19. A vadászat (2.rész)

Soha ennyire még nem bosszantott Bella ügyetlenkedése. Csúf fintor ez a sorstól, hogy valaki, akinek ilyen szüksége lenne a gyorsaságra, mint Bellának, csupán ügyetlenséget osztottak. Más helyzetben bájosnak találtam ezt a tulajdonságát, most azonban őrülten féltem. Féltem, hogy nem érjük el időben a dzsipet, hogy későn tudom elvinni James közeléből.

Alice és Emmett közvetlenül mögöttünk jöttek, nehogy véletlenül is hézag maradjon Bellához, ha James netán mégsem hallgatna a vezérére. Nem néztem hátra, gondolataikon keresztül figyeltem, ahogy Laurent figyelmeztető pillantást lövell a nyomkövető felé.

A legszívesebben rohantam volna utána, hogy véget vessek a létezésének, és Emmett gondolatait hallgatva nem is lettem volna egyedül. De Alice-nak újabb látomások kavarogtak a fejében, nem voltak tisztán kivehetőek, több vízió mutatta, hogy James után vetem magam az ő gondjaira bízva Bellát, elintézem a nyomkövetőt, de mire visszatérek, Bella valamilyen módon megsérül, míg Alice Viktóriával harcol.

Nem kockáztathattam, amint a fák közé értük, meg sem álltam, menet közben fellendítettem Bella pillekönnyű testét a hátamra, és ezúttal valóban külön erőfeszítés kellett, hogy gyöngéd legyek vele a nagy rohanásban. Soha ilyen gyorsan nem száguldottam még vele, reméltem, hogy nem ijesztem meg nagyon, bár éreztem, hogy végtagjai, mint a polip karjai fonódnak körém. Testének melege újra rádöbbentett a törékenységére.

"Hiába rohansz annyira, Edward! Már késő! Jönni fog utánunk!" – szuggerálta a hátamnak Alice, és meg sem kellett néznem a látomását, hogy tudjam, mennyire igaza van. Díjaztam, hogy segítenek, de abban a pillanatban mindennél fontosabb volt, hogy Bellát biztonságba helyezzem. Amikor a dzsiphez értünk, Bellát belöktem a hátsó ülésre, Alice bepattant a vezető melletti helyre, Emmett pedig egy pillanatnyi habozás után hátra, Bella mellé.

"Gondolom, nem akarnád, hogy én döcögjek, igaz?" – kérdezte tőlem, mire dühösen meredtem rá. Semmi kedvem nem volt az ostoba vicceihez.

– Kapcsold be az övét! – utasítottam ellenségesen, ellentmondást nem tűrően.

Hallottam a veszekedést, gondolatok, ki nem mondott sértések, és szétváltak.

James ügyet sem vetett rá, hogy mit szól Laurent vagy a nőstény, még el sem értük a főutat, ő már elindult a másik oldalon az erdőbe, ahonnan nem olyan rég előbukkant. Tudtam, hogy várni fog, míg alkalmasnak találja az időpontot, amikor végre belekezdhet beteges játszmájába.

– Az ördögbe, utánunk indult! – mondtam, de leginkább a testvéreimnek, nehogy Bella meghallja, megértse.

Kihajtottam az országútra, és örültem, hogy nem a Volvóval jöttünk, azzal sokkal több időbe telt volna megtenni egy ekkora utat az ösvényen. Emmett szorosan rögzítette Bellát az üléshez, de még így is fel-le pattogott. Reméltem, nem sérül meg, de nem fékeztem, mert akkor a csöppnyi előnyünk is elveszett volna a vadásszal szemben.

"Meg kell magyaráznod neki, miért viszed ilyen messzire az otthonától!" – figyelmeztetett Alice, aztán hozzátette. – "És nekem is. Nem látom, miért nem viszed haza!"

– Hová megyünk? – kérdezte Bella épphogy elhallgatott a húgom. Nem akartam magyarázkodni, át kellett gondolnom pontosan. Mindegy hová, csak elég messze legyen Forkstól, ahol mindent átitatott az illata. James bizonyára ott fogja legelőször felkutatni. A vadász agyában külön kis rekesz nyílt Bella illatának, de nem úgy, mint az enyémben, mintha lételeme lenne, hanem, mint a vadászkutya számára fenntartott illat, amit időnként elővesznek, hogy újra és újra szimatot fogjon. Bella hangja nem hagyott koncentrálni, hallottam benne a rémületet. – A fenébe is, Edward! Hová viszel?

Joga van tudni, és megfogadtam, hogy nem hazudok neki, valami magyarázatot azért mégiscsak megérdemelt.

– El kell vinnünk innen téged... nagyon messzire. Most azonnal – feleltem, de nem bírtam ránézni. Ennyi érzelem már rég nem dolgozott bennem: gyűlölet mardosott leginkább, Jamest holtan látni, megsemmisülve, ez volt minden vágyam, harag önmagam felé, amiért Bellát ilyen veszélybe sodorta a létezésem, bűntudat, mert ekkora félelmet okoztam neki.

– Fordulj meg! Azonnal vigyél haza! – parancsolta Bella, de nem figyeltem rá. hogy képzeli? Megint a veszélyesebb utat választaná, ahogy mindig, de ezúttal meg fogom védeni önmagától is, ha szükséges, a haragját pedig el tudom viselni... könnyebben, mintha bármi baja történne.

Bella elkeseredett dühében a biztonsági övét kezdte lebontogatni magáról, nem engedhettem neki. Amilyen szerencséje van, biztosan felsérti valamijét, és ami most nem hiányzott, az a kicsorduló vérének az illata volt.

– Emmett! – szóltam a bátyámnak, aki gondolatban éppen azon elmélkedett, hogy miért is rohanunk el tulajdonképpen Forksból. Nevére felkapta a fejét, és már nyúlt is Bella csuklójáért.

"Nézd már! A kis vadmacska! Hogy fárasztja magát... Komolyan azt gondolja, hogy ki bírja szedni a kezeit, ha én tartom a csuklóját?!" – nevetett fel magában, de igyekezett komoly képet vágni hozzá. továbbra sem díjaztam a humorát és ezt ő is észrevette. – "Ne haragudj, Öcsi! De tényleg nem értem, mire ez a véresen komoly rohanás!"

– Nem! Edward! Ezt nem teheted! – kiabált Bella, én pedig igyekeztem elnémítani. Nem hiányzott a bűntudatom mellé még egy adag szemrehányás is tőle.

– Muszáj megtennem, Bella, úgyhogy kérlek, maradj csöndben!

– Nem maradok! Muszáj hazavinned, különben Charlie a nyakatokra küldi az FBI-t. Perceken belül rátörnek Carlisle-ra és Esmére – hadarta Bella, hangjában kétségbeesés és gyötrődés visszhangzott. Vajon amiatt szenved, mert retteg Jamestől, vagy amiatt, mert a családomat félti? Megráztam a fejem, nem számított, nem kockáztattam... Bella tovább tombolt. – Menekülniük kell majd, és örök életükre bujkálhatnak.

– Nyugodj meg, Bella! – szinte hozzávágtam a szavakat. Hallani sem akartam róla, hogy egy centiméterrel is közelebb vigyem Forkshoz. – Máskor is megesett már velünk.

Ez azért ebben a formában nem egészen volt igaz, hiszen soha senki miatt nem kerültünk összetűzésbe az emberi hatóságokkal, viszont olyanra már volt példa, hogy későn vettük észre a gyanakvásukat, ezért el kellett mennünk néhány évre.

Alice gondolatai és víziói kezdtek átalakulni Bella szavaira, de nem foglalkoztam velük, inkább kizártam a fejemből és csak az útra koncentráltam. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Hát nem értik? James gondolatait már magunk mögött hagytuk. Kizártnak tartottam, hogy ha ebben a tempóban haladunk a semmibe, akkor beérjen bennünket. De nem kockáztathattam...

– De nem énmiattam. Nem fogtok mindent tönkretenni énmiattam – kiabált Bella, miközben továbbra is Emmett vasmarkával küzdött. A bátyám remekül szórakozott az erőlködésén.

"Nem mondtad neki, hogy téged is legyőznélek, ha nem csalnál folyton?" – vetettem rá egy gyilkos pillantást a visszapillantó tükörből, mire igyekezett visszafogni magát, de Bella küzdelmén továbbra is kitűnően szórakozott.

– Edward, állj meg egy kicsit! – szólított fel Alice ellentmondást nem tűrő hangon.

Mivel eddig kizártam őt a fejemből, nem tudta elmondani, mit gondol, ezért volt kénytelen hangosan is megszólalni. Fölöslegesen. Amit mondott nem volt a kedvemre való. Legalább tőle elvártam volna, hogy mellém álljon. Bosszúsan rápillantottan, és dühösen tapostam a gázba. – Edward, ezt meg kell beszélnünk!

"Rosalie iszonyú dühös lenne, ha idő előtt távoznánk, és Carlisle sem örülne, ha szó nélkül eltűnnénk!" – sugallta felém az ostobaságait Alice, és mintha tudnának egymásról, Emmett is rákontrázott.

"Tudod, hogy nem bánom, akármit csinálsz, de Rose kitekeri a nyakam, ha segítek neked ebben..." – kis szünetet tartott, majd hozzátette évődve – "Habár, ha dühös, olyankor mindig nagyon szenvedélyes... úgyhogy mégsem bánom!"

Kiakasztott! Hogy járhat ebben a helyzetben ilyesmin az agya?

– Hát nem értitek? – ordítottam nekik kifakadva. Soha nem kiabáltam velük, még soha eddigi létezésem alatt. A testvéreim kissé meglepve, Bella pedig döbbenten meredt rám. – Az az alak egy nyomkövető, Alice, hát nem vetted észre? Nyomkövető!

"Hoppá! Taposs a gázba, Öcsi!" – szuggerálta felém Emmett, én pedig lehiggadtam kissé, hogy végre kezdi felfogni a helyzet súlyosságát. Alice viszont nem tágított. Semmilyen víziót nem látott, ami azt mutatta volna, hogy elhagyjuk Forksot, mégsem lettem meggyőzve. Mi bírhatna maradásra? Semmi!!

– Állj meg, Edward! – parancsolta Alice fennhangon, amikor rájött, hogy megint kizártam őt a fejemből.

A lábam ráragadt a gázpedálra, és reményeiket szertefoszlatva nemhogy nem lassultunk, de csaknem kétszázzal hajtottunk távol a pokoli fészektől, ahol a vadász már bizonyára szaglászott az én édes illatom forrása után.

– Légy szíves, Edward!

"Nem látom, hogy elmennénk!" – folytatta a piszkálást, győzködést Alice, és mivel már fennhangon és a fejemben is lassan kiabált, kezdett az őrületbe kergetni vele.

– Ide hallgass, Alice, én láttam a gondolatait! A nyomkövetés a szenvedélye, a rögeszméje. És Bella kell neki, Alice! Bella, és nem más! Még ma éjszaka elkezd rá vadászni – ordítottam a húgomra, és láttam, hogy Emmettel együtt elgondolkodnak ezen.

"Hűha, ez nagyon gáz. Tényleg jó kis esténk lesz, bár nem egészen úgy, ahogy elképzeltem!" – morfondírozott magában a bátyám, és a Rosalie-val való fantáziálása átadta a helyét azoknak a képeknek, ahol James fejét letépi a helyéről. Ezek a gondolatai sokkal jobban tetszettek nekem is. De nem tehettem, Bella miatt nem.

– Nem tudhatja, hol... – kezdte Alice, de beléfojtottam a szót. Ahhoz képest, hogy orákulum volt, néha igen nehezen kapcsolt.

– Na és mit gondolsz, mennyi időbe telik, amíg rábukkan az illatára valahol a városban? A terve már készen volt, még mielőtt Laurent megszólalhatott volna – ahogy kimondtam, már tudtam, hogy hibát követtem el. Mindenkinek egyetlen védtelen ember jutott az eszébe, aki ott maradt Forksban az illat forrásánál. Ez egyszer átkoztam Bella éleselméjűségét.

– Charlie! – kiáltotta a tarkómnak, közben megint szabadulni próbált Emmett karmaiból, akinek már fel sem tűn Bella erőfeszítése. – Nem hagyhatjátok ott védtelenül! Nem hagyhatjátok ott!

– Igaza van! – jelentette ki Alice.

Tudtam, hát persze, hogy tudtam, hogy igaza van. A lábam nem engedelmeskedett az akaratomnak, lassan felemelkedett a gázpedálról, de aztán bevillant James képe, és tartottam a sebességet.

"Nyugalom, Edward! Látom a megoldást! Csak el kell határoznod magad!" – szuggerált Alice, mire újra lassítottam, kicsit.

– Szánjunk rá egy percet, hogy megbeszéljük, mik a lehetőségeink! – kérte Alice, amikor látta, hogy elbizonytalanodom a jövőt illetően.

Megint lassítottam, és hirtelen lefékeztem az útpadkán. Láttam, ahogy Bella nekicsapódik az ülésnek, talán óvatosabbnak kellett volna lennem, de még így is visszafogtam magam. Iszonyú indulatok tomboltak bennem, félelmetes volt, mennyire féltem, hogy James megközelíti Bellát. Nem bírtam volna elviselni... még a gondolattól is irtóztam, hogy valami bántódása eshet.

– Nincsenek lehetőségeink – szűrtem a fogaim között, bár már inkább hasonlítottam durcás gyerekhez, mint tomboló őrülthez. Hagytam volna meggyőzni magam, ha lett volna egyetlen épkézláb tervük, ötletük, vagy bármi... de nem volt.

– Nem hagyom sorsára Charlie-t! – ordította Bella, de nem vettem róla tudomást.

– Vissza kell vinnünk a lányt – jelentette ki Emmett, mire egy pillanatig hitetlenkedve meredtem rá. Neki is elment az esze? Vagy ennyire fél a nővéremtől? Mindenesetre csak mert azt mondja, nem fogok úgy cselekedni. Meg sem próbáltam Emmett fejében olvasni, most épp olyanja volt, hogy ami a szívén, az a száján.

– Nem – vágtam vissza azonnal, mire a szemét forgatta.

"Jaj, könyörgöm! Nem egy csapat óvódással vagy!" – szuggerálta sértődötten felém, aztán fennhangon folytatta.

– Az az alak nem ellenfél nekünk, Edward. Nem engedjük, hogy egy ujjal is hozzáérjen Bellához.

– Várni fog – mutattam rá.

– Akkor majd én is várok – kontrázott Emmett, és láttam, hogy a lehetőség miszerint igazi, végzetes összetűzésbe kerülhet valakivel – különösen, ha ez a valaki James – jobban felvidította, mint bármi az elmúlt ötven évben. Bizonyára bosszantó lehetett a számára hatalmas erejét talonba téve létezni.

– Nem értitek? – fakadtam ki újra, de már csendesebben... elkeseredettebben, mint korábban. Nem kellett válaszolniuk, megtettem helyettük. Bella töprengve figyelt. – Egyáltalán nem értitek. Ha egyszer eldöntötte, hogy vadászik valakire, nem lehet megszabadulni tőle. Meg kell ölnünk!

– Ez is egy lehetőség – elmélkedett Emmett, és jobban tetszett neki a gondolat, mint azt normális embertől el lehetett várni.

– Aztán ott van a nőstény – folytattam szándékosan figyelmen kívül hagyva a bátyám fantáziálgatását. – Hozzá tartozik. És ha harcra kerül a sor, a falkavezérük is beszáll.

– Még akkor is túlerőben vagyunk – erősködött Emmett. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, attól nehéz eltántorítani.

– Van más lehetőség is – jegyezte meg Alice csöndesen.

"Ha átváltoztatod, akkor Jamesnek már nem lesz oka üldözni! És te is boldog lehetnél vele..."

– Nincs... más... lehetőség! – nehezemre esett egyáltalán, hogy ne támadjak emiatt Alice-re. Igazán bosszantó tudott lenni, és most nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választotta, hogy feszegesse a határaimat. Soha nem engedhettem, hogy ez legyen Bellából, és minél több időt töltöttem el vele, minél mélyebben kiismertem naiv lelkének tiszta mélységét, annál erősebben élt bennem az elhatározás, hogy megőrzöm őt annak ami. Embernek, amihez minden joga megvolt.

"Néha igazán makacs tudsz lenni! Ostobaság ez az időhúzás. Úgyis az lesz, amit én láttam!"

– Hajlandó valaki meghallgatni az én ötletemet? – törte meg Bella a hosszúra nyúlt csöndet.

– Nem! – mordultam rá ellenségesen. Ismertem őt, és biztos voltam benne, hogy amit kitalált önpusztító és veszélyes.

"Nem beszélhetsz így vele!" – háborgott a húgom, és dühösen rám meredt. – "Az ő élete, neki kell döntenie!"

– Figyelj rám! – esdekelt Bella, és sajnáltam, hogy őt nem tudom kizárni a fejemből. Könnyebb lett volna... Könyörgéseinek általában nem tudtam ellenállni, feltéve persze, ha nem voltak a kérései károsak a saját egészségére. – Hazaviszel...

– Nem! – szakítottam félbe azonnal.

Na, mit mondtam? Önpusztító! Ő azonban kitartóan ragaszkodott az elméletéhez.

"Csak hallgasd meg, azzal nem fog összedőlni a világ! Bár nem hiszem, hogy okosabbat tud kitalálni, mint én!" – sugallta fölényesen Emmett, mire egy pillanatra lehunytam a szemem, és megadóan sóhajtottam. Bella folytatta.

– Hazaviszel. Én azt mondom apámnak, hogy vissza akarok menni Phoenixbe. Becsomagolok. Megvárjuk, amíg ez a nyomkövető odaér a házhoz, aztán elrohanunk. A vadász a nyomunkba szegődik, és békén hagyja Charlie-t. Charlie nem hívja ki az FBI-t, és azok nem zaklatják a családodat. Akkor aztán elvihetsz bármilyen nyavalyás helyre, ahová csak akarsz!

Hadart, tehát ideges volt és félt, ami nem is csoda az adott helyzetben. Hangjának lágy csengése azonban megnyugtatott némileg, még akkor is, ha teljes képtelenség volt, amit beszélt. Persze logikus volt, de hogyan is engedhetném, hogy annyira megközelítse egy ilyen szadista...

– Nem is olyan rossz ötlet! – jegyezte meg Emmett, és nehezemre esett megállnom, hogy ne nézzek rá azzal a döbbenettel, amit a szavai okoztak nekem.

Emmett igazat ad Bellának? Nem hittem, hogy eljön ilyen pillanat a létezésünk során, hiszen a bátyám köztudottan nem tartotta sokra az emberi elmét. A mi fajtánkat magasabb rendűnek sorolta be bármely másik fajtánál a földön.

"Fenébe, nem hittem volna, hogy lesz okosabb ötlete..." – elmélkedett Emmett, és láttam, ahogy más szemmel kezdi nézni Bellát. A fejében egyfolytában Bella alakult át átlagos, szürke kinézetű emberből, kirívóan gyönyörű, vörös szemű vámpírrá. Elnyomtam a morgásom.

"Mondtam neked, hogy meg kell hallgatnod!" – toldotta hozzá Alice önelégülten, és valóban előre látta. Nem láttam a fejében ezt, mert nem engedte látni, de egyébként is rossz volt ezen az estén a koncentrációm.

– Beválhat, és tényleg nem hagyhatjuk az apját védtelenül, ezt te is tudod – mutatott a nyilvánvalóra Alice, és fellengzősen gondolt a történtekre. Határozottan bosszantott, de már nem bírtam erre olyan haraggal gondolni, mint néhány perce.

– Túl veszedelmes – osztottam meg velük az aggodalmaimat. Belegondolni, hogy Jamesnek mennyivel nagyobb esélye volt, ha így bevárjuk... – Nem akarom, hogy ez az alak akár csak száz mérföldnyi közelségbe is kerüljön Bellához.

"Ugyan már, Öcsi! Ne görcsölj!" – szuggerált Emmett, aztán mintha nem hallhattam volna meg hangosan is kimondta.

– Hogy férkőzhetne a közelébe, amikor mi is ott vagyunk?

Már láttam, amit Alice is, mégsem nyugodtam meg. James a ház előtt fog letelepedni, reménykedve, hogy éjszakára magára hagyjuk Bellát. Nem tetszett ez a vízió, hiszen ebben James máris tisztában volt Bella lakóhelyével, túl közel volt, túlságosan is közel.

– Nem látom, hogy támadna – mondta Alice hangosan, hogy Bella és Emmett is hallhassa. – Megpróbálja kivárni, amíg magára hagyjuk Bellát.

– Nem tart sokáig, amíg rájön, hogy arra hiába vár.

– Követelem, hogy vigyél haza! – mondta Bella, de a hangja megremegett.

Ha nem lett volna a helyzet ennyire képtelen, még fel is nevettem volna. Bella, ahogy fenyegető próbál lenni – annyira bájos, annyira védtelen, törékeny.

Lehunytam a szemeimet, és ujjamat a halántékomhoz szorítottam, hogy kitoljam az őrjítő gondolatokat a fejemből. Őrlődtem... Nem tehetem meg a családommal, hogy most eltűnök, és ahogy Bella éleslátásával megállapította, rájuk szabadítom az emberi hatóságokat.

De Bella apró, törékenyebb, mint bárki, akit ismerek, és ha James túl közel kerülne hozzá... Elég volna egyetlen óvatlan pillanat, hogy késő legyen... bármilyen szempontból.

–Kérlek! – esdekelt Bella, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam milyen az arckifejezése. Egyébként is láttam a gyötrődését a testvéreim gondolatain keresztül... nem bírtam elviselni a szenvedését. Tisztában voltam vele, ha Charlie-nak bármilyen módon baja esne, nem bírná megbocsátani magának. Nem akartam neki ekkora fájdalmat okozni.

– Ma este elmész innét, akár látja a nyomkereső, akár nem – szögeztem le elkeseredetten, és láttam a megkönnyebbülést mindhármuk arcán a fejükben, mert nem néztem egyikkőjükre sem. – Közöld Charlie-val, hogy egy perccel sem bírod tovább Forksban. Találj ki valamit, hogy miért nem, mindegy, hogy mit, csak elhiggye. Ami a kezed ügyébe kerül, azt bevágod egy bőröndbe, aztán beszállsz a kocsidba. Nem érdekel, mit szól Charlie. Tizenöt perced van. Hallod, amit mondok? Tizenöt perc attól kezdve, hogy beléptél az ajtón.

Váltottam, a dzsip éles csikorgással megpördült, aztán beletapostam a gázba, és megindultunk minden félelmem középpontja felé. Forks soha ilyen félelmetes nem volt, mint ebben a percben.

Ekkor feltűnt, hogy a bátyám marka satuban tartja Bella törékeny csuklóit.

– Emmett... – figyelmeztettem, mire gyorsan elhúzta a kezeit.

– Ó, sajnálom! – mondta, és gondolatban felröhögött: "Csoda, hogy el nem törtem... Huh, teljesen elfeledkeztem róla. Nem értem, te hogy bírod ezt állandóan?!"

Nem reagáltam. Nem érdekelt, hogy milyen elképzelései vannak az önmegtartóztatásról, egészen más szinten állt, mint én.

A tervem már készen volt, elhatároztam magam, de Alice fejében nem azokat a képeket láttam, amit én akartam. Sokkal inkább, amit ő akart. Nem tudtam megkülönböztetni a vízióit és a vágyálmait, amik a Bellával való barátságára vonatkoztatott.

– A következőképpen fogjuk csinálni. Amikor a házhoz érünk, ha a nyomkövető még nincs ott, akkor elkísérem Bellát a bejáratig. Aztán kap tizenöt percet – figyelmeztető pillantást küldtem Bella felé, láttam a szemében a riadalmat, ezért gyorsan visszairányítottam a tekintetem az útra. – Emmett, te kintről ügyelsz a házra! Alice, te a furgonra vigyázol! Én odabenn leszek, amíg Bella bent van. Amint kilép az ajtón, ti ketten elindultok haza a dzsippel, és mindent elmeséltek Carlisle-nak.

– Szó sem lehet róla – szakított félbe Emmett, és kivételesen valóban dühös volt rám. – Én veletek maradok.

– Gondold csak végig, Emmett! Nem tudom, mennyi ideig leszek távol – figyelmeztettem. Tudtam, hogy Rosalie nem szereti, ha Emmett hosszú napokig elvan nélküle. A bátyám azonban ezúttal nem engedett.

– Amíg nem tudjuk, merre tart ez az egész, én veletek maradok – hajtogatta makacsul Emmett, mire kétségbeesett sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Nem hiányzott, hogy belevonjam őket ennél is jobban. Szerettem volna, ha kimaradnak ebből, és élik tovább az életüket nélkülem, aztán ha egyszer sikerül megszabadulnunk ettől az átkozott vadásztól, talán visszatértünk volna hozzájuk.

"Ne is álmodj róla! Nem engedem, hogy egyedül nézz szembe vele! Bízd ezt nyugodtan énrám!" – szuggerálta nekem Emmett.

– Ha a nyomkövető már ott van, akkor továbbhajtunk.

– Biztos, hogy mi érünk oda hamarabb – vetette közbe Alice teljesen higgadtan. Nem is értettem, hogy miért nem sikoltozik kétségbeesetten, ahogy a legtöbb nő tenné hasonló helyzetben.. ahogy Rosalie teszi ebben a helyzetben minden valószínűség szerint éppen ebben a pillanatban Esmének.

– És mit csinálunk a dzsippel? – kérdezte Alice, úgy tűnt, ő sem akar tágítani, velünk tart. Nem számít, hogy Jasper ellenezné, de hát Alice mindig is a saját feje után ment, és Jasper minden valószínűség szerint megbocsát neki. Nem engedhettem. Alice-t nem. Bármilyen bosszantó is volt.

– Hazaviszed – jelentettem ki keményen, de valamit látott, mert teljesen higgadta állította az ellenkezőjét.

– Nem, nem viszem.

Káromkodtam gyorsan és csak a testvéreim számára érthetően, hihetetlenül mérgesen. Nem lehetnek ennyire konokok. Hagyniuk kellene, hogy a saját hibáimért én vállaljam a felelősséget, és én oldjam meg azokat a problémákat, amik a saját önzőségem miatt alakultak ki.

Ha nem akarom olyan nagyon bevonni Bellát a családom életébe, akkor talán ez sem történt volna éppen így, James, Laurent és Viktória pedig egy izgalmas játék után továbbálltak volna. De Bella vére... az én reakcióm...

– A terepjárómban nem férünk el mind a négyen – hallottam Bella elhaló hangját, és majd megőrültem, hogy mindenki számára megfelelő kiutat találjak ebből a képtelen helyzetből. Nem akartam meghallani, mit beszél, de Bella hozta önpusztító formáját. – Azt hiszem, hagynod kéne, hogy egyedül menjek.

– Bella, légy szíves, most az egyszer tedd, amit mondok! – szűrtem a fogaim között, s láttam a kétségbeesett haragot felvillanni a szemeiben.

– Figyelj, Charlie sem teljesen ütődött! Ha te nem vagy holnap a városban, gyanakodni fog.

"Ed, ebben azért van valami! Így akkor fölöslegesen viszed haza. Be kell engedned!" – sugallta Emmett, de láttam a bizonytalanságot a gondolatai között. Ő maga sem bízott Bella magyarázatában, én sem. Persze Alice tűzbe ment volna, csak hogy bizonyítsa kedves barátnőjének ésszerűtlen próbálkozásait.

– Nem számít – mutattam rá önelégült dühösen. – Gondoskodunk róla, hogy ne essen baja, és egyedül ez a fontos.

Carlisle is ezt találná fontosnak, ő is elégedett lenne a tervvel, ha itt lenne. De Bella nem adta föl, mintha vérszemet kapott volna. tudta, hogy igaza van, én pedig a legszívesebben megráztam volna, hogy észhez térjen. Kiabáltam volna vele, hogy ne játsszon az életével, mert az nekem nagyon fontos, de tisztában voltam annak a hiábavalóságával.

– Na és mi a helyzet ezzel a nyomkeresővel? – folytatta Bella kitartóan. – Látta, hogy viselkedtél ma este. Tudni fogja, hogy bárhol vagyok is, velem vagy.

– Edward, hallgass rá! – el sem hittem, hogy ezt Emmett szájából hallom. Ahogy ránéztem, ő maga is alig hitt a fülének. "Ennek az embercsajnak van agya! Hát ezzel fogott meg?!?!" – Azt hiszem, igaza van.

– Igen, igaza van – kontrázott Alice ismét.

Nem hittem a fülemnek. Ezek mind megőrültek? Bella hülyesége a saját elpusztítására amolyan ragályos kórrá nőtte ki magát? Tényként kellett elkönyvelnem, hogy mindkét testvérem megfertőződött ezzel a vírussal, de én nem voltam hajlandó a támogatásomat adni ehhez az őrülethez. Bella velem marad és kész. A közelemben tudni, ennyi volt az egyetlen gondolat, amiből nem voltam hajlandó engedni...

– Nem tehetem – jelentettem ki haragosan, elszántan, a dühöm tombolt bennem, de Bella ismét meglepte Emmettet, ami kezdett kissé komikus jelleget adni ennek a drámai helyzetnek.

– Emmett is maradhatna – javasolta kicsit határozottabban. – Láttam, hogy a nyomkereső jól megnézte magának.

– Micsoda? – döbbent le a bátyám, és euforikus mámorban úszott a gondolatra, hogy mégiscsak elkaphatja Jamest, Bellát pedig szinte a szívébe zárta ezért az őrült javaslatáért.

– Könnyebben a körmöd közé kaparinthatod, ha itt maradsz – magyarázta Alice is, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy összeesküvés áldozata lettem.

– Csak nem képzelitek, hogy elengedem Bellát egyedül? – kérdeztem hitetlenkedve, bár inkább hangzott őrült kijelentésnek, mint kérdésnek. Hogy gondolhattak ilyesmit? És Bella is. Még a feltételezés is sértett, hogy azt gondolja, képes vagyok elengedni őt akár egy méternél távolabb a közelemből. Tökéletes képtelenség.

– Hát persze, hogy nem – válaszolta Alice olyan higgadtsággal, hogy már valóban az idegeimre ment vele. – Jasper meg én vele megyünk.

Így azért valamilyen formában elfogadhatóbb volt, Alice soha nem engedné, hogy bárki bántsa Bellát, és Jasper sem okozna fájdalmat a húgomnak. Azért nem ártott volna előtte beszélnem Jasperrel, de... Nem! Hogyan is engedhetném, hiszen lépten-nyomon baj éri. Eleshet csak egy egyszerű szőnyegben, vagy bármi, hiszen vonzza a szerencsétlenségeket, a veszélyről már ne is beszéljek.

– Nem tehetem – ismételtem kissé megtörten, csaknem megadóan. Bella észrevette, hogy a győzelem küszöbén áll.

– Maradj úgy egy hétig... – elment az esze? Ránéztem haragos kétségbeeséssel. Nem gondolhatja komolyan, hogy egy napnál is tovább hagynám magára. Ha belemennék... Valamit észrevehetett az arcomon, mert kérés nélkül kijavította magát. – ... egy-két napig. Hadd lássa Charlie, hogy nem szöktettél meg, és hadd induljon el ez a James rossz nyomon! Ha már biztosra vehetjük, hogy teljesen elveszítette a nyomomat, akkor utánam jöhetsz, kerülő úton persze. Találkozunk, Jasper meg Alice pedig hazatérhetnek.

Az eszmefuttatása nem nyűgözött le annyira, mint Emmettet, aki továbbra is ámuldozott, hogy Bella milyen értelmes dolgokat tud mondani emberi mivoltához képest. Egyre pozitívabb kép alakult ki benne Belláról, hiába tudta, hogy ez Rosalie-nak egy cseppet sem fog tetszeni.

– És hol találkozunk? – érdeklődtem, de még nem adtam meg magam.

– Phoenixben. Hol máshol? – kérdezett vissza Bella, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb helyszíne a menekülésre.

– Nem jó – ellenkeztem azonnal, próbáltam rávilágítani a logikájának kátyúira. – A nyomkereső hallani fogja, hogy oda készülsz.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem mondott ellent, hanem rábólintott. Türelmetlenül vártam, hogy kifejtse zárt elméjének rejtett gondolatait.

– Hát, persze, és ha látja, hogy te is itt maradtál, azt fogja gondolni, hogy csak félrevezetés volt az egész. Tudni fogja, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy kihallgat bennünket. Meg se fordul a fejében, hogy tényleg oda megyek, ahová mondtam.

"Most már minden világos!" – szuggerálta nekem Emmett a gondolatait, én pedig kérdőn néztem rá. – "Ez a csaj neked lett teremtve. Tud gondolkodni, neked tetszik is... Az égiek küldték ajándékba, hogy ne érezd magad elkárhozottnak!"

– Ördögien okos! – mondta végül fennhangon, és előtört belőle, eddig visszafojtott röhögése. A tenyerem bizsergett, szerettem volna kivételesen amolyan igazán vámpíros erővel bemosni egyet a bátyámnak.

– És ha nem dől be? – vetettem fel, de Bella fel volt készülve, nem engedett.

– Phoenixben több millióan laknak – mutatott rá, én pedig újra megráztam volna, hogy térjen már észre.

– De egy telefonkönyvet azért nem olyan nehéz találni – jegyeztem meg az utolsó szálakba kapaszkodva, hogy elővegyem a józanabbik értelmüket.

– Nem otthon fogok lakni – vágott vissza dacosan Bella.

"Tisztára mintha máris házasok lennétek!" – kuncogott magában Emmett, és jókedve arányosan növekedett az én beletörődésemmel, és haragommal.

– Csakugyan?

– Elég idős vagyok már hozzá, hogy saját lakásom legyen.

– Edward, mi is ott leszünk vele – vetette közbe Alice, de ez még annyira sem nyugtatott meg, mint néhány perce.

– Na és te mit fogsz csinálni Phoenixben? – kíváncsiskodtam gúnyosan, de Alice már látta, minden úgy lesz, ahogy Bella mondta, nem tudtam őt kizökkenteni nyugalmából. A másik, ami különösen feldobta, hogy Jasper is velük tartott.

– Ki se teszem a lábam a lakásból.

Emmett is hozta a formáját:

– Nekem tulajdonképpen tetszik ez a dolog – jegyezte meg, de nem érte be ennyivel. A feje különböző gyilkos gondolatokkal volt tele, amikben ő egytől egyig kivégezte az összes Jamest, ami átfutott az agyán. gyerekesen izgatott várakozás telepedett rá, ami engem kifejezetten bosszantott.

– Fogd be, Emmett! – szóltam rá, nem hiányzott, hogy még ő is adja alájuk a lovat, így is elhatározták már magukat nélkülem. De ezúttal Emmett is döntött.

"Remek móka lesz! Végre egy kis izgi!" – mondta, majd hangosan toldotta tovább a saját őröltségeit.

– Figyelj, ha akkor próbáljuk meg elintézni, míg Bella is itt van, nagyobb az esélye, hogy valakinek baja esik, például Bellának, vagy neked, amikor megpróbálod megvédeni. Ha viszont egyedül vagyunk, amikor elkapjuk... – elégedett vigyor terült szét önelégült ábrázatán.

Feladtam. Nem győzhettem meg őket, mardosott a bűntudat, amiért nemcsak Bellát, hanem a családomat is veszélynek tettem ki. Már nem visszakozhattam. De kellett biztosíték, valami Bellától, ami meggyőz, hogy mindent megtesz, ami hatalmában áll az épsége érdekében.

– Bella! – leheltem a nevét összetörten. – Ha hagyod, hogy bármi bajod essék, bármi az égvilágon, akkor téged személyesen teszlek érte felelőssé. Érted?

– Igen! – felelte komolyan, s rájöttem, hogy inkább hangzottak fenyegetésnek a szavaim, mint ígéretvételnek, hogy vigyáz magára. Mindenesetre a beleegyezése nekem elég volt – be kellett érnem vele –, hogy némileg megnyugodjak.

A mási problémaforrás felé fordultam. Alice csöndes nyugalma immár felszíninek tűnt, és kivételesen fennhangon beszélgettünk, bár láttam, hogy tudja, mit akarok tőle.

– Jasper képes lesz kezelni a helyzetet?

"Jaj, ugyan már! Csak nem képzeled, hogy nekimegy? Sosem okozna nekem ekkora fájdalmat!" – sóhajtotta bele a fejembe, de fennhangon csak ennyit mondott.

– Bízzál benne egy kicsit jobban, Edward! Mindent összevéve, eddig nagyon-nagyon jól csinálta.

– És te? Megbirkózol vele? – kérdeztem tőle, mert még élénken élt az emlékeimben, hogy mennyire vonzónak látta Bella illatát, amikor elvittem hozzánk.

Alice vicsorgott, bájos vonásait eltorzította a támadó, haragos grimasz, amit felöltött.

"Majd jól átharapom Bellánk torkát, hogy végre letisztázzam a helyzetet. Te túl gyáva vagy, én pedig sokkal ügyesebb nálad!" – szuggerálta nekem, miközben rám morgott.

Számomra még így sem tűnt ijesztőnek, de Bella halálra sápadva meredt rá. Rámosolyogtam a húgomra, de komolyan szólaltam meg.

– De a véleményedet tartsd meg magadnak!

A mosolyom eltűnt az arcomról, és Alice jókedve is múlóban volt, amikor megpillantottuk a kivilágított Swan házat.