23. Patthelyzet (8.rész)

Biztos voltam benne, hiszen a műszerek és, amit hallottam jelezték, hogy lecsillapodott, mégis hallani akartam az ő szájából. A lelkét is nyugodtnak akartam tudni, nem csupán a fizikumát.

– Jobban vagy?

Pillanatnyi szünet után, mintha ő maga is attól félt volna, hogy kiakadnak a monitor figyelmeztetői, csöndesen válaszolt.

– Igen.

Fellélegeztem, megkönnyebbültem, hogy nincsen komoly baja, és bosszankodtam, amiért olyan ígéretet csikart ki belőlem, amivel nem értettem egyet. Hitetlenkedve, és frusztráltan csóváltam meg a fejemet.

– Miért kell túlreagálni mindig mindent túlreagálni? – morogtam inkább csak a magam feszültség levezetésére, de valahogy mégis rájött, hogy nem tetszett a reakciója.

– Miért mondod ezt? – suttogta riadtan, rémülettől tágra nyílt szemeivel fogva tartotta az enyémet. Képtelenség volt józanul gondolkodni, ha így nézett rám. – Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?

Micsoda bődületes butaságot alkotott már megint az agya. Még hogy én akarom. Illetve hát persze, hogy akarom, hiszen a józanabbik felem még képes volt az ésszerű gondolkodásra, így tisztában voltam vele, hogy az lenne a helyes, ha valóban elválna az utam Belláétól, bármilyen módon, bármilyen indokkal történjen is ez meg. Viszont az önzőbbik felem minden bizonnyal nagyobbra növelte magát, ezért, mint mindig, ezúttal is képtelen voltam azt tenni, ami helyes.

– Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! – szaladtak ki a szavak a számon, közben úgy éreztem, hogy Bella halálos ítéletét írom éppen alá. Akartam, hogy tudja... lássa, mennyire önző vagyok, ezért engedtem a szavakat ömleni, mintha egy gátat, mely eddig visszafogta őket, felrobbantott volna kétségbeesett pillantása. – Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél.

– Igen, te vagy az oka! Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek! – vágta hozzám, szemei dühösen rám villantak, én pedig értetlenül meredtem hirtelen haragjára.

– De csak alig – mondtam bűnbánón, hátha tisztázhatjuk és kérhetem a bocsánatát. – Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz moccanni.

– Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek – mondta, én meg továbbra is értetlenül meredtem rá. Mi másról beszélhetne, hiszen nem olyan régen csaknem meghalt énmiattam, az önzőségem miatt? Folytatta, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a gondolatmenetét. Néha kifejezetten hasznos volt, hogy nem hallottam a gondolatait. – Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.

Mintha arcul ütött volna, úgy rándultam össze. Elképzelni is szörnyű volt, hogy Bella egyszer majd nem fog létezni, csupán a nagyon is valóságos emlékeimben, míg az én napjaim ugyanúgy folytatódnak, ahogy őelőtte. De nem akartam ezen rágódni, hiszen élt, túlélte azt, amibe más ember belehal. Itt volt velem, és csak ez számított.

Láttam azonban, hogy még mindig nem érti, és bár tartottam tőle, hogy eltaszít magától, ha megtudja, mégis úgy döntöttem, meg kell hagynom neki – ebben az esetben is – a választás lehetőségét.

– De nem is ez volt a legrosszabb a dologban – szólaltam meg végül csöndesen, figyelmen kívül hagyva, amit mondott. – Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal – kimondani is szörnyű volt, már olyan halkan folytattam, hogy nem voltam biztos benne, hall engem. – Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol a fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni.

– De nem tetted – jegyezte meg könnyedén, mintha csupán egy iskolai dolgozat puskázásáról társalognánk.

– De megtehettem volna – mutattam rá megrovón, nem vette elég komolyan ezt az egész dolgot, túlságosan bízott bennem... Eszembe jutott, amit próbáltam elnyomni minden pillanatban, mióta hártyavékony bőrén áthatoltak borotvaéles fogaim. Hogy benne is nyomatékosítsam, még hozzátettem. – Könnyen.

Szívverése felgyorsult, légzése szaporábbá vált, én pedig újra megijedtem, hogy komolyabb kárt okozok neki ezzel a beszélgetéssel.

– Ígérd meg! – követelte csöndesen, szemében kétségbeesés, arcán rémület.

– Mit? – igyekeztem húzni az időt. Nem akartam olyasmit tenni, ami később egyáltalán nem tudok módosítani, legalábbis nem úgy, hogy véglegesítsek bármit.

– Nagyon jól tudod, hogy mit – jelentette ki Bella. Keresztüllátott rajtam.

Kezdtem magam igazán bosszúsnak érezni. Miért kell ragaszkodnia valamihez, ami csak a saját egészségének a kárára van?