BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2010. március 10., szerda

Niki anyukájának kívánok ezzel a résszel Boldog születésnapot!!! :)







Bűnbánat

Egész eddigi életem legnehezebb csatáját vívtam. A félelem fekete ürege apró lyukon keresztül szippantott magába, és visszafelé már nem bírtam áttuszkolni magam. Talán azért, mert nem is akartam. A megérdemelt szenvedés várt rám, ha nem bocsájt meg nekem.

Gyötrődve pillantottam le rá, a nap folyamán először aludt zavartalanul, nyugodtan. Charlie a földszinten várta hajnaltól, hátha valami hang szűrődik ki a szobából, ami bizonyítja az ébredést. Nem volt benne biztos, hogy normális ennyit aludni, és ebben kivételesen egyet is értettem vele.

Már egészen besötétedett, mikor nem bírtam tovább. A mobilért nyúltam, benyomtam az egyetlen számot, ami kapcsolt az egyetlen személyhez, aki ebben a pillanatban megnyugtathat. Természetesen várta a hívásomat.

– Mit szeretnél tudni, Edward? – csiripelte Alice a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja Jaspernek.

Mindig túlságosan sokat aggodalmaskodom, ha Belláról van szó, legalábbis a húgom szerint. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az önelégült "ugye megmondtam" hangját.

– Nincs benne a varázsgömbödben, Alice, hogy mit akarok kérdezni? – érdeklődtem gúnyosan.

– Annyi kérdés kavarog előttem, hogy nem tudom, melyikre szeretnél először választ kapni – vágott vissza sértődötten.

Elmosolyodtam. Ebből a hangnemből tudtam, hogy felhúzta az orrát.

Bella megmozdult álmában, mire annyira lehalkítottam a hangomat, hogy az ő füle ne érzékelje.

– Egy kérdés azért kiemelkedik a többi közül – folytatta Alice, én pedig kíváncsian hallgattam. Nem tudtam volna rangsorolni a bennem örvénylő kérdések folyamát. Alice hetykén szólalt meg újra. – Eláruljam, megbocsájt-e neked Bella?

Nagyon nyeltem. Valóban ez volt a legégetőbb kérdésem. Ellenálltam a kísértésnek, tudtam, hogy minden csak Bella döntésén múlik, így Alice-nak csupán sejtései lehetnek. Ráadásul sürgetőbbnek tűnt a másik dolog, ami miatt eredetileg kerestem az én szemtelen testvéremet.

– Igazából az érdekelt, hogy mikor ébred föl végre – mormoltam rosszkedvűen a kagylóba.

– Oh – nyögte csalódottan Alice, majd csettintett egyet a nyelvével. – Nem kell aggódnod. Nagyon kimerült, ezért alszik ilyen sokat.

– Mennyi, Alice?

– Öt percen belül nyitja ki először a szemét – felelte fojtott hangon, mintha remekül mulatna valamin.

Nem akartam tudni, mit árult el neki az egyik víziója, ezért gyorsan összekattintottam a telefont.

Öt perc. Rémesen hosszúnak tűnt, pedig már több órája figyeltem őt. Persze ebből sosem volt elég. Csak nézni, ahogy alszik. Valahol egy olyan világban, ahová nekem nem volt bejárásom.

Valóban ezt akarta? Csatlakozni az alvásmentes világhoz, amihez én tartoztam, csak azért, hogy mellettem maradhasson? Csábítóbb volt ez az ötlet, és én jobban vágyódtam erre, mint amennyire illő lett volna. Biztos voltam benne, hogy Bella előbb-utóbb megbánná, ha átváltozna olyanná, mint én vagyok. Különösen, ha az elején gyakran hibázna. Szerettem volna rávenni, hogy maradjon meg annak ami! Egy illatozó, piruló, gyönyörű, hús-vér nőnek, akinek a szívverését bárhol, bármilyen távolságban felismerném.

Ahogy figyeltem álmában elefántcsontszín bőrét, lágyan ívelő szemöldökét, érzékien duzzadó ajkait, elhatároztam, hogy ha kell, lehozom neki a csillagokat az égből, csak meggyőzzem az igazamról. Talán tényleg szeret annyira, hogy hallgasson rám.

Mély levegőt vettem, a szomjúság égette a torkomat, mintha olajat gurítottam volna le, amit aztán egy gyufával lángra is lobbantottam. Cseppet sem bántam. A szomjúság, mint érzet megszűnt, amikor Bella mellett voltam. Azok a borzalmas hónapok nélküle...

A bosszúszomjas október, amikor minden elkeseredett fájdalmammal eredtem Viktória nyomába. A kiábrándító november, amikor Texasban rádöbbentem, hogy az az átkozott nőstény kicselezett engem, és két állammal korábban meglógott előlem. A tehetetlenség decemberben, amikor Tanyaéknál karácsonyoztunk, de onnan már képtelen voltam tovább színlelni.

A január, a február és a március már olyan elviselhetetlen messzeségbe sodort, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Aztán a telefon... Az a végzetes, könnyen félreértelmezhető telefonbeszélgetés Blackkel, ami után azt hittem, vége mindennek az életemben. Bella volt az egyetlen dolog, ami életben tartott, és a Volturri olyan könnyű halálnemet kínált, aminek az akkori állapotomban képtelen voltam ellenállni.

De Bella nem halt meg. Az illata az óta a pillanat óta nem engedte feltámadni bennem a szörnyeteget. Amikor abban a néhány órában halottnak hittem, megváltoztatta az egész addigi világnézetemet. Nem számított, mennyire vérzik, nem volt fontos, milyen csábító a vére, mert ő Bella volt!

A légzése lassan szakadózóvá vált, felszínessé, de a szemeit egyelőre lehunyva tartotta. Nem akarózott felébrednie. Kíváncsi lettem volna – mint mindig –, vajon mi járhatott a fejében ebben a pillanatban. Összehúzta a szemöldökét, és megjelent az a bizonyos gondolkodó ránc.

Tétován, végtelen gyöngédséggel hajoltam fölé, és ajkaimmal lágyan simítottam végig a homlokán. A legtöbb ember összerezzenne így félálomban, ha egy olyan hideg valami érne hozzá, mint én vagyok. Bella azonban meg sem rezzent, csupán szorosan összezárta a szemeit.

De miért nem nyitja ki? Megfojtom Alice-t, ha ködösített már megint, csak mert kombinálni támadt kedve...

Bella szemei résnyire nyíltak. A sclerája még piroslott a hosszú alvás miatt, de íriszének csokoládéfolyamában máris elvesztem volna. Ha engedi. De nem engedte, mert abban a pillanatban, ahogy a tekintetével rám talált, szinte azonnal össze is zárta. Szorosabban, mint eddig.

– Jaj! – nyögte, és apró ökleit a szemei elé kapta.

A frászt hozom rá, gondoltam, és egy árnyalattal hátrébb húzódtam, így már elválasztotta az arcunkat néhány kilométernek tűnő centiméter. Többel képtelen voltam, a vonzása magával sodort, lehetetlen volt újra távol lenni tőle.

Pár hosszúnak tűnő pillanat után végre újra kinyitotta a szemeit, a pillantása reménykedő, de nem riadt. Belül megkönnyebbülten felsóhajtottam, de szerettem volna tőle hallani, hogy minden rendben.

– Megijesztettelek? – kérdeztem, és bár tudtam, hogy hátrálnom kellene, képtelen voltam rá.

Furcsállottam, hogy meglepettséget láttam tükröződni a szemeiben. Talán meglepte, hogy itt vagyok... De hirtelen értetlen arckifejezést öltött magára, amivel csak még jobban összezavart. Tűnődött, mintha próbálná összerakni, ami vele történt. Bizonyára sok volt ez neki. Szerettem volna a karjaimba vonni, de nem voltam biztos benne, hogy ennek ő feleannyira is örülne, mint én.

Így hát, csak figyeltem, és vártam, míg összeáll fejében a kép, és végre teljesen felébred.

– Oh, a francba – mormolta rekedten, a hosszú alvás a hangszálain is nyomot hagyott.

– Mi a baj, Bella? – kérdeztem, és majd' beleőrültem, hogy nem látok a fejébe.

A homlokán újra megjelent a ránc, mire idegesen néztem rá. Meg akartam ragadni, hogy a karjainál kicsit megrázzam, térjen már magához, hogy elmondja, mi bántja. Szembeszállok az egész világgal, ha arra van szüksége, csak kérnie kell.

– Szóval meghaltam, igaz? Mégiscsak vízbe fulladtam! Ó, a nyavalya, nyavalya, nyavalya...! – hadarta egyre hangosabban, de a hangja még így is csöndes suttogás volt inkább.

Nem értettem, miről beszél. Már hogy halhatott volna meg? Miből gondolhatja ezt? A minimum az, hogy ha meghal, a mennyországba kerül, ott pedig velem aligha találkozhatna. Azonban úgy láttam, igazán nem érti, mi folyik itt.

– Nem haltál meg – világosítottam fel, mire nekem támadt riadtan.

– Akkor miért nem bírok felébredni?

Úristen! Teljesen tönkretettük az elméjét. Már képtelen megkülönböztetni a fikciót a valóságtól... Beszélnem kell Carlisle-lal, de előbb visszahozom Bellát a valóságba.

– De hát ébren vagy, Bella...

– Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és Jake…

Jake... A távol töltött időm legnagyobb hátránya, és velejárója Jacob Black. Több emlék szorult a Bellához közel álló emberekbe erről a fiúról, mint szerettem volna. Charlie, Alice, mindenki azonnal vele jöttek. Csak még jobban megvetettem magam. Az árulásom miatt Bella kénytelen volt éppen egy olyan barátot választani magának, mint ez a vérfarkas kreálmány. Ennél csak Mike Newton lehetne rosszabb...

Igyekeztem nem gondolni erre. Helyette arra koncentráltam, ami a legfontosabb volt. Semmi más nem számított, csak Bella. Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem.

– Azt még megértem, ha engem valami rémálomnak nézel – kezdtem ironikusan, miközben keserű mosoly futott át az arcomon. – De azt el sem tudom képzelni, mit tehettél, ami miatt a pokolban kötöttél ki. Talán sorozatgyilkosságra adtad a fejed, amíg távol voltam?

Összerezzent, amikor a távollétemet emlegettem. Atyaég, talán nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint szerettem volna.

Elhúzta a száját a megjegyzésemre, de ez nem mosoly volt, amire számítottam.

– Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

Kiábrándultan felsóhajtottam. Magam sem tudtam, miért. Gondoltam, míg külön voltunk, ennek a Black gyereknek sikerült az, ami nekem nem: önbizalmat nevelni Bellába. De hiába... Reménytelen vállalkozás.

– Hát akkor mindez tényleg megtörtént?

Igyekeztem tartani magam a felhőtlen, kedélyes hangnemhez, de a kérdései annyira zavarosak, annyira igazságba vájóak voltak, hogy éreztem az arcomra kiülő feszültséget. A mosolyom is átvette, de tartani akartam, mert ha lehull, valami sokkal szörnyűbbet mutatok Bellának. A végtelenül kétségbeesett és könyörgőn esdeklő arcomat, amihez talán a szánalom is kevés lenne, hogy eltűnjön.

– Hát az attól függ – jegyeztem meg tartózkodón. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen.

– Milyen furcsa – jegyezte meg, mire kérdőn néztem rá. A velünk megtörténtekre nem éppen azt a szót használtam volna, hogy furcsa. – Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque?

Ismét eszembe jutott Carlisle és a pszichiáter ismerőse abban a nívós elmegyógyintézetben... Talán még most sem késő...

– Talán aludnod kellene még egy sort – javasoltam. – Furákat beszélsz...

Igen, ez a szó inkább illett ide, mint oda.

– Nem vagyok álmos – ellenkezett, és ezzel még csak meg sem lepett. – Hány óra van? Mennyit aludtam?

Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, a vére felpezsdült, én pedig némán tűrtem, ahogy a tűz elemészti a torkomat.

– Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál.

– Charlie?

Számítottam a kérdésre. Charlie végigordította a fejemet, míg felvittem Bellát a szobájába, és lefektettem az ágyba. A többiek némán, kifejezéstelen arccal vártak rám.

– Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját, és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos – magyaráztam, ő pedig elkerekedett szemmel hallgatott.

Persze azt nem tettem hozzá, hogy a kritériumai között szerepel a Bella elleni tiltásom. A távoltartási végzés Forks minden négyzetcentiméterére vonatkozott, de ki akartam várni Bella válaszát, mielőtt ezt a részét közlöm vele.

– Charlie kitiltott téged a házból?

A döbbenete és a helytelenítése melengette fagyott szívemet, de nem akartam, hogy miattam, veszekedjenek az apjával.

– Mi mást vártál?

Ezen elgondolkodott. Látszott, hogy igazán meglepte Charlie-nak ez a heves reakciója, vagy csak még mindig nem ébredt fel az álmából teljesen. Mennyire jó lett volna, ha visszapörgethettem volna az idő vaskerekét, nehogy elkövessem azt az ostobaságot ott az erdőben. De nem lehetett, és minden egyes emlék, amit láttam az ismerősök fejében, emlékeztetett a hibás lépésemre.

– Mi lesz a sztori? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Bella, mire kérdőn néztem rá.

Az egyetlen olyan lény volt a földön, aki soha nem úgy reagált az eseményekre, ahogy elvártam volna.

– Mire gondolsz?

– Mit mondjak Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol? – Nem, még továbbra sem tért egészen magához.

– Csak három napra – segítettem ki, aztán bűnbánóan hozzátettem. – Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs.

Túlságosan el voltam foglalva, hogy gyönyörködjem benne, ahogy alszik, ahogy szedi a levegőt – a mellkasa egyenletesen mozgott fel és alá –, míg a földszinten Charlie telefonközpontost alakított. Mindenki hívta, aki ismerte, leszámítva egyetlen személyt: Jacob Blacket.

– Hát ez mesés! – nyögött fel Bella, mire a figyelmem azonnal visszaterelődött hozzá.

– Talán Alice kirukkol valamivel – jegyeztem meg, és úgy tűnt, ez a gondolat kielégíti.

– Szóval – kezdte bizonytalanul, mégis reménykedően. Kíváncsian vártam az első kérdést. Abban egészen biztos voltam, hogy egész sor kígyózik hamarosan a fejében, mihelyst úgy dönt, hogy magához tér. – Mit csináltál három nappal ezelőttig?

Egyenesen a közepébe. Nem voltam benne biztos, hogy éppen ezzel a témával kellene kezdeni. Talán felzaklatná, és visszasüppedne az álomvilágba, ahol nincsenek szörnyű vámpírok, vérfarkasok és a Volturi, Viktoria.

Óvatos pillantást vetettem rá.

– Semmi izgalmasat...

Azt hittem, csalódni fog, vagy hisztizni, amiért nem adok pontos választ a kérdésére, ehelyett azonban csak bólintott. Az arcán szomorúság vegyült a belenyugvással. Sehogy nem értettem.

– Hát persze, hogy nem...

Nem bírtam tovább. Azt még elviselem, hogy olyan érzelmeket látok az arcán, amiknek nem találom a jelentését, de hogy már a szavaiban sem látok értelmet, már igazán őrjítő volt.

– Miért vágsz ilyen arcot?

Elhúzta a száját, mintha olyasmire kérném, hogy magyarázzon el, amit mindenki teljesen nyilvánvalónak tart, rajtam kívül.

– Hát... Ha mégiscsak álmodnálak, akkor pontosan ilyenfajta választ adnál – jegyezte meg, aztán újabb szájhúzogatás közepette hozzátette. – Úgy látszik, a képzelőerőm kiapadt.

Ebben azért erősen kételkedtem. Sőt! Nem hittem, hogy létezhet a Belláénál hatalmasabb fantáziával bíró lény ezen a földkerekségen. Ennyi misztikumot, ennyi valószerűtlen, képtelen eseményt lehetetlen lett volna feldolgoznia egy Jessicának vagy egy Mike Newtonnak. Az agyuk nem lett volna képes feldolgozni a rengeteg információt, vagy ha mégis, képtelenek lettek volna beilleszteni mindezt a valóságukba.

Felsóhajtottam. Szerettem volna már kirángatni ebből a rémes álomnak képzelt valóságból.

– Ha megmondom neked, akkor végre elhiszed, hogy nem csak rémálom vagyok?

– Rémálom? – visszhangozta felháborodottan. Úgy tűnt, szívesen vitába szállna a jelzőmmel, de én nem reagáltam, csak némán kivártam, míg feldolgozza. Végül bólintott. – Talán... Ha tényleg elmondod.

Nem akartam vitába szállni vele, hogy úgysem tudja ellenőrizni a szavaimat. Ha szükséges az egész családom egy emberként hazudna neki helyettem is. De önmagam előtt már így is hadilábon álltam. Újabb hazugságok nem hiányoztak, és rég megfogadtam: Bellának mindig az igazat – leszámítva azt a kényszeredett esetet az erdőben.

– Szóval... vadásztam.

Bosszankodva nézett rám.

– Ez a legtöbb, ami tőled telik? – Nem értettem a haragját. – Ez a válasz egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ébren vagyok.

Ekkor leesett. Félreértette. Kettős érzelmek harcoltak bennem. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, amit előcsalogatott volna ez a feldúlt arckifejezése. Járomcsontja fölött a bőr egészen kipirult, szemei végre felébredtek és haragosan megvillantak. Másrészt próbáltam elfojtani a kényszert, hogy egyszerűen rávegyem valami módon: kerüljük el ezt a témát.

A mosolyt elfojtottam, de nem akartam tisztességtelenül hatni rá, így engedtem, hogy rájöjjön magától, mi az, amit nem akarok elmondani neki.

– Nem élelemre vadásztam... – kezdtem tétován, közben minden rezdülésére figyeltem. – Tulajdonképpen kipróbáltam magam... a nyomkövetésben. Kiderült, hogy nem vagyok valami jó benne.

Ez mennyire igaz volt. Nem esett jól beismerni Bellának a kudarcomat, de joga volt tudni, micsoda egy szánalmas alak vagyok, ha netán mégis úgy döntene, hogy megbocsájt. Csodálkozva nézett rám. Nem tudtam azért-e, mert szerinte én mindenben jó voltam, vagy azért, mert nem értette a mondanivalómat.

– Minek eredtél a nyomába? – kérdezte.

A kérdései egyre lényegre törőbbek, célirányosabbak voltak, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni.

– Semmi különösnek.

– Nem értem.

És akkor nem bírtam tovább. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, úgy esedezem a bocsánatáért, de végül úgy határoztam, a legjobb az lesz, ha egyenesen a szemébe mondom mindazt, amit érzek. Aztán utánam a vízözön.

– Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de azonnal ki is javítottam maga, hiszen nem erről volt szó. – Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű helyzetben hagylak itt. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria visszajön. – Elnyomtam egy kitörni készülő morgást a mellkasomban, és a vicsorgásomból is csupán annyit láthatott, hogy elhúztam a számat. Nem akartam, hogy lássa. Hogy olyannak lásson, amikor a gyűlölet elhatalmasodik felettem.

– Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak – folytattam bűnbánóan. – De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért. Annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne a kudarca. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta, és emiatt nem láttam annak a mélységeit. – Esdeklőn néztem csodálkozástól tágra nyílt barna szemeibe. – Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alicenak, és hogy ő maga mit látott. Amikor rájöttem, hogy a biztonságod a vérfarkasoktól függ, ezektől az éretlen, szeszélyes teremtményektől, akik majdnem olyan veszélyesek, mint maga Viktoria... – remegés futott végig a gerincemen, ahogy próbáltam féken tartani a haragomat. Könyörögtem tovább, míg az enyhülést meg nem látom a szemében.. addig folytatom. – Kérlek, hidd el, hogy fogalmam sem volt erről! A rosszullét kerülget még most is a gondolattól, pedig itt vagy a karomban, biztonságban. Én vagyok a legnyomorúságosabb, leghitványabb...

– Elég! – szakította félbe a jogos önostorozásomat.

Gyötrődve figyeltem, ahogy keresi a szavakat. Talán felmentenek, talán a pokol szájához zavarnak, hogy régi ismerősként üdvözöljük egymást Luciferrel, aki a Bellamentes napjaimon olya nagy élvezettel kínzott.

Bella hangja csöndes volt, arcán kifejezéstelen tekintet, és bármit is érzett, hozzá nem foghatóan jól játszotta a szerepét. Igyekeztem a zaklatott mondatokat összefüggő, értelmes sorokba rendezni, míg beszélt. Közben elteltem az illatával, a torkomban őrjöngött a szörnyeteg csak egyetlen csepp véréért. Engedtem szenvedni, megérdemeltem a szörnyetegemet, amiért vérfarkasok barátjává tettem az én egyetlen Bellámat.

– Edward! Most hagyd ezt abba! – parancsolt rám, én pedig gyanakodva figyeltem arcának minden rezdülését. Ahogy beszélni kezdett a határozott, magabiztos álarc lepergett, és nem maradt más, csak a végtelen kétségbeesés. – Nem gondolkodhatsz így a dolgokról! Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életed! Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik! Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold! Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen dolog! Gondolj csak Esmére és Carlislera és...

Elfúlt a hangja, én pedig dühösen meredtem rá. Ennyire lehetetlen gondolatok cikáznak abban a zárt elméjében? Hát ennyire nem ismer? Pusztán a lelkiismeret-furdalás miatt soha nem akartam volna annyira öngyilkos lenni, hogy magamra vonjam a Volturi haragját. Azt hittem, ezt Bella is tudja... Legalábbis tudnia kellett volna, már akkor is, ott az erdőben, amikor elengedett maga mellől...

– Isabella Marie Swan! – ejtettem ki a nevét teljes megrovással. – Csak nem képzeled, hogy azért kértem a Volturitól, hogy öljön meg, mert bűnösnek éreztem magam?

Értetlenül nézett rám. Sikerült teljesen összezavarnom ahelyett, hogy felvilágosítottam volna mindenről.

– Hát nem?

– De igen, nagyon is bűnösnek éreztem magam – visszakoztam gyorsan, nehogy még a végén ezt is betudja valami álomképnek. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Továbbra is értetlenül ráncolta a homlokát.

– Akkor... miről beszélsz? Nem értem.

– Bella, én azért kerestem fel a Volturit, mert azt hittem, meghaltál – jelentettem ki magától értetődően. Láttam a meleg barna szemekben a felismerés fényét, aztán az arcára olyan mértékű hitetlenkedés ült ki, ami további magyarázatot vont maga után. Csupán átgondoltam, amit mondani akartam, és máris beleborzongtam. Gondolni sem akartam még a lehetőségére sem, hogy valaha megtörténhet... – Ha semmi szerepem a halálodban, ha nem is az én lelkemen szárad, akkor is elmegyek Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, nem másodkézből elfogadni az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor az a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mekkora esélye van egy ilyen véletlennek? A véletlenek mindig ellenünk dolgoztak. Egyik hiba a másik után – mormoltam inkább magamnak már, mint neki. Ironikusan hozzátettem a végén. – Soha többé nem fogom kritizálni Rómeót.

Reméltem egy apró mosolyt, de rájöttem, hogy hiába, hiszen a helyzet nagyon is komoly volt. De a felvilágosodására is hiába vártam. Még mindig nem látta az összefüggéseket.

– De akkor még mindig nem értem – jegyezte meg. – Pontosan erről beszélek. Hogy akkor mi van?

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de az értetlenségével engem is sikerült kizökkentenie a magabiztos magyarázatom folyamából.

– Tessék?

– Mi van, ha tényleg meghalok? – kérdezte magától értetődő természetességgel.

Mintha az aznap estére várható vihar lehetőségeit latolgattuk volna, nem pedig mindkettőnk életének a végéről. Döbbenten meredtem rá. Igazán ennyi idő eltelt volna? Minden teljesen kitörlődött a memóriájából?

Ez jobban fájt, mint a kicsi Jane kínzása Volterrában. Én megőriztem minden percét az együttlétünknek, és azokat is, amikről azt sem tudta, hogy vele voltam. Ezek a pillanatok segítettek átvészelni azokat a bizonyos időket, amikor már feladtam minden erőfeszítést az életben maradásomra.

– Hát semmire sem emlékszel abból, amit mondtam neked?

Sértett megbántottság csillant a szemeiben.

– Én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem – felelte, de mintha elharapta volna a mondat végét.

Kicsit vártam, hátha úgy dönt, hogy befejezi. Láttam, hogy nem akarja elárulni, mi lett volna a vége. Már nem bírtam tovább, hogy meg ne érintsem. Túlságosan csábító, elviselhetetlenül gyönyörű volt. Végigsimítottam érzéki ajkain – annyira puha, végtelenül törékeny volt, minden egyes sejtjét imádtam.

– Bella, úgy látom, te félreértésben leledzel. Azt hittem, világosan az értésedre adtam – leheltem csöndesen az arcának. Elnézően csóváltam a fejemet, és elkeseredett mosolyra húztam fagyott ajkaimat. – Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!

Annyira nyilvánvaló szavak voltak ezek tőlem. Biztos voltam benne, hogy ha a családom tagjait ideállítottam volna, egyikük sem rezdült volna meg erre a vallomásra. Nem pusztán azért, mert nálunk ez egy normális reagálási forma lett volna, hanem azért, mert számukra már teljesen természetes. Bella nélkül nem létezhetek tovább én sem. Ezt még Carlisle is képes volt felfogni, bármennyire is ellenezte az öngyilkos akciómat.

Bella azonban üreges szemekkel meredt rám, a tekintete zavarosabb volt, mint a tükörsima tó felszíne kavicsdobálás után.

– Én most... összezavarodtam – nyögte ki végül, mire automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

Úgy tűnt, lát engem, mégsem hiszi el, hogy valóban ott vagyok, és azokat mondom neki, amiket igazán érzek. Mindennél jobban szerettem volna áttörni elméjének zárt felszínét, hogy belelássak különösen működő agyának minden rejtett zugába.

– Ügyes hazudozó vagyok, Bella, muszáj, hogy az legyek! – vallottam meg neki, mire az egész teste görcsbe rándult.

Megragadtam a karját és lágyan megráztam. Azonnal a pokol legmélyebb bugyraiba átkoztam magam, amiért rossz helyre helyeztem ezt a vallomásomat, ráadásul a lehető legrosszabbul megfogalmazva. Bella arcán fájdalmas érzelmek keltek életre, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy addig rázzam, míg végre igazán fel bírom ébreszteni.

– Hadd fejezzem be! – könyörögtem rémülten. Nem akartam, hogy éppen most döntsön, amikor még mindig nem látja tisztán a helyzetet. – Ügyesen hazudok, de hogy te az első szóra elhitted... Az elviselhetetlen volt.

Több volt, mint elviselhetetlen, sőt igazából az átkozott vámpírtestemnek köszönhetően nagyon is el bírtam viselni, azonban ennél kínzóbb, gyötrelmesebb fájdalmat nem igen tudtam volna kitalálni magamnak. Az egyik legfájdalmasabb emlékeim közé tettem azt a pillanatot ott az erdőben, ahol megláttam Bella csokoládészemeiben azt a kiábrándultságot.

A teste továbbra is olyan merev volt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten, könyörögve néztem le rá.

– Amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőled... – a teste szinte ívben hátrafeszült, annyira küzdött ez ellen az emlék ellen. Kényszerítenem kellett magamat, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Tudnia kellett a válaszokat a miértjeire, különben talán sosem kapom meg a megbocsájtást. Önző voltam, annyira önző, de akkor is megtettem. – Különben nem eresztettél volna el. Azt láttam. Nem akartam megtenni... úgy éreztem, belepusztulok... de tudtam, meg kell, győzzelek, hogy már nem szeretlek, hogy mihamarabb visszatérhess a normális életedhez. Azt reméltem, ha azt hiszed, hogy túlléptem rajtad, te is úgy teszel majd.

Vártam a reakcióját, de semmi nem történt. A fátyol, ami eddig a tudatát takarta előlem, mintha előrecsúszott volna a szemeire, hogy azon keresztül szemlélhessen engem.

– Tiszta törés... – suttogta végül.

Megijesztett. A hangjában semmi érzelem, csak úgy, mint az arcán.

– Pontosan – hagytam rá, majd ismét megcsóváltam a fejem és szemrehányó hitetlenkedéssel néztem le rá ismét. – De azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak győzni! Azt hittem, lehetetlen lesz... hogy olyan biztosan tudod, mi az igazság, hogy kénytelen leszek lehazudni a csillagokat az égről, és sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen— azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom. Sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött. Sajnálom! – esdeklőn figyeltem, hátha reagál valamit, de ő kitartóan nézett rám kábult tekintetével. Végül mégis előtérbe furakodott a vérszomjamnál is olthatatlanabb kíváncsiságom. – De hogy hihettél nekem? Az után hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?

Nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint egy darab fa, és ezzel komolyan megrémített. Megráztam újra, óvatosan, de hallottam a fogai koccanását. Akkor lazábbra fogtam a szorításomat, és könyörögve szólaltam meg újra.

– Bella! De hát komolyan, mit gondoltál?

A fátyol a szemében megremegett, aztán mintha megnyitották volna a gátat, hirtelen eleredtek a könnyei.

– Tudtam. Tudtam, hogy csak álmodom! – sírta elkeseredetten.

Hitetlenkedve meredtem rá egy pillanatig. Bánatában sírt, ezek szerint nagyon is a kedvére való lett volna, ha a valóságban traktálom ilyenekkel. A remény ébredt fel bennem. Talán mégsem akar elzavarni. Talán mégis maga mellett akar tudni, bár feleannyira sem, mint én őt, de az önzőbbik felem ujjongott, és azt kiabálta, mit számít ez, hiszen talán jó lesz ez így is!

vége










23 megjegyzés:

Névtelen írta...

Wow! Pontosan ezt vártam! Tökéletes! :D Gratulálok!
Bármilyen történetről is írsz, a képzeleted a könyvek lapjain kísér végig.
lindy

benina írta...

Köszönöm szépen Lindy!! Örülök, hogy tetszett :D

Emi írta...

Szia!

nagyon szép lett :)...teljesen kezdtem izgulni Bella válaszain,pedig tudtam őket :D
Nagyon tetszett :) és ráadásul ez is a kedvnc fejezetem a könyvből és nagyon jól leírtad :D
Köszönöm,hogy olvashattam :D

vampire nori írta...

Szia!
Nekem nagyon tetszett. Amúgy is ez a kedvenc fejezetem a NM-ból, és hát fantasztikus volt Ed szemszögében.
Egyszerűen fantasztikus volt.
Remélem, hogy lesz folytatása :)
Puszi: Nóri

Névtelen írta...

Sikerült újfent lenyűgöznöd, de ezen nem csodálkozom. Bármit írsz, arra oda kell figyelni. Bevallom, kétszer is el kellett olvasnom, hogy minden mondat jelentőségét fel tudjam dolgozni. Több helyen elgondolkodtattál, vajon honnan jönnek belőled ezek az Edward-gondolatok? Sokszor olvastam már ennek a résznek az eredetijét, mégis meg tudtál lepni és annyira logikus, ahogy a másik oldalról vezeted végig.
Azért a folytatás...nagyon hiányzik. Lehetne róla szó? csak egy icipicit? :)
Azért nagyon köszi, hogy ezt is megírtad:
Negra

R.S. írta...

Ez az Újhold!Most is sikerült megríkatnod Benina!Köszönöm neked,hogy egy újabb fejezettel ajándékoztál meg minket!Tökéletes lett!

Névtelen írta...

szia!
veled kezdtem a napomat :D és megérte. a négy könyv közül a new moon nem a legjobb, de neked sikerült most másik szemszögből és szempontból bemutatnod egy szeletét. kellően élvezetes, érzelmes és edward volt benina szemével. gratulálok!
zsani

Fanni írta...

Hűűű Benina, erre már nem tudok szavakat mondani! Mindig-mindig elvarázsolsz az írással, Edward gondolataival. Örülök, hogy olvashatlak, és, hogy írsz nekünk! :)

mesi28 írta...

Szió!
Fantasztikus lett!!!Imádom, amikor kedvenc vámpírunk fejében turkálsz, annyira hiteles az egész!
Igazából olvastam volna tovább is:P
nagyon szeretem a new moonnak ezt a részét, de az a meteoros idézet...hát azon én elolvadtam :D
Én ott sírva fakadtam...
Na, most mit tegyek, hát túlérzékeny egy csaj vok Xd
szal egyszerűen zseniális lett!
abszolút Benina Edwardját láttam viszont ezeken a sorokon, aminek nagyon örültem!
puszi
mesi28

Névtelen írta...

Szia Benina!

Köszönöm, hogy megírtad ezt, és nagyon-nagyon-nagyon örülnék, ha befjeznéd a New Moont! Nekem ez a kedvencem, és itt a végén annyi érzelmen megy át Edward, hogy érdekelne, mit hozol ki belőle!
Nagyon tetszett, és örülök, hogy megint írogatsz!

Sz

Névtelen írta...

Szia!
Benina nagyon megörültem, hogy írtál ismét Saga-történetet. De annak még jobban örülnék, ha a többi oldaladra is írnál mielőbb. :D
Sőt, ha a könyvedet olvasnám végre, akkor lennék igazán boldog. :D
Timcsi

Abigel írta...

Drága Benina!

Egyszerűen nem találok szavakat...
Nem írhatom, hogy csodálatos, hogy fantasztikus, mert ez nem elég... EZ KEVÉS!!!
Egyszerűen felülmúlhatatlan vagy! :D
Éreztem, amit Edward... a fájdalmat, a szenvedést, a néma kínt az ereimben. Még most is érzem, és beleremegek!

Köszönöm Neked, hogy újabb felejthetetlen élménnyel ajándékoztál meg! :D

Csók!

Aby

terra38 írta...

Szia "Briliáns" Benina!

Csak ülök és nézek ki a fejemből, de nem látok, mert még mindig az olvasottak hatása alatt kábulok. Újra! Már másodszor pergett le a szemem előtt édes-keserű kettősük. Az érzelmek áradása, a félelmek korbácsolta hullámzással, elmos belőlem minden mást. Érzem mindkettőjük fájdalmát, Belláét: mert a valóság csakis álom lehet, annyira nem nyilvánvaló számára, és Edwardét: félelmet Bella elvesztésére,testileg-lelkileg.

Lassan meglesz az igazgyöngysor.

Gratulálok! Nagyon boldogan olvastam, és még nagyon szeretném ha lenne tovább....

ui. Nagyon tetszett Cathy szavainak adaptációja, ismét a lényeget megragadva:
"Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem."

Puszi Terra

Mixie írta...

ÁÁÁ!!! Egyszerűen imádom!Imádom! Minden egyes történetet felülmúlt amit eddig olvastam, Edward szemszögéből...Mintha tényleg Edward mondaná! Nem vagy Te véletlenül Ő? :P
Szóval Grat ehhez a szemszöghöz, varázslatos *-*

benina írta...

Emi, köszönöm szépen :)

Nóri, nem valószínű, hogy a közeljövőben lesz folytatás, de örülök, hogy elnyerte a tetszésed! :)

Drága Negra!! :D
Honnan jönnek? Nem tudom:D Igazán nem, de hihetetlenül könnyű Ed fejével gondolkodnom :D Jól is esik, néha már hiányzik:D A következő hiányzós alkalommal megírom a befejezést :D

R.S.!
Megríkatni nem volt szándékom, de örülök, h tetszik :D

Zsani, nagyon örülök, köszönöm szépen :)

Fanni, én köszönöm :) Puszi:D

Mesi28!
Édes vagy, komolyan:D Örülök, hogy örülsz az én fajta Edwardomnak, nagyon boldoggá tesz :D És éljenek a túlérzékeny csajok:D:D

Kedves Sz!
Eddig is írogattam, csak nem Sagakat, hanem minden mást ;) De örülök, hogy tetszett!

Timcsi!!
A szívembe zártam a nevedet, a többi benina fan közé!!! :D:D Igazán ezek a komik esnek a legjobban, hiszen ezek nem a Saganak szól, hanem nekem. Nagyonnagyon köszönöm, és pénteken máris frisselek a MT-n, és a könyvvel kapcsolatban is ügyködök vmin, csak még szükséges a kiadó engedélye :)
Ölellek:D

Aby,
boldoggá tesz, hogy hatással volt rád!!Köszönöm, h olvasol!!:D

Terra drága!
Azt a briliánst mellőzzük:D Csak zavarba hoz, és erős túlzás (persze jólesik):D
Örülök, hogy észrevetted a rejtett sorokat, nem voltam benne biztos, hogy feltűnik e bárkinek is, de reménykedtem benne :D Olyan idepasszolós volt sztem:D


Mixie!
Örülök neked, mint új olvasómnak nagyon :D Köszönöm, hogy olvasol, és kommentet is írsz, sokat jelent nekem :)




Bár sosem, kérem, mindig az első dolgom, hogy feljöjjek az oldalaimra és végigmásszam mindet, hátha vki üzen, vagy kommentet hagy nekem. Fontos nekem a visszajelzés, de nagyon fukarak vagytok ebben, így beérem a számlálóm pörgésével :)

Mindenkinek köszönöm, hogy olvastok!!

Puszi: benina :)

Bonie írta...

Szia Benina!
Olyan érzés, mintha évek óta nem jártam volna ezen az oldalon, komolyan sajnálom,h így eltüntem.
Ez rész hihetetlenül tetszett, egészen elvarázsolt és újra visszarepített, abba a gyönyörű világba, amely egy varázslatos, rejtelmes csillag körül forog, a szerelem körül. A New moon-ból ez a kedvenc részem, a boldog egymásra találás, amelyet Shakespeare kihagy az ő történetéből. Szóval ezt a részt már vagy ezerszer olvastam, de ennyire még sohasem büvőlt el. Úgy gondolom Meyer sem fogalmazhatta volna meg jobban mindazt a vívódást, kétségbeesett reményt, meg-megújjuló keserűséget, amelyet Te olyan brilliánsan szedtél szavakba, mintha csak a saját érzésid lennének és olyan tehetséggel adtad át, h minden apró rezdülését én magam is érezhettem. Egyszerre volt fantasztikus és szomorú élmény, de számomra ez a varázslatos kettsőég leírhatatlan. A harmónia most is jelen van, az érzések szimetriája ámulatba ejtő és mindent elsöprő erővel zudúl a külvilágra, h egybemossa azt az általad alkotott birodalommal, így soraid új világot teremtenek az olvasónak és mérhetetlen csalódással ér mikor újra elérek ahhoz a bizonyos utolsó sorhoz és rájövök vége, mégis édes emléket hagy maga után miután olvasom az írásiadt és megújjuló reményt, izgatott várakozást.
Engem lenyügözőtt az is, ahogyan Edward minden hónaphoz egy- egy érzést csatol, ahogyan annyi különböző szóval és érzelemmel írod le a fájdalmát.
És mindemellet további bizonyítékok sorakoznak a sorok közt, h alátámasszák: valóban tehetséges író vagy, olyan, amilyen egy évszázadban talán csak egyszer születik a világban. Már sokszor említettem, h mennyire megfogott a történeteiden uralkodó harmónia, még a legösszekuszáltabb helyzetben is. És most elképesztő ügyességel kötöd össze az álom és a valóság sokrétű fonalát, gyönyörűen megfogalmazott sorokba szedve. Már az elején is zavarja Edward-ot, h Bella ilyen sokat alszik és mivel ő soha nem lehet már részese a képzelet birodalmának, noha ő ott él elképzelhetetlennek tűnik számára, h Bella csupán viziónak, álomképnek hiszi. Ezt az álom- valóság ellenétet pedig olyannyira mesterien kihangsúlyozod,h kivetíted a vámpír-ember ellentétre is és mesteri csavarral kötöd mostmár a vámpírhoz a valóságot és az emberhez a képzeletet, így mutatva,h ők nem létezhetnek egymás nélkül, mert összetartoznak.
Úgy gondolom Meyernek komoly feladat volt a másik főszereplő érzelmeit látattni az ő MS-jében, de talán méghatalmasabb tudás - azaz írói véna, tehetség és nemkülönben kitartás- kell ahhoz, h a főszereplő szemszögéből írt történetet a másik főszereplő szemszögéből egyszerre láttasd, éreztesd, jelen esetben,h Bellát Edward szemszögéből szemlélhessük.
És persze az is tetszett,h az egyik kedvenc könyvemből láthatam viszont egy gyönyörű mondatot, rávetítve Edward gondolataira.
Egy szó mint száz, ezt az élményt leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a drogos szenved az elvonón és végre kap egy kis adagot:)
Hihtetlenül sajnálom h nem tudtam előbb olvasni, mert ismét egy varázslatos élményben volt részem, Neked köszönhetően!
Köszönöm, ismét!
pussy:
Nessie

u.i.: Komolyan kimondhatatlanul sajnálom, h nem tudok gyakrabban jönni és legszívesebben egész nap csak az írásidat olvasnám (mint, ahogyan nyáron tettem:P) de vki kitalálta az iskolarendszert gonoszul meghiúsítva ezt, így én is remélem (többek között ezért is) h kiadják végre a könyved és napi 24 órán keresztül magammal vihessem és olvashassam:)
u.i.: egyébként én is szóltam pár sürgető szót a kiadó blogján a Boszorka fényével kapcsolatban;)

benina írta...

Drága Nessiem!!

Mint mindig, most is túlzol:) Örülök, hogy az iskola mellett sikerül néha rám is időt szakítanod.
A komidat láttam, amikor felhívták a figyelmem Ildikó blogjára az összes komit elolvastam. Aranyos tőled, köszönöm :D Remélem, hatásos lesz;)

Nagy ölelés ezért a nagyon hosszú kommentért :D

b.

szozsa914 írta...

Szia drága Beninám! Úgy gondoltam, hogy megérdemled a született tehetség díjat! Régen beszéltünk már nagyon eltűntél! Sok puszi: Zsani alias Szozsa914

benina írta...

Szia Zsani!
Nem én voltam, aki eltűnt, hanem te.
De örülök, hogy még figyelemmel követed az oldalaimat.
Üdv:b.

Emi írta...

Szia Benina.
Engem nem ismersz, de megnéztem az oldaladat, és elolvastam a midnight sun-odat,meg Ezt is:D.Hihetetlenül gyönyörűen irsz.Szívszaggató érzelmekkel fűzöd körbe a törénetet.Köszönöm ezt az élményt.Csak akkor szomorodtam el, amikor a "vége" feliratot olvastam, mert olyan szívesen elmerültam volna még ebben a világban.És remélem hogy még továbbírod e remekművet

U.I:köszönöm ezt az élményt,és gyönyörűen irsz, talán még jobban is mint Stepheni, bár ebben akérdésben nem áll módómban dönteni.

Sany írta...

Na elolvastam, ha bár mint ha már olvastam ezt a részt tőled, na mind1. Azért nagyon jó volt újból elolvasni, főleg hogy ez a kedvenc részem a New Moonból, a tisztázás, azért én Bella helyében jobban megszenvedtettem volna Edwardot, hogy olyan csúnyán kijátszotta.Megérdemelte.
Örülök hogy te fogod folytatni újból, és nekem nem baj ha nem fogsz gyakran frisselni, fő az hogy itt vagy nekünk és mindig tartod a kapcsolatot, én is majd igyekszem minél gyakrabban itt lenni, még maradt 1 vizsgám ami nem olyan könnyen megy,meg a diploma munka elkészítése,persze ez nem lesz akadály hogy abszolút ne jelentkezzek.Na majd haljunk egymást megyek az egyetemre. Csüszi

evcsy írta...

Szia!
Elolvastam ezt is és a midnight sun-t is. Ne, ne, nee! Kérlek, ne akard hogy összehasonlítsanak Stephenie Meyer-rel! Nagyon nehéz volt úgy olvasnom a szöveget, hogy elvonatkoztassak az írónőtől. Nagyon jól írsz, van hozzá tehetséged ez érezhető, de ha tényleg így van, akkor miért pazarlod el, ilyenekre? Írd meg a saját történeted, a saját szereplőiddel!
Remélem nem fogsz neheztelni a kritikám miatt, de tényleg úgy gondolom, hogy több van benned annál, mint hogy egy ilyennél leragadj, másrészről pedig nem fogsz tudni sohasem úgy azonosulni Edwarddal, mint ahogy az írónő tudna. Ő alkotta a karaktert a személyiségével együtt. A legjobban, csak Ő ismerheti.

benina írta...

Kedves Evcsy!
Nem vettem negatív kritikának a véleményed, mert nincs benne semmi negatív!:) És mindazzal, amit leírtál, én is tökéletesen tisztában vagyok :)
A lényeg az, hogy hasonlít a stílusom az övéhez, de nem olyan. A saját történetem saját szereplőimmel már elkészült, a Könyvmolyképző kiadó fogja kiadni, amelyik a Saga sorozatot is! A címe: A boszorka fénye, itt a blogban megtalálod a honlapom címét is :)
Köszönöm a komid:

benina