23. Patthelyzet (7.rész)

Az éjszakás nővér, aki nem oly rég visszakísérte Renée-t Bella kórtermébe, unottan, robotszerűen ellenőrizte a monitor adatait, valamint a csövek szívását. Már indult volna tovább a dolgára, de a Bella szívműködését ábrázoló grafikonon megakadt a szeme.

"Nocsak, ez még akkor sem normális kiugrás, ha éppen ekkor ébredt fel." – töprengett magában, én pedig nem idegeskedtem, hiszen tisztában voltam vele, hogy Bella általában így reagál a testi kontaktusra velem.

– Aggódsz valamiért? – kérdezte aggodalmasan a nővér, majd magyarázatképpen Bella értetlen arckifejezésére hozzátette. – A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult.

– Jól vagyok, köszönöm – igyekezett Bella megnyugtatni, sejtettem, hogy nem akar elaludni, míg minden részlet a helyére nem került a fejében a történtekkel kapcsolatban.

"Na, persze. Ez a pulzusszám semmi jóra nem utal. A legjobb lesz, ha..."

– Szólok a főnöknek, hogy felébredtél – folytatta hangosan a gondolatmenetet, miközben a háta közepére kívánta az egész munkáját. – Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen.

Kiviharzott a kórteremből, mielőtt megszólalhattunk volna, én pedig Bella ágyához siettem. Szerettem volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de megelőzött.

– Te elloptál egy kocsit? – tromfolt le szemrehányón, én meg önfeledten rámosolyogtam.

Ő már valóban az én Bellám volt.

– Jó kis kocsi volt, nagyon gyors – ecseteltem, de azt már nem kötöttem az orrára, hogy a kocsival nem én jöttem, hanem a családom, mert én túl lassúnak találtam ezt a szupergyors járgányt.

– Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte évődve, mire a mosoly lehervadt az arcomról.

– Érdekes volt – jellemeztem, de nem a legmegfelelőbb szót találtam meg erre a helyzetre.

– Merthogy? – kíváncsiskodott, én pedig összeszűkült szemmel figyeltem a reakcióit, miközben beszéltem.

– Meglepődtem – mondtam csöndesen finomítva az érzelmeimet, amikre leginkább a döbbenet volt a jobb jelző. Nem akartam megijeszteni, de tisztán akartam látni. Tudni akartam, miért akar Forksban maradni, amikor imádott anyja egy olyan helyen biztosít neki biztonságos otthont, amire mindig is vágyott. – Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.

Nem értette, miről beszélek, én meg nem értettem, hogy mi nem világos a számára a kérdésemből. Logikus lépés lett volna, ha egyszerűen összecuccol és valóban elköltözik Forksnak még a környékéről is. Szemöldökét összevonva próbálta összerakni a szavaimat.

– De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod – magyarázta olyan hangnemben, mintha az, amit mond magától értetődő lett volna. – Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír.

Naivitásán csaknem hangosan felnevettem. Más esetben nem is bírtam volna visszafojtani a mosolyomat, hiszen ennél valódibb vámpír, mint amilyen jelen állapotomban létezem, nem is lehettem volna. Kíváncsi lettem volna, vajon mire akart ezzel célozni, de elméje a sérülések következtében sem lett nyitottabb, igyekeztem nem bosszankodni emiatt.

– Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen, ahol nem árthatok neked többet – mondtam neki, lassan beszéltem, jól artikuláltam, hogy a gyógyszerek okozta esetleges ködöt áttörjem, és a szavaim eljussanak a tudatáig, hogy én miként képzelem a jövőnket. Készen álltam elhagyni őt, ha erre kér. Egyébként semmiképp.

Végre láttam a szemeiben a felismerést, megértette, mit szeretnék a tudtára hozni, és egyik felem bizakodott, hogy értsen egyet velem. Az önzőbb felem ujjongott, amikor a monitor hangos csipogása jelezte felém Bella tiltakozását. Belenéztem barna szemeibe, melyek tágra nyíltak a rémülettől. Szíve őrült iramot diktált, zihálva szedte a levegőt, beletelt néhány perbe, mire rájöttem, hogy amiatt borult ki ennyire, amit én mondtam neki.

Addigra már megérkezett a főnővér, és ellenőrizte mindazt, amit a másik nővér alig egy perccel ezelőtt. A gondolatai lényegesen barátságosabbak voltak, mint a másiké, bár a megjelenése kevésbé volt megnyerő.

"Szegénykém, jól összetörte magát. Nem tudok most máshogy segíteni rajta, csak ha elaltatom. Könnyebben átvészelné a szentem. De ez a fiú sem semmi, mindig mellette van, amióta bekerült. Még gondoskodóbb, mint a szeleburdi mamija." – elmélkedett, de fennhangon csak a szigorú elhatározást közölte.

– Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak – jelentette ki megkocogtatva az infúziós palackot, szinte ledöbbent, amikor Bella tagadólag próbálta megrázni a fejét.

– Nem, nem. Nincs szükségem semmire – mondta és igyekezett nagyon határozottnak, épnek mutatkozni, de még a főnővér is észrevette az arcán, meg a hangjában a pánikot.

Most értettem csak meg, amit egyszer mondott nekem Bella még az elején. Egyszer mesélte, hogy Renée úgy gondolja, olyan, mint egy nyitott könyv, ha az érzelmeiről van szó. Végeredményében igaz állítás volt, csak ismerni kellett hozzá a testbeszédet és Bellát.

– Nem kell hősködni, aranyom. Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! – nyugtatta a nővér, és igyekezett meggyőzni őt, persze hiába. Végül beadta a derekát. – Rendben! Ha mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot.

"Kapnak fél órát a boldog ébredésre, aztán mindenképpen beadom neki. Nem hiányzik, hogy kimerültségében visszaessen a gyógyulásban" – töprengett mélyet sóhajtva, aztán még egy utolsó pillantást vetett a monitorra és visszavonult a nővérszobába.

Elhatároztam, hogy mindenképpen ráveszem Bellát, hogy engedje beadni a nyugtató-fájdalomcsillapító adagot magának, de előbb le kellett nyugtatnom. Kezeim közé fogtam rémült arcát, elvesztem a barna szempárban.

– Sss, Bella, nyugodj meg! – esdekeltem neki, de csak egy valamit akart hallani.

– Ne hagyj el! – könyörgött remegő hangon, nekem pedig belesajdult a szívem, vagy legalábbis valami összeszorult azon a tájékon.

Mit tettem vele? Már nem tud józanul gondolkodni, vágyik rá, hogy vele maradjak, sőt, kétségbe van esve a lehetőségre, hogy normális életet éljen. Őrjítő, mégis bizsergető boldogság áradt szét a testemben, közelebb hajoltam hozzá, tudtam, hogy a leheletem mindig változtató hatással van rá. Nem volt tisztességes, de reméltem, hogy elég hatékony.

– Nem hagylak el! – mondtam ki végül kelletlenül, amit hallani akart. – De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon be neked egy adag nyugtatót!

Hiába volt, fenyegetőzéseim üresnek hatottak, Bella szíve pedig továbbra is menekült valami elől. Kezdtem megijedni, hogy komolyabb bajt okozok a kijelentésemmel, idegesen simogattam arcának selymes bőrét. – Bella! Nem megyek sehová, itt maradok, mindaddig, amíg szükséged van rám!

– Megesküszöl, hogy nem hagysz el? – zihálta kétségbeesetten, én pedig legyűrve a bosszúságomat, amiért ennyire ragaszkodik a végzetéhez, a tenyerembe fogtam az arcát, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne.

– Megesküszöm – leheltem csöndesen, gyötrődve fájdalmasan Bella illata égetett, napok óta nem voltam vadászni, és vérének íze, mely selymesen cirógatta a torkomban lángoló tüzet néhány napja, még élénken élt - és élni is fog az öröklét hátralévő részében bennem – az emlékezetemben.

Bella szemeiben a rémület csillapodott, szívének táncoló ritmusa lágyabb dallamra váltott, teste végre ernyedten hevert a gézek és gipszek tömkelege alatt. Megnyugodott.