21. Bújócska (3.rész)

Elég közel volt, így rohanni kezdtünk. Carlisle ment legelöl, menet közben újra északnak fordult, mi pedig követtük két oldalról. A vadásznak feltűnt, hogy gyorsabb tempóra váltottunk, láttam a fejében fokozódni a játékát.

A beszélgetésünk elejét csak foszlányokban hallotta, de Emmett beszólását már tisztán értette, emiatt fogott gyanút. A legkülönösebb az volt, hogy nem zavarta. Bár sejtette, valami készül az elfogása érdekében, de ez csak olaj volt a tűzre, mely benne lobogott. Feltüzelte, egészen eksztázisba esett, és láttam, hogy Laurentnek igaza volt. Nem fog leállni, míg meg nem szerzi, amit akar.

"Miért éppen Alice-t küldted Bellával? Kivételesen igazán hasznos lenne..." – sugallta Emmett, az ő fejében hasonlóan a vadászéhoz, a helyzethez csöppet sem illő, szinte boldog gondolatok tolongtak, tele izgatott várakozással, mint a gyerekek, akik tudják, hogy hamarosan ajándékot kapnak.

Talán, mert Bellának nagyobb szüksége van az ő és Jasper képességére, mint nekünk – akartam mondani a bátyámnak, de magamban tartottam epés megjegyzésemet. Nem volt szükség belharcra, bár a gondolat némileg felderített, hogy úgy rendesen ellátnám a baját a bátyámnak. Elvetettem az ötletet... egyelőre.

"Edward, milyen messze lehet?" – szuggerálta belém a kérdését Carlisle, miközben elhaladtunk egy város mellett.

Hallottam az emberi élettel járó zajokat, szinte fájdalmat okozott arra gondolnom, hogy Bella énmiattam nem lehet részese ennek a létezésnek. Elvágtam előle a normális élet útját a puszta létezésemmel, csak mert nem volt bennem annyi erő, hogy távol tartsam magam tőle. Gyűlöltem magam, amiért engedtem idáig fajulni a dolgokat... amiért engedtem, hogy belém szeressen. Ellentétes érzelem volt, hogy közben ez a gondolat eufóriás boldogsággal töltött el.

"Edward?" – szólított meg újra Carlisle, lelassított és rám nézett, ebből Emmett is rájött, hogy végre történni fog valami. Nehéz volt némán kommunikálnunk, de mivel nem válaszoltam fennhangon, így kitalálták, hogy a vadász elég közel van, hogy meghallja a hangunkat. Emmett az ujjait kezdte tornáztatni, míg én gyorsan elmutogattam Carlisle-nek, hogy körülbelül egy mérföldnyire jöhet mögöttük. Carlisle bólintott, majd megállt.

"Elég messze vagyunk Forkstól, levadászhatjuk nyugodtan, mert a lakott területet is magunk mögött hagytuk." – magyarázta Carlisle gondolatban, Emmett pedig mintha meghallotta volna:

"Sima ügy lesz! Nem hagyjuk vergődni a madárkát!" – sugallta felém, közben több tucat villámkép vonult végig az agyán, melyeken Jamest láttam kiterülve, fejetlenül.

Bólintottam, aztán megfordultunk és elindultunk visszafelé. Elhatározásom, hogy megvédem Bellát ettől az őrülttől gyökeret vert az agyamban megacélozva akaratomat. Bella illata a fejemben zsongott, tompán, mintegy emlékeztetve miért... kiért is csinálom azt, amit már megvetettem az elejétől kezdve. Nem csak Carlisle elvei miatt, inkább a saját lelkiismeretem tisztaságáért, ha létezett is valaha nekem olyan. Szerettem volna elkerülni a vadász kivégzését, de láttam a fejében... tisztán láttam, hogy nem lehetne alkudozni vele. Ahogy velem sem: Bella élete nem alku tárgya.

Hirtelen valami megváltozott. A nyomkereső gondolatait nem hallottam mozogni, mintha megállt volna. De ugyan miért állna meg, mikor nyomon van? Ha minden rendben, akkor tovább hallom a gondolatait, talán inkább közeledni, mint távolodni.

Ehelyett egy pillanatra megszűnt létezni. Bevillant, talán rájött, hogy hallom őt, ezért kikapcsolt minden agyi funkciót magában, s már épp megijedtem volna, mikor hirtelen visszakúszott a fejembe. Nem tetszett, amit láttam. Megszaporáztam a lépteimet, a bátyámnak és az apámnak nagyon kellett igyekeznie, ha tartani akarták a tempót.

– Mi a baj? – kérdezte Carlisle fennhangon. Már úgyis mindegy volt, hogy hall-e minket, és ezt ő is tudta. Az arcomra volt írva.

– Visszafordult – morogtam hátra tömören, mire Emmett hangosan felmordult mellettem.

Rohantunk, mint az őrültek, én néha jobban belelendültem, nem bírtam a tempót, amit a családtagjaim diktáltak, beleőrültem, hogy visszafognak. Mikor miattam már szétszóródtunk volna, Carlisle mindig szuggerált felém valamit, ami lassításra bírt, de az őrület már nem volt messze tőlem. Hallottam a vadászt, biztos volt benne, hogy követjük, mégis élvezte.

"Csak erőlködjetek. Esélyetek sincs, csupán fűszerezitek a vacsorámat!" – ennél a gondolatnál Bella rémült arcát vetítette felém, nekem pedig el kellett fojtanom dühös, gyűlöletes ordításomat. – "Hát, persze... "

Ahogy megpillantottam Bella arcát a nyomkereső fejében, ő irányt változtatott, kelet felé fordult, mi pedig párhuzamosan követtük. James illata beleivódott az agyamba, már rémeket láttam, mindenhol azt éreztem. Gyűlölt illat, hányingert is okozhatott volna, ha képes rá.

Már rohantunk egy ideje, alkonyodott, amikor feltűnt, milyen nagy a csend. Kivételesen sem Carlisle sem Emmett nem gondolkoztak, csak árnyként követtek, és a problémám nem is náluk volt. A csend ordított, szinte szétrobbantotta a fejemet, annyira lüktető volt. Kétségbeesetten megtorpantam, hogy intenzívebben tudjak fókuszálni, de hiába. A legszívesebben ordítottam volna. Ilyen nincs! Nem létezik!

"Edward! Mi a baj?" – sugallta felém Carlisle, és a bátyám fejében is ez a kérdés visszhangzott.

Rémült elkeseredettségemben bámultam rájuk.

– Eltűnt... – leheltem, aztán újra rohanni kezdtem.

– Emmett! Hozd a dzsipet! – adta ki a józan, higgadt utasítást Carlisle, miközben utánam futottak a sűrűben.

Kerestem egy bizonyos képet, amit utoljára láttam a nyomkereső fejében, mielőtt megszakadt vele a kapcsolatom. Egy képet, amiben vége szakad a sűrűnek, de hogy mi van mögötte, nem engedte láttatnom, mintha már sejtette volna, hogy olvasom a gondolatait. A hörgés, amit eddig visszatartottam, most fenyegető elemi erővel tört fel a mellkasomból, hogy az erdő mélyének csöndes némasága magába zárja azt a gyanútlan emberek naiv kis világától.

A dühöm magamba zártam, kénytelen voltam, de csak táplálta ez a helyzet, hiszen szem elől tévesztettem valakit, aki ártani akar Bellának. A saját két kezemmel téptem volna apró darabokra, ha még ott találom, de nem volt sehol. Az illatát mindenhol éreztük, Carlisle is a lehetőségeket kereste, miközben rohant mögöttem az erdő széle felé.

Feszített belülről, majd' szétrobbantott a gyűlölet. Az égető fájdalom a torkomban, amit a napok óta kimaradt vadászat okozott, sehol nem volt ahhoz képest, amit a visszafojtott düh váltott ki a mellkasomban, minden zsigeremben. Bosszantó volt ez a macska-egér játék, amit ez a nyomkereső annyira élvezett.

"Nyugalom, Edward! Koncentrálj! Nem lehet olyan messze!" – sugallta felém megnyugtatását Carlisle, talán csak ennek volt köszönhető, hogy nem rohangáltam körbe az erdőben, mint akinek teljesen elment az esze. Dühös voltam, amit nem tudtam sehogy levezetni, így néhány roncsolt farönköt hagytam magam mögött.

– Közeledünk a lakott területhez... Biztos vagy benne, hogy erre jött? – kérdezte Carlisle bizonytalanul összeráncolt szemöldökkel.

Csak ekkor tűnt fel, hogy Emmett olyan messze jár, már az ő gondolataira sem tudok ráfókuszálni. Semmiben nem voltam biztos, de rossz előérzet kerített a hatalmába. Ez egyszer igazat adtam Emmettnek: Alice kivételesen nagyon hasznosnak bizonyult volna, s ha jobban belegondoltam, és elemeztem a pánikot, ami szép lassan bekebelezte a józan eszemet, Jaspert is hasznosnak találtam volna.

Újabb íves kanyart tettünk, valahogy észak felé hatott intenzívebbnek James illata, s már majdnem tovább fordultam volna, mikor megláttam, amit kerestem. A hangokat már hallottam, félreismerhetetlen zúgó zajok, mintha egyenesen felém közeledne valami, hogy fütyülve megsemmisítsen. Ám még mielőtt hozzámért volna, elzúgott a fejünk felett, mintegy leköszönve hozzánk: tessék, itt vagyok! Én győztem!

Kiléptünk a hirtelen véget érő erdősáv peremére, hallottam Carlisle lélegzetét elakadni, én pedig legyőzötten pihegtem, fortyogva gyűlöletem lávatengerében. A repülőtér látványa rémesebben hatott, mint bármi, nem csak, hogy nem sikerült elfognunk Jamest, de ráadásul arra is rájött, hogy valamilyen módon kiolvasom a szándékait a fejéből. Kétségbeejtő.

– Rendben, nem kell pánikba esni! – jelentette ki Carlisle, de a gondolatai elárulták, hogy erre a fordulatra ő sem számított. Telefonja berregni kezdett a zsebében, az első jelzés után felkapta. Míg ő beszélt, én igyekeztem fókuszálni, mintegy utolsó szalmaszálba kapaszkodva, talán meghallok valamit. De csak a dzsippel visszatérő bátyám végtelenül csalódott gondolatai kúsztak a fejembe vissza, ahogy Carlisle-val kommunikált. – Elrepült. Szerintem visszament Forksba, hogy csatlakozzon a nőstényhez és elölről kezdje Bella nyomait felkutatni.

– Itt vagyok a mellékúton, megvárlak titeket – dörmögte Emmett bosszankodva.

– Értesítsd Rosalie-t a fejleményekről – tette hozzá Carlisle, majd megszakította a vonalat. Hozzám fordult, szemeiben az együttérzés még tovább fokozta az önmagam felé táplált megvetést, gyűlöletet. Nem tudtam volna megmondani, hogy Jamest vagy magamat gyűlölöm-e jobban. – Hallod őt?

Utolsó próbálkozás, végső csapás volt tőlem ez a fókuszálás, beleadtam minden erőmet, de hiába. Még Emmett és Rosalie telefonbeszélgetését is hallhattam, de őket igyekeztem kizárni a fejemből, később úgyis megtudom, amit szeretnék, de a vadász gondolatai éppoly némák voltak, mint Bella elméje. Nem hallottam felőle semmit, kámforrá vált, talán már ott ült azon a gépen, ami nem sokkal ezelőtt suhant el a fejünk felett.

– Nem. Menjünk – sóhajtottam lemondóan Carlisle-nak, aztán hátat fordítottunk a kivilágított Vencouveri repülőtérnek, hogy elinduljunk a mögötte kanyargó mellékút felé.

Emmett az egyik hatalmas tölgy mellett parkolt, pillanatok alatt bevágódtunk mellé, ő pedig padlóig taposta a gázpedált. Már teljesen besötétedett, mire visszakanyarodtunk a Forks felé vezető elágazásra. A bátyámat hallgattam, ahogy beszámolt a Rosalie-val lezajlott beszélgetéséről, közben igyekeztem kizárni Bella képét. Csak tolult előre a fejemben, újra és újra, felém villantotta tökéletes mosolyát, az egyik olyannyira valóságos volt, hogy Bella hiánya elemi erővel csapott le rám, valami összeszorult a gyomrom helyén.

Visszatuszkoltam Bella arcát az emlékeim helyére, egészen hátra az agyamban, biztonságba, és próbáltam összpontosítani a bátyám szavaira.

– Szóval Rose azt mondta, hogy a nőstény végig követte őket a következő városig, aztán valahogy kopott az illata Bella ruháinak – Emmett megvetően felhorkantott, mielőtt folytatta. – Csak ekkor fordult vissza, és egyenesen a Swan házhoz ment. Charlie már elment dolgozni, ezért nem találkoztak. Rose szerint valami különös kapcsolat lehet a nyomkereső és a nőstény között, mert mikor Charlie-t nem talált otthon, utána rögtön keresni kezdte Bella illatát. Még a házba is bement, hogy elcsenjen egy holmit. Esme azt mondja, hogy az a blúza volt, amit annyira szerettél rajta.

Felsóhajtottam. Még tisztán emlékeztem a Port-Angelesi estére, amikor azt a blúzt először láttam rajta, aztán másodszorra is ugyanolyan hatást nyújtott számomra, amikor a családomhoz vittem bemutatni. Átkozott emlékek.... mégis olyan gyönyörűek. A legszebbek a létezésem során, míg a legkeserűbbek lehetnek Bellának, a kudarcom kézzel fogható bizonyítéka a sorssal való hadakozásomban.

– Nem hinném, hogy van köztük bármi is – jegyezte meg Carlisle, majd fintorogva hozzátette. – Persze a nyilvánvalón kívül... De a kapcsolat semmi egyéb természetű nem lehet. Ahhoz Viktória túl egyszerű.

– Rose azt mondja, hogy látta a reptéren is, de nem váltott jegyet sehova, elment az iskolához, de rövid figyelés után azt is feladta, legutóbb pedig a városkörnyéki utakon lézengett. Esme nem téveszti szem elől Charlie-t, ha arra van szükség, Rosalie is segít neki – magyarázta Emmett, s ezúttal a nővéremről szóló fantáziálgatásait felváltották a vadászat, és a bújócska okozta gondolatai. Persze ezek sem okoztak kevesebb örömet, csak éppen másféleképpen, és ez nem kevésbé hatott rám taszítóan, mint azok.

– Rendben, hívom Alice-t, hátha látott valamit. Ez a változás talán rá is kihatott – mondta Carlisle, de nekem még bólintani sem volt erőm.

Semmire nem vágytam, csak látni Bellát, ez pedig az adott helyzetben lehetetlen volt. Nem engedhettem, hogy akár csak egy pillanatra is elveszítsem az önfegyelmemet, és nyomot hagyjak utána, amire azonnal lecsapnának, mint a morzsákra a tétován szárnyaló madarak.

Carlisle felpattintotta a mobilját és benyomta a húgom hívógombját. Ahogy számított rá, Alice szinte azonnal felkapta, de Carlisle gyorsabb volt, előbb kezdett beszélni. Felvázolta a helyzetünket Alice-nak, aki megilletődött némaságba burkolózva hallgatta őt.

– Gondolom veletek minden rendben, jól bírjátok az illatot? Jasper tudja kezelni, igaz? – kérdezte végül az apám, s hallottam, ahogy a húgom lélegzete elakad egy pillanatra.

– Carlisle – lehelte némiképp megnyugtatóan Alice.

– Bella is jól van? A körülményekhez képest, úgy értem – érdeklődött Carlisle, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a választ.

– Igen – hangzott a rövid válasz, amiből rájöttünk, hogy valószínűleg Bella is egy szobában lehet Alice-szal, aki emiatt nem akar részletesebben magyarázkodni a hogylétük felől.

– Tehát a vadász repülőre szállt, egyelőre még nem tudjuk, miért – folytatta volna Carlisle, de Alice félbeszakította.

– Épp az előbb láttam a nyomkeresőt. Egy olyan szobába fog eljutni, ami tele van tükörrel, de még nem látom a céljait, vagy hogy mire készül – hadarta Alice izgatottan, én pedig kihallottam a hangjában csendülő bosszúságot, amiért nem tudja, mi fog következni. Az ilyen helyzetek mindig iszonyúan bosszantották. – Akármiért is szállt repülőre... ugyanaz vezette el azokba a szobákba is.

– Tehát nem azért ült gépre, hogy előlünk megszökjön, hanem mert valami célja van vele? – kérdezte Carlisle, s először tűnt igazán meglepettnek.

– Igen – felelte Alice, s némileg magabiztosabbnak hatott, mint előtte.

– Add Bellát! – kértem egyben a telefonért is nyúltam Carlisle felé.

Szinte remegett a kezem annyira vágytam hallani a hangját, megnyugtatni lázadó józan eszemet, hogy minden rendben van.