18. A játék (3.rész)

Carlisle az alapterületet jelölte ki, Alice és Jasper a mező túlsó végén várták, hogy megérkezzenek az első mennydörgések. Amint kiléptünk a mezőre, Esme és Emmett felénk, Rosalie az ellenkező irányba indult el arra koncentrálva, nehogy még csak véletlenül is megengedjen magának egy pillantást Bella felé. A szemem sarkából láttam, hogy Bellának is feltűnt, de nem tettük szóvá. Emmett kivételesen magában tartotta a gondolatait.

"Rosalie tisztességesen fog viselkedni, megígérte!" – szuggerálta felém a gondolatait, de közben egy hosszú, figyelmeztető-elnéző pillantást lövellt a nővérem felé.

Belenéztem Rosalie fejébe, nem voltam biztos, hogy megtartja az adott szavát, de Bellát nem akarta bántani valóban. Épp csak labdának használni a fejét, amikor meglendíti az ütőjét. Végtelenül bosszantotta a tény, miszerint Bella olyan ember, aki kedveli azoknak a társaságát, akik akár a végzete is lehettek volna.

– Téged hallottunk az előbb, Edward? – kérdezte Esme, amikor odaértünk egymáshoz.

"Sosem hallottalak még ilyen felszabadultan nevetni. Jó volt hallani a boldogságod!" – tette hozzá gondolatban, én pedig szeretetteljesen biccentettem felé. Emmett persze hozta a formáját.

– Mintha egy medve fuldoklott volna – jegyezte meg kihívóan, mire kérdőn felvontam a fél szemöldököm.

"Majd a pályán lejátsszuk, öcsi!" – sugallta, és incselkedve rám vigyorgott.

Bella Esmére mosolygott, és beárult.

– Igen, ő volt az.

– Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan – egyenlítettem kedvesen mosolyogva.

"Nem értem, Bella miért ne játszhatna? Úgysem hagynánk, hogy baja essen..." – Alice futva közeledett felénk, gondolatai kuszán kavarogtak a fejében, ami nem volt jellemző rá. Láttam az idegeneket az elméjében, de azt is láttam, hogy még nagyon messze vannak, ha ideérnek, elkerülik Froksot, talán bennünket is.

Másrészt Alice-t bosszantotta, amiért Bella csak néző lesz ebben a játékban. Ahogy odaért hozzánk, figyelmeztető pillantást vetettem rá.

"Legalább csak egy kicsit dobálhassak vele. Láttam, hogy neki is tetszene!" – szuggerálta továbbra is belém makacs elképzeléseit, aztán mintegy igazolva szavait, végigpörgette egy homályos, de lehetséges vízióját nekem, amiben Bella élvezettel felkacag, mikor sikerül elkapnia a baseball-labdát. Hát persze, hogy tetszene neki. Mit nem élvez, ami veszélyes?

– Idő van – jegyezte meg hangosan Alice, mert a következő látomásában már látta, hogy nem engedek. Rám öltötte apró nyelvét, amikor Bella nem láthatta.

"Majd legközelebb!"

Éles, hangos mennydörgés jelezte, hogy kezdhetjük a játékot, és nem kellett Jasper képessége, hogy átérezzem mindannyiunk izgatottságát. Ezt a játékot a családom minden tagja imádta, még a haját óvó Rosalie is, hiszen nem kellett színlelnünk. A labdát olyan erővel dobtuk, amilyennel szerettük volna, s olyan tempóban rohantunk érte, amennyire tőlünk tellett.

Szerettünk emberek közt élni, beilleszkedni, emlékeztetett bennünket az emberi létünkre, de azért néha jólesett szó szerint kitörni a kötöttségeink közül. Az emberi tornaórák felértek számunkra egy kínzással.

– Félelmetes, mi? – kérdezte Emmett Bellától, aztán rákacsintott cinkosan.

"Azért nem kellene így jópofizni vele. Végül is nem családtag... egyelőre." – hallottam Rosalie gondolatait, de szinte azonnal ki is zártam őt a fejemből. Nem hagytam, hogy a féltékenysége elrontsa a mai napomat.

Alice is hasonlóra gondolt, mert megmarkolta Emmett kezét és maga után vonszolta a pályára.

– Gyerünk már! – mondta Emmettnek, aki nevetve követte. Neki sem hiányzott egy veszekedés Rosalie-val.

– Akarsz látni egy jó kis meccset? – fordultam Bellához izgatottan. Hihetetlennek tartottam, hogy ő is velünk volt. Valóban, mintha majdnem családtag lenne. Az is volt bizonyos értelemben, hiszen az életemet jelentette... a létezésemet.

– Hajrá mieink! – trillázta Bella, de látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mire számítson.

Összeborzoltam a haját, illata megtapadt az ujjaimon, és már rohantam is a testvéreim után. A szemem sarkából szemmel tartottam, hallgattam Esme gondolatait, figyeltem a testbeszédjüket, de semmi különöset nem láttam. Sétáltak egymás mellett, mintha mindig is ismerték volna a másikat, és igen, olyan témáról beszélgettek, amiről csak bizalmasoknak szokás.

Emmett termett mellettem Alice-szel, a bátyám szokásához híven vigyorogva, a húgom pedig elnéző-szemrehányón nézett rám.

"Továbbra is én leszek Esme kedvence, mert én tudom a legjobban megnevettetni!" – már láttam ezt a fejében azt is tudtam, hogy Esme mit fog válaszolni Bellának. Bár nem vágott éppen Emmett témájába, de elég lesz, hogy egy kicsit felpiszkáljam.

– Hallgasd Esmét, figyeld, mit fog mondani Bellának! – mondtam neki, mire elfordította rólam a tekintetét, hogy kíváncsian szemügyre vegye a különös párost. Alice csak mosolygott, most már inkább elnézően, mint megrovón.

– Hiába, Edward igazi gentleman! – hallgattuk Esme szopránját a tisztás túlsó végéről. Emmettnek ennyi elég is volt, csúfondáros grimaszt vágott, aztán a fejével a pálya felé bökött, mintegy kihívóan. Tréfásan biccentettem felé a fejemmel, jelezve, elfogadtam a kihívást. Alice a fejét csóválta, szemeit az égnek emelte.

"Esme megint veszekedni fog!" – jegyezte meg gondolatban, de nem közvetített a szavaihoz tartozó látomást, ahogy szokott. Kicsit különös volt, de túlságosan izgatott voltam a játék miatt, mintsem ilyesmivel foglalkozzak. Esmét úgyis olyan könnyű megpuhítani.

Már nem figyeltem rájuk, Bella kérdése azonban felém sodródott és bekúszott a fülembe, felpezsdítve kíváncsiságomat.

– ... nem bánod? Azt, hogy én nem a megfelelő személy vagyok a számára? – habozott, ahogy kiejtette a szavakat a száján, mire ösztönös tiltakozás támadt fel bennem. Még, hogy nem a megfelelő... Ez meg milyen buta, fordított megfogalmazás már megint? Már bántam, hogy nem figyeltem alaposabban rájuk.

Esme felsóhajtott, nem láttam az arckifejezésüket, mert még mindig a tisztás széle felé sétáltak lassú tempóban.

"Mindjárt vége lesz a viharnak! Meddig akarnak még a pálya közepén sétálgatni?" – dohogott Rosalie bosszúsan, de ismét elfordítottam tőle az elmémet, hogy tisztán hallhassam az anyám válaszát.

– Nem. Ha egyszer te kellesz neki... Valahogy majd elrendeződnek a dolgok – felelte végül elgondolkodva.

"Valahogy... Megölni biztosan nem fog, ahogy Alice mondta, és szerinte csak két választás létezik. Edward azonban nagyon kitartó... Meglátjuk, melyik lesz az erősebb: a fiam akarata, avagy Alice jövendölt sorsa!"

Ahogy körbenéztem a mezőn nem volt szemernyi kétségem sem afelől, hogy mindenki az ő beszélgetésüket hallgatta, a végét legalábbis biztosan. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, kizártam mindent, igyekeztem visszaszerezni a hangulatomat. Amikor felpillantottam, Alice tekintetével találkoztam.

"Ne izgulj! Semmi baj nem lesz. Mi majd vigyázunk rátok!" – komolyan gondolta, láttam, de ahogy az előbb, úgy most sem támasztotta alá szavait egyetlen megnyugtató látomással sem. Halovány mosollyal háláltam meg a kedvességét, mire cinkosan rám kacsintott. Megmutatta, hogy a játék első fordulója miként fog lezajlani, mire azonnal visszatért belém az izgatott játékszellem.

– Rendben! – kiáltotta Esme, mikor végre elhelyezkedtek Bellával a mező túlsó szélén. Esme igyekezett úgy helyezkedni, hogy egyetlen lepattant, eltévedt labda se tudja eltalálni Bellát. Bár ez a veszély nem fenyegetett, de Bella esetében sosem lehetünk elég óvatosak. – Dobás indul!

Alice Emmettet figyelte, aki idegesen markolta alumíniumütőjét, alig várta, hogy üthessen. Még korai lett volna, pár perc még kellett, mire felhangzik az első mennydörgés, de Alice hirtelen mozdult, a labda pedig Jasper kezében landolt. A húgom megeresztett el fölényes, önelégült vigyort, aztán újra dobott. Már tudta, hogy találni fog, én pedig megfeszítve izmaimat, vártam.

Emmett minden erejét beleadta az ütésbe, a labda hatalmas csattanást követően keresztülszelte a pályát. Míg berohantam utána a fák közé, a többiek szemével követtem Emmettet, ahogy igyekszik azelőtt körbeérni a pályán, mielőtt én visszaérek a labdával. Láttam Carlisle-t, ahogy nem sokkal lemaradva rohan Emmett mögött, közben jókedvűen ironizálta saját magát.

"Talán kezdek kiöregedni... bár Emmettel lehetetlen versenyezni!"

– Kint van! – hallottam Esme kiáltását, láttam, ahogy sajnálkozó pillantást küld a tomboló Emmett felé. A bátyám dohogva vonul a helyére, én pedig vigyorogva előbukkantam a fák közül. Közben az anyám felvázolta a helyzetet Bellának, aki élénk érdeklődéssel hallgatta. – Emmett ütései a legerősebbek, de Edward fut a leggyorsabban.

Emmett dühösen felhorkant, de nem elég hangosan, hogy Bella is meghallja. Engem viszont kezdett bosszantani, hogy nem hallom a gondolatait. Mi járhat a fejében, míg bennünket figyel? Nem tűnt ijedtnek, viszont tudtam, hogy nem lelkesedik ezért a sportért. Nem akartam csak azért félbeszakítani a játékot, és odarohanni hozzá, csak mert szerettem volna egy pillanatra a közelemben tudni, váltani vele néhány szót.

A terv megszületett a fejemben, s amint elhatároztam magam, azonnal éreztem Alice fürkésző tekintetét magamon. Aztán láttam a szemem sarkából, hogy elvigyorodik.

Amikor először hibáztam a családom furcsán nézett rám, amikor másodszor hibáztam, már kezdték gyanítani, hogy mire készülök. Pontosabban nem mindenki, leszámítva Emmettet, aki továbbra is alig várta, hogy elégtételt vegyen a ma ellene elkövetett sértéseim miatt.

Carlisle-nak ütöttem a labdát, aki ezután versenyt futott Jasperrel, az első alappontnál ütköztek egymásba.

"Majd amikor mi ketten játszhatunk így, az lesz az én időm!" – hallottam Emmett gondolatait, tudtam, hogy nekem szuggerálja őket, de nem figyeltem rá.

Bellát ragadt a tekintetem, aki vagy az ijedtség, vagy a váratlan zaj okozta riadalom miatt pattant fel, és rémülten figyelte az ütközötteket. Jasper és Carlisle hangosan nevetve álltak fel, Esme pedig Bellát nyugtatta.

– Semmi baj! – mondta neki, de újra én következtem, így nem láttam, Bella mit szól hozzá.

Nem bírtam tovább várni, hibáztam, Emmett élvezettel kiáltotta az "out"-ot, én pedig csúfondáros vigyorral rohantam az én Bellámhoz. A bátyámnak ekkor leesett, és a szemét forgatta.

"Kétségkívül elvette az eszét ez az emberlány!" – gondolta elégedetlenül, én pedig boldogan hagytam magam mögött a játékot, egy kis időre.

Bella szemei lelkesen felcsillantak, ahogy közeledtem, s bár kissé félszegen, de azért rám mosolygott. Mi járhat a fejében? Töprengtem, de ahogy odaértem igyekeztem pusztán a játék iránti szenvedélyemet kivetíteni felé.

– No, mi a véleményed? – érdeklődtem a játékra célozva, de reméltem, hogy megérti a hátsó szándékomat a gondolataira vonatkozólag.

– Egy dolog biztos – jelentette ki huncutul csillogó szemeivel. – Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg Major League baseballmeccseit.

Bella, amint tévét néz az apjával... képtelenség – felnevettem, ahogy elképzeltem.

– Mert eddig olyan sokszor végigülted.

– Kicsit csalódott vagyok! – mondta, mire a mosolyom lehervadt az arcomról, és gondolataim visszafókuszáltak Bellára. Eddig fél szemmel figyelemmel követtem a háttérben folyó játékot és a játékosok gondolatait, hogy tudjam, mire számítsak, de erre a mondatára elszakítottam magam a mezőtől. Újra csak Bella létezett, kizárólag ő, semmi más nem számított.

– De miért?

Huncut fény villant mélybarna szemeiben.

– Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál – elmosolyodott, én pedig rájöttem, hogy csaknem túlreagáltam valamit, ami meg sem született a fejében.

A mező túlsó végén fojtott kuncogás és hitetlenkedő horkantás hallatszott, de úgy láttam, Bella nem hallotta, ezért én is úgy tettem. Gyöngéden rámosolyogtam, szinte fizikai fájdalmat okozott elszakadnom tőle, de már hallottam, ahogy a családom szólongat.

– Én jövök! – mondtam sajnálkozva, mégis izgatottan, és eliramodtam a mi térfelünkre.

" Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál! – idézte kényeskedve Emmett Bella szavait, aztán cinikus hangnemben tette hozzá. – Mit csináltál a csajjal? Körberepítetted a földön, mint Superman?"

Nem feleltem, nem reagáltam, csak rávigyorogtam önelégülten, boldogan. Eszemben sem volt elárulni neki, hogy mi történt a réten, ami olyan szinten furdalta a kíváncsiságát, hogy egy hiteles birkózással sem okozhattam volna neki nagyobb gyötrődést. Viszont a fejében láttam, hogy bármennyire is bosszankodik, azért örül a boldogságomnak. Megkíméltem hát mindennemű bosszúmtól, ami ebben a másodpercben átfutott az agyamon. Végül úgy határoztam, elég tanulságos lesz a számára, ha elveszítik ezt a játszmát is.

Rosalie-t könnyű volt kijátszani, elég volt, ha alacsonyan tartottam a labdát, ugyanis nem szeretett hajolni, mert a haja akkor rossz szögben hullott az arcába. Emmett dühösen dobott, Carlisle pedig a győztesek határozottságával lendítette meg az ütőjét, ami hatalmas csattanással küldte a távolba a labdát. Csaknem teljesen körbeértünk, mikor Alice már mosolyogva indult, hogy gratuláljon nekünk.

"Ez remek volt! Olyan jó, hogy Bella is velünk van! Van kinek produkálni magunkat!" – mondta nekem Alice, miközben a fejében lepörgette, amint összecsapjuk a tenyerünket.

Rávigyorogtam, és finoman összepacsiztam vele. A játék ezek után kezdett izgalmassá válni, végre mindenki levetette az 'udvariasnak mutatkozunk Bella társaságában' álarcot. Emmett szabad folyást engedett a haragjának, Carlisle szájíze néha keserűvé vált, de Alice gyorsan megnyugtatta, hogy egy-két ütéssel később visszaszerezzük a vezetést. Esme, aki a legközelebb állt Bellához, igyekezett megtartani a jobbik képünket, ezért gyakrabban szólt ránk a tisztességes viselkedés reményében, mint egyébként.

Carlisle elfoglalta ütőpozícióját, én pedig már készültem egy irdatlan sprintre, amikor valamit megláttam. Halálra váltan meredtünk egymásra Alice-szel. A három idegen fajtánkbeli idő előtt ért Forksba, Alice-t annyira lekötötte a játék, és Bella jelenléte, hogy hibázott. Nem azt mondta, amit látott, hanem amit szeretett volna látni: hogy az idegenek a játék után, az éjszaka közepén érkeznek a házunkba. Tévedett! Alice tévedett, micsoda baklövés.

"Ezek idejönnek, Edward! Most!" – sikoltotta a fejembe, mire azonnal Bellához rohantam. Tudtam, hogy ez nem segít, de muszáj volt éreznem a közelségét. Alice víziója három alakot mutatott, egy nőt és két férfit, könnyedén elbírnánk velük, de nem tudhattuk biztosan, hogyan fognak reagálni. Káromkodtam magamban. Ugyan hogyan is reagálhatnának egy ínycsiklandozó illatú emberre?

Alice koncentrált, a többiek is észrevették, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Mi történt, Alice? – kérdezte Esme, miközben gyorsan végigmért engem anyai röntgenszemével.

– Nem tudom megmondani... nem láttam tisztán – suttogta Alice bűnbánóan.

Igyekezett koncentrálni, de hiába, a bűntudat, amiért ekkora hibát vétett, nem hagyta, hogy ésszerűen használja a képességét. Szégyellte magát előttem. Tudta, hogy Bella a mindenem, tisztában volt vele, hogy soha nem engednék senkit a közelébe. Tehát harcolni fogunk.

– Mi a baj, Alice? – kérdezte Carlisle, és igyekezett megőrizni a higgadtságát.

Érezte mindenki, hogy valami rossz kezdte el munkáját. Valami, amit nem tudunk megállítani, még mi sem.

– Gyorsabban haladnak, mint hittem – hadarta Alice, s döbbenet cikázott át a testén. – Most látom, hogy rosszul mértem fel a távolságot.

– Mi változott? – kérdezte Jasper, miközben a húgom fölé hajolt védelmezőn. Beszéltek erről, míg én Bellával voltam elfoglalva a mezőt elszigetelő erdő mellett.

– Meghallották, hogy játsszunk, útirányt változtattak – felelte Alice utalva, hogy erre jönnek, találkozni velünk.

– Mennyi időnk van? – fordult hozzám Carlisle, mire koncentráltam a környéken lévő gondolatokra.

"Jó kis buli lesz! Végre egy kis változatosság!" – hallottam meg egyiküket. Nem voltak pozitív gondolatai, rideg, közönyös feje volt, örültem, hogy kiszabadultam belőle.

– Kevesebb, mint öt perc – feleltem végül, s elnyomtam egy morgást, ami a mellkasom mélyéről készült feltörni. – Szaladnak. Játszani szeretnének.

– Elég annyi idő? – kérdezte Carlisle fennhangon, de gondolatban tovább szuggerált.

"Elég, hogy elmeneküljetek? Hogy biztonságba vidd őt?"

– Nem, úgy nem, hogy közben viszem... – veszélyesebb, mint maradni. – Különben is, ha valamire végképp nincs szükségünk, hát arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek.

– Hányan vannak? – kérdezte Emmett a húgunkat. Láttam, hogy aggódik...

– Hárman – felelte Alice.

... és láttam az aggodalmát szertefoszlani, hogy átadja helyét az izgatott várakozásnak. olyan régen nem harcolt egy igazán neki valót, hogy semmi kifogása nem lett volna az összecsapás ellen.

– Hárman! Hát akkor csak jöjjenek! – jelentette ki fennhangon, kihívóan, de morbid tréfáján senkinek nem támadt nevethetnékje.

Vártam. A másodpercek ólomlábakon mozogtak, míg Carlisle döntését vártuk. Tudtam, hogy ebben a pillanatban hallgatnom kell rá. Nem tehettem azt, amit szerettem volna: felkapni Bellát és rohanni vele, míg biztonságban nem tudhatom. Nem bírtam józanul gondolkodni, de Carlisle eszmefuttatása eljutott az agyamig. Láttam, hogy mit fog mondani, láttam benne logikát, mégsem tudtam megnyugodni.

– Egyszerűen folytassuk a játékot! – közölte határozottan, megnyugtatva mély basszusával a családot. – Alice azt mondja, csak kíváncsiak!

"Edward!" – szólított meg Esme, majd fennhangon folytatta, de olyan gyorsan és halkan, hogy Bella nem tudhatta, miről van szó. – Szomjas valamelyikük?

Újra összpontosítottam a három idegenre, nem voltak vérengzős hangulatban, ezért nemet intettem Esmének. Eszem ágában sem volt tapodtat is mozdulni Bella mellől ezek után. Szigorúan kizártam Alice bűnbánatát a fejemből, és igyekeztem immár a vendégeinkre fókuszálni. Nem lett volna szabad haragudnom a húgomra, és biztos voltam benne, hogy ha Bellát biztonságban tudhatom, akkor az igazságnak megfelelően fogom azt felelni kimondatlan kérdésére, hogy megbocsájtok. De addig...

– Most te leszel a fogó, Esme! Én pedig a bíró.

Mindenki visszatért a posztjára, de Alice és Esme a közelünkben maradtak, így Bella minden oldalról védve volt mindenfajta feltűnést mellőzve.

– Ereszd le a hajad! – kértem Bellát hirtelen. Nem sokat segített a helyzetünkön, de talán a sötét haja és bőrének fehérsége nem emeli ki közülünk első pillantásra, az illata viszont. Kihúzta a hajgumit, mire barna tincsei lazán omlottak a vállára gyönyörűen keretezve sápadt arcát. Annyira szép volt... annyira csábító...

– Erre tartanak! – jelentette ki a nyilvánvalót, s kérdések ezreit véltem kiolvasni a tekintetéből.

– Igen! – feleltem idegesen, bár igyekeztem megőrizni a higgadtságom, ahogy Carlisle is tette, mégis éreztem, ahogy a pánik lassan betölti az elmémet. Bármit megtettem volna Bella épségéért. Bármit! Képes lettem volna feláldozni a családom békességét is...

– Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és kérlek, el ne mozdulj mellőlem! – könyörgőn néztem rá, bizalommal teli barna szemeibe, miközben Alice mardosó bűntudata átalakulva bennem öltött testet.

Selymes haját előrébb húztam, hogy ne látszódjon bájos pírja, mely árulkodón hatott volna.

– Ez nem sokat segít! – vetette közbe Alice óvatosan, egyfolytában könyörögve a bocsánatomért. Nem tudhatta, hiszen neki nem a gondolatolvasás a képessége, hogy nem őt hibáztattam, hanem magamat. Mindenért csak és kizárólag magamat. – Én a mező túloldaláról is éreztem az illatát.

– Tudom! – vágtam vissza elkeseredett dühömben kissé talán élesebben, mint szerettem volna, de nem érdekelt. Bella illata valóban olyannyira körbelengte az egész területet, mintha csábító mézzel vontuk volna be a környéken döngicsélő méheknek.

– Mit kérdezett tőled Esme? – kérdezte megszeppenve, mire egy pillanatra eltűnődtem.

Nem akartam a frászt hozni rá, igyekeztem nyugodtnak mutatkozni, de Bella rákérdezett. Nyíltan és visszavonhatatlanul lebegett a kérdése a fejünk felett, nem akartam elárulni, de nem szerettem volna ostoba semmiségekkel traktálni, amiket köznapi nyelven hazugságnak hívnak.

– Hogy szomjasak-e – böktem ki végül, s ekkor először, amióta ismerem Bellát, most először láttam a félelmet tisztán átsuhanni, majd megtelepedni az arcán. Valóban félt... és ennek én voltam az oka. Rosalie dühe a tisztás túloldaláról is elhallatszott odáig, ahol vártuk az idegeneket, mint holmi halálraítéltek a hóhért.

Alice látomásában megfigyeltem, hogy az erdőnek melyik szegmenséből bukkannak elő, s a tekintetem arrafelé kalandozott, úgy éreztem tartozom Bellának milliónyi bocsánatkéréssel.

– Sajnálom, Bella! Ostobaság volt, és felelőtlenség, hogy ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom! – mondogattam, mintha ez bármin javított volna, mintha megváltoztatta volna a már megváltozhatatlant...

Mintha ettől varázsütésre köddé válnának azok, akik a vihar okozta ködből váratlanul előléptek.