20. Búcsúzások

Füleltünk, koncentráltunk, mint még soha talán, ahogy megállítottam a dzsipet Bella furgonjától tisztes távolságban. Feszülten vártuk, hátha hallunk valami gyanúsat, bármit, amire rávethetjük magunkat, de Alice-nak igaza volt, a vadász még nem volt a közelben.

"Bella még a házban lesz, amikor ideér. Addigra találja meg az illatának forrását." – szuggerálta felém Alice, mire leállítottam a motort. Tisztán akartam hallani, minden egyes gondolatot, ami egy kilométeres körzetben elhangzott. A legtöbben már békésen aludtak, a környéken már egyedül Charlie várakozott idegesen a nappaliban.

"Vajon tetszik Bellának ez a Cullen gyerek? Bizonyára, hiszen baseballmeccsre ment vele... és hogy haragudott, amikor Edwinnek hívtam... De ha megbántja Bellát, velem gyűlik meg a baja!" – kizártam Charlie monológját, hogy mit fog velem tenni, ha Bella esetleg negatív kritikával illetne engem, avagy a mai együtt eltöltött esténket. Az Edwin féle félrenevezésen más esetben remekül mulattam volna, de ebben a helyzetben csak egy derűs gondolatra tellett tőlem.

Bella még a lélegzetét is visszafojtotta, várta, hallunk-e valamit, de Alice-nak igaza volt. Charlie aggodalmaskodó gondolatain kívül semmit nem hallottam.

– Nincs itt! Gyerünk!

– Ne aggódj, Bella! – suttogta Emmett, miközben kikapcsolta Bella biztonsági hámját. A szituációhoz csöppet sem méltó jókedve volt. – Mi itt nagyon hamar elintézzük a dolog ránk eső részét.

A bátyám kiszállt a kocsiból, nem vette észre a szavai hatását Bellánál, akinek azonnal könnyek szöktek a szemébe. Eddig is maga volt a megtestesült önuralom, amiért magában bírta tartani az elmúlt órák feszültségét, ami most bizonyára kitörni készült belőle.

– Alice, Emmett! – szóltam rájuk, mire eltűntek a sötétben. Még hallottam Emmett csodálkozó gondolatait.

"Most meg mi van? Valami rosszat mondtam? Egyszer akarok jó fej lenni vele, és akkor is sírva fakad..."

Elvontam az elmémet a bátyám gondolataitól, kinyitottam Bella ajtaját, és gyöngéden a karomba emeltem. Nem bírtam ránézni, annyira szégyelltem magam előtte, ilyen veszélybe sodortam, és gyönge mentség, hogy akaratomon kívül. Meleg testét mindenre elszántan szorítottam magamhoz, miközben normális tempóban közelítettem meg a bejárati ajtajukat.

– Tizenöt perc – emlékeztettem csöndesen.

– Megoldom – felelte, aztán valami felismerésféle átsuhant az arcán, és két apró tenyere közé temette az arcomat. Törékeny kezeinek lágy érintésébe belefacsarodott halott szívem. – Szeretlek! És mindig is szeretni foglak, bármi történjék is most.

Nem hagyom, hogyan is engedném, hogy bármi baja essék? Vele pusztulnék, ha ez lehetséges.

– Semmi nem fog történni veled, Bella – ígértem neki hevesen, s a legszívesebben rohantam volna vele el innen, messzire, ahol senki nem okozhat fájdalmat neki. gyötrődő tekintetét figyelve eltűnődtem, vajon el bírom-e hagyni valaha is a saját érdekében? Nem tartottam valószínűnek.

– Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? – hadarta hevesen, amiből tudtam, hogy a félelem és az idegesség kavaroghat a gondolataiban. – Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért! Azok után, amit most tenni készülök, haragudni fog rám, én viszont szeretném, ha lenne esélyem később bocsánatot kérni tőle.

Miken agyalt, amikor igyekeznünk kellett... És mi az, hogy a kedvért? Hiszen minden erről szólt, ami a kedvére való, az jó, ami nem, az nem. Az egyik legegyszerűbb képlet volt a világon.

– Menj már, Bella! Sietnünk kell!

– Csak még egy dolog – suttogta szenvedélyesen, és már valóban kezdtem elveszíteni a türelmemet. Elnyomtam a vágyat, hogy felkapjam és berohanjak vele a sűrűbe. – Mostantól kezdve bármit mondok ma este, egyetlen szavamat se hidd el!

Hát ez meg mit akar jelenteni? Nem értettem, de nem volt időnk, hogy kibogozzam a jelentésüket összefüggéstelen szavainak. Lehajoltam ő pedig lábujjhegyre ágaskodva olyan hévvel csókolt meg, hogy attól tartottam felsérti puha ajkait az én merev számmal.

Aztán váratlanul eleresztett, megfordult és önmagához képest is ingerülten berúgta az ajtót.

– Menj innét, Edward! – ordított rám, miközben szeméből patakzottak a könnyek.

Döbbenten meredtem rá, nem is értettem, mit akar ezzel elérni. Bele tellett pár másodpercbe, és szükség volt Charlie rémült hangjára, hogy rádöbbenjek, mit tervez Bella.

– Te vagy az, Bella? – kérdezte Charlie, de Bella nem foglalkozott vele.

– Hagyj békén! – zokogta, miközben felrohant a lépcsőn, de már nem tudtam eldönteni, ahogy Charlie sem, hogy melyikünknek szólt vissza.

Jobbnak láttam eltűnni, mielőtt Charlie rám támadhatna a kérdéseivel. Megkerültem a házat, hallottam Alice sürgető gondolatait, és Emmett türelmetlen várakozását.

"Igyekezz, Edward! Hamarosan ideér!" – szuggerálta felém Alice, és aggódva pislogott Bella ablaka felé.

Gyorsan felszökkentem, és besurrantam az ablakon, éppen, amikor Bella ráfordította a zárat az ajtajára, kizárva ezzel kétségbeesett apját. Az ágyra dobta a táskáját, talán még észre sem vette, hogy ott vagyok, de nem számított, sietnünk kellett.

– Bella, jól vagy? Mi ez az egész? – hallottam Charlie-t az ajtó mögül. Sajnáltam őt, de annyira nem, hogy együtt érezzek vele. Bella számított, és az apjának a testi épsége.

Kihúztam ruhásszekrényének fiókját és odadobtam neki néhány nyáriasabb ruhadarabot, végül is melegebb lesz a hőmérséklet ott, ahová menni készül. Nem akartam belegondolni, hogy hamarosan el kell válnom tőle, inkább némán, összepréselt ajkaimmal hallgattam őket.

"Nyugtasd meg Bellát! Charlie meg fog neki bocsájtani!" – hallottam odakintről a húgom idegesítő gondolatait. Mintha én nem tudnám...

– Megyek haza... – kiabált vissza Bella a csukott ajtónak, mire a kinn ácsorgó Charlie gondolatai éles kanyart vettek a rémületből az éktelen haragba.

"Atyaisten, mit művelt vele, hogy el akar menni? Megbánja, hogy Forksba tette a lábát, ha egy ujjal is hozzáért..."

– Bántott téged? – adott hangot a kétségbeesésének, mire Bella felsikoltott, mintha nem arrafelé haladt volna a faggatózás, amerre szerette volna terelni.

– Nem!

Szorgosan dobáltam neki a ruháit, miközben Charlie tovább faggatózott.

– Szakított veled?

– Nem! – vágta rá Bella, közben már alig bírta belegyömöszölni a ruháit a táskájába. Láttam, hogy remeg a keze, szerettem volna a karomba venni, megvigasztalni, biztosítani, hogy nem lesz semmi baj, mindent helyre fogok hozni. Nem tehettem. Nem ígérhettem olyat, amiben nem voltam biztos, hogy be tudom neki tartani.

– Mi történt, Bella? – hallatszott újra Charlie kétségbeesett hangja az ajtó túloldaláról, és dörömbölt és szinte már toporzékolt. Majd beleőrült, hogy nem tudja, mit tettem a lányával, ami ennyire felzaklatta. Láttam, ahogy átfut az agyán, látta-e már valaha ennyire kiborulni Bellát, de nem talált ilyen emlékképet róla.

Gyűlöltem magam, amiért ezt kell tennie miattam. Bárcsak soha ne jutott volna eszembe elvinni a mezőre, bár soha ne szerettem volna belé... bár soha ne jött volna Forksba. Ez utóbbi volt a legpraktikusabb kívánság, ha mégoly képtelenségnek tűnt is, hiszen egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy idejött, de ő... Zárt elméjébe már meg sem próbáltam bebocsájtást nyerni.

– Én szakítottam vele – kiáltott vissza az apjának, megszakítva ezzel önmarcangolásomban.

Láttam, ahogy a táskájának a cipzárjával szenved, de túlságosan remegett a keze, hogy sikerüljön behúznia. Odasiettem, lágyan félretoltam az útból és egy egyszerű mozdulattal összezártam a táskát. Odaigazítottam a vállára, hogy ne kelljen azzal is bajlódnia, és minden lehetséges módon igyekeztem elviselhetőbbé tenni számára ezt a miattam kialakult, ostoba helyzetet.

"Edward! Ki kell jönnöd!" – hallottam Alice sugalmát, mire lágyan meglöktem Bella könyökét.

– A furgonban leszek, indulj! – utasítottam sürgetően, aztán kiugrottam az ablakon.

– Mi történt? Azt hittem, kedveled – hallottam Charlie hangját, aztán tompa puffanások jelezték, ahogy levonultak a lépcsőn.

Charlie gondolatain keresztül nem tévesztettem szem elől Bellát, némi habozást véltem felfedezni a vonásain, miközben én bemásztam a furgonba. Alice az utca túlsó végén várakozott a dzsipben, Emmett pedig a ház melletti fa tetején várta, hogy eljöjjön az ő ideje.

Míg én Belláék vívódását hallgattam, addig a testvéreim véleményem szerint túl hangosan, az emberi fül számára mégis hangtalanul vitatkoztak.

– El sem hiszem, hogy hagyod nekem vezetni! – csipogta Alice lelkesen. – Micsoda monstrum...

– Én sem... – morogta vissza Emmett. – Ha egy karcolást is ejtesz a fényezésen...

– Ó, tudom, tudom, láttam! – kuncogott Alice, és levetítette nekem, ahogy Emmett megpróbálja tönkretenni bosszúból Alice legújabb divat szerint készült ruháját, de a bátyánk nem tudhatta, hogy ebben majd Jasper megakadályozza.

Kizártam őket, nem a fejemből, nem is értettem, hogy van kedvük ilyenkor tréfálkozni.

Tovább fókuszáltam inkább Bella ideges hangjára, amint az apját győzködi arról, hogy Forks mennyire gyűlöletes a számára, közben a slusszkulcsot behelyeztem a gyújtásba.

Talán a felgyülemlett feszültség, az apja iránti aggódás, vagy a félelem miatt, de kivételesen hitelesen játszotta a szerepét.

– Nagyon is kedvelem! Éppen ez a baj! Ez képtelenség! – jelentette ki, dacosan nézett Charlie szemébe, és valamit megláthatott rajta, mert megfeszítette a vonásait, és eltűnt a habozás a szemeiből. – Nem ereszthetek itt gyökeret. Nem akarok én is csapdába esni ebben a hülye, unalmas városban, mint anyu. Nem fogom elkövetni ugyanazt az ostobaságot, mint ő. Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem maradok itt tovább.

Először nem is értettem, miért éppen ezeket a dolgokat vágta az apja fejéhez, de aztán megláttam Charlie fejében. Ugyanitt történt, ugyanezen a helyen, amikor Bella anyja, Renee karján a kislányával hasonló szavakkal búcsúzott el tőle. Már-már megsajnáltam a szerencsétlen embert, amiért élete két legfontosabb személye ugyanazt vágja a fejéhez.

Hallottam, ahogy Bella tovább vívja immár csöndesebb harcát, távolabb hallottam, ahogy a testvéreim még mindig civakodnak, hogy Alice-nek milyen szögben kell tartania a kormányt, hogy az a bizonyos karcolás ne ejtődjön meg a hófehér karosszérián.

Csöndes veszekedések zajai bekúsztak a fejembe, de váratlanul megdermedtem Bella furgonjában, mert egy harmadik hangot is kiszűrtem a helyiek álmaiból. Számomra ilyen volt a rémálom.

"Érzem, már érzem... Látom... izgalmas lesz a kísérőivel együtt... De egyszer biztosan magára hagyják!" – James gondolatai sebesen cikáztak, hamar felmérték a helyzetet.

Emmett már észre is vette, hallottam, ahogy egy mély morgás hagyja el a mellkasát, de szerencsére nekem sikerült visszafognom magam. Ha én is valami zajt csapok, azt biztosan meghallotta volna.

Láttam a fejében, hogyan működik a képessége, ijesztő volt, ahogy Bella illatát követve idetalált, és mindehhez nem volt szüksége egyetlen órára sem. De nem csupán a szaglására hagyatkozik. Amikor Bella felé vetette magát a mezőn, én pedig elé ugrottam védelmezőn, az volt a szikra, ami a gyújtózsinórját felizzította. Ketyeg a bombájának az órája, és ha eléri a nullát, akkor megtalálja a módot arra, hogy elkapja Bellát.

Összepréseltem a számat, és mélyet sóhajtottam, hogy a saját morgásomat legyűrjem. Az én reakcióm, az én ötletem, az én létezésem... én, én, én... Én vagyok Bella életében a legnagyobb veszélyforrás! Ez újra és újra bebizonyosodik, még sincsen elegendő erőm, hogy elhagyjam... Megvetettem, gyűlöltem magam, jobban, mint valaha.

– Micsoda? – Bella meglepett kérdésére visszazökkentem a beszélgetésükbe. A habozás visszatért zaklatott vonásaiba, és Charlie-ban remény ébredt: talán mégis maradásra bírhatja. Láttam megszületni egyik gondolatot a másik után, miközben Alice víziói is pattogtak a fejemben: mind arról szólt, hogy Charlie mit fog velem csinálni, ha mégis sikerül marasztalnia Bellát. A legkülönbözőbb fenyegetések közül válogathattam, de aztán kizártam a fejemből ezt is.

– Telefonált, míg nem voltál itthon. A dolgok nem alakultak igazán jól Floridában, és ha Philt nem szerződtetik a hét végéig, akkor visszamennek Arizonába. A Sidewinders edzője szerint lehet, hogy szükségük lesz rá – hadarta reménykedve, aztán kinyújtotta a kezét Bella felé, aki viszont megrázta a fejét, hogy a remény szikráját is kiölje Charlie-ból. Mintha rendelkezett volna a képességemmel, vagy inkább, mert jobban ismerte az apját, mint gondoltam, tovább folytatta keserű színjátékát.

Hallottam, ahogy a vadász átkozottul pontos memóriája azonnal tárolja az elhangzott információkat, mélyen magába szívja Bella illatát, és elteszi egy külön rekeszbe az agyában. Dühös voltam, éktelen harag tombolt bennem, a szörnyeteg feltámadt szunnyadó poraiból, ahová eltemettem Bella miatt, és gyilkolni akart, mint még soha eddigi létezésem során.

Bella vérét is kiszagolta, édesebb és csábítóbb volt, mint valaha, ahogy szívének őrült ritmusa telepumpálta adrenalinnal. A ragadozó nem csak bennem tombolt, a vadász gondolataival egyesülve alig bírtam fékezni magam, de James tökéletesen őrült volt. Nem lett volna élvezetes a számára, ha csak szimplán levadássza Bellát. Volt valami a fejében, amit nem láttam tisztán... mintha azt akarta volna, hogy tudjam... lássam, mit csinál vele. Ezt nem értettem, de nem volt alkalmam mélyebbre ásni magam, mert gondolatai visszakanyarodtak a beszélgetéshez.

– Van kulcsom – suttogta Bella, aztán újra elszánt, dühös lett a tekintettel nézett az apjára. Amikor megszólalt felismerni véltem benne az anyja sok évvel ezelőtti végszavait Charlie-hoz. – Engedj el, Charlie! Ez nem jött össze! Sajnálom, oké? Gyűlölöm Forksot, gyűlölöm, gyűlölöm.

"Milyen kis heves! Klasszikus lesz lecsapni rá. Viktória imádni fogja!" – ecsetelte magában James, míg Emmett a fa ágaiba csimpaszkodva alig bírta türtőztetni magát, hogy ne vesse rá izomkötegeit a nyomkövetőre.

Bella elindult a furgon felé – Emmett gyorsabban ugrott le a fáról, és követte, míg be nem szállt –, mintsem észrevehette volna.

– Holnap felhívlak! – kiáltott a küszöbön gyökeret eresztett Charlie-nak, miközben a táskáját az ülésre hajította, aztán bevágta magát utána. Gyorsan indított, és elindult a főút felé. A keze annyira remegett, hogy áldottam az eszemet, amiért korábban beleraktam a kulcsot a gyújtásba.

"Elment ő is... Fel nem foghatom. Akár az anyja... Megölöm ezt a Cullen fiút!!" – a fejemben visszhangoztak Charlie gondolatai, és biztos voltam benne, hogy legalább egyszer kötelezően el kell viselnem egy amolyan istenes atyai szigorról szóló beszélgetést a részéről, miután Bella távozott a vidékről.

– Engedj a kormányhoz! – mondtam Bellának, de tudtam, nem akar engedni. Még ebben a képtelen helyzetben is képes volt az emberi mivolta miatt agonizálni.

– Tudok vezetni! – makacskodott, de a könnyeitől még engem sem vett észre, nemhogy a kivilágított utat.

Láttam szorosan összezárt ajkaiból, és büszkén felszegett fejéből, hogy nem fogja átengedni a kormányt, önszántából biztosan nem, ezért hirtelen elkaptam a derekánál fogva, felemeltem és miközben áthúztam karcsú testét a másik oldalra, lába helyét átvettem a gázon, míg görcsös ujjait lágy határozottsággal lefejtettem a kormányról.

– Te nem találnád meg a házat – mutattam rá a nyilvánvalóra.

Talán ellenkezett volna, de meglátta a hátunk mögött felvillanó dzsip fényszóróit. A szemeiben félelem tükröződött, olyan félelem, amit soha nem akartam látni ezekben a gyönyörű, mély, csokoládészemekben. Gyűlöltem magam, jobban, mint valaha...