23. Patthelyzet (3.rész)

Azt gondolná az ember, hogy egy vámpírtámadás után legalább fájna valamije, de Bellának egyetlen aprócska tű okozott problémát, ami ráadásul a gyógyulását szolgálta.

– Fél a tűtől – jegyeztem meg inkább csak magamnak, félhangosan, hitetlenkedve csóváltam a fejemet. – Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...

A szemeit forgatta, aztán váratlanul más témába kezdett.

– Na és te miért vagy itt? – kérdezte, mire a szemeibe fúrtam az enyémet.

Mire gondolt, sehogyan nem értettem, kivételes erővel támadt fel a frusztrációm, amiért nem bírtam megfejteni agyának rejtélyes működését. Nem is értettem miről beszél, ám akkor, mintha kattant volna egyet az agyam, beugrott, mire célozhatott.

Persze teljesen logikus volt, mégsem számítottam rá, hogy távol akar tudni magától. Megdöbbentő volt számomra a saját reakcióm is, mintha tőrt döfött volna keresztül a szívemen, vagy éppen azon a szervemen, amivel a végtelen szerelmet éreztem iránta.

Láttam magam a szemeiben, ahogy a szemöldököm egyetlen vonallá olvad össze a gondolatra, távol kell lennem tőle.

– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, csak hogy csipetnyi időt nyerjek magamnak.

Szemei tágra nyíltak, légzése felgyorsult, ahogy rémülten rám nézett. Rémülete ezúttal valóságos felüdülés volt számomra.

– Dehogyis! Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki? – magyarázta, és eszembe jutott a felelősségtudata. Előrelátó volt, magamban tudomásul vettem újra, míg a másik felem repesve ujjongott, amiért mégsem igazolódott be a borúlátásom.

– Vagy úgy! Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba – magyaráztam megkönnyebbülten, a szokásos betanult stílussal, amit az évek során magunkra vettünk az ehhez hasonló helyzetekre vonatkozólag. – Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem, de hasra estél a lépcsőn, és... – nem akartam még egyszer elismételni, tisztában voltam vele, hogy Bella minden információt szomjazva iszik, aztán tárol, amit ezekben a pillanatokban elejtek neki. Legyintettem. – ... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.

Vártam, míg megemészti a hallottakat, biztos voltam benne, hogy nyüzsögnek benne a kérdések, én pedig türelmes voltam. Évekig is vártam volna, ha arra van szüksége, nem bántam, csak hallhassam, lássam, érezzem.

– Van egy-két hiba a történetben – jegyezte meg, megrándult a szám sarka a visszafojtott mosolytól. Sejthettem volna, hogy hibákat keres, de Alice-t lehetetlen volt rajtacsípni. – Például hiányzik a törött ablak.

– Nem igazán. Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat – magyaráztam félmosollyal az arcomon. – Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! – nyugtattam meg, míg kőkemény kézfejemmel végigsimítottam arcának bársonyosan puha bőrét. – Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!

Szíve váratlanul olyan őrült iramba kezdett, hogy még a monitor is hangos pittyegéssel jelezte a rendellenességet. Rémülten rántottam el a kezemet, hátha valamit rosszul csináltam, de Bella nem úgy nézett ki, mint akinek az állapota rosszabbra fordult, inkább...

– Ez kínos – motyogta zavartan, bőrének színe pedig felöltötte azt a színt, amelyet a legjobban szerettem rajta és elpirult.

– Hmm, kíváncsi lennék... – kezdtem kuncogva, de aztán a hangom elhalkult, ahogy közeledtem hozzá. Szinte hihetetlen volt, az egyik pillanatban még a Volturi jár a fejemben, majd Bella gyógyulásáért görnyedek összeroncsolt teste fölött, a következőben pedig már a piruló ajkait csókolom.

Bódítóan hatott rám az illata, a gyomrom helyén hatalmas sziklát éreztem, hallottam szívének őrült ritmusát, ahogy forró vére száguldott a vénáiban. Épphogy megérintettem az ajkait, a monitor csipogója olyan tempót diktált, amelyet már nem bírt, majd hirtelen elhallgatott. Riadtan egyenesedtem fel, aztán ellenőriztem a monitoron látható adatokat. Minden rendben volt, még a saturáció is a normális 99%-ot mutatta.

Megnyugodtam, mosolyogva rájöttem, hogy kifejezetten hízelgő rám nézve ez a reagálási mód, amit Bella produkált a közelségemre.

– Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában.

– Még meg sem csókolhatlak rendesen – jegyezte meg bosszankodva, szemei közt a ránc mímelve odaerőszakolta, mert a szemei mosolyogtak. – Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!

Elmosolyodtam. Bella és a fenyegetései mindig jókedvre derítettek, és bár szívesen végignéztem volna a kivitelezését, mégis engedelmesen fölé hajoltam. Éppen úgy zajlott minden, ahogy néhány perce, de ezúttal nem akartam megállni, ízlelni szerettem volna mézédes ajkait, figyelmen kívül hagyva a monitor pittyegését, de valami mégis elvonta a figyelmem.