23. Patthelyzet (2.rész)

Csak nézett rám rejtélyes mélységeket szántó barna szemeivel, én pedig megint éreztem a szokásos frusztrációt, amit áthatolhatatlan elméje okozott nekem. Arcán a megkönnyebbülés oda nem illő érzelme telepedett meg, de nem értettem, miért. Semmi oka megkönnyebbülésre, hiszen csaknem meghalt miattam. Mégis megkönnyebbülés áradt a tekintetéből, és talán bűnbánat.

– Edward, annyira sajnálom! – suttogta sajnálkozva, mire én megráztam a fejem.

Merő képtelenség a történtek miatt bocsánatot kérnie. Mégis én vagyok leginkább a felelős, az ő bűne csak annyi, hogy beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világegyetemben.

– Sss! Most már minden rendben lesz! – ígértem keserű szájízzel.

Egyetlen vámpír – sem más hozzánk hasonló veszélyes lény – nem fenyegeti már a testi épségét, ezért, ha úgy dönt, kénytelen leszek elhagyni Forksot és környékét, amíg Bella ott él. Ahogy ránéztem a tetőtől talpig gézbe bugyolált testére, biztos voltam benne, hogy milyen választ kapok kimondatlan kérdésemre.

– Mi történt? – kérdezte összeráncolva a homlokát. Bármit megadtam volna, csak ne kelljen többé aggódnia, vagy akár fájdalmat éreznie.

– Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna – vallottam meg lelkiismeret furdalásom minden valóságával, amit magamban hordoztam az elmúlt néhány napban. Önmarcangolásom alól csak Bella nyújthatott feloldozást, és Alice szerint, akivel legújabb látomása óta csak telefonon beszéltem, meg fog lepni engem. Ez korántsem volt meglepő hír, hiszen Bella soha nem a várt, a megszokott módon reagált dolgokra, ezért biztos voltam benne, hogy a megtörtént szörnyűségeket is egészen máshogy fogja értékelni, ahogyan más, épeszű ember.

– Olyan buta voltam, Edward. Azt hittem foglyul ejtette anyut – ismerte el a hibáját ő is, mintha ezt sokkal nagyobb véteknek tartaná, mint amit én elkövettem.

– Mindnyájunkat becsapott – mutattam rá, de mintha nem is hallaná, amit mondok, folytatta.

– Föl kell hívnom Charlie-t és anyut – mondta kétségbeesetten, de gyorsan félbeszakítottam, mielőtt belemelegedne a túlzott felelősségtudatába.

– Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen elment, hogy egyen valamit – magyaráztam türelmesen, de láttam, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik.

– Anyu itt van? – riadt meg, én pedig döbbenten figyeltem, ahogy megpróbál felülni. Ezt meg hogy gondolja? Napokig altatásban, aztán hirtelen felébred és fut néhány kört, csak hogy anyuci megnyugodjon?

– Mindjárt visszajön – nyugtatgattam, miközben a vállánál fogva gyöngéden visszanyomtam a párnái közé. – Neked viszont nyugton kell maradnod.

Figyelmeztetésem süket fülekre talált, mert tovább rémüldözött egy ilyen semmiségen.

– De mit mondtatok neki? –kérdezte, láttam az arcán, hogy próbálja felfogni a történteket, de nem kerülnek a puzzle darabkái a helyükre a fejében. – Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?

– Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon – magyaráztam a mesénket, és kivételesen büszke voltam Alice kreációjára, amivel mindenki fejét ügyesen teletömte. Láttam Bellán a feszültséget, nem akartam, hogy túl sokat agyaljon, inkább pihennie kellett volna, de annyira jó volt végre a szemébe nézni és szót váltani vele, hogy reméltem Renée valóban nagyon éhes volt. Igyekeztem kicsit jobb kedvre deríteni. – Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!

Úgy tűnt, lehiggadt kissé, akadozva felsóhajtott, aztán végignézett magán, mintha fel akarná mérni, miért fáj ott, ahol nem lát sérülést.

– Mennyire súlyosak a sérüléseim? – kérdezte, én pedig egy pillanatra összeszorítottam a fogaimat.

– Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, s jó sok vért veszítettél. Többször is kaptál vérátömlesztést – már az emléktől kirázott volna a hideg, ha képes lettem volna rá, de így csak egy fintorral fejeztem ki a nemtesztésem. – Nem mondhatnám, hogy a kedvemre volt, mert egy időre teljesen megváltozott a szagod.

– Legalább részed volt egy kis változatosságban! – vetette oda incselkedve, de megráztam a fejem.

– Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem – jelentettem ki határozottan, nem voltam vevő az egészségére vonatkoztatott tréfáira, amikor előttem feküdt egy kórházi ágyon.

– Hogy bírtad megtenni? – suttogta szinte hangtalanul, én pedig lesütöttem a szemeimet, nehogy meglássa bennük a szörnyet, amely csaknem elvette az életét.

Elterelésképpen a tenyerembe helyeztem gézbe tekert kezét, és lágyan simogattam, mintha a porcelánnál is törékenyebb lenne. És az is volt... számomra.

– Magam sem tudom – sóhajtottam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Rájöttem, nem is az ő pillantásától félek, hanem attól, ahogyan meglátom magam a tekintetében. Vérének íze halványan belengte a szobát illat formájában, de az emlékeimben élénken megmaradt az aromája, amit sehol máshol nem érezhettem, csak Bellánál.

Nem nógatott, egyszerűen kivárta, míg önszántamból színt vallok.

– Lehetetlen volt... abbahagyni – mondtam végül csöndesen, szemeimmel a géz redőit tanulmányozva, gondolatban felidézve a pillanatot, amikor Bella vére a számba ömlött. Már a gondolatra elöntött a szomjúság, torkomban lángolva támadt fel a szomjúság, égetően fájt, de aztán felidéztem, ahogy sikeresen eltéptem az ajkaimat a karjáról. Rádöbbentem, hogy amit érezek, büszkeség. Talán először a létezésem alatt, büszke voltam magamra... arra, amit tettem, illetve nem tettem meg. – Lehetetlen, de én megtettem – magyaráztam neki és az önelégültségem kifejezetten mulattatott, ezért tudtam végre ránézni. Szemeiben sem félelem, sem megvetés nem tükröződött, csupán kíváncsiság. Elmosolyodtam, ugyan mi mást várhattam tőle? – Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.

– Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? – incselkedett mosolyogva.

– Sokkal jobb – ismertem be, bár inkább hangzott győzködésnek. Ebben a dologban legalább elégedettnek kellett lennie magával. Nem férhetett kétsége ebben a dologban, ami a vérének a tökéletességét illette. – Még annál is jobb, mint képzeltem volna.

– Sajnálom – mentegetőzött, mire égnek emeltem a szemeimet.

Annyira jellemző Bellára. Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj a fejével, maradt odabenn minden éppoly fordítottan, mint a "balesete" előtt.

– Hogy valakinek éppen ezért jusson eszébe bocsánatot kérni.

Összeráncolta a homlokát.

– Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem? – kérdezte naivan, mire keményen a szemei közé fúrtam a tekintetem.

– Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól – jelentettem ki.

– Sajnálom – felelte őszintén, én pedig megenyhültem.

– Tudom, miért tetted – igyekeztem megnyugtatni, de azért nem bírtam magamban tartani a véleményemet. – Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.

Szinte esdekeltem, könyörögtem neki, hogy miért nem az ép eszére hallgatott, kivételesen cselekedhetett volna normálisan, a létfenntartó ösztöneire hallgatva. De az nem ő lett volna.

– Nem engedtél volna el – mutatott rá, én pedig hevesen bólintottam.

– Nem – helyeseltem, keményen néztem a szemébe, és szinte ígéretként folytattam. – Nem bizony.

Figyeltem, hátha reagál valamit, de legnagyobb rémületemre fájdalmasan fintorgott. Azonnal odahajoltam, pedig tudtam, hogy semmit nem tehetek a kínjai enyhítésére. A kezem már indult a nővérhívó gombja felé.

– Mi baj van, Bella?

– Mi történt Jamesszel? – kérdezte hirtelen, amivel teljesen meglepett és összezavart egy pillanatra.

Leállt nekem az idő, gyorsan ellenőriztem a monitort, ami az állapotához képest normálisnak mutatta Bella állapotát. Az egyetlen, ami eltért az oxigén saturáció volt, de ezt betudtam a váratlan ébredésének. Azért igyekeztem fél szemmel figyelni, hogy ha esetleg a kritikus százalék alá esne, akkor azonnal értesíthessem az éjszakás nővért vagy az ügyeletes orvost.

– Letéptem rólad – feleltem végül, mikor meggyőződtem róla, hogy viszonylag jól van. Számomra hosszabb idő volt, de biztos voltam benne, hogy Bellának nem tűnt fel a kis szünet. –, aztán Emmett és Jasper végeztek vele.

Mai napig beleőrültem a gondolatba, hogy nem vehettem részt annak a kivégzésében, aki ezt művelte Bellával. Szerettem volna minden dühömet és gyűlöletemet rázúdítani a vadászra abban a pillanatban, amikor megláttam abban a teremben.

– Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben – jegyezte meg kissé összezavarodva összevont szemöldökkel. Mennyire szerettem volna kisimítani a redőket a homlokán, és bármit megadtam volna, ha újra láthatom a mosolyát felragyogni.

– Ki kellett menniük... – magyaráztam, majd habozva hozzátettem. – ... túl sok volt a vér.

Pillanatnyi szünet, megemésztette a hallottakat, aztán továbbra is kíváncsi tekintettel fordult hozzám. Nem fogytak a kérdései, és én – bár tudtam, hogy pihennie kellene – igyekeztem minél türelmesebben vázolni neki a helyzetet.

– De te ott maradtál – jegyezte meg csöndesen, ámulattal.

– Igen, én ott maradtam – hagytam rá természetesen, hisz mit is tehettem volna.

Láttam rajta, mennyire igyekszik visszaidézni a történtekből bármit, talán olyasmit is, amiről lemaradt. Szerettem volna, ha a kellemetlen emlékeket sikerül kitörölnie az elméjéből.

– És Alice és Carlisle is... – folytatta az emlékezést, én pedig bólintottam újra.

– Ők is szeretnek téged, tudod – mutattam rá, hogy megnyugodjon, nem esett senkinek nehezére a közelében maradnia, de ehelyett rémület futott át az arcán, aztán a felismerés.

– Látta Alice a videófelvételt? – kérdezte riadtan, sajnálkozva, bennem pedig újonnan kelt életre a gyűlölet, és a megvetés, amit a vadász felé éreztem.

– Igen, látta – feleltem tömören, aztán hozzáfűztem, mert Bella nem tudhatta, mit jelent Alice számára ez a töredék információ a múltból. – Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.

– Tudom – mondta Bella, én pedig meglepődtem. Úgy látszik, valóban baráti viszony alakult ki Bella és a húgom között. Nem is értettem, min lepődtem meg, hiszen Alice korábbi látomásai már jelezték a dolgok ilyetén fordulatait, mégis döbbenet volt Bellától olyan információt hallani, amit nem én árultam el neki.

– Most viszont már tudja – jegyezte meg keserűen, aztán megmozdult, majd feljajdult. – Áuu!

– Mi a baj? – kérdeztem és aggódva ellenőriztem a monitort. Komolyabb változást nem láttam, ezért nem értettem a kifakadását.

– Tűk – mondta és fintorogva bökött a karjába behelyezett kanülre, aztán valahová a falra szegezte a tekintetét és igyekezett nem elájulni.