BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. május 26., kedd

12. fejezet Bonyodalmak (végleg befejezve)









Nem győzöm kivárni, hogy véget érjenek az óráim. A csöngő épphogy megszólal, de a kezem már a kilincsen van, hogy mire Bella kilép az ajtón engem pillantson meg először. Hallottam a hátam mögött a bátyám kuncogását, persze csak gondolatban, mert ha hangosan nevetne, akkor Rosalie haragjával kellene megküzdenie.
Gyorsan odaértem, s minden alkalommal elégedetten nyugtáztam tágra nyílt szemeiben az elkápráztatottság hízelgő látványát. Elkísértem az angolórájára, közben a filmekről kérdezgettem. Mindenfajta filmről, de igyekeztem ebből az ártalmatlannak tűnő kérdésből is a legtöbbet kihozni, így faggattam melyik tetszett neki, és miért, valamint fordítva. Könnyebben beleláttam a gondolataiba ezeken a kérdéseken keresztül.
A spanyolórája után a földrajzi múltját és netovábbjait taglaltattam vele (hol járt, hova szeretne eljutni?), míg az ebédnél végre rátérhettem a könyvekre. Meglepődve tapasztaltam, hogy ebben szinte abszolút nem egyezik az ízlésünk. Megemlítette a Rómeó és Júliát, a Büszkeség és balítéletet, amik nem épp a felszabadultságukról vagy a féktelen boldogságról híresek. Bella azonban semmilyen értelemben nem volt egyik általam eddig felállított kategóriába sorolható.
Egész nap faggattam, mégis a kíváncsiság jobban égetett – szinte elemésztett – belülről, mint a torkomban lüktető fájdalom. Némelyik kérdésemnél zavartan elhallgatott, ezzel halálra rémítve engem, hiszen elzárta a legkézenfekvőbb utat a gondolataitól. Ilyen esetekben rendszerint elpirult, még jobban feltüzelve a kíváncsiságomat, ami egy további sor kérdésözönt indított el bennem.
Egy olyan ártalmatlan kérdésre, mint a "Mi a kedvenc drágaköved?" mi okból kifolyólag lett szégyenlős, nem értettem?! A válasz azonnal kiszaladt a száján – topáz –, de aztán elvörösödött, s zavartan lesütötte a szemeit. Legalább öt percig faggattam, de nem volt hajlandó beadni a derekát.
– Mondd meg! – követeltem a végén határozottan, mert a türelmem elfogyott.
– Mert ma topázszínű a szemed – bökte ki végül, teljesen letaglózva ezzel. Leütött szemeivel selymes haját babráló kezét figyelte, mintha legalábbis a számára is olyan elbűvölőnek hatna ez a mozdulatsor, mint nekem. Közben idegesen magyarázkodni kezdett. – Gondolom, ha egy hét múlva kérdeztél volna meg, azt feleltem volna, hogy az ónix.
Tűnődve, aggódva figyeltem. Alsó ajkát beharapta, én pedig szerettem volna a karjaimba vonni, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem. De nem tehettem. A nyüzsgő diákok körülöttünk nagyszerű kijózanító hatással voltak rám. Gonoszabbik énem harsányan kacagott, s úgy kiabálta: "Tessék, itt van. Hatottál rá, ezt akartad?" Aztán bevillant, hogyan módosította Bella magyarázata a kedvenc színemet kékről barnára, s letaglózott a felismerés, miszerint én is hasonló hatással voltam a drágakövére. Az érzés, ami végigsöpört rajtam ijesztő volt, kellemesen meleg.
– Melyik a kedvenc virágod?
Gyorsan semlegesebb kérdést dobtam felé – bár ezek után már semminek sem lehetek biztos a semlegességben –, de elmémet egy gondolattal magunk mögött hagytam, hogy megcsodálhassam rózsaszínre piruló arcbőrét. Nem látta lenyűgözött félmosolyomat, mert a szemeit továbbra is maga elé meresztette, s terelő kérdésemet hallva hangosan, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Mosolyom egy pillanat alatt az arcomra fagyott, amikor rájöttem, hogy biológia óra következik. Az egyetlen közös óránk, s emiatt egyre gyakrabban jutott eszembe Ms. Hope. Bizonyára szívesen segítene... – morfondíroztam magamban, de aztán kiráztam a gondolatot a fejemből, s tovább kérdezgettem Bellát. Egészen addig özönlöttek a kérdéseim, mígnem Mr. Banner le nem kapcsolta a világítást.
Átjárt a deja vu, miközben távolabb húztam a székemet az övétől, bár tisztában voltam annak hiábavalóságával. Éjjel egy karnyújtásnyira tőlem, vagy épp a szoba túlsó sarkában is elért az elektromos impulzus, éppúgy, mint ezen az órán.
Bella pillanatnyi tétovázás után rádőlt az asztalra, így csak én figyelhettem őt, ő viszont igyekezett nem rám nézni. Úgy tűnt, hogy őt is ugyanazok a vágyak kínozzák, mint engem. Gondolatban felhorkantam. Ugyanazok? Most már biztosan megőrültem. Hiszen emberi lény nem élné túl ezeket az érzéseket. Belepusztulna a kínba, a vágyakozásba. Csak egy pillanatra megérinteni, érezni puha bőrét, óvatosan megcsókolni lágyan duzzadó, érzéki ajkait. Elég!!! Nem követhetek el több hibát.
Teljesen hiába húztam a székemet távolabb, hiába elemeztem a tegnap történteket újra és újra, mintha kettőt léptem volna hátra ahelyett, hogy egyet ugrottam volna előre. Mélyet lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem. Ennél nagyobb ostobaságot nem is követhettem volna el. Torkomban a szomjúság égő fáklyaként lángolt, de az elektromosság ugyanabban a pillanatban újra felizzott Bella és az én testem között. Tudtam, ha megérintem a haját, akkor többet akarok, beletúrni, aztán végigsimítani rajta, majd le végig a derekán. Elég!
Végre Mr. Banner felkapcsolta a világítást. Bella hátradőlt, s megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából. Ahogy rám nézett láttam a szemeiben a vívódást, a töredékét annak, amit én átéltem. Emberi mércével számítva viszont ugyanúgy szenvedett, mint én. Egyik felem sajnálkozott emiatt, gyűlöltem magam, amiért kínokat okozok neki. A másik felemmel madarat lehetett volna fogatni a boldogság miatt, amiért hasonlóan érez, mint én. Hasonlóan. Vajon valóban így érez? Ki kell derítenem.
Némán sétáltunk a tornaterem elé, a testem figyelmen kívül hagyva az agyam parancsait, követte az előző napi forgatókönyvet. Megállt az ajtó mellett, s felnézett rám bizalommal teli mélybarna szemeivel. Vére őrült tempóban száguldott, alig győzte tartani szívének irdatlan ritmusát, lélegzete pedig ezzel egy időben kihagyott, ahogy az illik, amikor az enyém felgyorsult.
Engedtem a csábításnak, hogy ezúttal nagyobb felületem érintkezzen vele, mint előző nap, s kézfejem hátával végigsimítottam hibátlan arcbőrén. Óvatosan, mintha csupán múlandó szappanbuborék lenne, mégis gyöngéden, hogy hatással legyek rá. Olyan sok indokot gyártottam magamnak a mellette tartózkodásomra, legalább annyit, mint a távozásomra. Éreztem forrósodó vérét lüktetni hártyavékony bőre alatt, s magam sem tudom, honnan vettem energiát, hogy csupán egyetlen simítás után ott hagyjam.
A tornaóráját a kocsimban töltöttem. A kezem sajgott, égetett, mintha olvadt lávába mártottam volna, azonban minden fájdalom nélkül. Nem bírtam megállni, hogy ne leskelődjek ezúttal is. Kíváncsi voltam, vajon ma is történik-e valami tegnapihoz hasonlatos baleset, mert akkor már valóban gyártottam volna valami hatásos kimenekítő történetet a számára.
Az aggodalmam alaptalannak bizonyult, Bella a tornaóra nagyobbik részét azzal töltötte, hogy üres tekintettel figyelte Mike Newton ügyeskedéseit. Igazából fel akarta magára hívni Bella figyelmét, s mikor már sokadjára sem járt sikerrel, csalódottan, bosszankodva odébb állt.
"Biztos megint Cullenen jár az esze! – dohogott magában Newton. – Csak tudnám, mit eszik rajta! Mindegy! Az a tuskó előbb-utóbb úgyis odébb áll, aztán már csak ki kell várnom, hogy Bella esedezzen a bocsánatomért!"
Mike nevetséges gondolatai a tornaóra vége felé határozottan jókedvre derítettek. Még akkor is mosolyogtam, mikor a terem előtt vártam Bellára. Mike Newton bosszankodva viharzott el az öltözőből, nem is nézett fel, s majdnem belém ütközött. Amikor észrevett az arcára fagyott egy rémült pillantás.
"Kétségtelen. Valami nagyon nincs rendben ezzel az alakkal!" – suttogta gondolatban, majd vállat vont és eltűnt a szemeim elől.
Nevetséges gondolata még most is visszhangzott a fejemben. Ugyan miféle bolond erő vehetne rá, hogy elhagyjam Bellát annak ellenére, hogy tisztában voltam annak helyességével. Vajon mikor lesz elegendő erő bennem ahhoz, hogy távol tartsam tőle életének legnagyobb veszélyforrását – önmagamat?
Halk puffanások jelezték sietős mozdulatainak eredményét, s szinte magam előtt láttam piruló arcbőrét. Elnevettem magam, amikor eszembe jutott, hogy milyen arckifejezése lehet ebben a pillanatban. Meg sem próbáltam komoly képet vágni, pedig már hallottam csetlő-botló lépteit közeledni.
Mosolyom még szélesebbre húzódott, amikor kilépett és a tekintetünk találkozott. Bella arca bíborszínt öltött, a szíve – most már biztosan tudtam, hogy nem a félelemtől – szaporább ütemre váltott, míg a lélegzete elakadt. Szinte már hallottam, ahogy megkérdi különös, és számára megmagyarázhatatlan jókedvem okát, azonban gyorsan megelőztem néhány elterelő kérdéssel.
Reméltem, hogy nem tart túl kíváncsinak, vagy tolakodónak, mert, ahogy megválaszolt egy kérdést, én azonnal újabbakkal bombáztam. Bár óvatos voltam, láttam rajta, hogy észreveszi a különbséget a kérdések személyessége között. A régi életének – mielőtt engem megismert – minden apró részlete hirtelen mindennél jobban érdekelni kezdett.
Amikor beszálltunk a kocsimba megszakítás nélkül sorjázódott a kérdés-felelet játékunk. Mire odaértünk Charlie háza elé úgy vettem észre, hogy egészen felszabadult. Kérdeztem, hogy mi a véleménye a karbolsavról. A legtöbb embernek fogalma sem lett volna arról, hogy mi is ez. Ő azonban kedvesen mosolyogva ecsetelte, hogy mennyire tetszik neki az ellentét benne. Kesernyés, de azért kellemes – mondta, és ez igazán Bellához illő válasz volt. Valóban különösen működött az agya, de engem már nem érdekelt. Megbűvölten hallgattam minden megnyilvánulását a természet legapróbb csodáiról. A tücsök zenéje – ellenben a fajtársaitól – nem volt a kedvére való éles hangja miatt, míg a csupasz fákról és a vulkanikus kőzettel borított hegyekről hevesen gesztikulálva beszélt. Mintha meg akart volna győzni annak szépségéről, holott éppen azért volt a kék szín a kedvencem – egészen aznap reggelig –, mert annyira gyönyörűnek találtam a feketeföld felett végighúzódó tiszta kék égboltot, melyet megtört a feketeség és a bíborvörösség.
Nehezen talált szavakat, kézzel-lábbal magyarázott, míg én végig szerelmesen, megbűvölve figyeltem. Már órákkal ezelőtt éreztem a levegőben, hogy közeledik az eső, ami most ért ide hozzánk. Nem volt már sok időnk. Előbb hallottam meg Charlie éhező gondolatait, mint járőrautójának a hangját. A kíváncsiságom azonban már beindult, ezért egy utolsó búcsúkérdéssel ajándékoztam meg magam a messzi távolba nyúló szobájának leírásával. Hasonló lehetett, mint az itteni, csak lényegesen nagyobb alapterülettel. Tündéri pírral gyönyörű arcán ecsetelte a rendetlenséget, amit az itteni láttán könnyűszerrel el is hittem. Aztán elhallgatott, s várakozón emelte rám sötét, csábító tekintetét.
– Befejezted? – a hangja reménykedő, naná. Bármennyire is sikerült feloldanom a kérdéseimmel a gátlásait, azért továbbra sem szeretett ennyit beszélni saját magáról. Meg akartam nyugtatni, hogy csöppet sem unatkoztam, sőt, ez volt a legboldogabb nap, amióta megismertem.
– Távolról sem, de apád rövidesen hazaér.
– Charlie! – kiáltott fel meglepetten, s jólesett, hogy megfeledkezett a külvilágról. – Hány óra lehet?
Nem kellett válaszolnom, megtalálta az órát.
– Alkonyodik.
A távolba figyeltem, amíg ő összeszedi a gondolatait. Nyugaton az eget az ő szemének beborította a vastag, szürke felhőréteg, de én láttam a távoli messzeségben a halovány napsugár győzelmét, ahogy áttöri a sötét habokat. Alkonyat. Bella a nappal, míg én a sötét éjszaka. Vajon mi lesz a sorsunk? Ha szombaton elviszem a tisztásra, vajon lesz elegendő erőm, hogy vissza is hozzam? Talán örökre maradhatna alkonyat, mert akkor egyesül a nappal az éjjel, Bella pedig velem maradhatna biztonságban. A szörnyeteg nélküli énemmel. Hiú remény. Abban azonban teljesen bizonyos voltam, hogy Bella életét nem tehetem holdtalan, fekete éjszakává. Arról pedig szó sem lehet, hogy a lelkét bármilyen módon elpusztítsam.
Felé fordultam, barna szemei kíváncsian megcsillantak, de megelőztem mielőtt feltehette volna a kérdését. Ma nem engedtem kérdezni. Holnap sem fogom, majd csak szombaton.
– Ez a nap legbiztonságosabb része a számunkra. A legkönnyebb időszak – ha létezik ilyen egyáltalán a fajtám számára. – De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy új nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod?
Rámosolyogtam, mire ő eltöprengett egy pillanatra. A homlokán az a bizonyos ránc emlékeztetett erre. Kíváncsi lettem volna, mi jár a fejében, de ezúttal ő előzött meg engem.
– Én szeretem az éjszakát. Ha nem lenne sötét, sosem látnánk a csillagokat. – elfintorodott, ahogy folytatta, s a fekete égbolt felé bökött karcsú kezével. – Igaz, itt úgyse nagyon látjuk őket.
Csavaros, kissé fura észjárásán felnevettem, s mosolyom az ő arcán tükröződött. Az általam létrehozott feszültségbuborék szétrobbant, s helyette újra a kellemes, felszabadult légkör ölelt a keblére minket. Odakinn tombolt a vihar, fújt a szél és szakadt az eső olyan erővel, hogy fájdalmat okozott hallgatnom.
– Charlie pár percen belül itt lesz – emlékeztettem újra, s szélesebben vigyorogtam egy pillanatra. Aztán elkomolyodva hozzátettem. – Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani neki, hogy velem töltöd a szombatot...
– Kösz, de inkább nem – szakított félbe rémületét palástolva, mire elhatároztam, hogy előbb-utóbb kiderítem, miért rettenti meg annyira, hogy az édesapja együtt lássa velem. A nyilvánvaló okoktól eltekintve, amiről persze Charlie-nak fogalma sem lehetett. Bella felkapta a táskáját, de ujjai és végtagjai furcsán engedetlenül mozogtak. Valószínűleg elgémberedett a hosszas üldögélésben, de legnagyobb örömömre nem úgy tűnt, mintha ez egy kicsit is bántaná. Kérdőn nézett rám. – Akkor holnap rajtam a sor, igaz?
Éppolyan kíváncsi, mint én – döbbentem rá hirtelen, s a legszívesebben megütöttem volna magam, amiért hagyom szombatig a kétségei és a gyötrő kérdései között őrlődni.
– Szó sincs róla – hárítottam el viccesen a próbálkozását, s elmosolyodtam a fintorán. – Nem megmondtam, hogy még nem végeztem?
– Mit akarsz még tudni rólam? – vonta föl kérdőn szép ívű szemöldökét, mintha már lehetetlennek tartaná, hogy bármi is érdekelhet vele kapcsolatban. Hogy feltételezhet ilyesmit? Hiszen még a listám felénél tartottunk csupán.
– Majd holnap megtudod – feleltem, aztán átnyúltam előtte, hogy kinyissam neki az ajtót. Nem mintha ő nem lett volna erre a mozdulatra képes, de szerettem volna érezni a testének melegét még egyszer az elválásunk előtt.
"Átkozott vérszívó! Mit művel Bellával? Talán elfelejtette, mit mond a szerződés?" – a hang, amelyet hallottam a sűrű esőfüggöny mögül érkezett. Lehetetlen volt nem meghallani, pedig Bella őrülten verdeső szíve is hangosan működött. A bosszúságom ellenére is reméltem, hogy ez a közelségemnek szólt.
– Már csak ez hiányzott! – mondtam, s igyekeztem minden erőmmel elnyomni a mellkasomból kitörni készülő ellenséges morgást.
Billy Black őrült szitkokat szórt rám a fejében, mellette ült a fia, aki viszont csalódott ingerültséggel állapította meg, hogy Bella egy idegen férfi autójában van.
– Mi történt? – kérdezte Bella megszeppenve, kíváncsian csillogó szemekkel.
– Újabb komplikációk! – morogtam, s hirtelen az iménti jókedvemnek már nyoma sem volt. Hát persze. Ha én itt vagyok, akkor egyértelműen a környék másik legveszélyesebb élőlénye is közelebbi ismeretségbe kerül Bellával. Jobban működik, mint a mágnes.
Gyorsan feltéptem az ajtót, aztán biztonságos távolságba húzódtam tőle, de ő nem mozdult.
– Charlie most fordul be a sarkon – figyelmeztettem, mert hirtelen mehetnékem támadt. Úgyis visszajövök, hamarabb, mint gondolná. Nem tudtam eldönteni, vajon ezzel nem inkább magamat vígasztalom-e?!
Mindenesetre hatott, mert Bella végre összeszedve magát kiugrott az autóból. Billy Black továbbra is engem figyelt. Mintha átléptem volna a határvonalat vagy bármivel is vétettem volna a szerződés ellen csak azzal, hogy hazahoztam Bellát. Nevetséges. Dacosan felszegtem az állam, hiszen nincs mi elől elrejtőznöm, de a szemeim villámokat szórtak haragjukban. Bella zavarodottan cuppogott a másik autó felé, s láttam, hogy még mindig nem tudja, ki ül benne. Charlie is befordult a sarkon, fényszórójának pillanatnyi villanása magamhoz térített, s kiragadott Black sötét tekintetéből, mely egyfolytában az átkozott figyelmeztetését próbálta felém villózni. Ráadásul olyan hévvel, hogy még a fiának is feltűnt.
"Apa, minden rendben?" – hallottam aggódó hangját, melyek egyeztek a gondolataival. Billy Black bólintott, de újabb figyelmeztetést küldött nekem.
"A szerződés!" – mintha sejtené, hogy hallom. Dühösen tapostam a gázpedálra, mire a gumik tiltakozva felvisítottak.
Elhajtottam Blackék furgonja mellett, hallottam, ahogy Bella köszönti őket barátságosan, hiszen nagyon udvarias lány. Tudtam, hogy aznap csak késő éjjel jöhetek vissza, amikor már a rezervátumbeliek visszatértek oda, ahová valók.

1 megjegyzés:

Via írta...

Szokásosan nagyon jó volt! :)
Külön öröm, hogy kicsit el tudtál szakadni a könyvtől, és nem csak azok a párbeszédek voltak benne, amit már Bella szemszögéből is ismerünk, hanem Edward gondolatai. Nagyon szép volt, köszönjük (L)

Via