21. Bújócska (2.rész)

Igyekeztem minden energiámmal a vadászra koncentrálni, de valahol az agyam hátsó részében egyfolytában ott motoszkált Bella arckifejezése a búcsúzásunkkor. A félelem, aggódás, mérhetetlen bizalom lelkileg kínzóbb volt számomra, mintha tüzes vassal égették volna a testemet.

Szerettem volna utána rohanni, biztosítani, hogy minden rendben lesz... legalább telefonon beszélni vele, hogy tudjam egészséges, nem szomorú. Csak egy pillanatra, nem lenne ideje a vadásznak meghallani, olyan rövid idő lenne. Nem!

Nem tehettem, inkább megmarkoltam a kormányt – épp csak annyira, nehogy kárt tegyek benne –, és nagyobb sebességre ösztönöztem a dzsipet. Gyűlöltem magam, soha még ennyi megvetés nem tolongott bennem, mint ebben a keserű órában Bella nélkül. Átkoztam a sorsot, mely az utamba sodorta, galád módon hagyta, hogy megérezzem vérének mézédes illatát, és legfőképpen: ennek az angyalnak az ártatlan szívét megfertőzte az irántam érzett szerelemmel.

Őrjítő vágy fogott el. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy utána rohanjak, de ezt igyekeztem átformálni magamban. Önmagamnál jobban csak Jamest gyűlöltem jobban, amiért éppen Forks felé kellett jönnie, amiért kiszagolta Bella rémült vérét, és megvetettem azt a játékot, amit játszott velünk.

Élvezte. Minden pillanatát élvezte úgy, ahogy megtörtént attól kezdve, amióta kiléptek a mezőre. Valamit látott ott, de akkor még csak Laurentre fókuszáltam, mivel őt hittem a vezérnek, ezért nem tudtam, mire gondol James. Jelentéktelen apróságnak tűnt, mégis sikerült akaratlanul is elrejtenie előlem.

Hallottam őt, ahogy rohant mögöttünk, szinte éreztem az izgatott villózását, ahogy próbál bennünket utolérni. Tervünkhöz hűen, amikor a várostól elég messze értünk, letettük a dzsipet. Ekkor szólaltunk meg hangosan utoljára, csupán azért, hogy a vadászt biztosítsuk, jó nyomon jár. Nem mintha szüksége lett volna bármilyen bizonyítékra, végig pontosan tudta, hogy merre tartunk, pedig nem hallhatta a kocsi hangját.

"Ha valami kárt tesz a kocsimban..." – meghallottam a bátyám gyerekes dühöngését, de ez jó indoknak tűnt a társalgásra. Hiába beszéltünk olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta és olyan gyorsan, hogy senki nem érthette, tudtuk, hogy a nyomkereső fülében csöndes duruzsolásnak fog tűnni. Azt viszont nem sejthette, hogy mindez a tervünk része.

– Alice említett valamit egy karcolásról, ha jól emlékszem – incselkedtem a bátyámmal, aki meglepetten húzta föl a szemöldökét.

Ahogy a tekintetünk találkozott azonnal rájött, mit akarok.

"Játszunk, Tesó? Én benne vagyok! Hadd jöjjön a nyuszika a medve barlangjába!" – sugallta nekem Emmett, én pedig hangosabban felnevettem. Tudtam, hogy a vadász is hall már minket.

– Ha jól emlékszem... – ment bele a játékba a bátyám. – ... Alice azt mondta, ő maga fogja okozni a karcolást.

– Attól függ... – szállt be Carlisle is, és láttam a fejében, hogy ő is kapcsolt, miért szólaltunk meg váratlanul fennhangon. Kivetettük a csalinkat, hallottam, ahogy a vadász különösen működő agya ráharap. Őrült tempót diktált, ahogy megpróbált beérni bennünket. – ..., hogy Alice mit nevez karcolásnak.

Emmett dörmögve felkuncogott, miközben kiszálltunk az autóból. És lassan besétáltunk a sűrűbe, irányt változtatva egyenesen kelet felé haladtunk. Olyan lassan döcögtünk, hogy az már nevetséges volt. A távolban már látszódtak a hajnali fény első sugarai, és egy pillanatra áttörte a falat, amit Bella emléke köré építettem. Bevillant, hogy valószínűleg az autópályán hajthatnak végig, engedélyeztem magamnak egy pillanatnyi merengést: vajon hogy viseli? Mit csinálhat? Mostanra már biztosan elaludt a kocsiban, Alice-ék nem zavarják, a kocsi elég csendes...

– Kutyuli követi a szimatát, Edward? – kérdezte Emmett fennhangon, és már folytatta volna, de figyelmeztető pillantásom elég volt, hogy elhallgattassa, ahogy elegendő válasz is volt a kérdésére.

"Mire készültök? Mire készültök?" – sugallta felém a vadász, mire egy pillanatra ledermedtem.

Megsejtette. Megsejtette, hogy tervezünk valamit ellenük, de még nem jött rá, hogy mi az. Ijesztő képessége volt, és számunkra egyre inkább bosszantó, ahogy az agya a fajtánkhoz képest is hamarabb kapcsol, megérzi, ahogy veszély van.

És ez egyszer kérek mindenkitől elnézést, de lesérült a kezem tegnap. Ígérem, a vasárnapi LE hosszabb lesz, de nem extra, mert sajog néha rettentően :)

Köszönöm, hogy olvastok!!:)