20. Búcsúzások (3.rész) és 21. Bújócska

New Moon Movie and Twilight Merchandise

Carlisle fejében egy tervet láttam kialakulni, minden passzolt, minden tökéletesen működött, ha aszerint cselekszünk, ahogy mondja. Örültem, hogy Carlisle tisztán tudott gondolkodni, mert nekem csupán két dolog kattogott a fejemben: a karjaimba kapni Bellát és rohanni. Hallottam őt, hallottam rémült szívének minden szapora dobbanását, és azt is, ahogy Esmétől próbál meg információt kicsikarni.

Erről eszembe jutott valami. Éppen jókor jött vissza Alice, de már meglátta, hogy mit akarok neki mondani.

– Nyugalom, Edward! – csitított lágyan. – Nem kell aggódnod! Nem fogok neki elárulni semmit az átváltozásból. Bár szerintem könnyebben viselné, mint hiszed!

– Tudom – morogtam vissza neki ellenségesen. – Éppen ezért kérem!

Tisztában voltam Bella agyának fordított működésével, és azzal is, hogy Alice víziójának, amiben ő már hozzánk hasonló, van némi alapja. Persze nem rajtam múlott, de valószínűleg Bella, ha tisztában lenne a dolgok negatív mivoltával, akkor sem bánná, csak velem lehessen. Ezt nem engedhettem.

"Butaság! Bella józanabbul gondolkodik, mint bármelyik ember, akit ismerünk!" – sugallta felém Alice, mire dühösen rámeredtem.

– Alice, én most nem viccelek! – fenyegetőztem, és ezúttal komolyan is gondoltam.

Jasper a semmiből termett előttem, még önmagához képest is gyorsabb volt, én pedig azonnal éreztem, ahogy meleg nyugalom árad szét a testemben, csitítva elmém őrjöngő haragját. Alice önelégülten mosolygott, és a magasba emelte apró táskáját.

– Készen állunk az útra! – jegyezte meg, miközben látomások egész sora vonult végig agyában. Mind homályos volt, nem látszott tisztán, hogy sikerül-e Carlisle tervét megvalósítani, vagy Bellát biztonságba helyezni. Egyáltalán semmi nem volt biztos, és Jasper képessége ide vagy oda, őrjítő bizonytalanság uralkodott rajtunk.

– Nagyon ügyelj rá, Alice! Figyelj a táplálkozására! Ők gyakrabban esznek, mint mi! – adtam ki az utasítást a húgomnak, aki a szemét forgatta a kioktatásomra. – Amint megérkeztetek, szerezz neki emberi táplálékot!

– Igenis, uram! – szalutált Alice morcosan, de nem volt kedvem harapni a vicceire, ezért ha lehet még komorabban fordultam Jasperhez. Mielőtt azonban belekezdhettem volna, a húgom megelőzött. – Tudja, mit kell tennie, és nem fog ártani Bellának, ebben biztos vagyok! Két perced van, mielőtt Bella lejön az emeletről!

Alice felsuhant a lépcső tetejére, hogy ott várja meg, míg Esme a ruháiba öltözteti Bellát. Nem sok időm volt, de tudni akartam... biztos akartam lenni benne, hogy Jasper valóban feladatnak tekinti őt, csak így volt száz százalékig biztos Bella védettsége vele szemben. Túl csábító lesz Jaspernek napokig egy légtérben lennie Bellával, viszont kitűnő katona volt, ami némiképp megkönnyítette a dolgomat.

– Jasper! Nem kérem, nem javaslom, de ha te is velük tartasz, akkor megígérhetem: ha Bellának bántódása esik...

– Ne aggódj, Edward! Alice már elmondta, mit szeretnél! – mutatott rá Jasper, aranyszín szemei együttérzőn csillogtak. A gondolatai szinkronos összhangban mozogtak a szájával. – Vigyázni fogok az érzelmeire, nehogy túlságosan bepánikoljon. És nem fogok semmi olyasmit tenni, amit helytelenítenél.

Hallottam nyílni az emeleti ajtót, ezért csak egy gyors hálára futotta.

– Köszönöm – mondtam Jaspernek, a hangsúlyban benne volt minden fenyegetés, minden köszönet, amit éreztem. Ő nem felelt, csak bólintott.

Ekkor tűnt fel, hogy közben Carlisle is kiment, majd visszatérve a végszükség esetére fenntartott széfben elrejtett mobiltelefonokat osztogatta szét, míg Emmett minden szükséges eszközt bepakolt a hátizsákjába. Bella arca sápadtabb volt, mint valaha, dermedt szívem belesajdult, ahogy láttam az arcán a szenvedést, amit okoztam neki.

– Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella! – magyarázta Carlisle, és a nevének említésére Rosalie gondolatai betörtek az elmémbe.

"Kivételesen miért nem lehet Emmettel egyetérteni? Elintézhetnék őket itt helyben, ha már olyan nagyon muszáj lett miatta!" – szuggerálta felém a gondolatait, de aztán észbe kapott és igyekezett nem gondolni semmire. Míg én Jasperrel, addig vele Carlisle beszélt néhány figyelmeztető intelmet, ezért néhány ellenséges pillantásnál többet nem csikarhatott ki magából.

– Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek. Jól fog jönni délen a sötétített ablaküveg – mondta Carlisle a húgoméknak, majd miután bólintottak, Emmetthez és hozzám fordult. – Mi pedig a dzsippel megyünk.

"Jól fog jönni a terepbírása, és a sérthetetlensége... hátha szükség lesz rá." – tette hozzá gondolatban, bár nem igazán jutott eszembe semmi, ami ellen megvédelmezhetne bennünket a bátyám dzsipje, legyen bármilyen strapabíró is.

Ha Bella velünk jöhetne, ha a közelemben tudhatnám, több értelme lenne, de így... Bella szíve továbbra is rémült iramban dörömbölt a mellkasában, mézillatú vére sebesen száguldott ereiben. Kapkodta a fejét, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, hátha valakinek megesik rajta a szíve és mond valami biztatót, de egyelőre inkább mind kerültük a tekintetét.

– Alice, bekapják a csalit? – fordult Carlisle a húgomhoz, akinek a fejében szinte vezényszóra megjelent James, amint a dzsip nyomába veti magát, míg a nő megérzi Bella illatát, ezért a furgont követi.

Nem értettem, James miért nem Bellát követi, hiszen ő volt a fejében a zsákmány, de aztán könnyű magyarázatot találtam erre a különös eseményre: védtelenné akarja tenni Bellát úgy, hogy bennünket elcsal a közeléből. Nem számolt a családunk összetartásával.

– A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk hagyni a házat – tájékoztatta a többieket Alice.

"Milyen ostobának néznek minket. Ráadásul rémesen öltözködnek..." – szuggerálta felháborodottan Alice, és nem tudtam igazán eldönteni, hogy az első vagy a második állítása bosszantotta jobban.

– Gyerünk! – intett felém Carlisle, miközben Emmettel kivonult a konyhán átvezető hátsó kijárat felé.

Gyorsnak kellett lennem, de úgy éreztem meghasad fagyott szívem, amikor Bellát a karjaimba öleltem. Tenyerembe temettem törékeny arcát. Éreztem testének forróságát, illata lángoló légörvényként égette a torkomat, ahogy az arcomat selymes hajába temettem.

Kizártam Rosalie megvető, lesajnáló gondolatait, Alice és a többiek együttérzését, és igyekeztem minél többet magamhoz venni Bellából. A magasba emeltem, kőszikla arcomat az övéhez szorítottam, óvatosan, mindig gyöngéden, ahogy kellett vele bánnom, nehogy éppen én okozzak neki sérülést. Nem mintha nem okoztam volna éppen elég problémát így is.

Elnyomtam a gyűlöletem önmagam iránt, erre később is lesz alkalmam, és igyekeztem memorizálni – ha lehet még jobban – Bella gyönyörű vonásait, lágy érintését, feltétel nélküli, és meg nem érdemelt bizalmát mélybarna szemeiben.

"Edward..." – hallottam Carlisle-t, de ez egyszer nem akarózott engedelmeskednem neki. Tenyeremet fájdalommentesen égette Bella izzó arcának bőre, végtelen szerelemmel néztünk egymásra, elvesztem a tekintetében.

Eltemettem az elmémben, elrejtve minden elől, ami árthat neki. Amikor elfordultam tőle már csak egy dologra koncentráltam: megölni Jamest.

21. A bújócska

New Moon Movie and Twilight Merchandise

Emmett hátul ült, én pedig bevágtam magam a kormány mögé, Carlisle mellé.

"Most meg mire várnak? Miért nem indulnak valamerre?" – hallottam meg Viktória gondolatait a háztól pár mérföldnyire, mire mély morgás szakadt fel a tüdőmből. Emmett és Carlisle kérdőn néztek rám, de nem mondtam nekik semmit egyelőre. Míg biztos nem voltam a dolgok alakulásában, addig nem akartam őket csekélységek miatt zaklatni.

"Nagyon ravaszak, jobbak, mint gondoltam... Kettéválnak, hogy a lányt védjék." – morfondírozott James, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy rájuk rontsak. Kezdtem felfogni, hogy Emmettnek miért nincs meg az a képessége, ami nekem. A gondolatai éppen elég brutálisak voltak, és ha ehhez még hallotta volna az ellenségeinket, bizonyára elszabadult volna a pokol idő előtt.

– Halljátok őket? – kérdeztem tőlük, mert Viktória és James addigra már fennhangon folytatta a társalgást.

Én minden erőmmel a nyomkeresőre koncentráltam, a nőstény fejéből elég volt annyit kivennem, hogy feltétel nélkül megbízik a társában. Carlisle és Emmett nemet intettek a fejükkel, mire elkezdtem hangosan beszélni, de olyan hangerővel, hogy csak a dzsipben ülők hallják.

– James rájött, hogy én is a kocsiban ülök, míg Bella még benn van a házban – magyaráztam egyre sötétebben, miközben szorosan markoltam a kormánykereket. – Ahogy Bella is mondta, a nyomkereső tudja, hogy nem hagynám magára. Kettéválnak. Az egyik minket fog követni, a másik Belláékat... Legalábbis azt, akiről azt hiszik, hogy ő.

Elkeseredetten néztem az apámra, aki azonnal hívta Esmét, hogy tájékoztassa a fejleményekről, és elindítsa őt is álcázott útjára. El kellett csalnunk őket a házunktól, nehogy rájöjjenek idő előtt a cselünkre.

Nem vártam meg, amíg kilépnek az ajtón, padlóig nyomtam a gázt, és a kerekek hirtelen megpördülve lőttek ki bennünket az éjszakába. Úgy éreztem kettéhasadok. Érzelmek sokasága hullámzott keresztül rajtam, mélyen belémdöfve fájdalmas nyilaikat.

Egy részem Bellánál hagytam, ahogy belőle is hoztam magammal. Az illata megtapadt a ruhámon, az arcomon, Carlise is megérezte, aki mellettem ült, de nem szólt semmit. Gondolataival próbált nyugtatóan hatni rám.

"Bella rendben lesz, Edward! Ha elég messze lesznek, Alice jelentkezni fog" – szuggerálta felém kegyes hazugságát, de mindketten tudtuk, hogy Alice nem fog jelentkezni egészen addig, amíg mi nem hívjuk őket. Egyszerű, könnyen kivitelezhető terv volt, mégis úgy éreztem, belepusztulok.

Hallottuk a furgon motorját nyöszörögve életre kelni, én pedig hallottam a folyón túliakat elnémulni.

"És most?" – kérdezte sürgetően Viktória.

James nem felelt azonnal, alaposan megfontolta, minden oldalról megrágta, mit kellene tenniük. Nem lepett meg, amire jutott, hiszen láttam Alice fejében a látomást, mielőtt elindultunk, ettől függetlenül mélyen felkavart. A gyűlölet olyan elemi erővel támadt fel bennem, mint mélyen nyugvó, váratlanul szabadjára engedett gejzír.

"A lány után menj, én követem a többieket. Ha minden igaz, akkor az emberlányt odaviszik, ahol Edward lesz." – ecsetelte James a nőnek, mire az gondolkodás nélkül vetette magát Bella illatának a nyomába. Figyelmetlenek voltak és, ahogy Alice jellemezte őket: ostobák. Nem is értettem, hogy nem vették észre, hogy a furgonban ülő nő nem Bella. Esme illata még idáig is érződött, és teljesen mindegy, miként vélekedek én, vagy hogyan gondolkodnak ők – a fontos az volt, hogy a tervünk működött.

Felpattintottam a mobilomat, ezúttal én tárcsáztam, még ki sem csöngött, csak kapcsolt, már meg is hallottam Alice hangját a vonal túlsó végén.

– Úgy van, ahogy láttad... A nő megy Esme után, a másik minket követ – mondtam neki tömören, a többit (Vigyázzatok Bellára! Óvjátok még önmagától is!) magamba fojtottam. A Mercedeszt már nem hallottuk felbúgni.

Ki kellett zárnom Bellát, az emlékét mélyen tároltam magamban, hogy elővehessem, amikor végre vége lesz ennek az őrületnek. Jamesre igyekeztem koncentrálni, aki mögöttünk rohant őrült módjára, mint egy vadászkopó, akinek az orra előtt húzzuk a véres rongyot.

Tudtam, hogy figyel, tudtuk, hogy a legapróbb neszre is összerezzen. Ha ebben a pillanatban kezdem el mesélni a társaimnak, mit látok a fejében, akkor biztosan rájön, hogy olvasok a gondolataiban.

"Csak nyugi, Öcsi! Bella már jó helyen van, nekem meg csak jelezned kell, ha végre leszedhetem ezt a vadállatot." – szuggerálta felém Emmett, mintha meghallotta volna, ami éppen a fejemben motoszkált.

Észak felé vettük az irányt, szinte nem is láttam, merre haladunk, csak igyekeztem minél kietlenebb, lakatlanabb helyszín felé terelni. Fáradhatatlanul loholt a nyomunkban, míg mi Emmettel alig győztük kivárni a pillanatot, amikor végre kiélhetjük rajta gúzsba kötött gyűlöletünket.