújócska (5.rész)

Természetesen Carlisle és Emmett is kitalálták, hogy miért jött Charlie, hiszen éjfél körül volt, ilyenkor ő már javában otthon szokott horkolni a szobájában. Nem is sejthette, hogy milyen szinten vagyok ezzel tisztában, hogy csaknem minden éjjel figyeltem rá is fél füllel, nehogy rajtakapjon egy szem lányénak a szobájában.

Az emléktől összerándultam egy pillanatra, elmém elém tárta, ahogy Bella ernyedt teste forrón simul az enyémhez, csöppet sem zavartatva magát a hideg, kemény bőrömtől, békésen szendereg a karjaimban. Eltéptem magam az emléktől, és belenéztem a rendőrfőnök szikrázóan sötét szemeibe, kísértetiesen hasonlítottak Belláéra.

– Swan rendőrfőnök – biccentettem tisztelettudón, szándékosan nem a keresztnevén szólítva, holott külön engedélyt kaptam erre, amikor első látogatásomat tettem náluk.

Charlie egy pillanatra megszeppent, láttam a fejében, hogy csupán a végtelen csalódottság alakult át benne a felém irányuló dühvé, hiszen végre visszakaphatta a kislányát, én pedig csak úgy ukmukfukk megriasztom holmi gyerekes diákszerelemmel. Megértettem őt, jobban, mint gondolta volna, ezért némán tűrtem minden belészorult, felgyülemlett haragját.

– Elmondod, mi történt Bellával? – kérdezte, de meg sem várva a válaszomat, legyintett rá. – Tudod, mit? Nem is fontos. Illetve persze, fontos, de nem számít, mert elment. Visszament az anyjához Phoenixbe, hála neked! Nem is értem...

Várakozásteljesen nézett rám, gyanakvása egyértelműen kiolvasható volt nem csak a gondolataiból, hanem az arcából is.

Persze, elfelejtettem, hogy Charlie szemében eltűntem a veszekedésük elején, ezért nem is tudhattam Bella váratlan költözéséről. Igyekeztem nagyon meglepett arcot vágni, ám közben azon agyaltam, hogyan zárhatnám rövidre ezt a társalgást. A nyomkereső, vagy a nőstény minden valószínűség szerint valahol a közelben lehetett, szerettem volna körbejárni Forksot, hátha a nyomukra bukkanok, de míg Charlie fejmosását hallgattam, nem volt rá sok esélyem, hogy elkezdjem a kutatást.

– Nem hívott fel téged? – szegezte nekem a kérdést, és úgy tűnt, Bella terve működött, már nem gondolta, hogy közöm van az eltűnéséhez.

– Nem – feleltem a valóságnak megfelelően, hiszen Bella valóban nem hívott engem. Nem szerettem a hazugságot, de ez esetben kivételt tettem, igyekeztem úgy felfogni, hogy ezek csupán féligazságok.

"Hazudik, egészen biztosan titkol valamit. Talán mégis köze van közvetlenül Bells hirtelen hisztériájához..." – Charlie gondolatai ráébresztettek, hogy nem jól játszottam a szerepemet. Gyanúja újra feltámadt, ezért igyekeztem gyorsan elaltatni egy gyötrelmes szerepjátszással.

– Nézze, Swan rendőrfőnök! Jól éreztük magunkat, Bella is, a családom megkedvelte őt – magyarázkodtam, Charlie majd szétrobbant, annyira szeretett volna többet kihúzni belőlem. A legszívesebben hazazavartam volna, az otthona biztonságában Rosalie és Esme is jobban tudott rá figyelni, de persze ez csak úgy volt lehetséges, ha gyökeret ver benne a bizonyosság. – Igazán nem értem, hogy miért reagált úgy...

– Talán tettél valamit vele? – kapott a szavaimon Charlie, én pedig átkoztam magam, amiért ennyire kétértelműen fogalmaztam. – Esküszöm, ha megtudom, hogy közeledni akartál felé úgy, ahogyan ő nem szerette volna, akkor garantáltan biztosítok neked egy helyet a munkahelyemen, de a rács túloldalán.

Szegény Charlie, ha tudta volna, hogy még a pisztolyával sem árthat nekem... Felsóhajtottam, lehajtottam a fejem, hogy lássa mennyire bűnbánó vagyok, de a szemei közé fúrtam a tekintetemet, mert akartam, tudja: őszintén beszélek.

– Nem történt semmi olyasmi... – kezdtem, de láttam, nem hisz nekem. Tudtam, hogy valamennyit be kell vallanom neki, de nem akarózott előtte megnyílnom ebben a témában. Nem magam miatt, leginkább Bella reakciója miatt, mivel, ha minden jól sikerül, akkor visszatér ide, és talán nehezen viselné, ha a magánéletét kiteregetném az édesapjának. – Rendben van, megcsókoltam.

– Te megcsókoltad? – visszhangozta őrülten villogó tekintettel Charlie, aztán ijesztően szederjessé vált az arcszíne.

– Nem történt semmi, igazán, nem hiszem, hogy ez lenne az oka, amiért elment – célozgattam, hátha eszébe jut a beszélgetése Bellával, mert abban talán talál önmaga számára megnyugtató válaszokat. Úgy tűnt, hogy eltöpreng a hallottakon, már láttam a fejében azt a részt, amit szerettem volna felszínre hozni. – Higgye el, uram, én is éppoly értetlenül állok a történtek előtt, mint Ön! Azt hiszem, Bellának nem velem, hanem Forksszal akadtak problémái.

– Nem volt baja Forksszal, míg veled össze nem gabalyodott! Nagyon jól megvoltunk, míg be nem léptél az életébe! – kiabálta Charlie kétségbeesett dühével, talán nem is volt vele tisztában, hogy a szavai mennyire kétértelműek, fájdalmasan igazak.

– Tudom, uram! Nem is úgy értettem – mentegetőztem szinte azonnal, és láttam, a tervem beválik ezzel. Charlie meglátja bennem a bűnbánó tizenhét éves fiút, aki éppolyan, ha nem még inkább, tehetetlen, mint ő.

"Meddig beszélnek még a semmiről? Vadászni akarok, nem szappanoperát nézni!" – a bátyám gondolatai bekúsztak a fejembe, kijózanítva ezzel a szerepemből, tettem egy lépést a házunk ajtaja felé.

– Ha engem kérdez, úgy gondolom, Bella hamarosan vissza fog térni Önhöz. Szereti magát, ezt mondta is nekem – mondtam váratlanul, szinte kicsúszott a számon, Charlie megütközve nézett rám.

"Hazudós! Átvágja a rendőrfőnököt. Ezért milyen büntetés jár?" – kérdezte Emmett Carlisle-tól immár fennhangon.

"Emmett! Bella valóban imádja az apját, hiszen az ő védelme érdekében hagyta el Forksot." – mutatott rá a nyilvánvalóra Carlisle, de nem tudott hatni Emmettre.

"Igen, de Edwardnak nem mondta, ezért igenis hazugság! – kuncogott a bátyám önelégülten, aztán bevillant neki. – Megvan! Az ideális büntetés, ha Bella visszatérte után egy ideig Edward főz rájuk."

Remekül szórakozott, bár kétségtelenül csupán bosszantani akart, hogy véget vessek a társalgásnak, ezúttal a módszere rendkívül hatékony volt. Még egy lépést tettem a házunk felé, mire Charlie szeme megrebbent, mintha álomból riasztották volna. Agyában tolongtak a helyzetemhez nem illő gondolatok: Renee, amint szerelmet vall neki, egy másik gondolatszálban elárulja sugárzóan boldog mosollyal, hogy állapotos, aztán a következőben hirtelen váltás. Minden sötét, Renee kisétál az ajtón, karján az apró Bellával, és vissza sem pillantva elhajt.

Megsajnáltam Charlie-t, ezért bátyám nagy bánatára egyet visszaléptem felé.

– Swan rendőrfőnök...

– Mondtam már, hogy szólíts Charlie-nak! – dörrent rám kissé révetegen, de szemeiből eltűnt az emlékek homálya. Végre tisztán látott, de nem reménykedett, hogy esetleg Bella visszatér.

"Soha nem jön vissza. Az anyja sem tette, ő sem fogja... Miattam biztosan nem." – morfondírozott magában, aztán igyekezett biztatóan rám mosolyogni.

– Rendben, Edward! – bólintott, mintha egy kérdésre válaszolt volna, amit még saját magának sem tett fel, a szeme fenyegetőn felvillant. – De ha megtudom, hogy mégis megbántottad valamivel, és azért ment el...

– Charlie... Én is sajnálom, hogy így alakultak az események – szakítottam félbe kivételesen teljesen őszinte vallomásommal. Carlisle elérkezettnek érezte az időt, hogy jó apa módjára előbújjon a családi fészekből.

Nyílt az ajtó, Charlie akkor kapott észbe az időt illetően, amikor meglátta az apámat, ahogy a feljáró felé közeledik komor ábrázattal. Míg odaért már láttam, hogy nem is a Charlie-val fojtatott társalgásom menete miatt bújt elő, hanem mert Rosalie megérkezett.

"Sajnálom, de nem talált semmit. Esme az úton várja Charlie-t, majd ő vigyáz rá. Emmett és Rose elmentek hátul, hogy körülnézzenek a reptéren." – sugallta felém Carlisle látva az értetlenséget a tekintetemben. Végül is éppen ideje, hogy a rendőrfőnök pihenjen.

– Charlie, van valami probléma? Talán Bellával történt valami? – fordult Charlie felé Carlisle, én pedig kivételesen hálát adtam a sorsnak, amiért játszanunk kellett a szerepünket. Én voltam a kiskorú tinédzser, Carlisle pedig a szigorú szülőm, aki elzavarja a csúnya rendőr bácsit, amiért nem hagy időben lefeküdni, hiszen holnap iskola.

– Nem, semmi gond. Csak szerettem volna tisztázni valamit a fiával – magyarázta Charlie, és megkönnyebbülve láttam, hogy mehetnékje támadt.

– Rendben. Akkor, ha nem haragszik, Edwardnak még össze kell pakolnia a holmiját. Már így is későre jár – jegyezte meg Carlisle jelentőségteljesen az órájára pillantva. Valóban késő volt, emberi idő szerint hajnali fél kettő. Túl sok időt vesztegettünk el Charlie megnyugtatásával, amit mielőbb szerettem volna behozni.

– Elutaznak? – kíváncsiskodott Charlie meglepetten, már félúton az autója felé.

– Igen. Előrehoztuk a szokásos kempingünket. Úgy tűnik, az időjárás is kedvező lesz, de korán kell indulnunk, ha időben oda akarunk érni – hadarta Carlisle, de Charlie már az első két szó után alig figyelt rá. Fejében kavarogtak az éjszaka eseményei, és valahogy addig csűrte-csavarta gondolatainak áttetsző szálait, míg mindig sikerült engem kihoznia bűnbakként a történetből. Mikor Carlisle látta, hogy Charlie továbbra is tétován, letargikusan toporog az autója hátsó kereke mellett, kérdőn nézett rá. – Vagy esetleg tehetünk valamit?

Charlie mintha mélyálomból ébredt volna, tekintetét Carlisle-ra szegezte.

– Nem, nem, köszönöm! Haza kell mennem, reggel munkába megyek – magyarázta csöndes beletörődöttséggel, már indult volna, mikor hirtelen a gondolatai visszatértek hozzám, mire szemeit keményen az enyémekre szegezte. – Szeretném, ha észben tartanád, amiről most beszéltünk!

Nem feleltem, mit mondhattam volna, hiszen mindent megtartottam az emlékezetemben, ha akartam, ha nem. A fajtám újabb keserűséget idéző tulajdonsága a fotografikus, minden lezajlott elemet tároló memória. Ha valaki egyszer létrehozna a mi agyunkhoz hasonlító elektronikus kütyüt, valószínűleg élete végéig elélhetne a bevételből, és még az unokáinak sem lennének anyagi gondjai.

– Jó éjt, Charlie! – biccentett Carlisle határozottan, majd megveregetve a vállamat a ház felé terelt.

Nem néztünk hátra, de hallottam Charlie bizalmatlanságát, kétségbeesését. A szenvedése miatti lelkiismeret furdalásom csak növekedett, a gyűlöletet táplálta önmagam irányába. Bella riadt hangja még ott csengett a fülemben, de aztán elnyomta a rendőrautó dübörgése, ahogy Charlie elhajtott a házunktól üres otthonába.

– Minden rendben? – kérdezte Carlisle, mikor beléptünk a nappaliba. Sóhajtva bólintottam, de beindult bennem valami vadászösztön, amint Charlie járőrautóját a hallótávomon kívül tudtam.

– Körbenézek a városban. Velem tartasz?

– Mehetünk.

Egész Forksot bejártuk, a város minden zugánál megálltunk hallgatózni, hátha elcsípem a nőstény, vagy a nyomkövető gondolatait. Hiú remény. Tudtam, ha James csupán megsejtette, hogy milyen képességgel rendelkezem, már nem fogja engedni, hogy belelássak a fejébe.

Megőrjített a gondolat, hogy nem tudom, mire készül. Nem is értettem, mások hogy képesek így élni. Tökéletesen elvenné az ép eszemet, pedig egészen idáig csupán átoknak éreztem, nem áldásnak.

Hajnalban a rossz érzés már kinőtte magát pánikká. Nem létezik, hogy ennyien figyelünk, keressük, mégsem találjuk. Az agyam hátulsó részében ott tolongott a sejtés, miszerint James Bella nyomára bukkant valahogy, s talán éppen egy Phoenixi gépre szállt.

Carlisle némán követett, bármerre mentem, igyekezett nyugtatóan hatni rám higgadt gondolataival, de az én szemeim előtt egyfolytában Bella mosolya lebegett. Szerettem volna már a karomban tartani, magamba szívni vérének fájdalmasan édes illatát.

A nap fényei átküzdötték magukat a Forks felett lebegő sűrű felhőrétegen, így elérkezettnek láttam az időt, hogy visszatérjünk az otthonunkba. Az erdőn keresztül futottunk Carlisle-lal, amikor váratlanul rezegni kezdett a mobilom a zsebemben. Annyira meglepődtem, hogy a fenyvesek alatt megtorpantam, előhúztam és villámgyorsan – meg sem nézve ki lehet a hívóm – felpattintottam. Ugyanekkor Carlisle is felvette a sajátját. Nem figyeltem rájuk, csak Esme hívta, hogy megbizonyosodjon az épségünk felől.

– Edward! – szólt bele az én mobilomba az a hang, amit mostanában nem akartam hallani, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy valami baj van, nem a terveink szerint alakul.

– Alice... – leheltem, mire hallottam, hogy Carlisle azonnal tájékoztatja Esmét. Alice olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem meg. Valószínűtlennek tartottam, hogy Bella akár egy szót is megértsen belőle.

– Edward, rájött! A nyomkövető... láttam őt, Edward...

– Alice, higgadj le! – róttam meg, igyekeztem olyan higgadtnak tűnni, mint Carlisle az imént velem szemben, de közben úgy éreztem, mintha valaki döngölné az agyamat belülről.

– Edward, James Phoenixben van, láttam! – folytatta, mintha meg sem hallott volna. Egész testem görcsbe rándult a szavaira. Fényéveknek éreztem a távolságot. Bella Phoenixben, én pedig órákra tőle, Forksban. – Edward! Van még valami!

– Mi lehet ennél rosszabb, Alice?

– Jamest Bella édesanyjának a házában láttam. Rátalált!