24. Epilógus - Egy különleges alkalom (2.rész)

Bella nyelt egy nagyot. A nővérem említése nem volt a legjobb ötlet a részemről, de szerettem volna, ha még itt felkészíti magát, ahol még ül. Kicsit elsápadt, igyekezett megemészteni magában a hallottakat, és úgy tűnt hirtelen eszébe jutott valami.

– Charlie is be volt avatva? – kérdezte, mire hitetlenkedve felnevettem. Képtelenségnek tűnt, hogy Bella valóban nem tudta, mire készülünk már vagy két hete egyfolytában.

– Hát persze! Tyler viszont úgy látszik, nincs – ez a tudat, és ahogy elképzeltem, amint ott áll a Swan rezidencia küszöbén Charlie rendőrfőnök előtt megsemmisülten, kellően jókedvre derített.

Fütyörészni lett volna kedvem, míg megkerültem az autót, hogy kisegítsem Bellát, aki láthatóan nem lelkesedett semmiért, ami körülvette. Beleértve a rengeteg estélyi ruhában pompázó osztálytársát, akik az iskola épülete felé igyekeztek, közben kíváncsi pillantásokat vetve Bella makacsul – kicsit gyerekesen – karba font karjaira. Más esetben szó nélkül kiemeltem volna az autóból, de nem szerettem volna, ha a barátai szemtanúi lennének a megaláztatásának, amint az ölemben viszem be, mint egy gyereket.

– Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... – sóhajtottam, aztán elnézően megcsóváltam a fejem. Bella gyökeret eresztett a kocsi ülésén, sápadtabbnak tűnt, mint öt perce, és nagyokat nyeldesett, mintha fuldoklana. Szerettem volna megnyugtatni, biztosítani, nincs félnivalója. – Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned! Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem!

Ebben biztos voltam. Ez az este Belláé. Amolyan ünnepféle a boldog gyógyulása miatt, és senki kedvéért nem fogok ma éjjel tágítani mellőle. Úgy láttam ez a gondolat őt éppannyira megnyugtatta, mint amennyire engem boldoggá tett. Arcáról eltűnt a gondolkodó ránc, és enyhe mosoly játszott a szája sarkában.

− No, látod! Nem lesz semmi baj! – nyugtattam meg, mire végre engedte, hogy kiemeljem az autóból.

Lassan haladtunk, még a szokásosnál is lassabban, de nem bántam. Bella karcsú derekát magamhoz szorítottam, hagytam, hogy teljes súlyával rám nehezedjen, így araszoltunk a tornateremben kialakított bálterem felé. Amikor beléptünk, Bella torkából hölgyhöz csöppet sem méltó vihogás tört fel. Kérdőn néztem rá, miközben lassan eljutottunk a jegyárus asztalához.

– Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete – jegyezte meg, én pedig elgondolkodva néztem a táncparkett felé, ahol a testvéreim oda nem illő módon keringtek a saját fejükben felcsendülő zene ritmusára, aminek semmi köze nem volt a jelenhez.

– Hát, vámpírból több mint elég van a teremben – mormoltam csöndesen, csak hogy ő hallhassa, mire újra felkuncogott.

− Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? – kérdezte tréfálkozva, de inkább volt morbid, mint vicces, ellenségesen néztem rá.

– És te melyik csapatban lennél? – vágtam felé a kérdést, de ő készen állt a válasszal.

– Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok – mondta, mire már nem bírtam megállni mosoly nélkül.

Hogy ragaszkodhat valaki ennyire a kárhozottak bűnös, nem megengedett életéhez? Fel nem foghatom. Aztán úgy döntöttem, hogy nem fogom engedni, hogy a makacssága miatti vitánk beárnyékolja a mai esténket.

– Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!

– Bármit a világon! – bólintott rá azonnal, közben igyekezett leküzdeni a helyzettel kialakult ellenszenvét.

Kifizettem a jegyeket, és a táncparkett felé irányítottam Bellát, akinek viszont hirtelen gyökeret eresztett a lába, úgy tűnt, nehezére esik akár egyetlen lépést is tennie. Felhúztam az egyik szemöldökömet, határozottan néztem rémült barna szemeibe.

– Előttünk az egész éjszaka! – mutattam rá kissé önelégülten.

Figyelmen kívül hagytam esedező pillantásait, és hirtelen látványos sántikálását, így sikerült beérnünk a táncparkett közepére. Bella sápadtan nézett fel rám, barna szemeiben rémület csillogott, nem értettem, hogy lehetett valaki ennyire gyönyörű, mint ő. Szerettem volna már a karomban tartani, érezni testének forró lüktetését, ahogy a szíve őrült ritmussal vert mellkasában.

– Edward! – szólalt meg kissé rekedten, csöndesen, de meghallottam a hangos zene ellenére is. – Én tényleg nem tudok táncolni!

Emmett emberi fülre érzékenyen felröhögött, Rosalie dühös pillantása csitította le a feltörő őrületet, ám a gondolatait nem bírta féken tartani.

"Engedd szabadjára, Öcsi! Feldobná az estét egy kis csetlés-botlás!" – szuggerálta felém beteges gondolatait Emmett, mire egy kézmozdulattal felé hajítottam az imént vásárolt jegyeket. Így legalább újra szabaddá vált a kezem, amivel mohón karoltam át karcsú derekát.

– Ne aggódj, butuskám − súgtam a fülébe lágyan. − Elég, ha én tudok!

Óvatosan megemeltem a földről, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak gipszelt lábának, vagy túl erősen szorítsam magamhoz törékeny testét, és lágyan az övé alá csúsztattam a lábaimat. Karjait a nyakam köré fontam, és mozdultam a saját dallamomra, ami éppen olyan lassú dallammal csendült fel a fejemben, mint a testvéreimnek.

Kizártam mindenki gondolatait, legalábbis nagyon igyekeztem, bár szinte lehetetlen volt meghallani a rengeteg reakciót a megjelenésünkre. Jessica irigykedő pillantása csoda, hogy nem fúrta keresztül Bella hátát: "Ez a ruha... Vajon honnan szerezte?". Mike féltékenykedése pedig kivételesen nem bosszantott, mint inkább mulattatott: "Tökéletesen mutatnak Cullennel. A fenébe, legalább öltönyben néznék ki jobban nála... Akkor az én kezem lehetne Bella derekán.". És persze a bátyámra is lehetett számítani: "Öcsi, sokkal izgalmasabb is lehetne, ha egy kis pörgetést belevinnél. Ha Bella elesik, úgyis elkapod, akkor meg nem mindegy?"

Nem. Én igazán igyekeztem nem figyelni rájuk, helyette inkább Bellára koncentráltam, néma elméje mindenkinél fontosabb volt a számomra. Zavartan nézett körbe, nehezen bírta a forgás közben egyetlen pontra irányítani a tekintetét.

– Úgy érzem, mintha ötéves lennék! – motyogta idegesen, mire végignéztem rajta.

A ruha színe kiemelte bőrének gyönyörű árnyalatát, és a derekáig második bőrként tapadt a testére, kiemelve a dekoltázsát. Ahogy végignézte rajta – többször is – sehogyan nem egy gyerek képe akart eszembe jutni róla.

– Azért kicsit többnek látszol – biztosítottam, és szenvedélyesen magamhoz öleltem egy pillanatra.

Ha nem létezett volna az a hatalmas szakadék, ami a kettőnk létezését elválasztotta, akkor bizonyára meg sem próbálom kontrollálni a vágyaimat. Így azonban mélyet lélegeztem, hagytam, hogy az illata forró lávatengerként végigsöpörjön a torkomon. A fájdalom kijózanítóan hatott, mégis boldogan öleltem magamhoz, és tovább keringtünk a zenére.

Láttam, ahogy egy fordulóban Alice Bellára mosolyog, ide is jött volna hozzánk, ha Jasper nem vontatja el tőlünk kellő távolságra, mondván, hogy hagyjon bennünket egy kicsit lazítani. Már éppen közölni akartam Bellával, hogy mennyire gyönyörű ezen az estén, amikor váratlanul egy új gondolatsor kúszik a fejembe. Az illető zavarban volt – még Bellánál is jobban –, mégsem tudtam sajnálni. Jacob Black az ajtóban toporgott, tekintetével Bellát kutatta, de én előbb találtam őrá, minthogy észrevegyen bennünket.

− Oké, ez nem is olyan rossz! – vallotta be Bella csöndesen, de már nem bírtam rá megfelelően válaszolni.

A gyűlölet, amit éreztem összecsapott a haragommal és gejzírként próbált feltörni belőlem. Bella észrevehette a megváltozott hangulatomat, mert kérdőn nézett rám.

– Mi az? – tudakolta, közben igyekezett követni a pillantásomat.

Mire megtalálta, Jacob Black már elindult felénk, és nem segített rajta, hogy a legszívesebben az ellenkező irányba sétált volna. Igyekeztem visszafojtani magamba, így dühödt morgásom csöndes mormogásként tört fel a mellkasomból. Bella szemrehányóan nézett rám, ami nem tetszett, mivel tudtam, hogy a Black fiú a barátja, azonban beláttam, hogy igaza van. Mégsem csinálhatok jelenetet egy zsúfolt terem kellős közepén estélyi ruhában.

− Viselkedj! – szűrte a fogai közt Bella, és aggodalmas pillantásokat vetett a rezervátumbeli fiú felé.

"Anyám, de kínos... Mindketten a pokolba kívánnak. De ha már idáig eljöttem, átadom apám bogaras üzenetét. Annyi pénzt megér."

− Társalogni óhajt veled – tájékoztattam Bellát, aki erre felhúzta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy semmi kedve meghallgatni a Black fiú mondanivalóját, erre egyik felem kitörő ujjongásba kezdett, a másik pedig bosszankodva, leginkább gyilkos tekintettel fordult a kellemetlen vendég felé.

− Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! – hadarta idegesen Jacob, és vetett rám egy reménykedő pillantást. Abban bízott, hogy talán leszek olyan dühös, hogy elzavarjam.

Voltam olyan dühös, belül őrjöngtem, de tiszteletben tartottam Bella akaratát.

– Szia Jacob! Mi újság? – fordult hozzá Bella is, udvarias mosolyt erőltetve az arcára. Lehet, hogy csak én képzeltem erőltetettnek...

Jacob válasz helyett rám nézett, pillantása kétkedő, a fejében versenyt futott egyik akarata a másikkal: józanabbik fele továbbra is remélte, hogy szabad folyást engedek a jól látható haragomnak és elzavarom innen a pokolba, míg a másik fele egyáltalán nem bánta, hogy Bellával kell lennie.

– Szabad?

Nem feleltem. Képtelen lettem volna. Vagy mit mondjak? Eredjen a pokol legmélyebb bugyrába? Szívesen segédkeztem volna, hogy odataláljon. Nem kellett volna megerőltetnem magam, hogy belepasszírozódjon a fölbe.

Nem tehettem. Bella a barátjának tartotta ezt a rezervátumbelit. Erre gondoltam, miközben megfeszítve minden izmomat lágyan a földre helyeztem Bellát, majd kelletlenül biccentve hátráltam egy lépést.

– Kösz! – megkönnyebbülten elmosolyodott, bár nekem inkább bárgyú vigyornak tűnt azon az ostoba tinédzser képén.

Bellára fókuszáltam. Egyetlen szavába került volna, hogy visszaküldjem a fajtájához, de Bella túlságosan jólnevelt volt ahhoz, hogy elzavartassa velem ezt a kellemetlenkedő alakot. Keserű szájízzel vonultam a fal mellé, merőn bámultam Bellát, de a táncpartnerének a fejében vájkáltam. Szerelmes volt belé... legalábbis így gondolta, de az érzelmei meg sem közelítették mindazt, amit az én számomra jelentett Bella, vagy amit ő tett meg énértem. Szánalmas volt, a gyomrom felfordult tőle, ugyanakkor meg tudtam érteni a vonzódását.

A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, ökölbe szorítottam a kezeimet, úgy figyeltem őket. Kínzásnak éppen megfelelő volt. Black bizonytalanul, mégis mohón tette Bella karcsú derekára a kezét. Halk morgás rezgette a mellkasomat, amit Emmett is meghallott a terem túlsó végéből. Körülnézett, miközben Rosalie-t forgatta a parketten, hamar rájött a problémámra.

"Ha akarod, szívesen megsimogatom az arcát, hogy a tarkóján mosolyogjon..." – szuggerálta felém derűsen a gondolatait Emmett, de egy finom fejmozdulattal leállítottam. Rosalie önelégült mosolya sem segített, hogy jobban érezzem magam, viszont jó lett volna, ha a bosszantó húgocskám kivételesen hasznossá tette volna magát. Érdekelt volna az elmélete, vajon miért nem látta, hogy Jacob Black idelátogat tönkretenni Bella első bálját.

− Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most? – Bella meglepett hangja visszarántott a gondolatok világából a szörnyű valóságba, ahol egy Black táncol a szerelmemmel, míg én a sarokban ácsorgok.

– 190 centi – jelentette ki elégedetten Jacob, én pedig leküzdöttem a kényszert, hogy a szememet forgassam.

Talán azt képzelte, hogy a magasságnak bármiféle köze lehet ahhoz, hogy Bellának tetszhet-e vagy sem? Belenéztem a fejébe, ahol azt képzelte, hogy Bellának tetszik a hirtelen megnövekedett magassága. Tényleg tetszett neki? Vagy csak udvarias volt? Meddig kell elviselnem a kezét Bella derekán, míg botladoznak egymás mellett? Elhatároztam, ha fájdalmat okoz Bellának, addig tart a táncórájuk...

− Szóval hogy kerültél ide ma este? – érdeklődött Bella.

Udvarias kíváncsiságát betudtam annak, hogy szeretne mielőbb átesni Black üzenetátadásán.

− Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? – vihogott idegesen idegesítően Jacob, mire Bella egyértelműen bólintott.

− El én. Hát remélem, legalább jól érzed itt magad – mondta Bella továbbra is udvariasan, én pedig szerettem volna hinni, hogy valóban a puszta etikett miatt ennyire kedves vele. – Találtál már valami kedvedre valót?

– Aha − sóhajtotta Black bánatosan. − De ő már foglalt.

Összeszorítottam az állkapcsomat, láttam, ahogy ránéz Bella pedig naiv ártatlansággal viszonozza a pillantását. Nekitámaszkodtam a falnak, elképzeltem, hogy Black arca van a tenyerem mögött. Az ujjaim akaratlanul mozdultak, míg ők zavartan kapták félre egymásról a tekintetüket, a fal finom porként mállott szét az ujjaim között, méretes lyukat hagyva a terem oldalán.

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit, amivel elterelheti a figyelmet az iménti – önmaga által bátornak minősített – megjegyzéséről.

"Csinos???" – hát igen, ez a jelző még a bátyám szerint is szürke és jellegtelen a mai estére Bellára vonatkozólag. Hiszen ma éjjel tündöklően gyönyörű volt, mit képzel ez a taknyos, hogy ennyire lehúzza egy ilyen harmadrangú bókkal?

− Uhm, kösz – motyogta Bella zavartan. Még egy ilyen szánalmas próbálkozásra sem tudott kellő méltósággal reagálni. Rosalie minimum egy lenéző pillantással jutalmazott volna egy hasonló bókot. Igyekezett elterelni a kínos témát. – Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere?