23. Patthelyzet (5.rész)

– Én tényleg Forksban akarok élni – folytatta Bella a képtelen eszmefuttatást, Renée gondolatai sehogyan nem tudtak egyetlen összefüggő fonallá alakulni. Külön-külön értette a lánya szavait, de nem állt össze értelmes egésszé. Bella kicsit bizonytalanul suttogta el vallomását. – Már egészen jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... – láttam Renée pillantását, ahogy ezeknél a szavaknál vádlón, bizalmatlanul rám nézett, majd gyanakodva vissza Bellára, aki rendíthetetlenül mondta a magáét. – Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni.

– Te Forksban akarsz maradni? – visszhangozta a döbbenettől kissé kábultan az anyja, és egész sor emlék villant át az agyán, miben Bella különböző korokból panaszkodik a most agyondicsért városra, és ecseteli, hogy mennyire gyűlöli. Renée szemei újra engem pásztáztak, remélve, hogy a puszta jelenlétem elárulja neki azt, amit már sejtett. – Miért is?

- Már mondtam, az iskola, Charlie és aúú...

Ezúttal nem kellett ránéznem, Renée gondolatai mutatták, mennyire szeretne enyhíteni a szenvedésén, tétován keresve azt a helyet, ahol nem okozhat újabb fájdalmat Bellának. Furcsa logika volt, hogy mi be van kötve, az fáj, ami szabadon van, az nem annyira, ezért Bella homlokát simította végig lágyan. Hirtelen azt kívántam, bárcsak már menne az ő Philjéhez, hogy a helyébe léphessek, szerettem volna én érinteni Bella selymes bőrét.

– De, Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot – próbálkozott újra Renée.

– Nem is olyan rossz hely...

– Ez a fiú az oka? – dobbantott Renée, én pedig alig bírtam megállni, nehogy hangosan felnevessek a helyzet abszurditásán. Ha ez a Swan lady tudta volna, hogy a pici lánya képes volt egy vámpír karjaiba sétálni, csak hogy megmentsen egy másikat, valószínűleg a szimpátiája, amit irántam érzett apró porszemekként hullott volna a földre.

– Igen, részben – vallott színt Bella, s biztos voltam benne, hogy arcán megjelentek a piros foltok, hiába igyekezett közönyösnek színlelni a hangját. – Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal?

– Igen – felelte Renée, és mint mindig, ezúttal is meglepett az őszinteség, ami körbejárta a kapcsolatukat. Sehol nem éreztem azt a feszült szeretetet, mint Charlie jelenlétében. Mindketten szerették Bellát, csak máshogy, és meg sem közelítette az ő érzelmeik mindazt, amit a lányuk jelentett az én számomra. Nekik csak a lányuk volt, míg nekem A létezés. Minden. – És szeretnék veled beszélni erről a dologról – tért vissza eredeti témájához, amit Bella egyszer már sikeresen elterelt.

– Mégis, pontosan miről? – terelt Bella ezúttal gyengébben, én csaknem felröhögtem, Renée pedig olyan volt, mint egy kutya, amelyik megérezte a vér szagát.

– Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd – jegyezte meg Renée, úgy állította be, mintha Bella boszorkányos varázslattal kötött volna magához.

Kíváncsian vártam, mit fog felelni, kicsit eggyé váltam Renée-vel, legalább annyira figyeltem a válaszra és a reakciókra, mint ő.

– Én is azt hiszem – suttogta, és biztos voltam benne, hogy a hangjában bujkáló boldogságot egyedül én hallom, mert nekem szól.