24. Epilógus - Egy különleges alkalom (1.rész)

– Azt hiszem, ennyi bőven elég lesz, Alice! – hallottam felcsendülni Bella elgyötört hangját az emeleti fürdőszobából.

A húgom már legalább három órája – szó szerint – bevonszolta magával Bellát a fürdőszobájába, aminek a területe legalább akkora volt, mint Charlie hálószobája. Lassan elérkezett az indulás ideje, de Alice továbbra is fogva tartotta Bellát, akit nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mennyire rémesen érzi magát. Igazán kedves dolog volt tőle, hogy engedte Alice-t tevékenykedni magán. A húgom a phoenixi eset óta mindent megtett, hogy a haragom a múltba temessen, de valahányszor megbocsájtottam volna, mindig eszembe jutott, hogy milyen őrült gondolatok száguldoztak bosszantó agyában.

Carlisle és Esme, lévén, hogy nem kötelező a megjelenésük a bálon, vadászatra mentek, ezúttal kicsit távolabbra. Rosalie már az autóban várta Emmettet, aki viszont Jasperrel és velem együtt várta, hogy megláthassa Alice remekművét. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy bosszankodjam, vagy inkább mulassak a kíváncsiságukon. Nem tetszett, hogy Bellát mind valami kirakati bábuként kezelték, vagy bazári majom, kit ingyen bámulhatnak, de mulattatott a hozzáállásuk.

Rosalie önelégült gondolatai bekúsztak az agyamba, hiába igyekeztem csak az emeletre fókuszálni. A szépsége nem is volt kétséges, de ahogy Bellát láttam Alice szemein keresztül, a nyomába sem érhetett.

"Kíváncsi vagyok lesz-e a kiskacsából hattyú..." – elmélkedett Emmett, mire kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. Már éppen felelni akartam, amikor meghallottam a nővérem kiforratlan terveit.

"Ha az ajtó fölé rögzítenék egy nyílásra boruló vizesvödröt talán gyerekesnek tűnne, de biztosan tönkremenne az álomruha a mesebeli frizurával, és akkor hamupipőke nem mehetne a bálba."

– Rose, nem süllyedhetsz le olyan mélyre... – jegyeztem meg félhangosan, mire felszisszent.

– Mi van? Mondott valamit Rose? – kérdezte Emmett, és már indult is az ajtó felé. A küszöbön megtorpant, szemtelenül vigyorogva fordult hozzám. – Azt hiszem elég, ha a suliban találkozunk. Mérges paprika szagot érzek.

Jasper felvihogott, Rosalie dühösen dobbantott a lábával, és elhatározta, hogy a bátyám vállában tölti ki a haragját.

– Alice, most már igazán indulnunk kellene – hallottuk újra Bella panaszos hangját az emeletről, mire egymásra mosolyogtunk Jasperrel. Alice hajthatatlan volt ebben a kérdésben, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy ez nem tesz jót Bellának, hiszen normális esetben eszébe sem jutna elmenni erre a bálra, de a húgommal lehetetlen volt vitatkozni. Ahogy a képeket nézegettem a fejében, rájöttem, hogy ez esetben nem is érdemes.

– Még ezt a tincsedet fel kell tűznöm ide – magyarázta Alice lelkesen, de Bellának már fogytán volt a türelme.

– Alice, már így is több fodor és smink van rajtam a többéves átlagomnál. Nem értem, miért kell ez az egész éppen ma?

– Még mindig nem mondtad el neki, hová viszed? – kérdezte Jasper vigyorogva.

A jókedve úgy tűnt kitart a nap végéig, a szomjúság tompa fájdalomként lobogott agyának a hátuljában, alig várta, hogy táncolni vihesse a húgomat nyilvánosan.

Bella fő problémája az utóbbi napokban leginkább az volt, hogy hová megyünk. Én nem árultam el neki, és ahogy az emeletről leszűrődő zajokat figyeltem, hát más sem. Engem kifejezetten mulattatott ez a játék, és nem igazán hittem benne, hogy Bellának valóban fogalma sincs a végcélunkról. Charlie mindenesetre erre az egyetlen, vissza nem hozható napra félretette az ellenszenvét, amit a phoenixi eset óta még inkább táplált velem kapcsolatban, és örömmel segédkezett a meglepetés létrehozásában.

– Ne rontsd el, Bella, légy szíves! – korholta szelíden Alice. – Egyáltalán nincsenek emlékeim ezzel kapcsolatban...

– Mivel kapcsolatban? – szakította félbe Bella gyanakodva, kicsit ingerülten.

– Nem emlékszem, hogy milyen embernőnek lenni – magyarázta Alice lassan, tisztán artikulálva, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ne rontsd el az örömöm az ellenkezéseddel. Csak így tudom nagyjából megtapasztalni, milyen nagyszerű embernek lenni.

Bella sóhajtott – szinte éreztem leheletének édes illatát –, de nem ellenkezett tovább. Persze nem bírt csöndben maradni, és mivel ostoba sem volt, így szóba hozta a másik aggasztó gondolatát. Nem volt nehéz követni a gondolatmenetét, még így sem, hogy a földszintről figyeltem a húgom gondolatain keresztül.

– Honnan van ez a ruha?

"Hajjaj!" – Alice azonnal kapcsolt, mi lenne az ideális válasz Bella számára.

– Csak egy régi vacak. Csak egyszer volt rajtam...

– Minden ruha csak egyszer van rajtad – mutatott rá Bella éleslátóan, mire Alice gyöngyözőn felkacagott.

– Ez igaz – mosolygott egy pillanatra elmerülve néhány kellemes emlékben, amikor Jasperrel nem túl sok ruhát viseltek. A szememet forgattam.

– Alice! – mormoltam türelmetlenül, mire bosszankodva szuggerált felém.

"Nem hallottad még azt a nagyon is igaz mondást a hosszú létezésed során, hogy 'Jó munkához idő kell?' Maradj nyugton, ahol vagy!"

Bár Jasper nem hallotta a gondolatváltásunkat, mégis fürkészőn nézett rám, majd a plafont bámulta, mintha koncentrálással át bírna látni a falon, hogy ellenőrizze, miért lett dühös Alice. A húgom azonban igazi művész volt a divat terén, így nem engedte, hogy bármi is befolyásolja ebben. Fojtatta Bella hajának fonatokba rendezését, közben pedig azon töprengett, miként terelhetné el a figyelmet erről a kényes témáról.

– Alice? A ruha? – nógatta Bella, mintha érezte volna, hogy van mit feszegetnie.

– Oh, hát, semmi, csak egy régi vacak. Igazán. Éppen az alkalomhoz illő lesz, majd meglátod! – jelentette ki, mélyen elhallgatva a tényt, miszerint Bella méreteivel tisztában lévén a ruhát már akkor megrendelte, mielőtt hazaérkeztünk Phoenixből. A ruhatervező, Christian Lacroix régi ismeretsége volt Alice-nek, és most derült csak ki, hogy mennyire hasznos, hiszen első szóra nekiállt egy új szabásmintának.

Hallottam Emmettéket távozni Rosalie vörös sportautójával, amire Alice mozdulatai hirtelen felgyorsultak. Megláttam a fejében, amit eddig elhomályosított Bella szépsége a szememben. Előre látta, hogy Bella még idegesebb és ingerültebb lenne, ha indulás előtt vagy közben találkozna Rosalie-val, ezért jobbnak látta húzni az időt.

Nem, mintha nem érte volna meg, és Alice fejéből kilépve még gyönyörűbbnek láttam, mint bármikor eddigi ismeretségünk alatt. A kék szín egyébként is remekül illett sápadt bőréhez, ez a ruha pedig, ahogy az egyik oldalon éppen csak megmutatott, a másik oldalon kivillantott valamit, kápráztatóan gyönyörűnek hatott. Legalábbis az én szememben, mert, ahogy bicegett lefelé a lépcsőn, hallottam Jasper gondolatait, láttam Bellát az ő szemével. Sokkal ridegebbnek, szürkébbnek mutatta, mint amilyennek én láttam, ellenben a húgommal, akit egyáltalán nem akartam őrjítően szexinek látni. Kiléptem Jasper fejéből, és lesegítettem Bellát az utolsó néhány lépcsőfokon.

Amikor leértünk megtorpant és azzal a kába tekintettel nézett rám, amivel akkor szokott, ha éppen "el akarom kápráztatni".

– Gyönyörű vagy – suttogta, mire legnagyobb zavarára, mindenki felnevetett. Arcának egyre pirosabb árnyalata és a kék ruha kombinációja kolosszális sikert aratott a retinám kényeztetésében. Az öröklétig bírtam volna figyelni ezt a jelenséget, ahogy a szíve nekiiramodik, hogy elöntse forró vörösségével bájosan zavart arcát.

– Ahogy te is – mosolyogtam rá gyöngéden, kicsit elnézően, és egy hófehér orchideát tűztem a hajába.

– Mehetünk – jelentette ki Alice, aztán kézen fogta Jaspert, és kivonultak a nappaliból.

"Szebben is odabiggyeszthetted volna azt a virágot!" – szuggerálta felém búcsúzóul, mire csúfondárosan elmosolyodtam. Bella légzése akadozott, szíve őrült ritmusra táncolt a mellkasában. Szerettem volna tudni, mire gondol, mi járhat a fejben, hová viszem ma este? Ahogy ránéztem elakadt a lélegzetem. Tekintetünk egymásba fonódott, úgy tűnt, Bella tudja, mi fog következni, mert szemeit lehunyva kínálta nekem ajkait. Telt érzékiségüknek lehetetlen volt ellenállni, de nem akartam, hogy éppen most essen össze a hatás miatt, amit a csókunk gyakorolt rá szinte minden második alkalommal.

Éreztem az arcomon forró leheletét, érezni akartam, de tudtam, hogy ebben a pillanatban csak ártanék neki, ezért tovább hajoltam és megcsókoltam a kulcscsontjának lágy ívét. Szemei kinyíltak, én pedig, hogy leplezzem a vágyamat csúfondáros vigyort villantottam rá. Azonnal kapcsolt, és durcás csalódottsággal fújtatott egyet, közben igyekezett kontrollálni szívének szédítő zakatolását.

– Nem maradhatnánk inkább itt? – kérdezte ártatlanul, apró kezeit összekulcsolva maga előtt.

– Nem – feleltem egyszerűen, és eszembe jutott, amikor Alice-szal beszélgettünk Bella érkezése előtt. A húgom azt mondta, hogy ez az egész "azt teszem, amit Bella kiejt a száján" nem igaz, hiszen csupán akkor engedem érvénybe lépni, amikor szerintem helyes döntést hoz meg. Így volt ezzel ez a mai este is. Én úgy döntöttem, hogy Bellának később még fontos lehet visszaemlékeznie erre az eseményre, ezért el is viszem. Nem akartam, visszahúzni semmiben. Nem szerettem volna, ha úgy érzi, miattam bármiről is le kellene mondania az ő világából.

Mélyet sóhajtott, és kelletlenül engedte, hogy a karjaimba emeljem. Egy pillanat múlva már a kocsimnál voltunk, óvatosan besegítettem az első ülésre, aztán szépen elrendeztem a ruháját. Biztos voltam benne, hogy Alice rettentő mérges lenne, ha látná, mennyire rendezetlenül, amolyan Bella-féle stílusban, hagytam, hogy csüngjön a ruhaköltemény minden fodra. Nekem azért tetszett.

Beültem a kormány mögé, és óvatosan, nehogy egy bukkanón áthajtva fájdalmat okozzak Bella lábának, ami továbbra is hatalmas járógipszbe volt börtönözve, kitolattam a házunk elől. Nem is reméltem, hogy Bella feladja, de szentül hittem, hogy csak a bolondját akarja járatni velem, és maximálisan tisztában van vele, hogy merre tartunk.

− Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? – kérdezte továbbra is duzzogva, ajkait bájosan lebiggyesztve.

− Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! – jegyeztem meg, és megint úgy vigyorogtam rá, mint az imént. Igyekeztem elterelni a figyelmem a ruha mély dekoltázsáról.

A szíve kihagyott egy pillanatra, de azonnal be is indult. A frász kerülgetett, akárhányszor ezt csinálta, de végtelenül jól is esett és legyezgette a hiúságom, hogy egyik emberfiúnak sem sikerült még csak hasonló reakciót kiváltania belőle. Még akkor sem, amikor még esélyük lett volna... bár, jobban belegondolva, soha senkinek nem volt esélye Bellánál.

Az iskolában szinte minden időnket együtt töltöttük, leszámítva azokat a napokat, amikor a bátyáimmal messzebbre mentünk vadászni, vagy amikor a nap üldözött el mellőle. Az éjszakákat is rendszeresen együtt töltöttük, összebújva, mígnem egy nap Bella megbetegedett. Carlisle szerint egyszerű megfázás, javasolta Bellának, hogy öltözzön melegen, mire ő a legfurcsábban reagált erre: elpirult. Rögtön eszembe jutottak az éjszakáink, és rádöbbentem, hogy szinte mindig fázott, valahányszor hozzám bújt, mégsem említette egyszer sem. Akkor nagyon mérges lettem, haragudtam magamra a figyelmetlenségem miatt, és szerettem volna, ha ő alszik az ágyában, én pedig az ágy mellett ülök, és nézem. Nekem ennyi is bőven elég lett volna, de Bella ragaszkodott az összebújáshoz. Onnantól kezdve minden éjjel a teste köré csavartam a takaróját – hidegebb estéken egyéb plédeket is –, így az ő akarata is teljesült és némiképp az enyém is.

– Mondtam már, hogy remekül nézel ki? – kérdezte kissé réveteg tekintettel, én pedig elégedetten szélesebbre húztam a vigyoromat.

– Igen.

Rákanyarodtam a Forksba vezető főútra, közben végighallgattam Bella panaszkodását a húgommal kapcsolatban.

− Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! – jelentette ki, mire végignéztem rajta.

Sehogy nem sikerült haraggal gondolnom Alice-re, Bella fantasztikusan nézett ki a feje búbjától egészen a gipsze sarkáig. Még nem értünk be a városba, amikor rezegni kezdett a mobilom. Elővettem a belső zsebemből, és igyekeztem nem mutatni mennyire meglep Charlie hívása.

– Hello, Charlie! –üdvözöltem kellő óvatossággal, hiszen bár nem ellenkezett, amikor ezt a tervet kiagyaltuk Bella érdekében, mégis akkor magammal vittem Carlisle-t és Alice-t is, akikkel szemben nagyobb – lényegesen nagyobb – bizalommal viseltetett, mint énirántam.

– Charlie? – csodálkozott Bella. Kezdtem azt hinni, hogy valóban nem érti, miről szól a mai nap.

– Edward, talán egyeztetned kellett volna mindenkivel, hogy mik a terveid a lányommal kapcsolatban – jegyezte meg Charlie, s úgy tűnt, hogy össze van kissé zavarodva. Mikor nem válaszoltam kelletlenül folytatta, én pedig kivételesen szerettem volna telefonon keresztül is olvasni a gondolataiban. – Tudod éppen itt áll velem szemben Tyler Crowley szmokingban és szeretné elkísérni Bellát a bálba.

– Ez nem létezik – nevettem fel hitetlenkedve. Tyler még mindazok ellenére sem akarta elfogadni a visszautasítást, amit az iskolában látott. Mindenki megértette, hogy Bellával Együtt vagyunk, de ő bebeszélte magának, hogy ez csak amolyan átmeneti időszak. A magabiztossága határozottan bosszantott, szerencséjére csak telefon volt a kezemben, ha előttem áll ebben a pillanatban, talán félelmetesebbnek hatottam volna, mint az megengedett.

– Mi történt? – kérdezte Bella, de ezt nem kívántam az orrára kötni. Igyekeztem olyan mély levegőt venni, amivel még nem kívánom őrjítően Bella vérét, de elegendő ahhoz, hogy lecsillapodjak.

– Nem beszélhetnék én vele? – kérdeztem Charlie-tól, nem tudtam elrejteni a hangomban bujkáló mámort, miszerint soha nem létezett más, akinek Bella igent mondott.

– Igen? – szólalt meg fölényesen Tyler, engem pedig elöntött az indulat. A koponyáját egyetlen mozdulattal porrá zúzhattam volna, bár megértettem a rajongását.

– Hello, Tyler, itt Edward Cullen – köszöntöttem barátságosan, bár a haragomat irányában nem igazán sikerült lepleznem. Csak később jöttem rá, nem is igazán akartam. Szerettem volna, ha tudja, hogy mihez tartsa magát. Nem hiányzott még egy ilyen kínos találkozás. – Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet!

Természetesen nem sajnáltam, reméltem, hogy főni fog a saját levében. Reméltem, hogy gyűlölni fog emiatt egész hátralévő életében. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott, és engedtem, hogy az önelégültségem szétterüljön az arcomon.

Bella megváltozott szívverése arra késztetett, hogy ránézzek, és legnagyobb megdöbbenésemre épp a könnyeit nyeldeste. Végigfuttattam a beszélgetésemet Tylerrel, de semmi olyat nem találtam benne, amivel ennyire megbánthattam volna Bellát. Sőt, kifejezetten visszafogtam magam. De akkor mi baja lehet?

– Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani szögeztem le gyorsan, bár ennek már teljesen nyilvánvalónak kellene lennie, még az ő számára is.

– Te az iskolabálba akarsz engem vinni! – kiabálta Bella néhány oktávval a megszokott hangszíne fölött.

Csodálkozva néztem rá. Kezdtem már valóban, teljesen komolyan elhinni, hogy Bellának fogalma sem volt a báli esténkről. Kíváncsi lettem volna, vajon mi járhatott tekervényes agyában, hová vihetem?

– Ne cirkuszolj, Bella! – kértem csöndesen, közben kezdtem igazán dühös lenni, leginkább magamra, amiért nem avattam be. Talán ha lett volna ideje felkészülni lélekben, akkor könnyebben vette volna. Nem bírtam felfogni, miért ellenkezik ennyire, de már eldöntöttem, hogy megtáncoltatom, ha akarja, ha nem.

– Miért teszed ezt velem?

Mintha legalábbis kínzásra vinném, úgy beszél. Teljesen elkeserítő. Bosszúsan mutattam a szmokingomat neki.

– Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? – vontam kérdőre ingerülten, de nem felelt.

Némán bámult maga elé, közben egy pillantást vetett az ablakon a tájra. Vártam, hogy megnyugodjon, látni akartam a mosolyt az arcán. Ez az ő estélye volt, mi már átéltünk több tucat hasonló bált, így unalmas is lehetett volna – legalábbis az én számomra –, Bella jelenléte nélkül.

Már láttam az iskolát, és láttam a szemem sarkából az ingerült mozdulatot, ahogy az arcához nyúlt, majd töprengve nézi a kezét, mintha legalábbis meglepődne, hogy ott látja. Rá kellett néznem, hogy mit csinál, nem értettem, a csönd, ami körülvette szinte ordított bele a fülembe. Frusztráló volt, ingerültebbé tett, mint szerettem volna lenni.

– Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? Fakadtam ki hitetlenkedve. Szerettem volna, ha legalább rám néz, úgy valamennyit kiolvashattam volna a szemei keresztül az előlem gondosan elzárt eszmefuttatásából, de konokul nézett maga elé.

Bekanyarodtam az iskola parkolójába, ami szinte zsúfolásig tele volt autókkal és emberekkel, a szokásos helyem azonban üres maradt. Gyorsan beparkoltam, leállítottam a motort, közben hagytam, hogy Bella kitombolja magát.

– Mert őrülten dühös vagyok! – sziszegte a könnyei között.

Közelebb hajoltam hozzá, tekintetemet az övébe fúrtam, és legalább annyira hagytam magam elveszni csokoládészemeiben, mint amennyire ő elmélyült az enyémben. Egy pillanatra megszűnt a parkoló, a rengeteg ember, csak mi voltunk ketten, egy külön kis világban, ahol nem létezett a hatalmas szakadék kettőnk létezése között.

– Bella! – leheltem lágyan, biztos hallotta a gyöngédséget a hangomban.

– Mi van? – suttogta kicsit összezavarodva, arcán azzal az üres kifejezéssel, amiből tudtam, hogy biztosan hatok rá.

– A kedvemért... – könyörögtem, a pillantásom minden erejét latba vetve, mire a kábaságot elfújták az arcáról, hogy visszatelepedjen rá a dacosság.

Mennyire kíváncsi voltam, jobban, mint amennyire szomjas, mire gondolhat ebben a percben. Láttam a szemeiben a félelmet, de haragot már kevésbé.

- Rendben! Nem csinálok jelenetet – ígérte, de aztán fenyegetően folytatta. – De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda!

Kinyújtotta apró, törékeny lábát, hogy bizonyítsa szavainak az igazát, én pedig kaptam az alkalmon, hogy nyíltan bámulhassam ezt a testrészét. Valóban komoly teljesítmény lett volna a részéről, még két ép lábbal is menni benne, nemhogy eggyel, de Alice figyelmeztetett erre a problémára.

"A szandál biztosan nem fog neki tetszeni, de te úgyis ott leszel mellette, és majd ügyesen támogatod. Az embereknek nem kell tudniuk, hogy nem a gipsz, hanem a cipője miatt szorul leginkább a segítségedre."

– Hmm... Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét – kértem, mire meglepetten, vagy inkább megkönnyebbülten nézett rám.

− Alice is ott lesz?

Istenem, mennyire feledékeny. Rose-nak és Emmettnek ez a hivatalosan Forksban töltött utolsó éve, és Jasper, meg Alice is az iskola tanulói, nekik ez éppen olyan tanévzáró bankett, mint Bellának... igaz nekünk már a sokadik, de ezt nem kötjük a nagy nyilvánosság orrára.

– Igen, és Jasper is, meg Emmett... – egy pillanatig haboztam, de végül befejeztem a felsorolást a valóságnak megfelelően. Nem számított a nővérem, Bellát úgysem engedem el senki kedvéért ezen az estén. – ...és Rosalie...