BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. május 30., szombat

13. Egyensúlyozás 2.rész







Hajnaltájt indultam haza, s határozottan nyugodtabbnak éreztem magam. Talán Jasper búcsú érzelemlökete miatt; talán, mert Bella édesen nyugodtan aludt, szinte meg sem moccant az éjjel; vagy, mert annyira hamar eltelt az idő, hogy újra lássam.

Füleltem egy darabig, de csak Esme és Carlisle gondolatait hallottam a házból, s mivel Rosalie autójának nyoma sem volt, így sejtettem, hogy aznap nem is vártak rám. Már meg sem fordult a fejükben, hogy Bella nélkül megyek az iskolába. Jogosan, gondoltam vigyorogva, miközben éreztem, hogy a gyomrom idegesen liftezni kezd, ahogy közeledem a házuk felé. Persze ez nem újdonság a számomra, de Bella tegnap este óta most fog először látni. Vajon ezúttal is tétován toporog az autóm mellett, mielőtt beül? Vagy egyáltalán be fog ülni? Vajon mikor lesz neki túl sok, amit megtud rólam? Mikor lesz az, hogy sikoltozva elrohan azt kívánva, bár soha ne találkozott volna velem. Reméltem, hogy ez a pillanat soha nem jön el. Nem. Ezt az önző felem kívánta, amelyik ebben a pillanatban legyőzte az ésszerű felemet, aki azt javasolta, azonnal hagyjam őt el, az Ő biztonsága érdekében. Képtelen voltam rá.

Charlie csupán néhány másodperce fordult el a sarkon, de én máris odaparkoltam a feljáróra. Leállítottam a motort, s lecsavartam az ablakokat, hogy az illata ne hasson rám őrjítően. Ma estre terveztük a biztonsági vadászatot Alice-szel, ezért nem akartam éppen most hibázni. Szinte abban a pillanatban, ahogy beparkoltam, már nyílt is az ajtó, Bella pedig bájosan botladozva közeledett felém. Ezúttal nem tétovázott, habozás nélkül beült az autóba.

Ahogy rám nézett egy pillanatra elállt szívverése, s elakadt a lélegzete. Reméltem, hogy azért mert pozitívan ilyen hatást gyakorlok rá.

– Hogy aludtál? – kérdeztem köszönés helyett. Alakoskodónak tűnhetek, ha köszöntöm, holott nemrég hagytam itt őt.

– Remekül. És neked milyen éjszakád volt? – egyfolytában kíváncsiskodik, pedig, ha tudná, hogy az éjjeleim nagy részét vele töltöm. Elmosolyodtam magamban, ahogy elképzeltem, milyen arcot vágna, ha megtudná.

– Kellemes – feleltem végül az igazságnak megfelelően.

– Megkérdezhetem, hogy mit csináltál? – kíváncsiskodott tovább, mert feltűnt neki az érthetetlen jókedvem.

– Nem – már nem bírtam visszafogni magam, úgyhogy engedtem, hogy a vigyor beterítse az arcomat. Micsoda kedves fruska, gondoltam, de akkor sem engedem, hogy a szombatnál előbb bármit is kihúzzon belőlem. – Ma még én kérdezek.

És ő beletörődött, bár kelletlen fintorra húzta érzéki ajkait. Aztán kérdezgetni kezdtem, nehogy eszébe jusson kifogásokat keresni. Az édesanyjáról faggattam leginkább, mert borzasztóan érdekelt, hogy vajon milyen emberi lényt képes egy ilyen csodát nevelni, mint Bella?! Kibogoztam a beszámolójából, amit lényegében már sejtettem. Imádja az édesanyját, mindannak ellenére, hogy náluk a szülő-gyerek felelősség kissé a visszájára fordult, mint a normális családoknál. Bellának ez így sokkal jobb volt, mint egy házsártos, mindenbe belekotyogó, mindent megtiltó anyuci. Ezért ennyire kifejlett a gondoskodó ösztöne. Talán ezért akar rám is vigyázni, hiszen annyiszor láttam felvillanni a szemeiben a megértés szikráját. Csaknem felnevettem a gondolatra: Bella, amint rám, a vámpírra vigyáz.

Aggasztó volt az a minimális társadalmi kapcsolat, amit kiépített maga körül. Se egy rokon, sem tucatnyi barát, akik körülvették volna, ha szüksége volt rá, szinte semmi. Amit leírt kép, az egy iszonyúan zárkózott, magányos élet volt. Mondhatni remeteélet. Sehogyan sem tetszett. Miért élt ilyen zárkózottan?

Amikor elárulta, hogy szerelmi kapcsolata sem volt, egyenesen ledöbbentem.

– Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked? – kérdeztem még jobban elsápadva, mire ő egyértelmű természetességgel vállat vont.

– Phoenixben soha.

Összeszorítottam az ajkaim, nehogy valami olyat mondjak, amit talán még később megbánhatok. "Phoenixben soha." Atyaisten. Én vagyok az első, aki iránt érez valamit. Különös humora van a Sorsnak, az bizonyos. Rengeteg normális emberférfi mindent megadott volna, hogy Bella akár egy kedves pillantásra méltassa, erre ő ki az első, akinek igent mond? Egy vérszomjas szörnyeteg! Immár sokadszorra is megállapítottam, hogy Bella agya teljesen kifordítottan működik. Ekkor rádöbbentem, hogy talán az érzelmei is.

"Edward!" – szólt hozzám figyelmeztetően Alice hangja a terem túlsó végéről. Csak ekkor tűnt fel, hogy már ebédidő van, és a menzán ücsörgök Bellával, míg a testvéreim a szokásos helyükön éppen úgy tesznek.

Nem értettem, hogy mit akar, de belenézve a fejébe, rádöbbentem. Ebéd után akartunk elindulni, viszont Bellát az én kocsimon hoztam, a furgonja otthon maradt. Alice örömujjongásban tört ki, mire én morcosan elfordultam a gondolataitól.

– Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere – mondtam végül, mire Bella szépen ívelt szemöldöke csodálkozva szaladt a magasba.

– Miért?

– Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel – magyaráztam, s éhesen figyeltem, a reakcióját. Csalódottnak tűnt egy hosszú pillanatig, de aztán igyekezett rendezett vonásokba szedni az érzelmeit. Sikertelenül.

– Ó... – mondta, s szaporán pislogott közben. – Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek...

Hát, ezért volt ilyen csalódott? Mert azt gondolta, hazáig kell gyalogolnia? Ez egy részről sértő volt, maga a feltételezés, hogy kinézi ezt belőlem. Másrészről pedig csalódással töltött el, mert nem csupán a társaságomat hiányolja. Kissé nyers lett a stílusom, ahogy folytattam.

– Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni? Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt fog várni.

– Nem hoztam magammal kocsikulcsot... – sóhajtotta, majd végtelen csalódottsággal a hangjában folytatta. – Tényleg nem bánom, ha gyalogolnom kell.

Hirtelen jobb lett a kedvem. Szóval mégsem csak a fuvar miatt lett merengős hangulatban. Talán mégis engem hiányol. Egyik felem majd' szétvetette az öröm, míg a másik felem keserűen morgott.

– A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban, hacsak nem félsz attól, hogy valaki el találja lopni – már a gondolat is nevetséges volt, de leginkább az iménti felfedezésem miatt kezdtem nevetni.

– Rendben van – felelte, de az arcára volt írva, hogy nem bízik a sikeremben.

Fogalma sem volt róla, hogy Charlie gondolatait figyeltem az egyik este, s akkor megláttam még egy hasznos információt, ami elárulta a számomra, hogy hol tartja a tartalékkulcsot. Magát a fémdarabot pedig már nem lesz nehéz kiszagolni.

– Na és hová mentek? – érdeklődött, s a szemében azt a fajta kíváncsiságot láttam felcsillanni, amit én magam szoktam érezni. Nem éreztem fairnek, hogy én lassan már két napja faggatom, és csaknem az egész életét ismertem már, de cserébe semmit nem adtam. Ezért elhatároztam, hogy őszintén válaszolok néhány kérdésére.

– Vadászni – feleltem komoran végül. – Ha holnap egész nap kettesben leszek veled, akkor meg kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. Még mindig lemondhatod, tudod.

Könyörögve, félve néztem rá, de ő elzárta az utat a gondolatai felé, mert lesütötte a szemeit. Szerettem volna, ha nemet mond. De mindennél jobban örültem, mikor ezt felelte.

– Nem – mondta, s végre rám nézett. Szemeiben elszántságot láttam, de félelmet sehol. Szívének ritmusa olyan tempóban lüktetett, mintha épp az időjárás várható jeleit vitattuk volna meg. Kétségbe ejtett, s a hangulatom egyre komorabb lett. – Nem bírom.

– Talán igazad van – feleltem meggyötörten. Miért nem képes soha úgy cselekedni, ahogy azt az egészségi állapota megkívánja? És mégis. Határozottan úgy éreztem, hogy a másnapunk fordulópont lesz Forks nagy részének az életében.

A Swan család, a Cullen család, és persze nem utolsó sorban, nem hagyhatom figyelmen kívül, a rezervátumban élő rézbőrűeket. Túl sok embert érintett az, hogy miként reagálok a kettesben eltöltött időre Bellával. Bár a végkimenetel egyértelműen csak engem és Billy Blacket érdekelt, mindenki más közönyösen szemlélte az eseményeket.

– Hány órakor jössz értem holnap? – kérdezte váratlanul, mintha csak a figyelmemet akarná elterelni borongós gondolataimról.

– Az attól függ... holnap szombat lesz, nem akarsz kicsit tovább aludni? – kérdeztem, de még ki sem mondtam máris tudtam, mit fog válaszolni. Az emberek általában szerettek lustálkodni, épp ezért biztos voltam benne, hogy Bella éppen az ellenkezőjeképp fog reagálni. Mellesleg én is igyekeztem volna minél hamarabb ébredni, hogy idő előtt vele lehessek.

– Nem – vágta rá azonnal, ahogy számítottam, mire igyekeztem elnyomni a mosolyt, amit a reakciója csábított az arcomra.

– Hát akkor a szokott időben – feleltem végül, majd eszembe jutott valami. – Charlie otthon lesz?

– Nem, holnap horgászni megy – ezt úgy mondta, mintha a világ legnagyszerűbb történése lenne. Ilyen kegyetlenül összeesküdött az egész világegyetem Bella élete ellen?

– És mit fog gondolni, ha holnap nem kerülsz haza? – faggattam élesebb hangon, mint szerettem volna.

– Fogalmam sincs – hangzott a hűvösen hanyag válasz, miközben a dühöm fellángolt bennem. Nem képes ez a lány megérteni, hogy milyen fenyegetés vagyok a számára? Különösen az ő számára, villant az agyamba, ahogy felém hozta egy huzatos fuvallat az illatát. – Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást. Talán azt hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe.

Megőrült. Egészen biztos. Hiszen viccelődik a tulajdon halálával. Ez egyáltalán nem nevezhető normális reakciónak, ha éppen azt nézzük, hogy másnapra tervezi a találkozást a végzetével kettesben. Dühösen nézett rám, de egy idő után feladta.

– Mire vadásztok ma este? – kérdezte váratlanul. Na, igen, csak Bella képes erről a témáról ilyen zavarba ejtő nyíltsággal beszélni egy emberekkel zsúfolt ebédlő kellős közepén.

– Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire – feleltem idegesen,, s gondolatban hozzátettem: "Mert az több napig tartana, s egyébként is, erre csak azért van szükség, hogy ne akarjalak mindenáron megölni holnap."

– És miért épp Alice-szel mész?

– Mert leginkább Alice áll mellettem – feleltem, mire már hallottam is a húgom kíváncsi gondolatait. Mintha egy felugró ablak lett volna, hirtelen kitűnt a testvéreim monoton elmélkedései közül. Rosalie egyfolytában forrongott az előző esti felelőtlen viselkedésem miatt, Jasper már alig várta a következő vadászatot, Emmett pedig semmin nem jártatta az agyát. Alice viszont egyfolytában zaklatott.

"Edward mehetek már? Indulnunk kéne!"

Olyan gyorsan intettem nemet a fejemmel, hogy az emberek – még Bella sem – nem láthatták a mozdulatot. Nem akarózott elindulni és otthagyni édes kínzómat, akinek a kíváncsisága ugyanolyan olthatatlannak bizonyult, mint az enyém vele kapcsolatban.

– És a többiek? Ők mit csinálnak?

– Hitetlenkednek, leginkább – feleltem, bár a 'többnyire' szó helyénvalóbb lett volna.

Bella feléjük pillantott, szépnek találta őket is, ahogy engem, ez nem kétséges. Valamiért azonban mégis velem ült itt, és nem velük. Nem is vágyódott másra, csak az én társaságomra.

– Nem szeretnek engem – csak találgatott, mégis beletrafált a közepébe. Kishitűségét szerettem volna eloszlatni, de nem tehettem teljesen őszintén, mivel megfogadtam magamnak, hogy nem hazudok neki. Viszont Rosalie gondolatait hallgatva egyértelműen hazudnom kellett volna. Az irigység, a gyűlölet kettőssége egyértelműen átvette az érzelmeit, nem is értettem, Jasper hogy képes megmaradni a közelében. Jaspert figyelve azonban rájöttem, hogy nem különösebben izgatja ez a dolog.

– Nem erről van szó – cáfoltam meg végül Bella kijelentését.– Egyszerűen csak nem értik, mit akarok tőled.

Igen, ez igaz volt. És nem is hazugság, habár csupán féligazság. Egyelőre be kell érnie ennyivel. Ez is több volt, mint amit szabad lett volna megtudnia.

– Hát ezt már én sem értem, ha már itt tartunk – fintorgott Bella, mire én égnek emeltem a szemeimet. Mindig ez a kishitűség.

– Már mondtam neked: te egyáltalán nem látod tisztán magad. Nem találkoztam még hozzád foghatóval. Örökké rajtad gondolkodom.

Egy pillanatra meglepődtem, hogy miért néz rám olyan csúnyán. Egész elmélyült a ránc a homlokán. Most meg mi lehet a baj? Mivel bántottam meg? Aztán bevillant váratlanul: soha nem hitte el, ha komolyan bókoltam neki. Annyira máshogy látta önmagát, mint én. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy mennyire szeretem?

Elmosolyodtam a durcás arckifejezésén, aztán próbáltam valami engesztelő bókféle magyarázattal szolgálni.

– Tekintve, hogy rendelkezem bizonyos nem mindennapi képességekkel – ennél a résznél a homlokom felé intettem –, az átlagosnál jobban ismerem az emberi természetet. A legtöbb emberről pontosan lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. De te... sose azt teszed, amire számítok. Mindig meglepsz!

Elfordította a fejét, s a testvéreimet kezdte figyelni. Nem tudtam mire vélni a keserű haragot az arcán, s mivel a szemeit nem láttam, ezért inkább tovább magyaráztam.

– Ezt a részt a dolognak könnyű volt megmagyarázni. De van valami más is... és azt nem könnyű szavakba foglalni... – nem is bírtam többet mondani, több okból kifolyólag.

Egyrészt valóban nem tudtam megmagyarázni azt a fajta vonzódást, amit az emberibb részem érzett iránta, s amely egyre gyakrabban nyomta el bennem a szörnyeteget. Csaknem teljesen elnémította.

Másrészt Bella szívverése váratlanul szaporábban kezdte verni az ütemet, míg a lélegzete elakadt. Ahogy ránéztem láttam, hogy ezúttal megrettent valamitől. Hamarosan rájöttem mi volt a riadalma oka. Nem is kellett odanéznem, hallottam Rosalie gondolatait. Soha még ilyen gyűlölködő nem volt. Hogy képzelte, hogy ezt kivetíti Bellának?

A szidalmak, amiket előző éjjel még nekem kiabált, ezúttal egyenesen Bellának címezte, persze kissé átalakítva, hiszen tudta, nem tűrném némán, hogy sértegesse őt. Dühödt morgás indult el a mellkasomból, de még időben észbe kaptam, nehogy a felszínre törjön, így leginkább csak sziszegésnek hangzott Bella számára. A figyelmeztetésemre Rosalie tekintete szabadon engedte Belláét, aki erre fellélegzett.

Szégyelltem magam, helyette is, de meg is értettem az érzéseit.

– Sajnálom. Nem haragszik rád, csak aggódik. Tudod... nemcsak magamat sodrom veszélybe, ha azok után, hogy mi ketten olyan sűrűn mutatkoztunk együtt... – ismét nem bírtam befejezni, ezért lesütöttem a szemeimet. Bellának legalábbis csupán ennyi tűnhetett fel, de igazából Alice kérdésére feleltem, hogy végre idejöhet-e már hozzánk, hogy túlessen azon a bizonyos bemutatkozáson.

"Kisajátítod magadnak! Nem csak te szereted őt!" – korholt gondolatban, s hallottam apró lábait izgatottan elindulni felénk. Lassan jött, ezért be tudtam fejezni a beszélgetést – ha ezt annak lehet nevezni. Én inkább a saját makogásomnak mondanám.

– Ha mi van? – sürgetett Bella, s szeméből kíváncsi együttérzés sugárzott.

– Ha ez a dolog... rosszul végződik – a tenyerem mögé bújtam épp, mint azon az estén Port Angelesben. Rettegtem a szavaim megvalósulásától. Valóban képes lennék ártani neki? Vagy a lelkének? Nem engedhettem, hogy Alice jóslatai értelmet nyerjenek, de Bella vére annyira édes volt.

Az ujjaim közül felé lestem attól félve, talán meglátom a szemeiben azt a félelmet, ami normális lett volna. Ehelyett egy pillanatra a kezei elindultak felém, mintha vigasztalni próbálna, de végül meggondolta magát, s apró öklét az asztal alá rejtette. Szemeiben megértő csillogás... Hát, nem érti, hogy mit beszélek? Holnap akár a vesztét is okozhatom, de ő helyett, hogy elrohanna, inkább elszántan fut szembe vele.

– Szóval most menned kell? – kérdezte közönyösen, s tudtam, ez a végszava. Alice látomásában is ezzel búcsúzott. A húgom már csak néhány lépésnyire volt tőlünk, de úgy tűnt, hogy Bella még nem vette észre. Felemeltem a fejem, hogy lássam azt a félszeg mosolyt, amivel majd üdvözli a húgomat.

– Igen – feleltem nehéz szívvel, majd bevillant, hogy milyen óra következne, s váratlanul jókedvem lett, amiért kihagyom – Talán jobb is így. Még mindig hátravan tizenöt perc abból a nyavalyás filmből biológián. Kizárt, hogy el tudjam viselni.

Ekkor már ő is észrevette Alice-t, aki a hátamnál megállt, s merőn figyelte Bellát. Várta azt a bizonyos mosolyt, amit én is. A lelkesedése határozottan bosszantó volt, ugyanakkor szórakoztatott is.

– Szia Alice! – köszöntöttem figyelmeztetve, hogy viszonozza. A látszatra azért ügyelnünk kellett.

– Szia Edward! – tehát vette a lapot, majd szinte rám ordított gondolatban. – "Mire vársz még??"

A türelmetlensége jogos volt, s fanyarul elmosolyodtam. Mégiscsak úgy lett, ahogy ő akarta, s ez csalódottsággal töltött el. Mi lesz, h minden másban is igaza lesz?

– Alice, ő Bella, Bella, ez itt Alice!

– Helló, Bella! Örülök, hogy végre megismerhetlek! – üdvözölte Bellát, látszólag nyugodtan, de én tudtam, hogy majd' kiugrik a bőréből.

–Szia Alice! – mormolta Bella, s végre láthattuk, ahogy elpirul, s rózsaszín arcbőrén átüt félszeg, szégyenlős mosolya.

Alice ujjongott. "De édes!" Csaknem elnevettem magam ezen a mérhetetlen lelkesedésen. Egy vízió villant fel előtte, ahol már úton voltunk. Talán ezért fordult hozzám kétkedve.

– Készen vagy?

– Majdnem. Találkozunk az autónál.

Bella különös arckifejezéssel bámult utána, de nem tudtam beazonosítani az érzelmet, ami keresztülfutott rajta. Aztán mielőtt a szeméből kiolvastam volna a válaszaimat, váratlanul más téma felé igyekezett terelődni.

– Mondhatom, hogy "jó szórakozást", vagy ez nem az alkalomhoz illő kifejezés? – érdeklődött Bella kíváncsian, de ezúttal nem hagytam, hogy zavarba hozzon a nyíltságával. Rávigyorogtam.

– Miért ne, a "jó szórakozást" ugyanúgy megteszi, mint bármi más.

– Hát akkor, szórakozz jól! – felelte, s bár igyekezett úgy feltűntetni, mintha lazán venné, azért úgy láttam, hogy az elválásunk nagyon is megviselné. Ez a gondolat boldogabbá tett, mint illett volna.

– Majd igyekszem. Te pedig, kérlek, vigyázz magadra!

– Vigyázzak magamra Forksban? Komoly teljesítmény lesz – megjegyzése gúnyos volt, de az élét elvette az arcán elterülő duzzogó kifejezés. Tudtam, hogy az elválásunk miatt érez így, s nem sejtette, hogy az én kínjaim az övének a többszöröse.

Egyébként pedig, hogyan képes az ő teljesítményével viccelődni? Hiszen, ha rajta múlna, már rég nem élne.

– A te számodra igen! Ígérd meg! – követeltem minden jog nélkül, de tudtam, ha a szavát veszem, mindent meg fog tenni, hogy betartsa, hiszen annyira becsületes volt.

– Esküszöm, hogy vigyázok magamra! – ígérte becsületesen, ahogy vártam, majd némi iróniával hozzátette. – Például ma este, amikor mosni fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár.

– Ne fulladj a mosógépbe! - mondtam vigyorogva, s lassan felálltam.

– Igyekszem – felelte, s kelletlenül követte a példámat. Hangosan, csalódottan felsóhajtott, én pedig szerettem volna megvigasztalni. – Akkor holnap látlak.

Annyira csalódott volt, végtelenül szomorúnak tűnt, de mit mondhattam volna neki? Nekem is nehéz volt távol lennem tőle, de az emberek lassabban élik meg az idő múlását, mint a mi fajtánk.

– Ez neked hosszú időnek tűnik, igaz? – komoran bólintott, mire rámosolyogtam azzal a mosollyal, amiről tudtam, hogy milyen hatással van rá. – Reggel ott leszek.

Nem bírtam megállni. Ugyanabba a végzetes hibába estem, mint az előző két nap. A kezem akaratlanul is megindult feléje, s elképzeltem, hogy Bella egy végtelenül törékeny porcelán. Épphogy hozzáértem az ujjam hegyével, a járomcsontja átforrósodott az érintésem nyomán. El kellett tépnem a karomat tőle. Gyorsan elfordultam és elindultam a parkoló felé, az elmémet magam mögött hagyva. Így láttam, hogy Bella egészen addig figyelte távolodó alakomat, mígnem eltűntem a tekintete elől. Ez a bizsergető érzés elkísért engem az éjjeli vadászatra.

0 megjegyzés: