23. Patthelyzet (6.rész)

A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira figyeltem, vajon Renée felteszi-e azt a kérdést, ami ott motoszkált a fejében. Persze az már kiderült, hogy Bella kitől örökölte az éleslátását, hiszen abból, ahogy az ágya körül virrasztottam, Renée azonnal leszűrte, mit is érzek egy szem lánya iránt pontosan. Viszont ugye Bella néhány perce ébredt fel, nem látott minket együtt, így nem tudhatta, hogy éppen megcsókoltam őt, mielőtt betoppant a szobába. Az ajkam már az emlék hatására is égni kezdett, fájdalommentesen és vágyakozón.

– És te hogy érzel iránta? – bökte ki végül engedve a kíváncsiságnak Renée, és éppoly feszülten figyelte Bellát, ahogy én.

Tisztában voltam vele, hogy Bella – legyen akármilyen bizalmas viszonyban az anyjával – soha nem árulna el bennünket. Egyébként is azt gondoltam, amit a legelején, amikor a majdnem balesete után a szemébe hazudtam: senki nem hinne neki. Aztán bevillant, hogy mit válaszolt akkor, pedig akkor még szinte csak sejtett, de semmit nem tudott: "nem fogom elmondani senkinek". Ahogyan akkor, most is fog találni kiutat a célzott kérdések kavalkádjából.

– Teljesen odavagyok érte – felelte végül, én pedig csaknem felnevettem, keserűen, hisz ez a szerelem a legnagyobb veszély, ami érhette őt ebben az életében.

Renée is meglepettnek tűnt, tagadásra számított, ehelyett beismerő vallomást kapott. Bella szavai egy pillanatig csak csüngtek a levegőben a fejünk felett, már egyre jobban szerettem volna elhagyni színlelt álmom játszóterét, de vallomása olyan volt, mint puha kezeinek becéző simítása.

"Oh, atyaisten! Elcsavarták szegénykém naiv kis buksiját. Legközelebb majd azzal hívnak, hogy készülődhetek egy hideg forksi esküvőre, vagy... Oh, te jó ég, vagy talán egy keresztelőre." – Renée kétségbeesve próbálta leküzdeni a pánikot, ami kitörni készült belőle, a házasságnak a gondolata is kiborította, nem még egy isten háta mögötti esküvő, ahol a menyasszony hófehér bundakabátban mondja ki az igent.

Azért kíváncsi lettem volna, vajon hogyan reagálna Renée, ha közölném vele a kilétem, és felvilágosítanám, hogy sem egyik, sem másik nem lehetséges a mi fajtánknál. Valószínűleg rövid úton kerülne a gumiszobába.

– Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... – tétován elhallgatott.

Soha senkiről nem hallotta még így beszélni a lányát, tehát többet érzett e mögött, mint a puszta megjelenésem.

– Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem – jegyezte meg Bella hanyagul, erőltetett lazasággal, Renée pedig fellélegzett. Elhitte a lányának, mert el akarta hinni, de én láttam a fejében, hogy a gyanakvás továbbra is ott élt benne, meglapulva, alattomosan megbújva az agyának hátterében.

– Igen, igen – bólogatott hevesen Renée, aztán most, hogy Bellát viszonylag épségben tudhatta, eszébe jutott a nem olyan régi telefon beszélgetése Phillel, amiben megígérte neki, hogy elé megy a reptérre.

Persze Bella szeme a rengeteg altató ellenére is élesen látott, röntgensugarakkal pásztázta anyjának gondolatait.

– Menned kell?

Renée szégyenkezve sóhajtott, aztán röpke pillantást vetett a fali órára.

"Jaj, miért kellett ennek éppen így történnie. Milyen rossz időzítés" – gyötörte magát Renée, miközben alsó ajkát harapdálta. Míg ő igyekezett magyarázatot adni, addig azon tűnődtem, vajon ez az ajakrágcsálás örökölhető-e.

– Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni...

– Semmi baj, Anyu! – jelentette ki Bella, éreztem a hangján a feszültséget, ebből rájöttem, hogy szeretne már túllenni a kötelező anyai üdvözlésen. Kíváncsi lettem volna, miről akar társalogni, vagy csupán szeretne velem kettesben lenni. – Nem maradok egyedül.

– Nemsokára visszajövök – ígérte Renée. – Végig itt aludtam a kórházban, tudod...

– Erre semmi szükség – jelentette ki határozottan Bella, mire Renée megütközve nézett rá. – Nyugodtan hazamehetsz... észre sem fogom venni, hiszen alszom.

Kicsit zavarodottnak tűnt, mint aki nincs tisztában az idő múlásával, de Renée valami oknál fogva ezt nem vette észre. Különös volt látni mindazt, amit eddig csak sejthettem. Az anya lánya viszony fordítottan működött náluk, de Renée-t mégis teljesen a szívembe zártam, amiért az elmúlt napokban szinte minden idejét Bella ágya mellett töltötte.

– Félek hazamenni. A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban – magyarázta Renée, mire Bella szemei tágra nyíltak a rémülettől.

– Bűncselekmény?

– Valaki betört a közeli táncstúdióba, s felgyújtotta. Porig égett, nem maradt semmi belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel kicsim, te is oda jártál táncolni.

– Emlékszem – felelte Bella, és arcán fájdalmas fintor vonult végig. Nem tudtam eldönteni, az átélt szörnyűségek miatt, vagy mert újra fájdalmai voltak.

– Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám! – javasolta Renée bizonytalanul, fejében az ígéret szavai csengtek, amit Philnek tett felelőtlenül.

– Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek – nyugtatta Bella, én pedig úgy láttam, ideje lenne, hogy egy újabb adag álomhozó gyógyszert kapjon, amitől tud pihenni. – Edward itt lesz velem.

"Hát igen, éppen ezért gondoltam én is, hogy maradok. Attól tartok, ez a Grál lovag elvette a munkámat... Na sebaj, holnap én nyerek" – gondolatai hangvétele barátságosak voltak és megkönnyebbültek. Hálás volt nekem, valamiért bízott bennem, mégsem tudta teljesen nyugodtan rám bízni a lányát.

– Este visszajövök! – mondta ki végül a végszót, közben engem figyelt.

"Vajon tényleg alszik, vagy csak arra vár, hogy lelépjek? Na, megálljatok, csak legyen jobban Bellám, a végére járok ennek az ügynek!"

– Szeretlek, Anyu!

– Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni! – adta ki a szigorú parancsot Renée, miközben kihátrált a kórteremből, én pedig már nem bírtam visszafojtani a mosolyomat.