BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. október 15., csütörtök

Tájékoztatás régi, új olvasóknak és véletlenül idetévedteknek







Stephenie Meyer megírta a Twilight Saga-t, majd belekezdett a Midnight sunba. A félig meddig elkészült kéziratot megmutatta néhány közeli barátjának, akik közül az egyik feltette a netre. Stephenie Meyer kiábrándult és azt nyilatkozta, hogy két-három évig biztosan nem fogja befejezni, mert ha abban az állapotában írná meg, akkor kinyírná az összes Cullent és James győzne.
Én, benina nagyra tartom az írónő tehetségét, és mindenkinél jobban szeretném, ha egy nap mégis úgy döntene, hogy végigírja. Viszont megvárni nem bírtam, ezért a saját szórakoztatásomra elkezdtem befejezni ezen az oldalon. Legnagyobb megdöbbenésemre egyre többen jöttek olvasni, tetszett az embereknek, amit írok, ezért végigírtam, sőt még néhány újabb blogot is indítottam.

AZ ÁLTALAM ÍRT MIDNIGHT SUN BEFEJEZÉSÉT AZ ARCHIVUMBA VISSZAFELÉ OLVASVA LEHET MEGNÉZNI, AVAGY A CHAT FÖLÖTTI LINKRE KATTINTVA LE IS LEHET TÖLTENI!

Most kb. egy-másfél hétig nem leszek, mert fel kell töltődnöm kicsit, hogy legyen energiám folytatni a blogokat. Mindet írni fogom, de kicsit meglassult tempóban, mert közben írom a szörnyentitkos könyvemet, amivel szándékozom a kiadókat zaklatni (remélhetőleg eredménnyel).


Köszönöm mindenkinek, hogy figyelemmel kíséritek a történeteimet!



- benina -



2009. október 9., péntek

Köszönöm






Köszönet illeti Akashát, aki vérmes vadmacskaként őrzött, mikor írtam, nehogy egyetlen lélek is megzavarjon a koncentrálásban (az őrzésbe én magam is beletartoztam, mivel letiltott a chatről és az msnről is:). Mindemellett bohócom volt, mikor arra volt szükségem, vagy egy váll, akinek elsírhattam azt, amit másnak nem.

Köszönöm Peetnek az MS és az LE chatjét, sokkal egyszerűbb így kommunikálni, hogy nem kell közben a frissítést nyomogatni. Köszönöm a sok bannert, a türelmes irányítást, amikor más már a haját tépte volna az ő helyében (talán ő is tépte, de nekem csak mosolygós smileykat küldött:)). Köszönöm az esti mozizást, meg a sok letöltést is :D

Leia, nagyon köszönöm, hogy a saját oldalad mellett rám is szánsz időt, és ráadásul hírdeted az összes (majdnem összes) oldalamat a tiéden :)

Köszönet illeti Gilt (Georgina), akinek szorgalmazta a Lélekőr kiadatását, és végig intézett mindent helyettem. Ha ő nincs, akkor biztosan eszembe sem jutna elvinni kiadóhoz a következő könyvem :)

Köszönöm Nórinak, hogy a Merengő óta figyelemmel kíséri a blogolásomat, és töretlen energiával tartja velem a kapcsolatot, pedig már az Edwardját is megtalálta:)

Köszönöm Debievának és Mooának a rendszeres támogatást, a leglelkesebb olvasóimként tartom nyílván őket.

Nessie-nek köszönöm a hosszú önbizalom serkentő kommenteléseit, amik mindig nagyon részletesek és rettentően pozitívak voltak!

Köszönöm Dizzle/Apucinak, hogy mindig fordított nekem, amikor zaklattam a rémes angoltudásom miatt.

Kiemelem még az újabbak közül:

CHARTINA, Melinda, Pepe, Jenny, Babybogyó, Alice23, Gaboo, Twmmy, Kinga, Betty, Zsófi, Sany, Lin, Acron, edward27, Diliszörp, Nyu, Fanny96, Fanny, Lucar, Nimphy, Mesi28

és még sokan, köztük a halk olvasóim, és persze, akik engem annyira nem, de az írásaimat viszont nagyon is szeretik.

Mindenkinek köszönöm, hogy olvasott. Remélem a továbbiakban is kölcsönös szimbiózisban fogunk élni!

Szeretettel üdvözlök mindenkit:

- benina -




És egy vers, amit már sokan ismertek. a Twilight-re írtam anno :)





Korlátaim őrjöngő folyamán átlibbenek;
alkonyat táján már őrültséget művelhetek.
Levetem elvárások érdes álarcát,
míg az átlag szántja az álmok országát.

Vámpírok bálján táncolok,
s örök életre szomjazok.
Megértő folyamba mártalak,
hogy lásd, vágyaim nem bántanak.

Mint ragadozó, ki a pillanatra várva,
láncait lerázva törhetek a szabadba.
Körmeim szabadság húsába vájnak,
vérét iszom a rendezetlen bájnak.

Végül feltöltődve, újra egészen,
vállamra veszem hétköznapi fészkem;
lázadó lényem csendesen ordítva,
súlyos álarcom kecsesen hordozza.

Vánszorgó órák bús mázsái alatt,
kritériumok szárítják torkomat.
Heroinista szánalmas szomjával
Várok, míg eljő a drága alkonyat.












2009. október 5., hétfő

24. Epilógus - Egy különleges alkalom (3.rész)





Black gondolatai azonnal visszaugrottak a fesztelen álmodozásairól Bellával a szörnyű valóságba, ahol a bogaras apjának a kínos üzenetét kell átadnia. A fiú valóban nem tudott semmit a valóságról. Pontosabban tudott, mégsem hitt benne... Ostoba kölyök. Azonban valami pozitív tulajdonsággal kellett rendelkeznie, amiért Bella a barátjának tartotta, bár ha az agyi tevékenységét néztem, inkább mégsem. Sőt, talán aggódnom kellett volna, hiszen a normális életvitelű, cseppet sem vérszívó, vagy vérfarkas ősökkel rendelkező, átlagos emberekkel Bella egyáltalán nem is foglalkozott.

− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled – magyarázta Jacob, majd Bella pillantását félreértve mentegetőzni kezdett. – Az öreg kezd teljesen becsavarodni. Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van.

− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat – felelte Bella mosolyogva.

Nem tetszett, ahogy mosolygott rá, bár tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és talán mert egy picit kíváncsi, milyen üzenetet hozott neki Billytől. Nem tetszett, amilyen élvezettel legeltette a szemeit Bellán. Nem tetszett, ahogy a keze továbbra is ott tanyázott Bella karcsú derekán, sőt mintha lejjebb csúszott volna a csípőjére.

Már kezdtem valóban mérges lenni, amikor Bella hirtelen felém nézett, pontosabban nem felém, hanem mellettem valakire. Valami felcsillant a szemében, nem értettem, mi lehetett az, gyorsan visszafordult Black felé, így nem volt időm megfejteni elméjének ezt az újabb kreációját. Aztán egy gondolat kúszott a fejembe. Reménykedő, sejtető volt, mégsem vettem volna észre, ha Bella fel nem hívja rá a figyelmemet. Egy másodéves lány állt tőlem néhány méterre, bízott benne, hogy felkelti az érdeklődésemet, és táncba viszem. Esélye sem volt. Senkinek, aki nem Bella. A lány még várt egy darabig, de rövid idő után feladta, és odébb sétált, hátha máshol több szerencsével jár.

− De nem fogsz megharagudni rám, ugye? – rántott vissza Black behízelgő hangja a táncparkett felé, még időben fordultam oda, hogy lássam, amint Bella a szemét forgatja.

− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob − biztosította a fiút Bella, én pedig majdnem felröhögtem a fal mellett. Bella valóban úgy beszélt Jacobbal, mintha egy nagyra nőtt gyerek lenne, aki fél, hogy összeszidják, mert butaságokat beszél. − Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.

Kezdtem kicsit – nagyon kicsit – együtt érezni ezzel a szerencsétlennel, aki nemcsak, hogy nem tudja, mi folyik körülötte, de ráadásul belerángatták abba is, hogy a lánynak, akibe véletlenül fülig bele van esve, átadjon egy számára roppant kínos üzenetet. Belegondoltam, hogy engem mivel lehetne rábírni, hogy ilyet mondjak Bellának, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. Szánalomra méltó volt, ahogy ott állt, és a legszívesebben világgá rohant volna, miközben kiejtette a szavakat a száján.

− Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! – mondta maró gúnnyal a hangjában, miközben megvetően ingatta a fejét.

"Bogaras vénember, tiszta hülyét csinálok magamból Bella előtt." – gondolta magában Black, de amikor feltűnt, hogy imitálni sem imitálják a táncot, a keze azonban ennek ellenére továbbra is Bella derekán nyugodott, hirtelen minden részvét eltűnt belőlem. Eldöntöttem, hogy még adok neki néhány percet, ha addig nem mondja el, amit akar, én fogom helyette átadni Billy Black figyelmeztetését.

− Még mindig olyan babonás, igaz? – kérdezte Bella együttérzést mutatva, de pocsék színésznő volt most is. Észre lehetett venni a megváltozott légzésén, és egy árnyalattal pirosabb arcbőrén, hogy füllent, de Jacobnak nem tűnt fel semmi. Nem sejtette, hogy Bella többet tud, mint amennyit mutat.

− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... – hebegte idegesen Black, de a nagy részét magában tartotta.

"Azt mégsem mondatom neki, hogy apám egész este azt kiabálta: 'Megharapta! Megszegte a szerződést! Megharapta!' Na, az igazán kínos lenne. Bella amúgy sem úgy néz ki, mintha vámpír lenne..."

− Leestem a lépcsőről. – világosította fel Bella, szemei résnyire szűkültek a gyanakvástól.

– Tudom – vágta rá Jacob, de ez esetben jobban szeretett volna az apjának hinni.

− Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá – következtetett Bella, és végre szemrehányón nézett Jacobra.

Viszont Jacob nem nézett rá, a padló repedéseit figyelte, leszegve a fejét, mint egy bűnbánó gyerek. Szánalmasabbnak tűnt, mint eddig bármikor, és élvezettel figyeltem, ahogy Bella arcán a megértő kedvességet felváltja a bosszankodás.

− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.

Kételkedett. Még mindig, pedig belenézett Bella szemeibe. Látta az őszinteséget. Muszáj volt meglátnia, hiszen szinte ordított a csokoládészemekből. Mégis kételkedett.

– Tudom – mondta végül meggyőzötten, gyáván. Könnyebb volt olyannak látszatnia magát, aki elhiszi Bella verzióját, mint megvallani, hogy az üzenet itt még nem ért véget. Már így is éppen elég bátornak tartotta magát, nem akart tovább alkalmatlankodni Bella bálján, ezzel pedig teljesen egyet is tudtam érteni vele.

− Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − folytatta Bella, és láttam a bátyámat, amint a szemeit forgatta. Kivételesen egyet is értettem vele. Bella naivitása hihetetlen méreteket öltött, bár ebben az esetben úgy láttam, mintha csak megjátszott érzelmek lettek volna. − De legalább most megkapod azt az alkatrészt.

"Huh, ez nagyon ciki..." – Black feje egészen elvörösödött, szeretett volna már mielőbb távozni, közben valami nem tetszett neki Bellában, de még önmagában sem tudta megállapítani, hogy mi az. Agyának a hátuljában mozgott ez a dolog, amióta megérkezett, hogy elrontsa az estémet, azonban annyira lefoglalta az apja üzenete, hogy nem tudott rájönni, mi lehet a nemtetszése oka.

– Aha.

− Van még valami? – kérdezte Bella, a döbbenet az arcán jóleső érzéssel töltött el. Elmosolyodtam, mert éppen olyan elképedt arcot vágott, mint amikor felajánlottam, hogy elviszem Port Angelesbe.

− Felejtsd el! − visszakozott hirtelen Jacob, összevont szemöldökkel, határozottan nézett el Bella mellett, mintha nem is neki, hanem az apjának beszélne. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.

De tévedett, amikor azt gondolta, Bella annyiban hagyja az egészet. Túl jó ember volt, nem engedhette, hogy miatta ne kapja meg egy jó barátja, amire vágyik. És persze láttam a szemében a kíváncsiságot, még Jacob szemén keresztül is.

− Ki vele, Jacob! – parancsolta Bella, és újra gyereknek láttam Blacket, akiből anyuci szedi ki az igazságot.

− De olyan rémes... – nyafogott, de láttam a fejében, hogy már csak egy kis lökés hiányzik neki, nagyon vágyott már arra az alkatrészre.

− Nem érdekel. Ki vele! – utasította határozottan Bella, fel volt készülve a legrosszabbra.

− Jó, rendben... – kezdte, de szinte azonnal félbe is szakította saját magát. – ...de a fenébe is, ez tényleg rémes! Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... „Figyelni fogunk benneteket!”

Egy pillanatra fellélegeztem, amikor elengedte Bella derekát, de éppen akkora volt a csalódás, amiért egy láthatatlan idézőjel után visszahelyezte éppen oda. Betelt a pohár. Az üzenet át lett adva, éppen eleget "táncoltak" már ezen az estén. Pontosan öt percet hagytam Bellának reagálni, aztán félbeszakítom a pásztorórájukat. Ha Blacknek nem tetszene, legalább okot adhatna, hogy kiéljem rajta picit az elfojtott agressziómat.

Bella mindig megkönnyítette a dolgát. Black attól tartott, hogy elkezdi cikizni – hogy szerette ezt a szót – az ő bogaras apja miatt, de ehelyett hangosan felkacagott. A féltékenység maró sebként hasított végig rajtam, amiért nekem olyan ritkán sikerül ilyen önfeledt kacagást kicsikarnom belőle. Black pedig alig egy számot dülöngél vele ide-oda, és máris sikerrel jár. Úgy tűnt, ő is el van ragadtatva Bella mosolyától.

− Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake!

− Nem is volt olyan szörnyű! – elvigyorodott, miközben szuggesztív gondolatait felém táplálta: "Ha öt percet lehetek vele, akkor már megérte."− Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával?

Remélte, hogy Bella valami kellően haragos üzenettel küldi vissza az apjához, amivel kifejezheti a saját dühét és megalázottságát, de csalódnia kellett.

− Nem − felelte Bella, mély sóhaj kíséretében. Bár nem álltam a közvetlen közelében, mégis éreztem a leheletének édes illatát. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.

A zene elhallgatott, majd szinte azonnal belekezdett egy másikba. Boldog voltam, amikor Bella elvette Black válláról a kezét jelezve, hogy már nem kíván többet vele táncolni, de ezt Jacob nem akarta észrevenni. Tétován ácsorgott Bella előtt, és a kezét csak nem akarta elvenni a derekáról. Bosszúsan indultam feléjük, közben elképzeltem, ahogy letépem Black makacsul ragadó karját Belláról, majd egészen véletlenül szorosabban markolom, és a csontjai ezer darabban roppannak össze az ujjaim alatt. Már az elképzelés is felemelő élménnyel ajándékozott meg.

− Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? – kérdezte Bellától, mire megszaporáztam a lépteimet.

Azonnal mellettük voltam, és igyekeztem nem felölteni a "ne reménykedj" ábrázatomat.

− Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom! – próbáltam udvarias lenni, hiszen mégis Bella barátja, de nem tudtam megállni, így egy csöppnyi fenyegető árnyalattal fűszereződött a hangom.

Black hátrahőkölt, nem vette észre, hogy itt vagyok. Talán egy elefántot sem vett volna észre, annyira elmerült Bella csípőjének kellemes ívében, de talán csak én voltam túlságosan gyors és csöndes. Ez az alak előhozza belőlem a ragadozót...

− Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! − mormolta zavartan. Úgy érezte magát, mintha rajtakaptam volna valamin, ami nem illendő. Bizonyos értelemben így is volt, mégsem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért meg sem próbálom enyhíteni a kellemetlen érzéseit. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella!

− Aha, később még találkozunk! – helyeselt Bella, és elnéző mosoly terült szét az arcán.

Én azért nem lettem volna ebben olyan biztos. Nem állt szándékomban bárkinek is átengedni azt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre állt. Miért is tagadtam volna: teljesen ki akartam sajátítani, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak ártok neki.

− És sajnálom! – szólt még vissza Black, de Bella már az én karjaimban volt, nem figyelt rá.

Már az ajtónál járhatott, amikor bevillant neki, hogy mi volt a problémája Bellával. Eddig lekötötték a figyelmét a bonyolult üzenetek átadásai, de most már tiszta fejjel gondolkodhatott, ezért azonnal beugrott neki. Az illata.

"Új parfüm lehet, eddig nem éreztem ilyet a közelében... Rémes illata van!" – gondolta, és sajnálkozva indult a rezervátum felé.

Fellélegeztem. Végre elment, úgy hallottam, már nem áll szándékában visszatérni, hogy esélyt se adjon nekem az este kellemes befejezésére. A karjaim Bella teste köré fontam, és megkönnyebbülten vontam magamhoz. Kellemes volt érezni, ahogy a fejét melegen, lényének minden bizalmával hajtja mellkasomra.

− Jobban vagy? – kérdezte lágy humorral, de egyelőre nem voltam vicces hangulatban.

Ha belegondoltam, hogy egy egész számot hagytam Blacknek Bellával, még rosszabb hangulatba kerültem. Finoman felemeltem és lábaimat az övé alá csúsztattam. A fejemben az ő dallama ismétlődött, hangosabban, mint ahogy a zene dübörgött a hangszórókból, könnyedén elnyomta a gyors ütemeket. Igyekeztem erre a lágyabb dallamra koncentrálni, hogy lecsillapodjak.

– Nem igazán – feleltem tömören, nem kívántam részletezni, hogy mennyire nem.

− Ne légy dühös Billyre! − kérte óvatosan Bella, sóhaját forró örvényként éreztem vékony ingemen keresztül. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.

Na, igen, ezzel én is tisztában voltam. Billy Black csak a puszta létezésem ellen emelt volna kifogást, és ezzel mélyen egyet is értettem vele. Eszembe sem jutott valami olyasmiért haragudni rá, aminek az elméleti nézeteivel én magam is azonos nézőpontot vallok. Azonban most nem erről olt szó.

− Nem vagyok dühös Billyre − ecseteltem Bellának fojtott hangon, mire kérdőn nézett fel rám. − A fia bosszant.

– De miért? – kérdezte, mire majdnem felnevettem hitetlenkedve a naivitásán. De csak majdnem.

− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet – magyaráztam, mire a gondolkodó ránc a homlokán elmélyült. Láttam rajta, hogy nem emlékszik minden szavamra, vagy legalábbis nem ugrik be neki azonnal, de az erőfeszítése hízelgő volt, mosolyt csalt az arcomra. Láttam magam Bella szemeiben, döbbenetes, mintha nem is vámpír lennék, az arcom boldogan csillant meg a villózó fények forgatagában. Egy pillanatra sem áltattam magam, mégis kellemesebb volt magam ilyennek látni, mint a fekete szemű szörnyetegnek.

− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka – fűztem hozzá, mire Bella arca enyhén elpirult, de azért boldogan mosolygott rám. Ez a mosoly megerősítette bennem az elhatározást, miszerint ezt az ígéretemet az est hátralévő részében megtartsam.

– Sebaj, én megbocsátok – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Igen, ő mindig megbocsájt nekem. Még azt is, amit nem kellene. Például, hogy a nap huszonnégy órájában, ha vele vagyok, vagy csak rá gondolok, mindig kívánom a vérét, s ezzel együtt a halálát is. Ezt én nem bírtam feldolgozni magamban, Bella pedig túlzott bizalommal kezelte ezt a témát. Az önuralmamat végtelennek becsülte... ha tudná, mekkorát tévedett.

− Kösz. De van még más is – tudattam vele, mire újra kérdőn nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene vele osztanom Black kicsinyes és fantáziátlan elméleteit, hogy miként lenne képes őt megcsókolni, vagy, hogy túl sokáig tartotta a randa lapátkezeit tüneményes derekán, ezért inkább valami egyéb módon igyekeztem Bella tudtára hozni, mennyire szépnek találom ma éjjel.

− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!

Hát ez sem a legtökéletesebb bók volt, mert nem fejezte ki, ahogy én láttam Bellát, de a célomat mindenképpen elértem, mert végre hangosan felnevetett. Hangosabban, mint Blackkel, ezért elégedett voltam a teljesítményemmel.

− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy? – kérdezte végül, én pedig gyönyörködve nézegettem kipirult arcát.

− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom – jegyeztem meg, mire újra felkuncogott, de úgy tűnt, végre elfogadja, hogy én ilyennek látom.

Szerettem volna a fejébe látni, hogy tudjam, mire gondol ebben a pillanatban, de természetesen hiába próbálkoztam, nem engedett betekinteni a gondolatai közé. Hagytam, hogy a lábaim irányítsanak bennünket, és rájöttem, akár az örökkévalóság hosszantartó idején keresztül keringenék így vele a karomban. Nem bántam volna, hogy kínzóan édes illata az őrületbe kerget, csak érezzem, hogy él, és velem van. Önzőbb voltam, mint valaha.

− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? – nézett fel rám néhány forduló után, mire értetlenül meredtem rá.

Mire gondolhatott? Azt hittem, végül mégis elértem a célomat, és valamennyire kellemesen – vagy, mint én: több mint kellemesen – érezte magát a bálban. A szavai azonban őszinte értetlenséget, és némi rejtett szemrehányást takartak, amit egyáltalán nem értettem.

Úgy tűnt, észrevehette, hogy nem tudom, miről beszél, mert körbemutatott a termen, mintha ez mindent megmagyarázna. Ekkor eszembe jutott valami. Bevillant, hogy mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hová akarom vinni. Feltámadt bennem a kíváncsiság, vajon mire gondolhatott, hová megyünk. Sejtettem ugyan, mégis tőle akartam hallani. Szerettem volna lezárni azt a témát végleg, mert az álláspontomon az égvilágon semmi nem változtathat.

Erről azonban mégsem lehet egy zsúfolt terem kellős közepén, keringőzés közben társalogni, ezért lassan kifelé forogtam vele a teremből. Jessica és Mike olyannyira élvezték egymás társaságát, hogy végig bennünket bámultak.

"Nahát, a kicsi és csúf Bellából úgy néz ki, nagylány lesz..." – elmélkedett Jessica, miközben kedvesnek ható mosollyal az arcán odaintett Bellának, aki azonnal viszonozta.

Mike irigykedését is magam mögött hagytam, ahogy a bátyám hajrázós gondolatait is igyekeztem kizárni: "Vagy a vérét, vagy valami egészen mást... Remélem azért nem hagyja futni!" Leküzdöttem egy ingert, hogy a szememet forgassam, és kiléptem Bellával a szabadba. A karjaimba emeltem, hogy ne kelljen sántikálnia az udvar túlsó végén álló padig. A nap lenyugodott a távoli hegyek mögött, én pedig – míg Bellát lágyan az ölembe vontam – azon keseregtem, hogy az én napom soha nem fog lenyugodni. Nem engedhettem, hogy vele is ugyanez történjen. Ennyire önző nem lehettem.

− Szóval mire volt ez jó? – kérdezte újra, de figyelmen kívül hagytam.

Akartam, hogy értse, bár tisztában voltam vele, hogy az emberi része, amelyik úgy gondolja, hogy szerelmes belém, nem engedi befogadni ezeket a rejtett figyelmeztetéseket. Én túl gyáva voltam nyíltabban fogalmazni.

− Alkonyat van megint − mondtam csöndesen, egyik kezemmel a hátát tartottam, a másikkal a haját babráltam. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

− Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük – motyogta az orra alatt szinte alig hallhatóan, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis fáradtnak éreztem magam. Nem értettem, Bella miért ragaszkodik ehhez az elátkozott életformához.

− Azért hoztalak el a bálba, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj – lassan, megfontoltan beszéltem. Alaposan megválogattam minden egyes szavamat, mielőtt kiejtettem a számon. Bella értelmes lány volt, gondoltam, megérti, amit közölni próbálok vele. – Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.

Összeborzongott a karjaimban. Emlékeztem, hogy milyen érzés volt nekem őt a halál közelében tudni, ezért megértettem, hogy megijedt a szavaimtól. Mégis úgy akartam, hogy – mint egy sokkterápiában – drasztikusan tudatosítsam benne a tényeket. Tagadólag megrázta a fejét, és nem szomorúnak, inkább mérgesnek tűnt.

− És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!

Erre már mosolyognom kellett. Mindig elbűvölt Bella agresszív oldala, merthogy hiába bizonygatta, tudtam, hogy olyan nem létezik.

− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad! – emlékeztettem, de láttam, hogy hiába próbálkozom. Talán tudtam is, hogy valahol igaza van, hiszen ott voltam mindannyiszor, mikor elutasította a hódolóit ezen a téren.

− De csak azért nem, mert veled voltam – makacskodott Bella.

Nem feleltem, szerettem volna lezárni már ezt a témát. Hanyagolni a kettőnk között tátongó szakadékot, de nem könnyítette meg a dolgomat. Hogy eltereljem a figyelmét, inkább a kíváncsiságomat elégítettem volna ki.

− Elárulnál nekem valamit? – kérdeztem tőle, bár csak udvariasságból, hiszen úgyis tudtam, mi lesz a válasza.

− Mindig mindent elárulok neked – mutatott rá, szája sarkában halovány mosoly játszott.

Elvigyorodtam.

− Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod!

Gyanakodva méregetett, de végül az önzetlen bizalma győzött a józan esze felett.

− Jó, rendben...

− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak – kezdtem, de félbeszakított.

− Mert meg is lepődtem – heveskedett.

Úgy láttam, fogalma sincs, mire akarok kilyukadni. Nem voltam benne biztos, hogy örülni fog a társalgásunk ilyetén alakulásának, mégis folytattam.

– Pontosan – bólintottam elégedetten, majd összevont szemöldökkel folytattam. – De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?

Igen, jól gondoltam. Valóban nem örült. Jobban szeretett volna bármi másról beszélni, csak erről nem. Kelletlenül elhúzta érzéki ajkait, bennem pedig a szomjúságomnál is jobban fellángolt a kíváncsiság.

− Nem akarom megmondani neked – motyogta, én pedig kétségbeestem.

– Megígérted! – emlékeztettem, mire kelletlenül bólintott. Nem értettem a gondolatmenetét.

– Tudom.

– Hát akkor?

− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál – magyarázta, én pedig elgondolkodtam, vajon tényleg jó lenne-e belelátnom a fejébe. Talán ki sem tudnék igazodni a bonyolult és fordítottan működő agyi tekervényei között. Kedves dolognak tartottam, hogy félt engem, de el is gondolkodtatott. Vajon mi járhat a fejében, amivel engem valami módon megbánthatna? Semmi nem jutott eszembe.

− Akkor is tudni szeretném – jelentettem ki kellő határozottsággal. – Szóval?

− Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz – kezdte óvatosan, de ahogy beszélt, elkapta a hév és olyan szintű megvetés vegyült a hangjába, amilyet eddig még nem hallottam. – De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál!

Elakadt a lélegzetem. Jól hallottam? Ilyen szintű megvetést hogyan érezhet a saját fajtájának szerves részéhez kapcsolódó eseményről? Teljesen kétségbeestem, aztán félelmetes gyűlölet söpört végig rajtam... önmagam iránt. Az eddig meglapult részem most feltámadt hamvaiból és kacagva kiabálta a saját arcomba: Na, tessék! Ezt tetted vele! Gyűlöli a saját fajtáját. Gyűlöl embernek lenni!

Alice-nak igaza lesz? Bella is a testvérévé akar válni? Nem érik be a barátsággal, és én sem fogom beérni azzal az idővel, ami Bellának megadatott? Szinte már láttam magam előtt, amint mámorosan mártom mérgezett fogaimat újra és újra a bőrébe, hogy minél többet ízlelhessem... hogy minél több mérget juttassak a szervezetébe.

– Emberi? – ismételtem színtelen hangon, mire idegesen hadarta a magyarázatot.

− Oké! Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.

Mintha csak egy apró szívességet kérne, úgy beszélt róla. És milyen boldogan mondtam volna, hogy ha ez a vágya, ám legyen. Átváltoztatom. De éreztem a fájdalmat a torkomban. A vére utáni sóvárgásom állandó volt, bár megtanultam ezt kezelni, mégis bennem lobogott égető lángtengerként, hogy ne felejtsem el soha, mi vagyok. Ez volt, amit Bellának soha nem engedhettem, hogy érezze. A naivitása, az ártatlansága nem érdemelt ilyen létezést.

Nem akartam veszekedni, szerettem volna visszahozni az este könnyedebb hangulatát, ezért a csúfondáros mosolyomat villantottam rá.

− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? – kérdeztem gunyorosan, mire az ajkait sértődötten lebiggyesztette.

− Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. − tartottam magam, de a szavai fájdalmat okoztak. Nem szerettem, ha így beszél az életéről, nem akartam, hogy képes legyen eldobni mindent, még miattam sem. Észrevette, hogy továbbra is kitartóan röhögök. − Ez egyáltalán nem mulatságos!

− Igazad van, tényleg nem mulatságos − jegyeztem meg, és mikor láttam szemében az őszinte csalódottságot, hagytam lehullni az álarcomat. A mosoly, minden jókedvvel együtt eltűnt az arcomról, és komolyan néztem a szemébe. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.

− Pedig én komolyan beszélek – dacoskodott, mire megfordult egy őrült gondolat a fejemben. Jó lecke lenne a számára, ha kicsit ráijesztenék, bár igazából az volt a kérdés, vajon nem fordítva sül-e el a kísérletem. Ha hagyná magát, az kétségbe ejtőbb lenne, mint ha egyszerűen sikoltva tiltakozna, hogy meggondolta magát.

− Tudom – mondtam, de reméltem, nem hallja ki az elkeseredettségemet a hangomból. – És tényleg annyira szeretnéd? – bólintott, ebbe bele kell őrülni. − Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?

Újra bólintott.

− Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet – lehelte, és az egyik, ostoba felem ujjongott a szavaira.

Nem! Ez téboly! Nem akarhatja, hogy ilyen váljon belőle. Önmagamat sem bírtam elfogadni, nem bírtam volna elviselni, ha miattam Bella hasonlóan érezne önmaga iránt. Nem!

− Nem érek én annyit – mutattam rá elkeseredett iróniával.

Semmi nem ér annyit, én így láttam, de Bella persze még véletlenül sem értett egyet velem ebben sem.

– Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? – szegezte nekem a kérdést, szemeiben őszinte felháborodás csillogott. – Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.

Nem valószínű...

− Én tudom, mi vagyok – jegyeztem meg, bosszús sóhaj szakadt fel a mellkasából, én pedig hirtelen elhatározástól vezérelve fürkészőn néztem rá. Tekintetemmel fogva tartottam az övét, és igyekeztem nem elveszni benne, mint egyébként, hanem koncentráltam a teste jeleire. – Szóval készen állsz?

– Ühüm – vágta rá azonnal, de pupillái a rémülettől kitágultak, és idegesen nyelt egyet. Könnyű volt a reakcióiból olvasni, ha már a gondolatait nem láthattam. Egyelőre azonban a makacssága tartott ki. – Tehát?

Kihívó volt, mégis reménykedtem. Talán az agya mégsem hagyja cserben. Talán időben észbe kap, és könyörög, hogy ne bántsam. Reménykedtem, miközben lehajtottam a fejemet, míg ajkamat csupán egy milliméter választotta el a bőrétől.

− Most mindjárt? – leheltem a nyakába.

– Igen – súgta vissza, nem tudtam eldönteni, milyen csengése van a hangjának: határozott, vagy rémült. Mindenesetre a teste mesélt nekem. Szíve mint egy riadt kis állaté, szinte ki akart ugrani a mellkasából, míg a lélegzete akadozott. Apró, törékeny kezeit ökölbe szorította, a teste ívben megfeszült, épp csak rám nem kiabált, hogy retteg tőlem. Mégsem szólalt meg. Várta, hogy én a szörnyeteg vámpírrá változtatom.

Az illatát mélyen magamba szívtam, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátsó részén, majd továbbkússzon a torkomba, végig le egészen a gyomromig, ahol lávatengerként fortyogott tovább. Éreztem a nyaki ereiben zuborgó forró vérét, emlékeztem az ízére, hogy milyen volt a kínzó szomjúságomat csillapítani vele...

És akkor lágy csókot leheltem selymes bőrére éppen lüktető aortája fölé, majd lassan felemeltem a fejemet. Nem bánta. Nem jött a sikoltozás, elmaradt a kegyelemért könyörgés. Ez a lány valóban eldobná értem mindazt, amiért bármelyikünk odaadná a fél, sőt akár az egész karját.

− Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam – jegyeztem meg, a gúnyos hangnem mögé bújtatva a fájdalmamat.

− Egy lány miért ne álmodozhatna? – felelte merengőn, inkább csak magának, mint nekem.

− És te erről szoktál álmodozni? – kérdeztem cinikusan. – Hogy szörnyeteg lesz belőled?

− Nem egészen − felelte végtelenül szomorúan. − Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.

Éreztem a fájdalmát, mintha az enyém szólt volna. Nem volt jó így látni őt. Szerettem volna visszacsalni a mosolyt gyönyörű arcára, és kizárni minden olyan tényezőt, ami ennyire elkeserít mindkettőnket. Lágyan végigsimítottam puha ajkain, minden gyöngédség, ami bennem élt, miatta létezett. Ezekért a pillanatokért, melyeket együtt töltöttünk.

− Bella! Én mindig veled maradok. – ígértem őszintén. Úgy éreztem, ennyit megtehetek, ennyit be tudok tartani, mivel elhagyni vagy elengedni képtelen lettem volna. – Ennyi nem elég?

Lágy csókot lehelt az ujjaimra, és megajándékozott egy szelíd mosollyal.

− De elég, egyelőre – mondta végül, engem pedig újra elöntött a keserűség. Dühös voltam, amiért ennyire tökéletes munkát végeztem nála. Mint egy agymosás, ami nekem hihetetlenül jólesett és hízelgő volt, mégis tudtam, hogy Bellának nem tesz jót.

Haragosan legyintettem és, hogy megnyugodjak kieresztettem a levegőt a számon keresztül. Ez is a patthelyzet része volt. Nem láttam kiutat belőle, amit pedig Alice kínált fel Bellával vállvetve, számomra elfogadhatatlan volt.

Bella észrevette a hangulatváltozásomat, mert finoman végigsimított fagyott arcomon meleg ujjaival.

− Figyelj rám − már figyeltem, mindig és mindenhol, de azért tudtam, mire gondol. Felnéztem gyönyörű csokoládészemeibe. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?

Elmosolyodtam a visszafordított szóhasználaton.

− De igen, elég. Örök időkre elég.

Nekem mindenképpen. Elég erősnek éreztem magamban az elhatározásomat, hogy tudjam, előbb-utóbb Bellát is meggyőzöm az igazamról. Hogy emlékeztessem magamat a pillanatra, amikor Bella felkínálta nekem a vérét és ezzel együtt az életét, újra előrehajoltam és megcsókoltam lüktető aortája fölött selymes bőrét.

Az illata belém ivódott , én pedig elégedetten éreztem a torkomban lobogó forróságot.





vége