100.000 jubileumi különrész: Eclipse-Vérmérséklet

Igyekeztem. Jobban akartam megérteni, mint bármikor eddigi ismeretségünk alatt, de hiába. Bella agyának rejtélyes működésével nem tudtam megbirkózni, így elméje továbbra is elnyelte előlem minden gondolatát. Így váltunk el, mikor három napja vadászni indultunk a bátyáimmal és Carlisle-lal, én pedig azóta is ezen rágtam magam. Nem szerettem tőle távol lenni. Jobb szerettem, ha biztonságban tudhatom a közelemben.

Mennyire ironikus... Hiszen mellettem van a legnagyobb veszélyben. Vérének csábító íze egyfolytában dübörgött a mellkasában, eljutva testének minden egyes milliméternyi helyére, mint valami riasztó lávafolyam, csábítva engem, hogy szabadjára engedjem a gonoszt. Azonban azt már régen eltemettem magamban, már amikor megbizonyosodtam felőle, hogy Bella halott. A gondolat – akkor a tudat – valamit megmozdított bennem, helyrebillentett, ezért könnyebben álltam ellen a kísértésnek. A határokat azonban igyekeztem szigorúan betartani. Már amennyire bírtam, de Bella persze ebben sem könnyítette meg a dolgomat.

Ütést éreztem a vállamban, mire Emmett büszkén felröhögött, Jasper és Carlisle pedig megmosolyogták a bátyámat.

– Ilyen is ritkán adatik meg nekem, Öcsi! – örvendezett, aztán kíváncsian villantotta rám az imént legyilkolt medve vérétől barnuló szemeit. – Most akkor vagy nagyon elbambultál, vagy nagyon "bellázgattál" gondolatban. Ezt persze csak te tudhatod, hiszen én csupán egy szerény képességű, átlagos vámpír vagyok.

Elmosolyodtam, ezt a jelzőt a bátyám biztosan nem véletlenül használta, de még mielőtt kideríthettem volna, mi lehet a kiváltó ok, megérkeztünk a dzsiphez, amiben váltásruhát tároltunk. Csupán néhány kilométerre lehettünk Forkstól, kínzó három nap állt mögöttem. Ha éppen nem amiatt a kapcsolat miatt bosszankodtam, ami az átkozott korcshoz fűzte, akkor a hiányától szenvedtem.

– Végre – morogta Emmett, mikor bevágódott a hátsó ülésre Jasper mellé, aki jókedvűen rávigyorgott.

– Hosszú vadászat volt, igaz? – kérdezte sejtelmesen rám sandítva, és rádöbbentem, hogy ezzel a viselkedésemmel őket is megkínoztam.

Emmett nem felelt, csupán mordult egyet, de a fejében cikáztak a gondolatai. Egyik fele bosszankodott, mert ez a három nap élvezetesebb is lehetett volna, ha éppen nem hiányolom Bellát olyannyira, másrészt viszont már boldog volt, amiért újra otthon lehet és "rosalie-zgathat" amolyan Emmett módra.

"Hosszú? A maratoni táv, az hosszú, de ez felért a kínai nagyfal felépítésével... oda-vissza."

Carlisle vezetett, hiszen Forksban ugye tartani kellett a látszatot annak ellenére is, hogy valószínűleg késő éjjel fogunk a Cullen házhoz érni. Nem bántam, semmi más nem érdekelt, csak hogy végre a karjaimban tartsam Bellát. Szinte fizikailag érzékeltem a hiányát. A gondolatra, hogy hamarosan viszontláthatom, a gyomrom izgatottan összerándult.

– A rendőrfőnökkel azért nem ajánlatos összefutnunk – jegyezte meg Carlisle, és erre már én is elnevettem magam. Elképzeltem Swan rendőrfőnök elképedt arcát, amikor rájön, hogy korábban érkeztünk haza, és éppen abba a házba tartunk elkölteni fáradt álmunkat, ahol az ő pici lánya éppen pizsamapartin vesz részt. – Úgyhogy csak figyelj!

Bólintottam, nem mintha egyébként nem szoktam volna ilyen dolgokra odafigyelni, de Carlisle mintha megérezte volna a szétszórtságomat. Kinyitottam a táskámat, az alján megtaláltam a mobilomat. Szinte biztos voltam benne, hogy semmi nem történik, ha beüzemelem, ezért meglepődtem az üzenet láttán: hangposta érkezett.

"Az asszony majd jól helyrerakja helyettem is." – elmélkedett Emmett és Jasperrel egyszerre kuncogtak fel hátul, mint a csibész kölykök. Carlisle-lal pedig elnézően összemosolyogtunk, de azért kíváncsian tettem a fülemhez a telefont, hogy meghallgassam Bella üzenetét.

"Bajban vagy" –hangzott fel fáradt, bosszús hangja a vonal túlsó végén. Lassan hangsúlyozva ejtette ki a szavakat, mintha így akart volna nyomatékot adni a mondanivalójának. – "Hatalmas bajban! Mérges grizlimedvék megszelídülnek attól, ami itthon vár rád."

– Úúú, ez aztán... – kommentelte Jasper.

– Na, ez már valami. Kezd alakulni a csaj – kontrázott rá Emmett, aztán bevillant neki valami, amire dühös morgás szakadt fel a mellkasomból.

Hátrafordultam felé, és rávillantottam a fogaimat. Hiába volt erősebb nálam, azért biztos voltam benne, hogy ki bírom verni a fejéből ezt az ostobaságot. Jasper azonban résen volt, szinte azonnal éreztem, ahogy a békés zsibbadtság elbódítja az agyam, amikor megérintette a vállamat békítőleg.

– Mi a baj? – kérdezte Carlisle, hangjában nem tudta leplezni a kíváncsi fennhangot. Érdekelte, mivel hozott ki a sodromból egy pillanat alatt a bátyám.

– Csak egy játék – magyarázta Emmett, és vádlón villant felém a szeme, azonban arcán széles, szemtelen vigyor ült. – De túlérzékeny drakula persze ezt is elrontja.

– Nem lehetsz dühös Edwardra emiatt – csitította Carlisle, de szája sarkában mosoly bujkált. Mindig is kedvelte Emmett beteges humorát, és a könnyed életszemléletet, amit képviselt. – Csak Bellát óvja mindenkitől. Ugyanúgy önmagától is.

Kezdett kicsit idegesíteni, ahogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék, és nem látnám, mi megy végbe a fejükben, de azért szó nélkül hallgattam őket. Sikerült lecsillapodnom. Úgy látszik, Bella hangja gyógyír volt minden sebre, amit az elmúlt néhány napban ejtettem magamon önmarcangolás címszó alatt.

– Bellának nem kell tudnia róla – jegyezte meg Jasper, kivívva ezzel egy gyilkos pillantást tőlem. Ártatlanul tárta szét a kezeit, közben keresztülhajtottunk Forks kietlen utcáin. Már a házakban sem jelezte fény az ébrenlét jelét, én pedig akaratlanul arra gondoltam, hogy bizonyára Bella is éppen alszik az én szobámban... az én ágyamban. Ez a gondolat felvillanyozott, hiába, hogy tudtam nagyon mérges rám.

– Csak eszembe jutott, vajon hányszor fog hibázni Bella utána – elmélkedett Emmett hangosan, én pedig hiába fékeztem magam, a mellkasomat újabb morgás rezegtette meg.

– Ez érdekes gondolat – csatlakozott hozzá Jasper, de én átláttam rajta Természetes, hogy reménykedik benne, hogy Bella nem lesz tökéletesen makulátlan múltú, éppen úgy, ahogy Alice, vagy Emmett, vagy a családunk legtöbb tagja. Carlisle-t valóságos csodabogárnak tartotta, amiért anno önszántából állt ellen mindannak, aminek ő maga pedig hosszú évekig hódolt.

– Fogadjunk, hogy tíznél többször nem fog – nyújtotta a kezét Emmett Jasper felé, aki egy pillanatig habozva nézett rá.

Láttam a fejében megszületni a gondolatot, és elborzadva meredtem rá.

– Tíznél többször fog, ebben biztos vagyok! – csapott bele a hatalmas tenyérbe végül Jasper, és büszkén egymásra vigyorogtak.

"Remélem, hogy többször fog. Nem akarok én lenni a fekete bárány... Bella annyira emberi... annyira halandó, lehetetlen, hogy ellen tudjon állni" – morfondírozott magában Jasper, és gondolat, hogy Bella talán a nyomába érhet gonoszságai terén felvillanyozta.

Kizártam őt a fejemből, nem akartam haragudni rá, de nem tetszett az, ahogyan elképzelte Bellát az után az átváltozás után, aminek továbbra sem voltam a híve. Szemei vörösen izzottak, tekintete tébolyultan kereste az áldozatát, amire gondolkodás nélkül rávetette magát, amikor a közelébe került. Meg sem próbált ellenállni, nem bírt megküzdeni a természetünkből adódó gyilkolásnak.

Eltéptem magam Jasper fejéből. A kép, amit Belláról lefestett a legszörnyűbb rémálom volt, ami valóra válhat, amitől mindig is féltettem őt: a lelke elvesztésétől. Jasper bűnbánó gondolatai áttörték a kizárás akaratát, és sajnálkozva gondoltak Bellára, akit végre úgy látott, ahogy mindig is szokott.

– Carlisle, te mit mondasz? – kérdezte Emmett, mire mindannyian Carlisle felé fordultunk.

– Természetesen Bella senkit nem fog bántani, amikor elérkezik az ő pillanata – jelentette ki határozottan, de a gondolatai tovább fokozták a rémületemet.

"Ha mindent alaposan megtervezünk, ha mindannyian jelen leszünk, hogy meg tudjuk fékezni, ha szükséges, és ha megfelelően felkészítjük mindenre... Sajnálom!" – tette hozzá, mikor észrevette, hogy rá fókuszálok.

Rátértünk az ösvényre, éjfél után jártunk az éjszakában, én pedig igyekeztem felvértezni magam arra a dühkitörésre, amit Bella fog produkálni, méghozzá teljes joggal. Hisz ki vagyok én, hogy bezárjam őt az akarata ellenére, még csak nem is a saját otthonába? Erről eszembe jutott Alice. Bosszús voltam, hisz azt ígérte, Bella remekül fog szórakozni vele, azonban a telefonban felcsendülő hang minden volt, csak önfeledten boldog nem.

Bekanyarodtunk a ház előtti feljáróra, nekem pedig ledermedt minden végtagom a látványtól. A garázsban egy ütött-kopott motor parkolt, amiből nem volt nehéz leszűrni, Bella hol töltötte a napját.

"Hajjaj, valaki nagy bajban van!" – fordította a visszájára Bella üzenetét Emmett, aztán a markába röhögve kiszállt a kocsiból, hogy felkeresse Rosalie-t. Jaspert hiába várta cinkosának, ő már inkább aggódott – nem véletlenül – Alice miatt. Tőlem nem megszokott lassúsággal szálltam ki az autóból, Jasper árnyként követett a motorhoz, amit csöndes elégedetlenséggel szemléltem.

– Ne haragudj rá, Edward! – kérte Jasper, bár inkább hangzott követelésnek.

Kezemet lassan felemeltem, és megérintettem a motor oldalát. Csaknem teljesen kihűlt a motor, tehát már legalább négy órája visszatért a Cullen házba. Az emeletről hallottam egyenletes szívversét, ahogy a húgom lelkiismeret furdalását is, mely az ajtót döngette.

– Nem hiszem, hogyne tett volna meg minden tőle telhetőt – szállt be a védőbeszédbe Carlisle is, mire rávillantottam a tekintetem.

– Esme a dolgozószobádban vár.

– Már megyek – bólintott Carlisle, de a garázs ajtajából még visszafordult. – De gondolj csak bele, Alice sem tévedhetetlen.

Carlisle besétált a házba, láttam a fejében a bizonyosságot, miszerint nem ártok a húgomnak. Túlzott bizalommal volt felém, főleg ebben a helyzetben, amikor fortyogott bennem az indulat, és minden vágyam volt, hogy Alice karcsú nyakára tekeredjenek az ujjaim. Elnyomtam ezt a vágyamat és a bejárat felé indultam. Láttam mindent, Alice képtelen volt másra gondolni, csak a hibákra, amit elkövetett. Gyötrődése – szörnyű, de így volt – mély örömet keltett bennem. Megérdemli, hisz a szavát adta, hogy Bella remekül fog szórakozni.

"Volt már rá példa, hogy tévedett." – elmélkedett Jasper, mire ezúttal határozottabban zártam ki őt a fejemből, nem akartam látni, ahogy az emlékeiben Alice önmagát vádolja a volterrai kaland miatt. Amióta a húgom a családunk tagja volt, még soha akkorát nem hibázott, és ez is azok miatt az átkozott korcsok miatt.

Mélyet lélegeztem, Bella illata a levegőben terjengett, kígyózva kúszott a lépcsőről felém, és csalogatott magához. Rádöbbentem, már mindennél jobban vágyom rá, hogy viszontlássam Bellát, a közelemben akartam érezni testének melegét. Alice gondolatai azonban egyik döbbenetből a másikba ejtettek, már meg sem próbált elrejteni előlem semmit az elmúlt napok eseményeiből.

Láttam, amint Bella elkeseredetten – akkor még dühösen – üzenetet hagy nekem a telefonon, láttam, amint a húgom igyekszik minél otthonosabbá varázsolni neki rideg szobámat, és láttam, ahogy Bella Jacob Black derekát karolva elszáguld a motorral, miközben sajnálkozó pillantást vet a lesápadt Alice-re. A kilincsért nyúltam, láttam a húgom félelmét, jogosnak érezné a haragomat, ahogy én is annak érzem majd Belláét, mégsem tudok igazán dühös lenni, ahogy meglátom őt a nappaliban tétován álldogálva.

– Sajnálom, Edward! Ügyesek voltak, kicselezett az a kutya! – mentegetőzött, mire egy kézmozdulattal félbeszakítottam.

– Tudom – mondtam, majd kétkedve, fél mosollyal néztem rá. – De azért Alice... ők tizennyolc évesek, te pedig százhat. Azt hiszem, öregszel, ha egy ilyen taknyos is túljárhat a médiumi agyadon.

– Tudod, hogy őket nem látom... – motyogta zavartan, de boldog volt, mert tudta, nem haragszom rá. Jasper előbújt az árnyékból, persze Alice látta, ahogy felmennek majd az emeletre és elmeséli a kutya és Bella szökését részletesen. – Menj csak, Edward, kellemes éjszakád lesz.

Nem kellett noszogatnia, magam mögött hagytam a szörnyű képeket, amiben Bella egy őrült, kiszámíthatatlan kölyök mögött ült a motoron – amit már önmagában véve is riasztónak találnék –, ráadásul ez a kölyök akármikor átváltozhat vérfarkassá – vagy akármivé –, hogy aztán Bellám cafatokban egy fára passzírozódjon. Igyekeztem nem gondolni hasonlókra, és ahogy caplattam föl a lépcsőn, mint egy öregember, rájöttem, hogy nem is haragszom. Egyszerűen megszületett a fejemben ez a gondolat. Bella sem ostoba, tudja, kiben bízhat, nem engedhetem, hogy egy ilyen apróság, mint ez a Jacob Black, közénk álljon. Mennyire örülne neki, ha tudná az a korcs, hogy miatta van az első komolyabb nézeteltérésünk Bellával. Nem adhatom meg neki ezt az örömet. Egyébként pedig, csak mert én nem bízom benne, és mert a legszívesebben a pokolra küldeném, Bella miért ne barátkozhatna azzal, akivel éppen szeretne, és aki óvta őt, míg én a világ végére menekültem az érzelmeink elől. Ezzel ráadásul még nagyobb bánatot okozva Bellának, mint a jelenlétemmel.

Kinyitottam a szobám ajtaját, zajtalanul beléptem, és magamba szívtam csöndes szuszogását. Megnyugtatott dallamos szívének nyugodt dobbanása, az illata, mely kínzóan édes volt, és égette a torkom, mégis kellemes ismerősként üdvözölt. Összegömbölyödve feküdt az ágyamon, illata bejárta a helyiséget, halovány ránc rontotta el az összhatást, mely a két szemöldöke közé fészkelte magát. Vajon ennyire haragszik, hogy még álmába is magával vitte a bosszúságát? Kiabálni fog? Soha nem hallottam Bellát veszekedni, de még a hangját sem emelte meg velem szemben.

Lefeküdtem az ágy másik felére, amely mintha rám várt volna, érintetlenül pihent Bella ernyedt teste mellett. Egy normális életben boldogabbak lehettünk volna bárkinél,, ha tegyük fel én éppen nem a vérszomjamat csillapítani lettem volna, hanem egy éjjeli műszakból térek haza. Bella ilyet érdemelt volna, de hát az ő gondolkodása és a realitás teljesen külön meghatározást vontak maguk után. A könyökömre támaszkodva figyeltem, ahogy egy olyan helyet van, ami számomra nem adatott meg... bár, ha figyelembe vesszük azt az eufóriát, amit a viszontlátása okozott, hasonló helynek képzeltem az állapotot, amikor álmodik valaki.

A könyökömre támaszkodtam, hogy jobban lássam az arcán. A gondolkodó ránc eltűnt, szívverse megváltozott, légzése pedig jelezte közelgő ébredését. Oldalra fordult, miközben nyújtózkodott, de váratlanul, mintha észbe kapott volna, visszafordult, nem adva meg nekem az esélyt, hogy megakadályozzam a földre hullástól.

Visszakucorodott a kiinduló pozíciójába, és felém hunyorgatott, mintha lehetséges lett volna, hogy meglásson ebben a vaksötétségben.

– Ne haragudj! – szólaltam meg óvatosan, nehogy megijesszem. – Nem akartalak felébreszteni!

Láttam, ahogy megfeszül a teste. Mire gondolhatott most? Vártam, hátha csak éppen ébred, hogy kiadhassa rám visszafojtott dühét. De nem éreztem semmit, ami arra utalt volna, hogy leordítani készül éppen a fejemet. Kellemesnek éreztem a hangulatot, csöndes meghittség lengte be a szobámat, mely máskor rideg ürességgel üdvözölt, most megtöltötte Bella minden szerves része. Egész lénye ideillett, én pedig boldog voltam, hogy mellettem van.

Kinyújtotta a kezét, éppen egy pillanattal megelőzve engem, és vakon tapogatózott utánam a sötétben, míg rátalált fagyos ujjimra. Belém kapaszkodott és közelebb fészkelte magát, de én nem értem be ennyivel. Magamhoz öleltem és szorosan a mellkasomra húztam, míg éreztem testének forróságát minden lehetséges ponton, ahol találkozhattunk. Úgy tűnt, Bella éppannyira el van bűvölve a viszontlátásunk miatt, amennyire én. Fészkelődött a karjaimban, illata égette a torkomat, selymes haja lágyan cirógatta csupasz alkaromat, miközben Bella érzéki ajkaival lágy csókokat lehelt a nyakamra, az államra, míg végre ajkaink egymásra találtak.

Csókban forrtunk össze, de aztán bevillant a telefonüzenete és hangosan felnevettem. Kérdőn nézett rám, mire elmagyaráztam neki hirtelen támadt jókedvem indokát. Igyekeztem egyúttal távolabb kerülni tőle, puha ajkainak vágyakozó csábítása sejtetőn hatottak szunnyadó érzékeimre.

– Fel voltam készülve egy olyan kitörésre, ami a tomboláshoz képest semmi és ezt kapom? – költői kérdés volt persze, nem is válaszolt rá, csak nézett felém továbbra is, szemeiben olyan dolog lángolt, amit jobb szerettem volna nem megpillantani idő előtt. Próbáltam tréfára vinni ezt a dolgot. – Sűrűbben kellene, hogy feldühítselek.

Szemei huncutul felcsillantak a sötétben, karjai kitartóan fonódtak körém, nem tudtam, meddig vagyok képes ellenállni annak a fajta csábításnak, amit kivételesen a teste és nem a vére állított elém.

– Adj egy percet és felkészülök rá – incselkedett velem, miközben ajkai újabb ostrom alá tették az akaraterőmet.

– Addig várok, ameddig csak akarod – ígértem neki, de kezeimnek már nem bírtam megálljt parancsolni.

Ujjaim önkényesen szántották végig hosszú, selymes haját, hallottam, ahogy légzése töredezik az enyémmel párhuzamosan. Teljese bolond! Egy vérfarkas a játszópajtása, és egy vámpír az a személy, akivel le akarja élni az életét. Azonban nem számított. Semmi nem számított, éreztem, hogy kezdem elveszíteni az önkontrollomat, ahogy karcsú teste az enyémnek feszült.

– Majd talán reggel – javasolta elcsukló hangon, én pedig azonnal bólintottam.

– Ahogy óhajtod – mondtam neki. "Ahogy mindig is!" – tettem hozzá gondolatban, hiszen mindig is igyekeztem úgy alakítani a dolgokat, hogy minden Bella akaratának megfelelően, de legalábbis nagyon közel hozzá valósuljon meg.

– Üdvözöllek itthon! – súgta a fülembe, éreztem forró leheletét jéghideg bőrömön. – Örülök, hogy visszajöttél!

– Az jó... – mormoltam a nyakába, miközben magamba szívtam émelyítő illatát. Vére őrült tempóban száguldott az ereiben, szíve olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy biztos voltam benne, a családom minden tagja hallja.

– Mmm...

Karjai sóvárogva fonódtak a nyakam köré, én pedig éreztem, ahogy az önmegtartóztatásom falai feladva a képtelen küzdelmet, hogy ellenálljanak Bellának, utat engedtek szunnyadó vágyaimnak. Kezeim óvatosan siklottak lefelé, minden mozdulatomra ügyeltem, nehogy kárt tegyek törékeny testében, amely most kívánatosan simult az enyémhez. Lágyan simítottam végig bordáin, majd tovább merészkedtem csábítóan gömbölyödő csípőjére.

Mellkasa egyenetlenül emelkedett és süllyedt, szíve őrült iramot diktált, én pedig úgy éreztem, mintha az adrenalin bennem is buzgólkodott volna. Ujjaim a térdeit cirógatták, töprengve néztem őt a sötétben, éreztem testének forróságát, amitől én is felmelegedtem kissé. Őrjítő szenvedély, amelyet kordába zártam, most feltörni készült követelve magának Bella gyönyörű porcelántestét.

Megragadtam a vádlijánál – erősen, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki –, aztán hirtelen felrántottam magamhoz, és lábait lazán a csípőm köré tekertem. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és megálltam egy pillanatra, hogy megbizonyosodjak róla, nem okoztam neki semmilyen sérülést. Ziháló légzése, és csókomra éhes szája azonban biztosított, hogy semmi baj.

Ajkaimmal nyakának azt az apró gödröcskéjét csókolgattam, ahonnan a legerősebben éreztem forró vérének zuborgását, szinte égette a bőrömet, mégis felkorbácsolta a vágyaimat.

– Ne izguljunk fel túl korán – leheltem a bőrébe, és tudtam, hogy meg kell állnom, míg a józanabbik részem működőképes. Valahogy bevillant egy kép, de nem az én emlékem volt, hanem Alice-é: Bella összegömbölyödve fekszik a kanapén, az ágy teljesen érintetlenül. Nem értettem, de gondoltam jó ürügy, hogy visszatereljem magam az álmaimból a rideg valóságba. – De megmondanád, mi az, amit ellenzel az ágyban?

Tudtam, hogy hagynom kellene, mégsem bírtam abbahagyni. Ziháló légzése, piruló arcbőre, amit én a sötétben is láttam elbűvöltek, megbabonázva hatottak rám. Akartam őt, jobban bárminél, és megnehezítette a dolgomat, hogy ő viszontakart engem. Nem taszította kemény, fagyott bőröm, sem méreggel átitatott fogaim.

Oldalra gurultam vele, szorosan tartottam a karjaimban, éreztem testének minden apró centiméterét, ami szinte teljesen az eszemet vette. Tenyerembe temettem bájos arcát, gyöngéd erőszakkal oldalra fordítottam a fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek a nyakához.

– Az ágy – mormoltam a bőrébe, továbbfűzve a gondolatmenetemet, amikor nem válaszolt. – Nekem tetszik.

– Nincs szükségem rá! – nyögte határozottan, a szám széle megrándult a visszafojtott mosolytól.

Makacsságát ma talán sikerül megtörnöm, legalábbis az ágytémában biztosan. Hogy elejét vegyem a tiltakozásáradatának, fejét újra magam felé fordítottam, így szomjazó ajkaim újra rátaláltak az övére. Nem váltunk el egymástól, és ezúttal lassabban fordultam egyet, míg fölé nem kerültem. Éreztem az enyém alatt karcsú testét, melyben olyan erővel száguldott a vér, hogy úgy éreztem menten lángra kap. Szíve dübörgött a mellkasában, én pedig csöndesen felnevettem, nem bírtam tovább magamban tartani.

– Az nem úgy van – ellenkeztem incselkedve, míg nyelvemmel lázasan ízlelgettem bársonyos ajkainak körvonalát. – Nehéz lenne a kanapén.

Szórakoztatott a szavaim kétértelműsége, mígnem Bella elhallgatott. Nem reagált, nem tudtam azért, mert olyan nagy hatással vagyok rá, vagy talán azért, mert már meggondolta magát kettőnket illetően. Zárt elméje ezúttal több, mint frusztráló volt, muszáj voltam hangosan is kimondani a félelmeimet, hogy megbizonyosodjak azoknak az alaptalanságáról. Reméltem...

– Meggondoltad magad?

Csöndesen meredt rám, mintha a szavaim értelmét próbálná eljuttatni az agyáig, hogy ott aztán fordítottan feldolgozza. Mélyet sóhajtott, aztán csöndesen, szinte emberi füllel alig hallhatóan szólalt meg.

– Lehet, hogy több jelentősége van ennek az ágynak, mint ahogy én eredetileg gondoltam – lehelte, hangjában talán reménykedést hallottam, de talán csak a képzeletem űzött velem botor tréfát.

Milyen képtelen gondolatok cikáznak az ő tőlem elszigetelt elméjében. Mindennél jobban szerettem volna őt igazán szeretni, úgy, ahogy még senkit, de nem tehettem. ég így is nehezemre esett visszafognom magam, hát hogyha még közelebb engedem magamhoz. Ha hagynám, hogy szabaddá tegye tökéletes testét, ha érezhetném bőrének selymességét...

Nem! Nem engedhetem, hogy kárt tegyen benne átkozott létezésemnek gyilkos ereje. Még akkor sem, ha ezzel, önmaga akaratával is szembe kell szállnom. Mindenben igyekeztem úgy irányítani a dolgokat, hogy Bella kedvére tegyek, de ebben az egy dologban nem voltam hajlandó egyetérteni vele.

Lágyan oldalra gördültem vele, és kisimítottam egy tincset az arcából.

– Ne légy csacska, Bella! – róttam meg szelíden, de tudtam, mire céloz. Nem akartam megbántani, ezért gyöngéden mutattam rá az én nézőpontomra. – Csak azt próbáltam bemutatni, hogy milyen előnye van egy ágynak, ami neked nem tetszik. Ne engedd el magad!

– Késő – motyogta, míg ujjainkat összefonta. Érintése felborzolta lenyugtatott vágyaimat, de igyekeztem szem előtt tartani a testi épségét. Nem könnyítette meg a dolgomat továbbra sem, hangja csábítóan incselkedő volt. – És tetszik ez az ágy.

– Örülök – mosolyodtam el, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a mondatának kétértelműbb jelentését. – Nekem is.

Egy pillanatig csöndben hallgattuk Bella lassuló légzését, éreztem, hogy nem akarja annyiban hagyni.

– De még mindig azt mondom, hogy nem olyan fontos, ha nem engedjük el magunkat, akkor minek – jegyezte meg, mire égnek emeltem a szemem, bár ezt ő nem láthatta.

– Százszor mondtam, Bella, túl veszélyes! – sóhajtottam kicsit elkeseredetten, amiért csalódást okozok neki.

Szerettem volna ebben is a kedvére tenni, vágytam rá, hogy ne álljon közénk semmi, de ez nem állt módomban. Az ő élete és az én létezésem közötti hatalmas szakadék feneketlen űrként tátongott, emlékeztetve minden alkalommal, ha túl közel kerültünk egymáshoz, hogy én tartom Bella függőhídjának köteleit.

– Szeretem a veszélyt! – dacoskodott, nekem pedig újra eszembe jutott a garázsban a motor, és amit Alice fejében láttam. Egy emlékkép, amiben Bella elszáguld Jacob Blackkel, dupla veszély, dupla kockázat.

– Tudom – mutattam rá, és még én is kihallottam a csalódottságot a hangomban. Durcás kisgyereknek tűnhettem, talán kicsit az is voltam, de nem számított. Bella élete nem kockázati tényező az értékrendemben.

– Majd én megmondom neked, mi veszélyes! – hadarta hirtelen, de átláttam rajta, csupán a figyelmemet akarta elterelni a kényes témáról. Nem akartam veszekedni, vagy éppen most tisztázni a nézeteltérésünket, ezért hagytam magam félrevezetni. – Hamarosan, egy közeli napon kitörök magamból, és te majd csak magadat hibáztathatod!

Ez igazán valódi fenyegetés volt. Elképzeltem Bellát, amint levetkőzi minden gátlását, é naiv ártatlanságával próbál elcsábítani... Nem kellene sokáig győzködnie a cselekedeteink helyességéről, hagynám magam meggyőzni. Hiszen őt sem bírtam elhagyni, ezt az önzőséget is bevenné a gyomrom.

Lágyan távolabb akartam helyezni, mindkettőnk védelmében, de ő rémülten kapaszkodott a karomba.

– Mit csinálsz?

– Védelek a kitöréstől, hogyha ez neked túl sok... – magyaráztam, reméltem nem veszi észre a sajnálkozást a hangomban.

– Elbírok vele – ígérte.

Igen, tudtam én ezt, de én nem voltam biztos benne, hogy a végletekig kitartok az elveim mellett. Azért engedtem neki, hogy visszabújjon a karjaimba. Mivel a régen várt üdvözlést a jelek szerint lezártuk, úgy véltem ideje, hogy színt valljak neki.

– Ne haragudj, hogy félrevezettelek! – mondtam neki lassan, gondosan megválogatva a szavaimat. Nem felelt, ezért folytattam. – Nem akartam szomorúságot okozni, ez nem volt szép.

– De igazából nagyon-nagyon szép volt – jegyezte meg, és legnagyobb meglepetésemre az arca nem váltott vörös színbe, ugyanolyan csábítóan sápadtan festett, mint azelőtt.

– Nem vagy fáradt? Hagynom kéne, hogy aludj! – motyogtam, miközben mélyen magamba szívtam hajának mámorító illatát.

– Nem, nem vagyok – mondta csöndesen, tekintete az enyémet kereste. – ... ha esetleg újból félre akarnál vezetni...

– Az nem egy jó ötlet! – figyelmeztettem, hátha ettől megriad kicsit és visszakozik, de hiába. – Itt nem csak te vagy az, aki elengedi magát.

– De igen! – ellenkezett, és ezúttal ő tűnt dacos kisgyereknek.

Csöndesen felnevettem a helyzetünk képtelenségén. Mindketten ugyanarra vágytunk, mégsem engedhettük meg magunknak az ép eszünk kikapcsolását. Végzetes lehetett volna.

– El nem tudod képzelni, Bella, mennyire nem segít az, hogy te ilyen buzgón megpróbálod az én higgadtságomat alábombázni – magyaráztam neki. Akartam, hogy tudja, mennyire önző vagyok, mennyire szeretném őt gazán szeretni, hátha könnyebben elbírná viselni, hiszen osztozom a szenvedésében.

– Nem fogok ezért bocsánatot kérni! – jelentette ki konokul, én pedig láttam, hogy hiába is próbálnám meggyőzni az igazamról. Ideje volt témát váltani.

– Bocsánatot kérhetek én? – kérdeztem ártatlanul közömbös hangot megütve.

– Miért? – kérdezett vissza értetlenül, mintha kissé kába lett volna az elmúlt néhány perc miatt.

– Mérges voltál rám, emlékszel – emlékeztettem.

– Oh, azért – felelte mintegy beleegyezésképpen, vagy csak n értettem így, mindenesetre elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy elnyerjem a bocsánatát.

– Elnézést, hibáztam – ismertem be, de nem szégyenkeztem, hiszen a hiányába bármelyik ember belebetegedett volna. Karommal még szorosabban öleltem, hogy érezzem, valóban mellettem van, és nem holmi vízió. Éreztem forró testét, ahogy az enyémhez simul és egészen biztos voltam benne, hogy egyetlen vízió sem lehet ennyire vonzó. – Könnyebben látom a dolgokat, ha itt vagy velem biztonságban. Mikor próbállak elhagyni, ingerülté válok. Nem hiszem, hogy messzire fogok elmenni! Nem éri meg!

– Nem találtál hegyi oroszlánt? – incselkedett újra halovány mosoly játszott érzéki ajkai körül.

– De találtam. Akkor sem éri meg – mondtam és úgy tűnt, ez az igazság ott lebegett a levegőben már a kezdetektől. – De sajnálom, hogy Alice Fogságban tartott. Rossz ötlet volt.

– Igen – helyeselt, de már nem tűnt dühösnek.

Ha jobban belegondoltam, amióta visszatértem, egyáltalán nem volt mérges, ez pedig a józanabbik felemet megijesztette, hiszen legyen dühös, ha egyszer jogos, ám az önzőbbik felem ujjongott örömében.

– Többé nem teszek ilyet – ígértem neki, de biztos voltam benne, hogy valamilyen módot találok rá, hogy távol tudjam a veszélyes dolgoktól.

– Oké – hagyta rám, aztán közelebb húzódott, testét az enyémhez szorította, és finom csókot lehelt a vállamra. – Te bármikor túszként tarthatsz engem!

A javaslata nem is tűnt annyira hajmeresztőnek. Kifejezetten a kedvemre való gondolat volt.

– Hmm... Még szavadon foglak!