BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2010. július 2., péntek

Narancssárga rózsaszál

Diana pályázatára írt novellám, melyből Diana hamarosan blogot csinál!


Narancssárga rózsaszál

május


Nagy ívben zuhantam ki az autóból, tompa puffanással landoltam az árok szélén, hogy több méternyi fájdalmas gurulás után végre megálljak. Nem volt olyan porcikám, ami nem fájt, viszont olyan bőven akadt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, mégis rettentően sajgott. Az eséstől vagy a földet éréstől – nem tudtam pontosan megállapítani – szédült a fejem.

Távolról érzékeltem egy autó kerekeinek a csikorgását, ettől váratlanul tisztán emlékeztem újra az imént történtekre. Fel akartam pattanni, hogy alaposan beolvassak annak a szemét gazembernek, de a fájdalmaim miatt csupán erőtlen nyöszörgésre futotta. Az eső kedvesen cirógatta az arcomat, és mintha próbálna magamhoz téríteni, egyre hidegebbnek éreztem. Összeszedtem a vész esetére tartalékolt energiáimat, és egy hirtelen mozdulattal felültem.

Tompán szólt minden, zúgott a fülem, és az esőt is csak éreztem, de nem hallottam, vagy láttam tisztán. Éjszaka volt, ebben biztos voltam, habár az az állat még napközben kötözött kopott Fordja anyósüléséhez.

Ahogy felültem, éles fájdalom hasított az oldalamba, a mellkasom alá – azonnal rájöttem, hogy egy-két bordám bizonyára eltörött. Lehetne rosszabb is, gondoltam, miközben igyekeztem lábra állni. Biztos voltam benne, hogy minden végtagomra, több évtizedre elegendő horzsolást begyűjtöttem, mégis valahogy szerencsésnek éreztem magam, amiért egyáltalán megúsztam ennyivel.

Felkúsztam az árokból az út szélére – micsoda megkönnyebbülés volt a ragacsos sár után a stabil, kemény aszfaltot érezni a lábaim alatt. Elég hamar értem fel, így még láthattam, ahogy a krémszínű Ford féklámpája egyre halványodik a messzeségben.

– Frank Harnish! Ezt nem teheted velem! – kiabáltam az autó után elkeseredetten. Kétségbeesve néztem végig magamon. A farmernadrágom több helyen kifoszlott, a hófehér blúzom befeketedett a rátapadt sártól, míg hosszú vörös fürtjeim nedvesen tapadtak a hátamra. Keserűségem hirtelen őrjöngő dühbe csapott át, és egy sor szitokkal toldottam meg az iménti kifakadásomat.

Amikor végeztem, rádöbbentem, hogy senki nem hall engem a sötét éjszakán kívül, mégis határozottan jobban éreztem magam. Egészen addig, amíg körülnéztem és feltűnt, hogy egy csöppet sem ismerős a környék. Nem tűnt autópályának, amin álltam, leginkább országút benyomásom támadt. Sehol egy lámpa, csupán a telihold fénye világította meg a vidéket. Az út két oldalán sűrű fenyves húzódott végig, úgy tűnt, mintha a fák csúcsai a gomolygó viharfelhőket csiklandoznák.

Fogalmam sem volt, merre lehetek. Aznap reggel a mostohaapám, Frank Harnish, két sör között úgy döntött, elegendő ideig tűrt meg az anyámtól örökölt házában. Épp dolgozni indultam a közeli bisztróba, ahol megkerestem Frank napi beivójának az adagját, amikor tompa ütést éreztem a tarkómon.

Ahogy az esőben álldogáltam tétován és arra a helyre érintettem az ujjaimat, ahol emlékeimben fejbe vágtak, egy dudort éreztem azon a ponton. A nap további részére csak homályosan emlékeztem. Rémlett, hogy Frank az egyik csuklómat odakötözte az anyósüléshez, aztán hosszú – szünet nélküli – autózás következett. Végül arra riadtam, hogy a késével kiszabadítja a csuklómat, majd rám villantotta rothadó fogaival tarkított vigyorát és egy hatalmas rúgással kipenderített a Fordból.

– Átkozott! – leheltem az éjszakába, elgyöngülve a rám törő emlékektől.

Körülnéztem, de nem volt elképzelésem, merre indulhatnék, hogy lakott területet találjak. Minden egyes esőcseppet apró, fagyos tűszúrásnak éreztem. Bármit megadtam volna egy forró fürdőért, és tiszta, száraz ruhákért. Erre azonban nem sok esélyt láttam, így fázósan összehúztam magamon a blúzom fölé vett vékony – és mostanra teljesen átázott – kardigánomat. Egy pillanatig bámultam az éjszakába, ahol a Ford eltűnt. Kicsit reménykedtem, hogy visszajön értem, mert bármennyire is szánalmas életet éltem mellette, mégiscsak az enyém volt.

Elfordultam attól az iránytól, és tettem egy tétova lépést visszafelé, amerről jöttünk. Visszamenni? De merre? És mi van, ha ő ment vissza és ez az irány az előre? Talán ő akarja, hogy erre menjek, hátha valami katasztrófába sétálok, ami végez velem. Amióta betöltöttem két hónapja a tizennyolcat, és ő nem kap utánam semmilyen támogatást, egészen kifordult önmagából. Addig sem volt egy zseniálisan törődő mostoha, mégsem hajított ki egy árok szélére.

Dacosan felszegtem az államat, és elszántan fordultam a fenyves irányába. Új életet kell kezdenem, ez nyilvánvalóvá vált. Eszem ágában sem volt visszatérni ahhoz a vadállathoz, még így is örülhetek, hogy nem pingvinek között ébredtem. Gyerekesnek tűnt ez a csak azért is, ahogy a két választási lehetőség közül egy harmadik mellett döntöttem, azonban nem foglalkoztam ezzel.

Kicsit félve, óvatosan a fájdalomtól, de elszántan az új lehetőségek izgalmától, leereszkedtem az árokba, és nekivágtam a sűrű, fekete erdőnek. A telihold fénye ide csak néhol világított le, fehér csíkot húzva a fenyvesek tetejétől a mohás avarig. Minden nedves volt és csúszós, bár az eső mintha nem zuhogott volna olyan kíméletlenül, mint a nyílt úton.

Órákig gyalogoltam – nekem legalábbis annyinak tűnt. Ahol a hold fénye nem ért el a csúszós aljnövényzetig, szinte az orromig sem láttam. Szinte minden harmadik lépésem után megcsúsztam vagy elvágódtam. A legszívesebben sikoltottam volna, de nem akartam így indítani az első önálló döntésemet. A cipőm, mintha nem is lett volna – csatakra ázott és cuppogó hangot adott ki minden lépésemnél. A ruháim második bőrként tapadtak a testemre.

Már azon gondolkodtam, hogy irányt váltok, hátha akkor kilyukadok valahol, amikor halk morgásra lettem figyelmes. Az eső monoton kopogása és az égbolton egyre távolabb kúszó dörgések nem nyomták el a természet zaját. Valahol előttem reccsenés hallatszott, mint amikor egy fatörzset roppant ketté valami hatalmas munkásgép.

Elakadt a lélegzetem, a pulzusszámom a triplájára emelkedett. Kitágult pupillával, kikerekedett szemekkel figyeltem magam előtt a hatalmas sötétséget, hátha megpillantom a zaj forrását. A morgás egyre erősödött, és újabb reccsenés hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről, amire rémülten ugrottam egyet hátrafelé. A légzésem zihálóvá vált, teljesen leblokkoltam. Erre nem gondoltam, amikor nekivágtam a vadonnak. A vadállatokat azért hívják annak, mert valóban vadak.

A zaj egyre közeledett, és hiába tudta az agyam, hogy rohannom kéne az ellenkező irányba, ahogy csak bírok, én mégis csak álltam földbe gyökerezett lábaimmal. Sóbálvánnyá kövültem. Valahol a fejem felett a magasban, az erdő összes fájának a csúcsa fölött szárnyak suhogása hallatszott. Hatalmas szárnyaké, mintha egy óriási sas figyelné az eseményeket a lombok fölül.

A sötétség megmozdult előttem, dermedten figyeltem, mi léphet ki mögüle, ám amikor végre megpillantottam, minden vágyam volt, bárcsak egész életemben vak lettem volna. A fa egy darabig pattogott néhány méterrel előttem, de aztán megadta magát az őt ostromló erőnek, és hatalmas reccsenéssel vágódott a lábaim elé. Ahogy eldőlt, beengedte a telihold egyetlen sugarát, ami megvilágította nekem a zaj okozóját.

Legalább három méter magas, négy lábán hatalmas, éles karmok csillantak meg. Bőre helyett pikkelyek fedték kígyószerű testét. Fejének tetején és a hátán végigsorozva, mint éles tüskék a sörénye. Szemei vörösen csillantak meg a sötétben, száját óriásira tátotta, ahogy felém ordított.

Újabb lépést hátráltam, de a bokám megakadt valamiben, így hanyatt vágódtam a nedves talajon. Ha eddig nem is vett észre, már bizonyosan felfedezte, hogy ott vagyok. Rám villantotta vörös szemeit, és lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegyen –, mint amikor megnézzük a húst egy étteremben, hogy a szakács megfelelően készítette-e elő a vacsoránkat. Soha életemben ennyire nem féltem, mégis képtelen voltam akár egyetlen hangot is kiadni magamból.

A "sárkányok márpedig csak a mesékben léteznek" elmélet megdőlni látszott, az agyam azonban nem akart tudomást venni arról, amit a szemeim próbáltak továbbítani neki. Egy felhő kúszott arrébb az égen, még több fényt beengedve az egyetlen meggyilkolt fenyőnek a helyére, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a látványtól.

A sárkány rideg vörös szemeivel engem figyelt, szemhéjával gyakran pislantott – nem a megszokott vízszintes módon. Szemhéjai függőlegesen csukódtak, pupillái, mint egy macskának a bíborvörös írisze közepén. A legfélelmetesebbek nem a karmai voltak, hanem a szájából előbukkanó, a hold fényét szabályosan visszaverő éles fogai, melyeket egyenesen nekem kínált fel.

A tüdőm fájdalmasan követelőzött friss oxigén után, mire észbe kaptam, hogy eddig elfelejtettem levegőt venni. Rémülten kapkodtam levegő után, a hatalmas sárkány viselkedése azonnal megváltozott. Orrlyukai kitágultak, hatalmas száját kitátotta, aztán fülsiketítő bömbölést hallatott. Mellső jobb lábát felém emelte, és alig egy méterre tőlem a földbe dobbantott egy kiszáradt farönköt.

Újra felemelte a lábát, ezúttal a bal mellsőt, én pedig tudtam, hogy ez a vég. Ez az óriási mesebeli szörnyeteg végez velem ebben az isten háta mögötti erdőben, és senki még csak a nevemre sem fog emlékezni.

A sárkány ordított és lendítette a lábát. Már szinte éreztem a becsapódást, amikor váratlanul valami rám vetette magát, és elsodort a bestia útjából. Egy másodperccel később a sárkány lába porrá zúzta a fa gyökerét, amelyikben elestem. A sikoly újra bennem ragadt, de nem volt időm gondolkodni.

A valami felrántott a karomnál fogva, és maga után ráncigált nyugati irányban. Azért gondoltam, hogy nyugati, mert az irányt, amit választottam, én északinak jelöltem ki. Zsongott a fejem, semmit nem értettem, mintha egy mesébe csöppentem volna.

A sárkány őrjöngött mögöttünk, hallottam dühödt ordítását, majd valami különös, sercegő hangot, de nem tudtam először, hogy mi is lehet az. Nem telt el sok idő, hogy rájöjjek: a hátamat kellemes meleg öntötte el, és a fekete erdő megtelt meleg aranyló színnel.

Döbbenten megtorpantam, és kitéptem a karomat megmentőm kezei közül. Lassan megfordultam, és a látványtól aznap nem először elakadt a lélegzetem. A többnapos esőtől átnedvesedett fenyők lángoltak. A tűz a sárkány torkából tört elő, közben a vérfagyasztó hörgés sem szakadt félbe. Menekülni akartam. Elrohanni a fenevad elől, nehogy grillcsirkeként végezzem a mai hajnalon, de képtelen voltam mozgásra bírni a végtagjaimat.

A megmentőm újra megragadta a karomat, de én ellenkeztem, amikor maga után akart húzni. Nem bíztam benne sem jobban, mint ebben a monstrumban előttem. A lángolás egyvalamire azért jó volt: meg tudtam nézni, ki segített rajtam.

Fiatal férfi volt, nem tűnt többnek huszonöt évesnél. Magas volt, a bőre, mint az olvadt csokoládé, szemei zölden villogtak, ahogy keményen az enyémbe fúrta a pillantását. Megfordult a fejemben, hogy ha ez valóban egy sárkány, akkor a sors a segítségemre küldte ezt a fekete, görög istent.

– Ha élni akarsz, hallgass rám! – mondta alig hallhatóan, közben egy pillantást vetett oldalról a sárkányra, ami mintha megilletődött volna a tűz láttán. – Tudom, hogy képtelenség, amit látsz, de ezen most gyorsan túl kell tenned magad!

– Miért? – leheltem elhalóan. Úgy éreztem, annyi energiám sincs, hogy felnézzek kreolarcába.

– Menekülj! – felelte.

Kábán néztem méregzöld szemeibe, mire ő olyan keményen megragadta a karomat, hogy feljajdultam. A sárkány is, mintha révületből ébredt volna, elszakította vörös tekintetét a lángoktól, és felénk kapta a fejét.

– Fuss! – kiáltotta az arcomba az idegen, majd meg sem várva a reakcióm maga után ráncigált a sötét éjszakába.

A sárkány mögöttünk üvöltött, a nedves föld megrázkódott alattunk minden lépésénél. Már régen feladtam volna, de a megmentőm sokkal kitartóbb volt nálam. Úgy tűnt, nem riasztja a látványa ennek a mitikus rémségnek. Futás közben feltűnt, hogy felsőteste meztelen, kidolgozott izmai megcsillantak a holdfényben, ahogy mindkettőnket keresztülvitt a fenyvesen.

Azt hittem, soha nem lesz vége a rohanásnak, de egy idő után úgy tűnt, mintha az erdő ritkulna és a sárkány is egyre messzebbről zajongott. Lassítani akartam, de az idegen nem hagyta. Erősebben markolta a karomat, és minden gyöngédséget mellőzve húzott maga után.

Kiértünk a sűrűből, a táj egészen megváltozott, megmentőm azonban továbbra sem eresztette a karomat.

– Ne állj le! Rohanj! – parancsolta mély hangján, mire a legszívesebben sírva fakadtam volna.

Nem volt idő. Rohantam, amennyire bírtam, de a törött bordáim nem segítettek a gyors tempóban. Minden összeesküdött ellenem, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy tovább rohanjak. A környéken sehol nem láttam lakott területre utaló jelet. Egyik lapos domb követte a másikat. A telihold fénye beragyogta a környéket, hajnali fényt bocsátva a tájra.

Nem láttam kiutat a helyzetünkből, bár az idegen úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, hol vagyunk, és merre tartunk. Nem értettem, miért csinálja ezt. Miért segít rajtam, hiszen ezzel saját magát is veszélybe sodorja. Láthatóan sokkal gyorsabb volt nálam, mégis igyekezett velem rohanni a bestia elől.

A lábaim azonban az egyik domb tetején felmondták a szolgálatot, és mint egy rongybaba összecsuklottam. Az idegen beszélt hozzám, de csak tompán jutott el a tudatomig, hogy nógatni próbál. A szemeimet lehunytam egy pillanatra, erőt akartam gyűjteni, hogy összpontosíthassak a további menekülésre.

Arra ébredtem, hogy a karjaiban tart, és cifrákat káromkodva rohan velem tovább. Ötvennyolc kiló voltam, de mintha csupán két kilót cipelt volna. Vállának hajlatába rejtettem az arcomat egy pillanatra, kellemes érzés volt a közelében lenni. Azonban felrémlett előttem a sárkány képe, mire rémülten felkaptam a fejemet. Az idegen megtorpant, ahogy a tekintetünk találkozott. Az övéiből sütött az elszántság, míg az enyémekből a kiábrándultság és a kíváncsiság.

A pillanatnak meghittségét bődületes bömbölés vetett véget, amire mindketten összerezzentünk. Fészkelődtem kicsit megmentőm karjaiban. Ő pedig rögtön megértette, mit akarok. Óvatosan helyezett a lábaimra, de azért biztos, ami biztos alapon a kezemnél fogva megtartott.

– Már nincs messze, látod? – szólalt meg ezúttal gyöngéden, kicsit bizonytalanul. Hatalmas kezével lefelé mutatott, ahol narancsszínű fény világított hívogatóan. Ebből a távolságból nem tudtam megállapítani, mi lehetett az, de a fénye annyira meleg volt, szinte fájdalmasan meleg, biztonságot nyújtó.

Az idegen kérdőn nézett rám.

– Bírod addig? – puhatolózott, mire gyöngén bólintottam. Szorítása megerősödött kezem körül, aztán elnézett a vállam fölött az égboltra. – Akkor rohanj!

Nem bírtam megállni, hogy a nagy futás közepette hátra ne lessek a vállam fölött. Teljesen fölösleges volt, hiszen anélkül is pontosan tudtam, mit fogok látni. Hatalmas szárnyak suhogását hallottam, de ez kevés volt. Látnom kellett a saját szememmel, hogy később elhiggyem önmagamnak, amit tárolok a memóriámban. A sárkány széttárva hatalmas szárnyait, megsuhintva néhány másodpercenként a levegőben, a föld felett háromméternyire követett bennünket. Csak itt a nyílt területen láttam, hogy pikkelyei kéken verik vissza a hold sápadt fényét.

Nem voltam egy matekzseni, de a távolságot hamar összevontam a sebességgel, és rájöttem, hiába a nagy rohanás, mert néhány percen belül utolér bennünket. A szemem sarkából láttam, hogy megmentőm egyfolytában a sárga fényre szegezi a tekintetét, mintha ez által valahogy gyorsabban odaérhettünk volna.

A következő pillanatban megtorpant, én pedig teljes lendületemmel nekiestem. Hogy ne zuhanjak a földre, időben elkapta a derekamat, majd felhúzva magához mélyen a szemembe nézett.

– Egyedül kell tovább menned – jelentette ki határozottan, mire döbbenten meredtem rá. Hogyan is képzelheti, hogy magára hagyom, amikor ő annyiszor megmentett fél órán belül. Látta, hogy tiltakozni akarok, ezért gyorsan folytatta. – Minden rendben lesz. A segítség már úton van. Most rohanj! Vissza se nézz! Menj a fogadóba!

Látta, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért durván megragadta a karomat, és nagyot taszított rajtam.

– Menj már! – mennydörögte, aztán hátat fordítva nekem szembenézett a sárkánnyal.

Tétován elindultam a völgyben a fény felé – végre láttam a kedves fogadó halovány körvonalait. Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső időközben elállt, és az égen immár tisztán ragyogott a hófehér hold. Már-már nappali fénnyel vonta be a dombos tájat.

Rohantam lefelé a dombról. Láttam, hogy a fogadóból emberek rohannak ki, de ahelyett, hogy fejvesztve menekülnének a sárkány láttán, inkább feléje kezdtek szaladni. Magam sem tudtam utólag megmagyarázni, de valami megállásra késztetett.

Megálltam félúton a megmentőm és a fogadó között, és tettem egy bizonytalan lépést lefelé. Megpördültem, és letaglózott a látvány. A sárkány egyenesen az idegen felé száguldott. Hatalmas szárnyait egyre vadabbul csapdosta, mind a négy karmos lábát felé meresztette. Az idegen mozdulatlanul állt a dombtetőn. Kezeit széttárta, mintha azokkal akarná agyoncsapni a közeledő fenevadat.

Már csak néhány méter választotta el őket egymástól, a sárkány szájából tűzorkán tört elő, de az idegen továbbra sem moccant. Elindultam felé, hogy észhez térítsem. Talán sokkot kapott, mint én.

A következő pillanatban a megmentőm egyetlen fénycsóvává alakult, kezeiből hatalmas karmok nőttek, nyaka megnyúlt, az alakja egészen eltorzult. Mire a fénycsóva kialudt a megmentőm helyén egy sárkány állt.

A világ felfordult, engem pedig sárkányfalvára hozott a mostohaapám. A két bestia szinte teljesen egyforma volt, mégis könnyen meg lehetett őket különböztetni. A veszedelmes fenevad pikkelyes bőre kéken fénylett, míg a megmentőmből avanzsált sárkány fekete borostyánként ragyogott. Igazán megdöbbenni sem volt időm, az események egymást követték. Minden gyorsabban történt, semmint hogy fel bírjam fogni.

A megmentőm – képtelen voltam máshogy gondolni rá – széttárta hatalmas szárnyait, izmos lábaival ellökte magát a földtől, még éppen időben, így ki tudott térni egy újabb lángcsóva elől. Megkerülte a levegőben a kék fenevadat, de az is résen volt. Egyetlen szárnysuhintással megpördült, és éles fogait a másik felé csattintotta.

A hátam mögött a hangok egyre erősödtek, három ember közeledett felmentő seregként. Azt hittem azért jöttek, hogy kimenekítsenek a sárkányok közeléből, de éppen annyira ügyet sem vetettek rám, mint én őrájuk. Ahogy hátrapillantottam, a vállam felett láttam, hogy tekintetük egy pontra szegeződik az égbolton. A két sárkányt figyelték, nekik kiabáltak, de nem értettem, milyen nyelven beszéltek. Nem értettem, mit mondtak nekik. Az agyam hátsó, alig használt részében felfogtam, hogy ez több mint különös, mert a megmentőm szavait tisztábban értettem, mint bármi mást egész addigi életemben.

Amikor visszafordultam a két hatalmas állat felé, meglepő látvány tárult a szemeim elé. Az imént még a domboldal tetején viaskodtak egymással, mostanra azonban megdöbbentő közelségbe kerültek hozzám. Mint két hatalmas tornádó, mellső lábaikkal egymásba kapaszkodtak és pörögtek körbe a levegőben. Szárnyaikkal, mintha kezek lettek volna, minden egyes suhintással erős ütést mértek a másik fejére. Végül a kék sárkány meglódította hátsó lábait, és karmait belemélyesztette a másik oldalába.

Megmentőm fájdalmát mélyen átéreztem – a bordáim és a karom, ahol szorított minden bizonnyal örökre viselni fogja ennek az éjszakának a nyomát –, segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

Nem mozdultam, pedig egyre közelebb suhogtak a hatalmas szárnyak körülöttem. Az emberek mögöttem kétségbeesetten kiabáltak, de továbbra sem értettem, mit beszélnek. Tétlenül ácsorogva a harc alatt figyeltem az eseményeket. Úgy tűnt, mintha a megmentőmnek titulált sárkány nem akarná bántani a másikat. Egyfolytában azon volt, hogy mögé kerülve lefogja a szárnyait, hogy legalább a földön tarthassa, azonban a kék pikkelyes egy másodperccel mindig megelőzte.

Az emberek körém értek, érzékeltem, hallottam őket, és már nem is foglalkoztam vele, hogy nem értem, amit mondani akarnak. Az egyikük, egy idősebb férfi hosszú, ősz hajjal és szakállal valamit a kezembe nyomott, majd rohant tovább a társaival együtt. Az a valami egy méteres, fekete bot volt. Henger alakú, az anyaga mintha műanyag lett volna, de a súlya miatt nem voltam benne biztos. Volt rajta egy gomb, de féltem, mi történik, ha megnyomom, ezért inkább békén hagytam.

– Ne engem, ostobák! Hero vagyok! Őt fogjátok... – a hang a fekete pikkelyes sárkány felől érkezett, akit a pillanat alatt, míg elbambultam, az emberek a botokkal valahogy a földre vitték. A botok végeiből elektromosság szikrázott fel valahányszor odanyomták a sárkány bőréhez. Hero... legalább tudom a nevét, azonban azt, hogy mi tévő legyek, továbbra sem tudtam.

A kék pikkelyes sárkány egy pillanatra – összezavarodva az események váratlan fordulatától – dermedten bámulta a fajtájabelit. Nem értettem, mi folyik itt, de amikor láttam, hogy támadásra emeli a lábait, azonnal kattant az agyam. Utólag visszagondolva talán ekkor kattantam meg véglegesen, mindenesetre amennyire az állapotom engedte nekilódultam, nehogy bárkinek is árthasson a fenevad.

Szerencsém volt, nem figyelt rám, ezért könnyedén az oldalához tudtam férkőzni. Kiszemelte a célpontját, aki leghátul állt az emberek közül. Egy fiatal fiú, talán egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ha nem segítek, a bestia bizonyára lecsap rá hatalmas karmaival. Gondolkodás nélkül, minden erőmet beleadva a mellső lába mögé böktem a botot, közben lenyomtam a gombot rajta. A fenevad fájdalmasan felordított, de tett egy lépést előre a fiú felé. Ezúttal beljebb nyúltam, így reméltem, hogy elérem hasának érzékenyebb pontját. Újra benyomtam a gombot, mire a sárkány összerándult, aztán a hátára vágódott.

A fenevad fájdalmasan nyüszített, de én csak nyomtam a gombot. Nem engedhettem el. Nem engedhettem, hogy bántsa a fiút. A fenevad már alig mozgott, de én belekapaszkodtam mellső lábába, és tartottam az elektromos botot.

Hirtelen csönd lett körülöttem, csak a sárkány elhaló hörgése hallatszott. Hatalmas fekete kéz simult az enyémre, amelyik a botot tartotta. A hüvelykujjam egészen elgémberedett, olyan erővel szorítottam a gombot. Egy erős kar fonódott a derekam köré és lefejtett az állat lábáról, hogy óvatosan a talpamra állítson. Csodálkozva néztem fel, és újra láthattam a megmentőm gyönyörű kreolbőrét, melyen szinte világítottak smaragdzöld szemei.

Arcán hitetlenkedés tükröződött, de nem csak az övén. Az emberek valami ruganyos kötelet rögzítettek a kék pikkelyes ernyedt teste köré, majd mikor ezzel végeztek, körém gyűltek. Arcukon érzelmek sora vonult végig, hogy aztán felváltva vissza-visszatérjenek újra és újra. Döbbenet, hitetlenkedés, undor, ámulat... Hosszú sor. Én leginkább értetlenséget éreztem, és végtelen fájdalmat, és nem értettem, hogy ha egyszer ezek az emberek ismerik ezt a két sárkányembert – ezt még gondolatban is nevetséges volt kimondani –, akkor hogyhogy összekeverték őket?

Zsongott a fejem. Válaszokat akartam, de elfogyott minden vésztartalékolt energiám. Térdre estem, a megmentőm utánam kapott. A kezemet fogta, mint amikor két idegen bemutatkozik egymásnak, és ő is előttem térdelt a sárban.

– Hero... – nyögtem nehezen. A bordáim már nem tompán, inkább élesen szúróan fájtak. Nehezemre esett egyszerre beszélni és levegőt venni.

– Igen, a nevem Hero – felelte tétován, miközben úgy nézett rám, mintha bármelyik percben felrobbannék.

– Köszönöm neked... Az én nevem Giselle.

A világ megfordult körülöttem, fejjel előredőltem, és minden bizonnyal arccal a sárban landolok, ha fel nem fogja az esésemet. Félájultan éreztem, ahogy a talaj eltűnik alólam – újra a karjaiban tartott, közben azon a számomra ismeretlen nyelven parancsokat osztogatott a társainak. Nem indultunk el még egy jó darabig, mintha várnánk valamire.

– Orange... – súgta az éjszakába Hero csöndesen, kicsit talán csalódottan.

Kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem, egy ilyen nap után még mi lehetne meglepőbb. Kerestem a sárkányt, de hűlt helyét találtam. A helyén a kötelek között egy karcsú, fiatal lány feküdt. Telt idomait nem fedte semmi – a fiatal fiú, akinek nem sokkal ezelőtt a vesztét okozta, éppen betakarta egy kockás takaróval, aztán az öreg a karjaiba emelte. Az agyamnak abban a bizonyos alig használt részében tudomásul vettem, hogy ez a törékeny, gyönyörű lány ugyanaz a hatalmas, és félelmetes bestia, akinek az oldalába elektromos fegyvert nyomtam.

Hero mondott valamit a többieknek, aztán végre elindultunk a narancssárga fény felé odalenn a völgyben. Végig ébren voltam, igyekeztem nyitva tartani a szemeimet, melyekre ólomsúllyal nehezedtek az aznapi események. Hero karjában ringatózni, hallgatni egyenletes szívverését, érezni szaggatott légzését kifejezetten megnyugtató volt számomra. Mielőtt engedtem a kellemes sötétségnek, hogy magába zárja elmémet, az utolsó dolog, amit láttam egy felirat volt a fogadó fából készült ajtófélfájára vésve míves betűkkel: Narancssárga rózsaszál. Éreztem, hazaérkeztem.

Virágillatra ébredtem. Körbejárta a testem, sőt, bekúszott egészen a lelkemig. Kellemes volt, bár kissé fanyarabb, mint egy testes vörös rózsáé. Ahogy kinyitottam a szemem, szinte azzal a gondolattal vissza is zártam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, másrészt megrohantak az előző éjjeli – vagy éppen aznap hajnali – események.

Megmozdultam, hogy felüljek. Tompán érzékeltem a tiszta, friss, ropogós ágyneműt, és a vastag egyáltalán nem takarószerű valamit, amivel betakartak. Kellemes volt és meleg. El bírtam volna viselni a hátralévő életemben, hogy minden reggel ilyenben ébredjek.

Újra megpróbáltam kinyitni a szemeimet, és bár erősen hunyorítottam, azért sikerült. Már értettem, miért vakított el első pillantásra a szoba: minden sárga volt, és ha ez nem lett volna elég, akkor még telepakolták míves vázákban sárga rózsákkal. Szerencsére nem a citromsárga változattal, hanem a kellemes narancssárgával.

Kacagást hallottam, ami üdítően hatott összezavarodott fejemre. Kibújtam a meleg valami alól, és a kis szoba hatalmas ablakához léptem. Csak ekkor tűnt fel, hogy valaki egy ódivatú, túlságosan mélyen dekoltált hálóinget húzott rám. Ami a legkülönösebb volt, az a bordám. Nem fájt... egyáltalán semmit nem éreztem, sőt, a karomra pillantva eltűntek a megmentőm ujjnyomai is.

Az ablakon kinézve döbbenetes látvány fogadott: a fiatal lány, akit előrelátóan azonosítottam az agyamban a bestiával, a fogadó előtti kedves kertből narancsszínű rózsákat vágott le és gyűjtögetett egy kupacba. Illusztris látványt nyújtott, de nem volt összeegyeztethető azzal a képpel, amit tároltam róla előzőleg. Az anyám bizonyára azt mondaná erre, hogy a külső nem minden. Soha nem gondoltam, hogy ennyire igaza lehet.

– Orange... – hangzott fel mögöttem egy kedves, szelíd hang, én mégis rémülten ugrottam egyet.

Megpördültem és riadtan néztem az idős nőre, aki azon a különös nyelven próbált megnyugtatni. Láttam rajta, mennyire igyekszik biztosítani, hogy nem fog ártani nekem. Bár a nyelvezetét nem értettem, ennyit azért sikerült kihámoznom a barkóbájából. A ruházata teljesen hétköznapi volt, fehér haját szoros kontyba fogta össze a tarkóján, vékony kezeiben egy tálcát szorongatott, míg fejével erősen az asztal felé integetett. Bizonytalanul bólintottam, mire odatotyogott, letette a tálcát, majd megfordult és anélkül, hogy még egyszer hozzám szólt volna, távozott.

Felvettem az ágyam végében talált ruhákat, amikről gyanítottam, hogy a sárkánylány szekrényéből hiányzott, de igyekeztem nem gondolni erre. Elfogyasztottam a tálca nyújtotta élvezeteket, és biztos voltam benne, hogy életembe soha nem ettem ehhez hasonlót.

Tétován megálltam a szoba közepén, és mint egy végszóra, valaki kopogtatott. Bepánikoltam, most mit mondjak? Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, meghallottam az egyetlen hangot, ami ebben a felfordult világban bizalommal töltött el.

– Arra gondoltam, hogy volna kedved sétálni velem a környéken – mondta csendesen Hero, hangjából sütött a bizonytalanság.

Egy pillanatig tétováztam, azonban arra az elképzelésre jutottam, hogy ha bántani akartak volna, akkor minden bizonnyal eszméletlen állapotomban tették volna, nem ekkor, amikor már képes vagyok a védekezésre. Mélyet sóhajtottam, és hátravetettem vörös fürtjeimet – ami meglepően tiszta és illatos volt, tehát valaki alaposan megfürdetett, míg aludtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg Hero.... Megráztam a fejem, és kinevettem magam a butaságom miatt.

Megragadtam a kilincset, ami szintén olyan furcsa volt, nem úgy, mint otthon, és kitártam az ajtót. Hero még jobban nézett ki, mint ahogy az előző estéről emlékeztem. Csokoládébőre fényesen csillogott a beszűrődő nap sugaraitól, arcán bizonytalan mosoly ragyogott érzéki ajkai körül, szemeiben megértő gyengédséget véltem felfedezni, bár ezt inkább betudtam az eszméletlenségnek.

– Szia! – üdvözölt óvatosan, mire arcomon átsuhant egy bizonytalan mosoly. Az ajtó mögött rejtőztem gyáva módon, és tisztában voltam vele, hogy ha akarná, kirángathatna innen egy pillantás alatt. Ő azonban nem akart. Lenézett rám, és felém nyújtotta az egyik hatalmas kezét. – Mehetünk?

Nem feleltem, de egy gondolatnyi tétovázás után meleg tenyerébe csúsztattam az idegességtől nyirkos, hideg kezemet. A szívem hevesen megdobbant, ahogy megéreztem a szorítását, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mekkora karmok nőttek ezekből az ujjakból.

Kivezetett a házból, némelyik szobából idegen hangokat hallottam idegen nyelveken szólni egymáshoz, amiből továbbra sem értettem semmit. A ház előtt a lány és a fiatal fiú játszadoztak, mint két gyerek, de mindkettőt tizenhét évesnek néztem. Amikor észrevettek, egy pillanatra döbbenten bámultak felénk – a kezem továbbra is Heroéban pihent –, majd a lány törte meg a szoborjátékot. Felém rohant, és végtelen hálával zárt vékony kis karjaiba. Hollófekete haja és ragyogó kék szemei voltak. A bőre nem volt olyan sötét, mint Heronak, inkább volt tej-, mint étcsokoládé, de így is gyönyörű volt.

– Köszönöm neked! – súgta a fülembe, én pedig szégyenlősen mosolyogtam rá.

– Erre semmi szükség – feleltem az igazsághoz méltóan. Más minden bizonnyal ugyanígy cselekedett volna a helyemben.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, mi miért történt akkor este, de biztos voltam benne, hogy nem akarnak ártani sem nekem, sem másnak.

– Érted, amit mondok... – nevetett boldogan, nem tudtam eldönteni, ez kérdés vagy kijelentés volt.

Válasz nélkül hagytam, de totál idiótának éreztem magam. Persze, hogy értem, amit beszél. A nagyobb nyelvi fejtörést rajtuk kívül mindenki más jelentette. A szemem sarkából láttam, hogy Hero int a fejével, Orange pedig rábólint.

– Akkor még beszélünk. Egyébként a nevem...

– Orange. Tudom – mosolyogtam rá félszegen, mire ő boldogan kacagva rohant elmesélni a fiúnak, mi történt.

Hero megszorította egy kicsit a kezem, éreztem magamon kutakodó tekintetét, de nem mertem ránézni. Lassan indultunk tovább, magunk mögött hagyva Orange lelkendezését.

– Mióta aludtam? – kérdeztem révületemből felébredve. A környéknek nem volt vihar utáni illata, a napsütés még a legapróbb lyukakba is bevilágítottak. A tiszta kék égen csupán néhány bárányfelhőfoszlány úszott, egyébként semmi nem törte meg az idilli képet.

– Három napja – felelte Hero, és úgy tűnt, mintha kinevetne.

– Mi az?

– Annyi kérdésre, sőt rengeteg támadásra számítottam első megnyilvánulásként tőled, erre te egy ilyen aprósággal hozakodtál elő... – legyintett a levegőben, nem értettem, miért tartja ezt annyira fontosnak, ő viszont félreértette, nekem miért volt az. – Vár téged valaki? Értesítsünk valakit?

– Nem. Ez csak kíváncsiskodás volt a részemről – biztosítottam. – Senkinek nem hiányzom.

– Szeretnél kérdezni valamit? Vagy csak vágjunk bele a közepébe?

– Nem tudom, mit szeretnék – feleltem őszintén. Elengedtem a kezét, és gesztikulálással próbáltam vele érzékeltetni, ami végbement bennem. – Rengeteg kérdésem van, de egyelőre nem tudom sorba rendezni őket... nem tudom, mi a valóság... melyik része igaz mindannak, amit láttam, amit átéltem, és melyik része a misztikum.

Hero egy pillanatra lehunyta a szemeit. Talán mégsem készült fel ekkora kifakadásra a részemről.

– Minden igaz, amit láttál. És minden igaz lesz, amit elmesélek neked, de mire végzünk, el kell döntened, hogy mit felelsz arra a kérdésemre... – kis szünetet tartott, majd felnyitotta szemeit és rám nézett. – Velünk maradsz? – újabb szünet. Szemeiben fájdalom tükröződött.

– Miért fontos, hogy értem, amit Orange mond? – kérdeztem gyorsan, mert erre a kérdésre ebben a percben semmit nem tudtam volna felelni.

Hero ajkain halvány mosoly tűnt fel.

– Nem csak őt érted, hanem engem is. Nem beszélünk egyetlen ismert emberi nyelven sem! A mi nyelvezetünk bonyolultabb és ősibb valamennyinél, amit valaha felfedezett az ember – magyarázta, és közben átjárta az a lelkesedés, mint nem sokkal ezelőtt Orange-t. Bocsánatkérőn mosolygott rám. – Ne haragudj ránk emiatt, de hosszú évek óta nem beszéltünk egymáson kívül senkivel sem fennhangon.

– És azok az emberek...?

– Az emberi elme nem olyan bonyolult, mint hiszik. A gondolataikon keresztül kommunikálunk velük.

Erről eszembe jutott még egy dolog.

– Azon az estén úgy tűnt nekem, mintha nem tudnák rólatok, melyikőtök melyik. Nem értem, miért. És miért támadott nekem, amikor... amikor... – bosszúsan sóhajtottam, nem bírta elhagyni a szám azt a bizonyos szót.

Hero elmosolyodott egy pillanatra, majd elkomolyodva vágott bele az igazság feltárásába. Apró darabok egy kirakósból. Halványan már lehetett sejteni, mit fog ábrázolni a kép, de nagyvonalakban még rejtve maradt.

– Sárkányok vagyunk. Sárkányemberek. A világod tele van hozzánk hasonlóval, alakváltóknak hívjuk magunkat. A génekkel együtt öröklődik ez az átok és nem szűnik meg soha. Az új alakváltók még nehezen uralják ezt, és gyakran csinálnak olyan őrültséget, mint amit Orange tett a minap – az érzelmek váltakoztak az arcán. A haragot gyűlölet, a gyűlöletet sajnálkozás váltotta. – Nem akart téged bántani, engem meg aztán végképp nem, de gondolj csak bele! Az egyik pillanatban még ő is csak egy fiatal, gyönyörű lány, mint te, a másikban pedig...

Újabb szünetet tartott. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait, közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Sikertelenül. Rájöttem, hogy egyszerűbb simán elfogadnom, amit mond nekem, mert ha sokat agyalok rajta, akkor biztosan becsavarodok.

– A helyiek ismerik a titkunkat, tudják, hogy nem eszünk emberhúst, sem hercegnőket. Segítenek a húgomat kordában tartani, amikor átváltozik...

– A húgod? – visszhangoztam döbbenten.

– Családi dolog, tudod, gének... Tehát, ahogy nem beszélnek a nyelvünkön, úgy nem látnak közöttünk különbséget. Teljesen egyformák vagyunk nekik.

– Akkor én miért láttam?

– Láttad? Azt hittem, csak hallottad...

– Orange pikkelyeit kéknek, a tiédet feketének látom – magyaráztam neki, közben szemügyre vettem a fogadót. A falai narancssárgák, a környékén narancsszínű rózsák hevertek. Apró bokraik szinte mindenfelé fellelhetőek voltak, amerre a szemeimmel elláttam.

Furcsán elgondolkodva nézett rám, zöld szemeiben tengernyi fájdalom. Aztán igyekezett összeszedni magát, nekem pedig újabb kérdés jutott eszembe, bár nem felejtettem el, hogy egyre máris kivédte a választ.

– Hol vagyunk most? – értetlenül nézett rám, mire igyekeztem érthetőbben fogalmazni. – Úgy értem, helyileg. Nem értem, milyen nyelven beszélnek az emberek, titeket viszont kristálytisztán...

– Európában, Magyarországon. Nagyon ősi, harcos nép volt. Mára már kevésbé az, de így is akadnak harcos szellemű emberek közöttük – mosolyodott el Hero. Látszott, hogy nagyon szeret itt élni, imádja a húgát, és növekedett bennem egy érzés – szavaival táplálta, egyre nagyobbra, de próbáltam tudomást sem venni róla.

– Hogyan gyógyultam meg ilyen hamar?

– Orange volt – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Amikor magához tért, és megtudta, mit tett, sírni kezdett.

Értetlenül bámultam rá. Ez nagyon kedves volt a lánytól, akinek elektromos botot nyomtam a hasához, de nem volt világos, hogyan segített ez rajtam.

– Nem értem...

– A sárkányok könnye gyógyító – tette hozzá Hero.

Zöld szemeit rajtam pihentette, tekintetében különös melegség, arcán kétségbeesés és bizonytalanság tükröződött. Tudtam, hogy nagyjából ismertette velem a létezésének történetét, és bár még sok volt a miért és még több a hogyan, de a beszélgetésünk végére értünk. Nem voltam biztos benne, hogy az időközben született elhatározásomat hangosan is kibírom mondani, ezért próbáltam húzni az időt.

– Hogy lehet, hogy én értelek benneteket?

Hero mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette. Számított erre a kérdésre, de nem örült neki. Igyekeztem a pánikot leküzdeni, de a gombóc a torkomban egyre csak nőtt. A szél feltámadt, meglebbentette a hajamat, és előrefújta a vállamra. Elszáradt rózsaszirmokat sodort előttünk a szél, hömpölygette néhány métert, majd a magasba emelve hirtelen magára hagyta, így a szirmok engedve a gravitáció erejének ernyedten hulltak vissza a földre.

– Miért van itt ennyire sok narancsszínű rózsa? – kérdeztem meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre.

Felnevetett mély hangján, mire borzongás futott végig rajtam.

– Ez a mi fogadónk, évezredek óta itt élünk – magyarázta a távolba meredve, mintha gondolatban visszautazott volna az időben. Erről újabb kérdés jutott az eszembe: vajon hány éves lehet igazából? Azonban tisztában voltam vele, hogy mielőtt újabb kérdésekre adna válaszokat, még nekem is felelnem kell az ő egyetlen kérdésére. – Az idők során rájöttünk, hogy a fiatal alakváltók nem szeretik ezt a virágot, sem az illatát, sem a színét. Zavarja őket, kábítja és felbosszantja, mindenesetre képtelenek a közelébe férkőzni ennek a helynek. Orange is csak emberi alakjában imádja ennyire, de amikor átváltozik képtelen megmaradni itt. Próbálunk vigyázni rá, de olykor nem lehet megfékezni.

– Mint akkor éjjel...

– Igen – felelte, majd visszatért egy korábbi témánkhoz. – És nem tudjuk, te miért értesz bennünket. A másik dolog még jobban meglepte a helyieket. Sokan irigyelnek téged most emiatt. Mindent megadnának, hogy beszélhessenek velünk, vagy lássák köztünk a különbséget. Akkor éjjel is összekevertek bennünket, azt hitték én vagyok Orange, ezért próbáltak lefogni. De te végig tudtad, ki vagyok... Igaz?

Bólintottam. Túl sok volt az információ, az agyam hadakozott, nem akarta tényként felfogni mindezt. Volt valami, amit mindenképpen tudni akartam, mielőtt elmondom, mit gondolok. Szemeimmel a fogadót figyeltem, mert képtelen voltam ránézni. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik már a gondolatra is, de tisztában kellett lennem, mire számítsak.

– Azért szeretnél maradásra bírni, mert jobban megértethetnéd magad a helyiekkel? – utáltam magam, amiért remegett a hangom. Sőt, nem csak a hangom, hanem szinte mindenem. A kocsonya hozzám képest atombiztos betonbunker volt.

Egy pillanatra néma csend feszült kettőnk között. Amikor beszélni kezdett, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Soha nem hittem, hogy létezhet olyan ember, mint te. Nem értem, miért történik ez velünk, így azt sem tudom, hogy miért érted a nyelvünket, és miért tudsz különbséget tenni közöttünk, amikor senki más nem – elém lépett, egyik kezét az állam alá tette, és gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, másik kezével hátrasimította vörös tincseimet. Nem húzta el ezután sem, hanem a nyakamnál pihentette, ujjával a tarkómat cirógatta. – Először eddigi életemben nem érzem a magányt. Tehát, hogy a kérdésedre válaszoljak... – szemei rám villantak, arcán huncut mosoly ragyogott fel. – ... egyáltalán nem azért szeretném, hogy maradj!

– Hát... – mosolyogtam rá vissza, közben szívem heves ritmusát próbáltam uralmam alatt tartani. – Hogy a kérdésedre válaszoljak: igen! Itt maradok veletek.

Izgatott boldogságom az arcán tükröződött. Elindultunk visszafelé, és ahogy éreztem kezét az enyém köré fonódni eufória szabadult fel bennem. Nem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a mostohaapámnak, amiért kihajított rozoga Fordjából egy sárkány karmaiba. Tudtam, hogy ennél nagyszerűbb dolog soha nem is történhetett volna velem, hiszen új életet kezdhetek tökéletesen tiszta lappal ezen a helyen, amelynek neve: Narancssárga rózsaszál.



vége

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Beni:)
Benina, ez gyönyörű, gratulálok.
Bámulatos, hány témában tudsz írni, gratulálok:)
Csodálatos lett.
Remélem, lesz folytatása.)
Gratulálok.
Imádtam:)
Axika

Névtelen írta...

Szia!
Én most kerültem először az oldaladra, de ez a történet fantasztikus! Én is nagyon remélem, hogy folytatni fogod. Bár nem tudok semmit a boszorkányfényről, mert nem találtam sehol ha hasonlít a Narancssárga rózsaszálhoz, a megjelenés után biztosan elolvasom!
Remélem azért ezt a történetet is mihamarabb folytatod!

Névtelen írta...

Szia Benina!
Ez az első történet amit elolvasok az oldaladon,és nagyon-nagyon tetszik,ezért valóságos függővé fogok válni.Nagyon tetszett.Remélem lesz folytatása.Jajj,annyira szuper,és ötletes.

Névtelen írta...

Szia!!! nagyon tetszik a töri!!! én is nagyon remélem h lesz folytatás mert egyszerűen nagyszerű!!!!! :D