BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. szeptember 18., péntek

Patthelyzet (9.-befejező rész)






– Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... – ebben eddig is biztos voltam, de akartam, hogy tudja, nem tetszik, ahogy kicsikarta belőlem a félig ígéretemet, ezért keserűen hozzátettem. –... akár belehalsz, akár nem.

Nem ijedt meg, dacos elszántsággal nézett a szemembe.

– Helyes! – vágta rá, de nem tűnt teljesen elégedettnek. Szerettem volna tudni, mire gondolhat ebben a pillanatban, hogy lássam, milyen módon tudnám meggyőzni a saját igazamról, zárt elméje azonban újra megtartotta magának a titkait. Már éppen témát akartam váltani, amikor megszólalt. – Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért?

– Hogy miért? – puhatolóztam, amikor már megint hiába próbálkoztam meghallani a gondolatait. Nem értettem... az agyam nem akarta megérteni, amit közölni próbált velem.

− Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te! – hadarta meglepően gyorsan.

Elakadt a lélegzetem. Miről beszél? Nem tudhat semmit! Megtiltottam mindenkinek, hogy bármit is elmondjanak arról. Nem ismertem senkit, aki ellenem szegült volna. Ám ekkor bevillant, az utóbbi napokban annyira el voltam foglalva Bella állapotával, hogy nem fókuszáltam sem Carlisle, sem a húgom gondolataira. Így visszagondolva már teljesen világos volt, hogy Alice titkolt előlem valamit. Ha én is jelen voltam, akkor rövid ideig tartózkodott abban a helyiségben, és egyfolytában az járt a fejében, hogy milyen alaposan gyártotta azokat az átkozott bizonyítékokat. Isteni szerencséje volt a húgomnak, hogy vadászni ment Jasperrel és Emmettel, mert ha ebben a pillanatban valahol a közelben lett volna, biztosan veszem a fáradtságot, hogy felkutassam, és végre valóra váltsam azt a beteges vágyálmom, amiben megfojtom őt.

Összeszorítottam a számat, nehogy véletlenül Bellára zúdítsam azt a dühöt, amit Alice-nak tartogattam. Biztos voltam benne, hogy már látja előre, amint nekitámadok. Mégis mit képzelt? Keresztbehúzza a számításaimat, miszerint Bellát önmagától és szerencsétlen – bár számomra nézve hízelgő – szerelmétől is megvédem. Igyekeztem nyugodtan lélegezni, nehogy Bella észrevegye robbanni készülő lelkiállapotomat. Arra azonban rájöhetett, hogy nem áll szándékomban felelni a képtelenségére, mivel folytatta a győzködésemet.

− Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén − magyarázta kissé szemrehányóan, bár némi könyörgést véltem hallani a hangjában. Majdnem felnevettem, annyira bájos volt, és más esetben bizonyára nem lettem volna képes ellenállni neki, de ebben a témában hajthatatlan voltam. Bella szelíden, mégis bosszús ránccal a homlokán folytatta. −, de logikusnak tűnik..., hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást.

Könnyebb volt így lehiggadnom, miközben a csacskaságait hallgattam. Elképzeltem, amint Bella próbál engem megvédeni valamitől, harciasan elém áll, törékeny vállait kihúzza és vékony lábait stabilan megveti a talajon. Akármilyen komoly témáról beszélt, mégis mulatságos volt elképzelnem ezt így. Azonban a jókedvem azonnal elpárolgott, ahogy bevillant egy másodpercre, ő miként gondolja ezt. Szavainak szó szerinti jelentése közel sem volt mulatságos, inkább kétségbeejtő, de nem tehetett róla. Alice viszont annál inkább, amiért még felelnie kell előttem.

– De hát te megmentettél engem – mutattam rá, de nem voltam benne biztos, hogy érti.

Bármilyen értelemben érthette, több alkalom volt, amit végigsorolhattam volna neki, de elegendő volt csupán az elsőre emlékeznem. Az első és legjelentőségteljesebb pillanat, amikor megmentett a bennem élő szörnyetegtől a puszta létezésével, és vérének különleges illatával. Többet tett értem, mint amit én akár az örökkévalóság alatt viszonozni tudnék.

– Nem lehetek mindig Loise Lane – makacskodott, látszott, hogy fogalma sincs róla, mit tett értem. – Néha én is szeretnék Superman lenni!

Elképzeltem, ahogy Superman szerelésében megjelenik előttem... Abban a testre feszülő szerelésben bizonyára még kívánatosabb lett volna... Ő azonban sajnos nem a ruháját irigyelte, és kiábrándító, de én sem voltam szuperhős. Bellának fogalma sem volt a szerencséjéről, és nem engedte, hogy rávezessem.

– Nem tudod, hogy mit kívánsz! – jegyeztem meg csöndesen, de a képzeletemben szuperhős szerelésben pompázó Bella gyöngédséget varázsolt a hangomba, pedig erélyesnek kellett volna mutatkoznom.

– De igen, azt hiszem, tudom – jelentette ki olyan elszántsággal, mintha valóban tudna bármit. Vajon Alice mennyit fecsegett ki, amiről tudta, hogy ellenezném. Soha többé nem hagyom őket kettesben...

− Bella, hidd el, nem tudhatod! – fakadtam ki elkeseredett-dühösen. Fogalma sincs, mennyi szenvedéssel jár, hogy magamba szívjam minden percben az illatát, mindamellett, hogy boldogság vele lennem. Kettős érzelem, olyan bonyolult, hogy ebbe egy ember biztosan belezavarodott volna. – Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne.

− Bánod, hogy Carlisle megmentett téged? – kérdezte, mintha teljesen ugyanaz a helyzet állna fenn az ő esetében is, pedig teljesen más... új képlet állt elő, még Carlisle sem tudott felidézni hasonlót.

− Nem, nem bánom – vágtam rá azonnal. Bár voltak olyan pillanataim, amikor a legszívesebben visszafordítottam volna az idő végtelen kerekét, hogy megállítsam akkor Carlisle-t, de mégis örültem – bár ez nem a megfelelő szó rá –, hogy megtörtént. De Bellával nem tenném meg ezt. Soha. Ha belepusztulok majd egyszer az elvesztésébe, akkor sem. Jobbat érdemel, hiszen ő annyira törékeny, annyira... jó. – De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről.

− Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! – erejéhez képest már hangosan beszélt, nekem pedig újra beindult a Bella-védő processzorom az agyam hátsó részében, hogy álljak le... állítsam le, mielőtt valami bajt okoz magának.

Ránéztem összeszorult valami a mellkasomban. A szemeiben ugyanazt a dühös kétségbeesést láttam, amit magamban éreztem. Szerettem, jobban semmint meg bírnám ezt tenni vele.

− Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled! – suttogtam őszintén, fájdalmasan.

− Miért nem? − kérdezte, rekedt hangja újra figyelmeztetett, hogy ő még törékenyebb, mint általában. − Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na, mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.

A semmiség, ahogy ő nevezte, azért lényegesen túlzás volt. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy vérének illata átjárjon, megtapadjon a nyelvem hátulján, végig a torkomon. A kellemes érzéssel, ami ilyenkor átjárt egy időben támadt fel a forró fájdalom, erről pedig eszembe jutott valami. Ha Alice beszélt a három napról, akkor valószínűleg beszélt minden másról is, amit ezzel kapcsolatban tabunak nyilvánítottam.

– És a fájdalom? – kérdeztem szinte nekitámadva, de azonnal megbántam.

Bár az arcán egyetlen izom sem rezdült, szemeiben láttam a fájdalmat, láttam, hogy emlékszik minden egyes pillanatra a Jamesszel való találkozásból. Gyűlöltem magam, amiért ilyen szörnyű emlékeket hordoz magában énmiattam. Szerettem volna, ha elfelejt mindent... engem is.

− Ez hadd legyen az én gondom − mondta, s igyekezett közönyösnek mutatkozni. Hangja remegett, szemeiben rettegés és elszántság. − Meg tudok birkózni vele.

Eszembe jutott a listám, amit róla vezettem a fejemben. A bátorság volt a második a jóság mögött szorosan.

− A bátorság egy ponton túl már őrültség! – jegyeztem meg, de ő lazán vállat vont, amennyire fájdalmai engedték.

− Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!

Ha lehetséges lett volna, akkor most még jobban elsápadok a dühtől. Alice tehát mindenről részletesen beszámolt neki. Az ujjaim között már szinte éreztem, ahogy összeroppannak Alice csontjai. Ettől kicsit jobban éreztem magam, és kijátszottam az adu ászomat ezzel a témával kapcsolatban. Ha a józan eszére nem is tudok hatni, akkor csak egy dolog van, ami miatt megváltoztatná a döntését. Sápadt arcbőre újabb jelzés volt, hogy igyekeznem kell rövidre zárni ezt a témát.

– Na és Charlie? Renée? – kérdeztem, és láttam rajta, hogy KO-val győztem. A meccset megnyertem, de a háború még hosszú lesz.

Figyeltem, ahogy az érzelmek végigvonulnak az arcán, a szemeiben... Gyötrődött, hiszen szerette a szüleit, szeretett emberként élni. Nem engedhettem, hogy miattam megváltozzon ez az érzelem benne. Elszigetelten élni, csak mert egy vámpírba szerelmes. Vagy csak éppen azt hiszi, hogy szerelmes. Megvédem minden létező veszélyforrástól a világon... köztük magamtól és önmagától is.

− Figyelj, igazából ez sem számít − a szemembe nézett, úgy válaszolt, de mint mindig, ezúttal is pocsékul hazudott. − Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.

− Pontosan! − kaptam a szavain azonnal. Megszeppenve nézett rám, én pedig keményen fúrtam a tekintetemet az övébe. – És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled!

− Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam!

– De te meg fogsz gyógyulni! – ellenkeztem vele elkeseredetten. Nem értettem, nem fért a fejembe, miért nem látja a szerencséjét. Örülnie kellett volna, hogy sikerült megtennem, de ő a legkevésbé tűnt hálásnak ebben a pillanatban. Leginkább... csalódottnak.

− Nem − szólalt meg egy percnyi csönd után halkan. − Nem fogok.

− Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás... – védekeztem a szavai ellen, pedig nem vádoltak, csupán egyszerű megállapítások voltak.

−Tévedsz! − folytatta a kínzásomat. − Meg fogok halni.

Csöndes mondat volt, szinte alig hallható, mégis mintha robaj lett volna, fájt a füleimnek ezt hallanom.

− Ugyan már, Bella! − horkantam fel ingerülten, hogy leplezzem a kétségbeesett félelmet a hangomban. − Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.

− Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni! – kíméletlen volt, kínzott a gyöngédség, ahogy erről beszélt. Nem lenne szabad ilyen szelídnek lennie. A halála gondolata is felforgatta körülöttem a világot. Már most sötétnek, kietlennek tűnt minden, pedig itt ragyogott előttem, és azért könyörgött, hogy velem maradhasson az öröklétig. Bele kell őrülni!!

Ujjaimmal a halántékomat kezdtem masszírozni, hátha könnyebben látom a dolgokat, ha nem kell elmerülnöm csokoládészínű szemeibe, melyek továbbra is kétségbeesett könyörgéssel fürkésztek.

− Ez a dolgok rendje – jelentettem ki végül, de továbbra is lehunyva tartottam a szemeimet. Egyfolytában megjelent Alice víziója, amiben Bellát halottnak látta. Riadtan hadartam az elméletemet. – És ez is kell, hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem!

Olyan hang tört fel belőle, amit eddig nem hallottam soha. Leginkább egy felháborodott horkantáshoz hasonlított, ezért ránéztem, hogy megtudjam, mi váltotta ki belőle ezt a különös hangot.

− Miket beszélsz?! – nézett rám hitetlenkedve. – Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!

Különös eszmefuttatás volt, és csöppet sem reális. Agyának ködös furcsasága, amivel nem bírt meggyőzni.

– De én nem vagyok lottó főnyeremény! – nyögtem fel fáradtan. Nem érti, amit beszélek, nem érti, miért nem tehetem.

− Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy – mutatott rá, mintha ez magától értetődő lett volna.

A plafonra irányítottam a tekintetem, jelezve nemtetszésem. Badarság.

− Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész! – jelentettem ki határozottan, bár tisztában voltam vele, hogy korán sincs lezárva ez a téma.

Nem tévedtem...

− Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem − jelentette ki, és szinte láttam magam előtt, hogy ha módjában állna, akkor durcásan dobbantana apró lábával, mint egy kisgyerek. Következő szavaiban azonban semmi tréfásat nem találtam. − Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek.

Láttam magam a szemében. Szemeim elsötétültek a haragtól, arcomon elszánt kifejezés, ajkaim egyetlen vonallá préselődtek, úgy szűrtem a fogaim közt a választ.

– Alice nem meri megtenni.

Pontosabban talán megtenné, de amint visszatér a vadászatból, lesz vele egy komoly beszélgetésem, ami után valószínűleg még a gondolattól is irtózni fog, hogy Bella vérét ontsa. És akkor még örülhet, ha csak társalogni fogunk.

– Alice már látta, hogy így lesz, igaz? − kérdezte éleslátóan, én pedig közben igyekeztem lenyelni a haragomat, de legalábbis félretenni, míg a megfelelő személlyel állok szemben. − Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor.

− Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be – ismételtelgettem akaratosan, mintha attól igazabbak lennének a szavaim.

Tudtam, hogy nagy a valószínűsége Alice víziójának, mégis hittem, hogy megtaláltam az arany középutat. Muszáj volt, hogy így legyen... Nem engedem, hogy megtörténjen. Soha!

− Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak! – vágott vissza, mire keményen a szemeibe néztem.

Arra számítottam, hogy egy idő után elfárad, hiszen még benne voltak az altató utóhatásai, de Bella barna szemei elmerültek az enyémben, még csak nem is pislantott. Hosszú ideig kitartott, de minket ebben nem lehetett felülmúlni. Mégis változott valami. Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy elhatároztam magam. Nem Bellára voltam mérges, ez nyilvánvaló, hanem a húgomra, méghozzá annyira, mint még soha az ismeretségünk során. Bella pedig Bella marad. Az n Bellám... és nem azért, mert én akarom, hanem azért, mert ő ragaszkodik hozzá.

Éreztem, ahogy a feszült dühöt sikerül a háttérbe generálnom, hogy úgy viselkedjek Bellával, ahogy megérdemli... amennyire tőlem telik: gyöngéden.

– Szóval akkor most mi van? – kérdezte, letaglózott a naivitása, emiatt kitört belőlem a nevetés.

– Alighanem ezt hívják patthelyzetnek – feleltem, mire hangosan felsóhajtott.

Szívverése felgyorsult – bizonyára fájdalommal járt ez a sóhaj –, és a saturáció is leesett a kritikus százalék alá. Tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor feljajdult.

– Aú!

– Rosszul vagy? – kérdeztem azonnal, bár sejtettem, mit fog válaszolni.

– Dehogyis, jól vagyok – felelte túl gyorsan. Tudtam, nem szereti mutatni a gyengeségét, ezért a nővérhívó gombja után kezdtem kutakodni.

– Nem hiszek neked – nem tudtam elrejteni a gyöngédséget a hangomban. Magamra vállaltam azt, amire ő nem volt képes: vigyázni saját magára.

– Nem akarok újra elaludni – suttogta könyörgőn.

− Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked – nyugtattam lágyan, pedig csupán a saját gyávaságomat igyekeztem befedni az ő állapotával.

Nem akartam erről a témáról beszélgetni vele, egyszerűen csak boldog voltam, hogy él. Szinte lehetetlent tettem vele, és annyira büszke voltam magamra, amiért sikerült őt megmentenem a haláltól vagy attól, ami még annál is rosszabb. Ő pedig éppen emiatt haragudott meg rám, és szövetségre lépett a húgommal ellenem. Téboly!

− Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! – nógatott elszántan és a kitartása újabb mosolyt csalt az arcomra.

− Ügyes próbálkozás!

– Ne! – kért még utolsó szárnycsapásként, de nem figyeltem rá, és megnyomtam a gombot.

− Igen? − szólalt meg azonnal a csöppet sem kedves éjszakás nővér minden kedvességtől mentesen.

− Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító – magyaráztam neki csöndesen, de jól érthetően, s már hallottam is negatív gondolatait, amiben éppen azért dohog, mert a mai fiataloknak olyan alacsony a fájdalomtűrő képességük. Újra feltámadt bennem a vágy, hogy megvédjem Bellát ezektől a gondolatoktól. Éppen azon elmélkedtem, hogy talán szembesíthetném ezekkel a sérülésekkel ezt a robotszerű ápolónőt, hogy megértse, miért van szükség a fájdalomcsillapításra, amikor úgy döntött, hogy mégsem ő fogja beadni.

– Küldöm az ápolónőt – morogta a mikrofonba, én pedig némileg megkönnyebbültem.

Azt az ápolónőt akarta beküldeni, aki segített Renée-nek visszatalálni a kórterembe. Ő nem volt annyira morózus, mint ez a másik, csupán azért haragudott, amiért olyan sok időt töltök Bellával. Meg is értette, de jobban szerette volna, ha több pihenési időt hagyok neki. Talán ebben igaza volt...

– Nem fogom bevenni! – makacskodott tovább Bella, és újra láttam a rémületet barna szemeiben.

− Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit – jegyeztem meg az ágya melletti állványon függő infúziós palackra mutatva, melyből egyetlen hosszú cső vezetett Bella karjába.

Hiába igyekeztem lazán kezelni a dolgokat, mégis hallottam, ahogy szíve rémült iramra vált, szemei pedig olyan rémületről árulkodtak, amit sehogy sem értettem. Beszélni kezdtem hozzá újra, mintha egy kisgyereknek magyaráznék, bár Bella semmilyen szempontból nem emlékeztetett egy kisgyerekre.

− Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? – kérdeztem, aztán megnyugtattam abból a szempontból, ami szerintem a számára legfélelmetesebb lehetett. – Több tűt már nem fognak beléd szúrni.

− Nem a tűktől félek − motyogta, mire értetlenül meredtem rá. − Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem!

Attól félt, hogy itt hagyom. Kellemes bizsergés járta át a szívem környékét. Az én Bellám! Nem számított a megszámlálhatatlan sérülés, amit James okozott neki, nem érdekelte, hogy mennyi tűt döfnek még a testébe. Csupán arra vágyott, hogy mellette maradjak.

Elmosolyodtam ettől a végtelen és naiv kedvességtől. Óvatosan a két tenyerem közé fogtam törékeny arcát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem forró leheletét az arcomon.

− Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz – ígértem gyöngéden.

Mosolyom az ő arcán tükröződött, még így is gyönyörű volt, a rengeteg horzsolás ellenére.

− Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz! – jegyezte meg, félig ugratva, félig pedig halálosan komolyan.

Lezseren vállat vontam.

– Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem – idéztem az anyjával való beszélgetésből, mire hitetlenkedve meredt rám.

− Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van – rótt meg, és feltűnt, már megint úgy beszélt, mint egy szülő, és nem úgy, mint egy gyerek.

Ez a gyönyörű az emberi lényekben − feleltem csúfondáros mosollyal ajkamon. − Hogy változnak.

− Ne tartsd vissza a lélegzetedet! – figyelmeztetett, mire felnevettem.

"Nocsak, milyen jókedvük lett hirtelen... Azért nem kellett volna ilyen sokáig várni ezzel a fájdalomcsillapítóval!" – az ápolónő szurkálódásai sem zavartak már. Semmi nem számított, csak Bella mosolya.

– Bocsánat, egy pillanatra! – mordult rám az ápolónő, mire félrehúzódtam és a falnak támaszkodtam.

A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, közben Bellát figyeltem. Pontosabban viszonoztam a pillantását, mert pislogás nélkül nézett engem. Mintha valóban attól félne, hogy amint lehunyja a szemét, én eltűnök. Higgadtan néztem rá, túlcsordulva az iránta érzett szerelemmel.

− Így ni, meg is vagyunk, drágám – mondta negédes hangot megütve a nővér, én pedig megkönnyebbültem, hogy a gondolataiban tartotta a bosszankodását rám vonatkozólag. Az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. − Mindjárt jobban fogod érezni magad.

– Köszönöm – mormolta Bella, de még az ápolónő is észrevette, hogy nem túl hálás az újabb könnyű elalvás miatt.

– Ez majd megteszi a hatását – nyugtatgatta tovább az ápolónő, félreértelmezve az ellenségességet Bella hangjában.

"Remélem, most már hagyod nyugodtan pihenni. Eddig is túl sokáig hagytam, hogy felzaklasd!" – gondolta magában, de láttam, hogy nem Belláért aggódik, csupán egy nyugodt éjszakát szeretne. Hát rajtam nem fog múlni. Tudtam, hogy Renée hamarosan visszatér. Akkor akartam én is elmenni a szállodai szobánkba, ahol Carlisle várta Bella felépülését. Mégsem lehettem hosszú napokig szülői felügyelet nélkül egy ilyen nagyvárosban, és mivel Alice is nagyon megszerette Bellát, ezért ő is maradhatott. Amint Renée megérkezik, azonnal ellenőrzöm, hazaért-e már a húgom a vadászatból.

Odasimítottam az arcomat Belláéhoz, megrebbent egy pillanatra.

– Maradj itt! – követelte gyöngén, szemeit nem bírta nyitva tartani, gyorsan hatott az altató.

− Itt maradok – ígértem lágyan, aztán minden szavamat alaposan megválogatva folytattam. − Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked.

Hiába volt félig kábított állapotban, mégis észrevette a különbséget.

– A kettő nem ugyanaz – mutatott rá álmosan, mire csöndesen felnevettem.

− Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk! – javasoltam, ő pedig megajándékozott egy újabb halovány mosollyal.

– Rendben... – lehelte, én pedig a füléhez hajoltam, hogy hallhasson engem útban oda, ahová soha nem tudom követni.

– Szeretlek! – vallottam meg.

– Én is – súgta vissza, mire újból felnevettem, óvatosan, nehogy felriasszam.

– Tudom – mondtam némi keserűséggel, hiszen, ha nincs ez a szerelem, amit irántam érzett, akkor most nem feküdne tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva. Soha nem fogom ezt megbocsájtani magamnak, de úgy tűnt, hogy ő már régen megtette ezt helyettem is.

Felém fordította a fejét, nem tudtam, mit akar, de az ajkai hívogatóbbak voltak, mint valaha. Lágy csókot leheltem rá, de abbahagytam, mielőtt belelovallhattam volna magam.

– Kösz – sóhajtotta, mire a szemeim az égnek emeltem. Ilyen dologért köszönetet mondani...

– Szívesen, máskor is – ugrattam, de már távol járhatott, mert nem reagált.

Elszundított egy pillanatra, de hallottam a légzésén, hogy még nem alszik mélyen. Gyönyörködtem az arcában, ahol egyetlen centiméternyi terültet sem volt mentes a horzsolásoktól, mégis láttam azt a bájt, amit annyira szerettem benne.

– Edward? – szólalt meg váratlanul újra.

– Igen?

Talán csak arra volt kíváncsi, valóban itt maradok-e.

– Én Alice-ra fogadok! – lehelte, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem.

– Aludj csak! Majd hazárdírozhatsz, ha felépültél – ígértem neki, de hallottam szabályos szívverését, egyenletes légzését, és tudtam, hogy már valóban mélyen elaludt.

Két óra múlva megérkezett Renée Phil társaságában. Úgy tűnt a férfi jó hatással van Renée-re, aki sokkal higgadtabbnak és összeszedettebbnek látszott, mint az elmúlt néhány napban bármikor. Régi ismerősként üdvözölt, éreztem, hogy teljesen elfogadott engem Bella első igazi nagy szerelmeként, amivel beloptam magam a szívébe. Phil udvarias tartózkodással köszöntött, igazából nem nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, csak az számított, hogy Renée-vel minden rendben legyen. És mivel Bella a javulás útjára lépett, mindenki boldog volt.

Nekem azonban még volt egy elintézetlen ügyem. Könnyű volt kimentenem magam, hiszen napok óta az idő lehetséges nagy részében Bella ágya mellett rostokoltam. Renée kifejezetten örült, amikor közöltem, hogy hazamennék letusolni és átöltözni.

Már a kórház ajtajában jártam, amikor rezegni kezdett a telefonom. Mire felpattintottam, már abbahagyta, csak egy üzenet volt.

– "Az erdőben várlak!"

Alice.

Az itteni erdő körülbelül húszpercnyire lehetett a kórháztól, nekem öt percembe került odaérnem. A nap már lenyugodott a távoli, kietlen látómező mögött, átadva helyét a sötét éjszakának, mely fekete lepelként borult Phoenix száraz, forró városára.

Bevágtattam a sűrűbe, tudtam, hogy a húgom valahol ott van a közelben, ezért minden energiámmal rá fókuszáltam. Megkönnyítette a dolgomat, pedig bizonyára tudta, miért keresem.

"Itt vagyok!" – hallottam meg a gondolatait a következő facsoport mögül.

Egy fa előtt állt néhány lépésnyire, megszaporáztam a lépteimet, hogy megragadjam karcsú, törékenynek ható nyakát. Végre látni akartam, hogy belátja, ezúttal túl messzire ment, átlépte azt a határt, amit eddig is túlságosan széles ívre kerítettem neki. Sajnálkozva nézett rám, már majdnem elértem, amikor megláttam a fejében, hogy miért nem menekül. Látta előre. Látta, hogy ezúttal komolyan elhatároztam, hogy bántani fogom, de nem akart harcolni velem.

Csalódottságomban ordítottam, már hallottam, hogy kit hívott segítségnek. Jasper azelőtt rontott rám, mielőtt a húgom nyakát elérhettem volna, a fáról pedig Carlisle ugrott nekem. Küzdöttem ellenük, de közben le nem vettem Alice-ről a szemeimet.

– Ne merészeld! – ordítottam neki. – A közelébe ne merj menni, Alice! Nem teheted! Ő az én sorsom, nem a tied!

– Ő is akarja! – makacskodott konokul, mire újabb hörgés hagyta el a mellkasomat.

– Neem! – kiabáltam, és már igazán dühös voltam.

Carlisle fogta az egyik karomat, Jasper a másikat, én pedig minden létező erőmmel igyekeztem szabadulni, hogy igazán móresre tanítsam a minden lében kanál húgomat.

– Nem dönthetsz helyette! – magyarázta Alice kétségbeesetten. – Az ő élete, az ő döntése.

– Alice, nem hiszem, hogy tovább kellene ebben az állapotában ingerelned! – jegyezte meg Carlisle, miközben két karjával igyekezett féken tartani.

"Edward, nem hiszem, hogy igazán ez lenne a helyes megoldás. Nem akarod bántani Alice-t!" – szuggerálta felém a gondolatait az apám, de ezúttal erősebben fókuszáltam, hogy kizárjam őt. Jaspernek persze csak egy dolog járt a fejében: "Nem engedem, hogy bántsd!"

– Alice!! Nem ítélhetjük erre az életre, jobbat érdemel! – próbáltam lehiggadni, láttam a fejében, hogy ez az egyetlen módja, hogy meggyőzzem. A józan eszére kellett hatnom. Az egyetlen, amit soha senkinek nem kívántunk volna, az a mi létezési formánk.

– De ez így nem vezet sehová, Edward! – esdeklett Alice, és intett Jaspernek hogy elengedhet. – Nem látom tisztán, mi történik, te is tudod, de abban biztos vagyok, hogy nem jó felé haladtok!

– Nem a te dolgod!

– De igen, az enyém is!– vágott vissza, most már ő is dühös volt. – Én is szeretem őt...

– De nem úgy, ahogy én! Te sem dönthetsz helyette!

– Ennek a vitának semmi értelme – jegyezte meg Jasper, aki igyekezett úgy helyezkedni, hogy Alice és közém kerüljön. Már fölösleges volt.

Alice fejében nem lehetett haragot tartani. De a szavát akartam. Ezúttal nem elégedtem meg félszavakkal, félígéretekkel, ki kellett mondania.

– Még gondolnod sem szabad rá!

Egy pillanatig dacosan nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy nem akart rosszat, láttam, hogy csupán engem féltett az előttem álló időtől, amikor Bella huszonnégyórás kísértésként lesz mellettem.

– Fájni fog neked! Boldogtalanná teszed őt is a szenvedéseddel – jósolta Alice, de csak megérzés volt, egyetlen látomása sem támasztotta alá. Ezzel ő is tisztában volt, mert végül Carlisle legnagyobb örömére, fejet hajtott az akaratom előtt. – Rendben... Bár nem értek egyet, azért a szavamat adom, hogy nem fogom megtenni. Neked kéne...

– Boldog leszek – ígértem csúfondáros fél mosollyal ajkamon. – Mert mellettem lesz!








24 megjegyzés:

MoOa írta...

wow. nahát.megint letaglóztál.A tehetséged magával ragadó, és irigylésre méltó. Köszönöm az olvasás élményt, és ezt nem csak erre a bejegyzésre értem, hanem az összes műved minden részére. Fantasztikus vagy, ahogy ezt már jó néhányszor elmondtam, Hűséges olvasód vagyok, és őszinte rajongód.
Köszönöm!

Ui: végre első lehetek:)

Gaby írta...

OMG! Ez fantasztikus lett! Annyira jó író vagy! (L)

benina írta...

Kedves Moa!
Nagyon köszönöm, bár nem érzem megérdemeltnek a rajongásod! Viszont nagyon jólesik :D

Gaby! Örülök, hogy tetszett!! :D:D
Köszönöm :$:)

babybogyó írta...

Hát benina ismét egy újabb csodát adtál nekünk :) köszönöm.Fantasztikus volt ez a rész, talán ha szabad ilyet mondanom ez volt az eddigi legjobb.Egy olyan eseményt is soron követhettünk ami nem szerepelt a könyvben.Nekem ez lesz a kedvencem azt hiszem :D
Örömömre szolgál hogy olvashatom az írásaidat.
Várom a folytatást.

Babybogyó :)

Vikky írta...

Váóóó, ez nem semmi rész volt! *-* Kedvenc! :D Ez valami eszméletlen lett! Gratulálok, nagyon ügyes vagy!

benina írta...

Babybogyó!
Örülök, hogy tetszett! :D Köszönöm, hogy figyelemmel követed minden részemet :D

Vikky!
Köszönöm szépen:D Örömmel írtam ezt a részt, nekem is tetszett, talán ezért sikeredett olyanra, hogy többeteknek kiemelten tetszik :D
Puszi:D

Névtelen írta...

Beni, ez ismét szuper lett! Már kifogytam a szavakból, hogy hogy dicsérjelek, így csak egyszerűen: köszönöm. És azt is, hogy folytatod a többi részt...már alig várom :-)
Reeka

Jinx78 írta...

Nagyon jól írsz! Gratulálok! További sok sikert és sok olvasót!

benina írta...

Reeka! Nagyon köszi :D:D És nekem elég, ha annyit mondasz, élvezet olvasni, örömet okoz, és akkor én is boldog leszek és mindenki happy :D:D

Jinx78!
Naggyon köszönöm :D:D

kingus írta...

Uhh Benina! ez fantasztikus volt!Annyira szeretem olvasni azt amit irsz és ahogy irod!Nagyon nagy örömet szerzel ilyenkor!
Köszönöm.
Kinga

gerti írta...

Szia Benina!
nagyon jó lett a folytatás :) Az tetszik a legjobban, hogy Edward gondolatain kívül sokkal többet írsz a többi szereplőről is. Ez tök jó. Kösz az élményt. remélem van még energiád írni, mert nagyon szeretjük olvasni.

Nessie írta...

Ez a rész tényleg kiemelkedően jóra sikeredett, megérte rá várni:)
Nekem is tetszik,h egy kicsit szabadabban gondolkodsz és eddig ismeretlen jelenetekkel színesíted a történetet, bár ennek a résznek igazi érdeme, ahogyan Edward gondolatait írod le. Ilyen jól csak maga Edward (vagy legalábbis mindenképpen egy vámpír) fogalmazhatta volna meg,h miért nem akarná Bellát átváltoztatni, és ezt Te nemcsak,h hitelesen láttatod, de varázslatosan megfogalmazva tárod elénk ezeket a gondolatokat és érzéseket. Ennél a résznél is érezni a már jól kiforrott stílusod, amit annyira szeretek olvasni. Gartulálok, fantasztikus lett!
pussy:
Nessie

Névtelen írta...

Nagyon jó lett! Nem is jó hanem nagyszerű vagy még annál is jobb!:D
Mikor lesz kész a kövi? Remélem hamar,mert nagyon várom!:)
Ja és a Jacob and Bella képedet nem bírom nagyban megjeleníteni.:( Szented miért nem?
Üdv:Rita

Névtelen írta...

Hát igazából szavakat sem tudok már találni amivel a tehetségedet, fantáziádat, írói tehetségedet jellemezhetném. Újra és újra csak azt tudom írni, hogy elvarázsolnak a szavaid, remegő gyomorral, összeszorult szívvel szinte lélegzet nélkül olvasom írásaid.Nagyon várom a többit, mindennap fellépek az oldalaidra (mindre!), mert még látni is jó őket. Örülök neked! Zsófi

benina írta...

Kinga, köszönöm :)

Gerti, energiám van, éppen csak időm nincsen túl sok :D

Nessie, talán egy vámpír lelke reinkalnálódott belém ;) Köszönöm a kommented most is :D

Szia Rita, megvallom, fogalmam sincs :D A chatbe keresd Peetet, ő biztosan meg tudja mondani :D

Zsófi, aranyos vagy, és jólesik, amit írsz, köszönöm szépen :D

Névtelen írta...

Benina!
Ez a rész nagyon jó volt, főleg a vége tetszett igazán.Nagyon fantáziadúsra sikeredett...Gratulálok!!!
Biu

Jenny írta...

Hát tényleg hihetetlen vagy Benina!Imádom minden sorodat!!Üdv Jenny

Névtelen írta...

szia!iszonyúhólett....ha nem zengek majd örömódákat az csak azért elsz(a késöbbi komikban)mert nem tudok mit irni:)mert tök jól irsz...télleg ez nekem annyira nem szokott)::)de am ...ha nem tetszene akkor nyilván nem olvastam volna el az összeset eddig:):)szóval:) a kérdésem:mikor lesz a következö??????? már nagyon várom:)remélem minél elöbb:):)

üdv:egy halk olvasó

Névtelen írta...

szia:)bocsi nemtok irni:D de az elején:isonyújólett-et akartam irni!!:D:D

pepe írta...

Drága Benina ! Jó,hogy végre van időm írni,mert már nagyon kikivánkozik belőlem a csodálat! Isteni jó ez a rész is,ittam minden szavát, teljesen magával ragadott! Fantasztikusan megformálod Edward gondolatait,és külön ék, hogy olvashatunk olyan történéseket is, amit csak jelnítesz meg nekünk ! Sok sok tisztelettel és szeretettel:pepe

Evcsyke írta...

Szia Benina! Nagyon klassz vagy, imádom ahogyan írsz...Egyszerűen...fúúúú
És tök jó lett ez a rész is!! Gratu!!!:D:D:D:D:D:D
*bírtam az alice vs. edward fight-ot!!*:P:P
pusszy

Névtelen írta...

hú ez ismét király volt, főleg az alice edward szópárbaj.
abba ne merd hagyni, mert felkereslek ... :)

pusz Léna

babybogyó írta...

Hali!
Mikor melyiken lesz frisselés???Már mind a 3 könyvet szeretném olvasni :) mert olyan jó!!!!!

Névtelen írta...

hali:D:D

mikorlesz a folytatás??:D