BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. július 16., csütörtök

20. Búcsúzások (2.rész)



– Csak Alice az – mondtam neki, és nyugtatólag tenyerembe zártam reszkető kezét.

– És a nyomkereső?

"Egyszer úgyis magára hagyják... Nem tapadhatnak hozzá hosszú időre." – hallottam a vágyakozását az átkozottnak. Majd meglátjuk, gondoltam, egyre jobban bízva a terv sikerében. Bella teljesítette a ráeső részt, immár minden rajtunk múlott.

– Hallotta a végét a színjátékodnak – világosítottam fel Bellát, de nem bírtam ránézni. A félelem a szemeiben rosszabb volt bármilyen kínnál, amit eddig átéltem.

– És Charlie? – persze, nem magáért aggódott...

– A nyomkereső minket követett – morogtam komoran, majd pillanatnyi habozás után hozzátettem. – Most is itt rohan mögöttünk.

Szerencsére nem volt olyan gyors, mint gondoltam. Valamiért azt hittem, hogy egy nyomkövetőnek megvan a gyorsaság képessége, de James jóval enyhébb iramot diktált, mint vártam. Viszont annál ijesztőbbnek tűnt, ahogy a képessége működött. A társasjáték közepén ott állt Bella, mint zsákmány, körülötte apró bábokként mozogtunk mi, míg saját magát hatalmas vadászként látta, aki minden helyzetből győztesként került ki. gyűlölet és harag tombolt bennem, de kissé lehiggadtam, amikor hallottam Emmettet az autó felé közeledni.

"Nyugi, Öcsi, ezt még Bella is le tudná hagyni, olyan lajhár tempóban csoszog utánunk!" – szuggerálta felém Emmett megvetően, és gúnyosan felnevetett a saját hasonlatán. Beteges izgalom lett úrrá rajta.

– Le tudjuk rázni? – kérdezte Bella reménykedve, n pedig sajnáltam, hogy ki kell ábrándítsam.

– Nem – feleltem, de azért igyekeztem gyorsabb tempóra bírni a vén furgont... hiába.

Bella nem felelt, a dzsipet figyelte a hátunk mögött, amikor Emmett úgy döntött, elege van a futkosásból, és felugrott a platóra. Bella torkából rémült sikoly szakadt fel, mire nyugtatólag rátapasztottam a kezemet reszkető ajkaira. Talán szólnom kellett volna, figyelmeztetnem Emmettre.

– Csak Emmett az! – mondtam neki, aztán átöleltem a vállát. Minden ízében remegett, talán soha ennyire még nem félt, mint ebben a pillanatban.

"Hu! Ijesztő vagyok, mi?" – poénkodott Emmett, de nem díjaztam a humorát. Veszekedni sem akartam vele, fontosabb volt Bellát megnyugtatni, biztonságba helyezni, bár már most rosszul voltam a gondolattól, hogy el kell válnom tőle.

– Minden rendben lesz, Bella! A hajad szála sem fog görbülni! – fogadkoztam nem alaptalanul, hiszen tudtam, hogy a családom nem engedné a boldogságom táptalaját elpusztulni, én pedig újra bizonyítva önzőségemet, ki is használtam ezt.

Bella szemeiben páni félelem csillogott, rettegett, miattam. Ez elviselhetetlen érzés volt. Látni a szenvedését rosszabb volt a legfájdalmasabb kínzásnál, ami létezett a világon. Szerettem volna elterelni a figyelmét, elűzni a félelem árnyait a tekintetéből, ezért amolyan emberi módon fecsegni kezdtem.

– Nem is tudtam, hogy ennyire torkig vagy a kisvárosi élettel. Nekem úgy tűnt, egészen jól beilleszkedtél, különösen az utóbbi időben. Azzal hízelegtem magamnak, hogy sikerült kissé érdekesebbé tennem számodra az életet Forksban, de lehet, hogy tévedtem – magyaráztam hadarva, de tudtam, hogy átlát rajtam. Nem sikerült megtévesztenem a figyelemelterelő akciómmal. Gondolatai éles kanyarral visszatértek Charlie-hoz.

– Ronda dolog volt tőlem – ismerte be szemlesütve, szégyenkezése az én kudarcom volt. – Ugyanazt mondtam, amit az anyám annak idején, amikor faképnél hagyta. Övön aluli ütés volt.

– Ne aggódj! – esdekeltem. – Meg fog bocsátani.

"Edward, igazán lehetnél kreatívabb! Mondhatnál neki valami kedveset is. Valami ígéretet... nem muszáj betartanod, de könyörgöm... nem hallod a szívét?!" – szuggerálta felém Alice megrovón, mire ellenséges pillantást vetettem rá a visszapillantó tükörből.

Ez meg mit akart jelenteni? Persze, hogy hallottam a szívét. Már mást sem csináltam éjjel nappal, csak az ő szívét hallgattam, mint valami berögzült dallamot, amit nem lehet kitörölni a fejemből. Mióta a mezőn észrevették Bellát az idegenek, azóta a szíve inkább hasonlított egy parton vergődő halhoz, mint lágy dallamhoz.

– Bella, hidd el, minden rendben lesz – mondtam most már komolyan követve a húgom utasításait, és a saját ösztöneimet. Remélni tudtam csupán, hogy hisz nekem, de a szavai porig romboltak minden elképzelést arra vonatkozólag, ami a fejében járhatott szerény véleményem szerint.

– Nem lesz rendben, ha egyszer nem lehetek melletted – felelte egyszerűen, naiv ártatlansággal, én pedig újra küzdöttem a szégyennel. Ő még az adott helyzet képtelensége ellenére is velem akart lenni. Nem, az agya fordított működése egészen biztosan önpusztító jellegű, különben miért akarna együtt lenni azzal, aki éppen a vesztébe hajszolta.

– Pár napon belül újra együtt leszünk – ígértem, miközben szorosabban fontam a válla köré a karomat. Reméltem, hogy egy kis incselkedés kirántja a borújából, ami persze teljes joggal vonult a feje fölé. – És ne felejtsd el, a te ötleted volt!

– Ez volt a legjobb ötlet, naná, hogy az enyém – vágott vissza, én pedig elmosolyodtam a hangjából kicsendülő fölényes csengésen. Csupán egy pillanatig tartott az örömöm, hogy sikerült kirángatnom a félelméből, majd homlokán a ránc elárulta, még mielőtt megszólalt volna. – Miért kellett ennek így történnie? Miért éppen velem?

Kifakadása elindította azt a lelkiismeret furdalás hullámot, amit eddig oly gondosan zártam magamba. A mértéke már elviselhetetlen volt, amikor váratlanul átalakult bennem és hozzácsapta magát a gyűlölethez, ami felemésztette a bensőmet. Ostoba szörnyeteg voltam, önző módon bevezettem Bellát a világomba, mert ez boldoggá tett engem, jobban, mint bármi egész eddigi létem során, és arra nem gondoltam, hogy rá nézve milyen veszélyeket engedek szabadjára.

Hiszen Bella egyébként is vonzotta a veszélyt, ráadásként, ami a legijesztőbb volt, hogy szerette azt. Jobban tetszett neki, mint bármi más, amivel lefoglalhatta volna magát.

Most pedig itt ül, reszketve a karomban, és hamarosan el kell válnunk egymástól. Talán jobb lenne neki, ha hagynám elmenni örökre. vissza sem kellene néznem, csak hagynom, hogy elmenjen az emberek közé, a családjához, az ő fajtájához, de képtelen voltam megtenni. Különösen most, hogy ennyi galibát okoztam a számára. Ha kioldoztam a szálakat, ha elrendeződött minden, és biztonságban van, ha... Ha, ha, ha... Túl sok volt a "ha", de mind az én szolgálataimba állítva üzente: Bellának jelenleg szüksége van rám. Most nem hagyhatom magára.

– Az én hibám. Bolond voltam, hogy ekkora veszélynek tettelek ki – gyóntam meg dühösen Bellának, ő persze azonnal nyugtatólag reagált rá. imádnivaló volt, hogy a legzaklatottabb lelkiállapotában is próbált az én kedvemre tenni, a hangulatomért aggódni.

– Nem úgy értettem – mondott ellent kedvesen. Naná, hogy nem. Valamit biztosan sikerül kibontakoztatnia ebből a képtelenségből. – Ott voltam, amikor megérkeztek, na és? A másik kettőt csöppet sem izgattam. Miért döntött úgy ez a James, hogy éppen engem fog megölni? A világ tele van emberekkel, Miért éppen én kellek neki?

"Kétségbeejtően tisztán látja a helyzetet! Miért nem jók neked a butuskább lányok, öcsi? Éppen egy ilyen pengeagyút kellett a szívedbe zárnod..." – sugallta nekem a bátyám a platóról, mire csaknem felnevettem. Áldott csönd volt, amíg csak bámulta a fekete éjszakát a nővéremről ábrándozva.

Sajnos azonban igaza volt, legalábbis abban, hogy Bella ijesztően gyorsan felfogta a képtelen helyzetek minden elméletét, veszélyét, amiket a létezésével vonta magához. Ha kitennénk a sivatag kellős közepére, valószínűleg előbújna valami homokszörny vagy ehhez hasonló, aminek egyébként esze ágában sem lenne megmutatni magát, de Bella kedvéért biztosan megtenné.

Mérlegeltem, vajon mennyit mondjak el neki, de aztán úgy döntöttem, nem azon kell tűnődnöm: mit, hanem azon: hogyan. Nem akartam ennél is jobban ráijeszteni, de joga volt tudni, mi folyik körülötte.

– Ma este szétnéztem a fejében – mondtam óvatosan, miközben lekanyarodtam a főútról a házunk felé. – Attól fogva, hogy észrevett, semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam a történéseket.

Bella illata tisztán tartotta a fejemet, hogy ne ugorjak ki a kocsiból. A vadász rohant mögöttünk kitartóan, fejében különböző módok Bella elfogására vonatkozóan, de végül úgy döntött, hogy nem fog tenni semmit. Megérezte, hogy készülünk valamire, ki akarta várni, mire. Arra is rádöbbent, hogy egyedül nem boldogul mindannyiunkkal, de az erre vonatkozó tervei még homályosak voltak saját magának is.

Visszatértem Bella történetéhez.

– Részben a te hibád is – jegyeztem meg játékos vádolással, és keserűen felnevettem, ahogy magamba szívtam vérének adrenalintól megédesített illatát. – Ha nem lenne olyan észvesztően csodálatos az illatod, lehet, hogy ügyet sem vetett volna rád. És amikor a védelmembe vettelek... hát, az sokat rontott a helyzeten.

"Ne magadat ostorozd, Edward! Ha nem véded meg, te is tudod, mi történt volna! Inkább Jamesről beszélj neki!" – szidott meg Alice a hátunk mögül, én meg kivételesen örültem a jelenlétének, annak már kevésbé, hogy hallotta minden szavunkat.

Azért engedelmesen, bár finoman fogalmazva kezdtem regélni a mögöttünk loholó mániás vadászról.

– Nem szokott hozzá, hogy akár a legjelentéktelenebb dologban is keresztezzék az útját. Úgy gondol önmagára, mint vadászra, és semmi egyébre – a megvetés, amit iránta éreztem kiérződött a hangomon, de a morgást a mellkasomba tudtam szorítani. – Az élete egyet jelent a nyomkereséssel, és az a legfőbb vágya, hogy valami igazán komoly küzdelemben diadalmaskodjon – kis szünetet tartottam, hogy Bellának legyen ideje megemészteni a hallottakat, nekem pedig elnyomni keserű szájízemet. – És akkor mi egyszerre csak tálcán kínáljuk neki a kihívást: harcosok egész csapata próbál mindenre elszántan védelmezni egyetlen, sebezhető személyt. Nem is hinnéd, mennyire magán kívül van most az örömtől. ez a kedvenc játéka, és mi gondoskodtunk róla, hogy ez legyen élete legizgalmasabb vadászata – hányinger kerülgetett volna, ha ez lehetséges, de így csupán mélységes megvetés és undor keringett bennem, elnyomva dühödt haragomat. Bella tágra nyílt szemekkel, töprengő ráncával a homlokán hallgatott, megnyugtatásképpen hozzátettem. – De ha nem védelek meg, akkor ott helyben végzett volna veled.

– Azt hittem, a többiek számára nem olyan vonzó a szagom, mint neked – mutatott rá éleslátóan, láttam, hogy nem érti, ezért igyekeztem emberien fogalmazni a válaszom.

– Nem is - hagytam rá, aztán megmagyaráztam a számomra oly nyilvánvalót. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy komoly kísértés mindegyiküknek. Ha a nyomkeresőt vagy bármelyiküket ugyanannyira vonzanád, mint engem, akkor ott helyben kitört volna a harc.

Talán kicsit nyersen fogalmaztam, mert a szavaimra Bella összeborzongott. Muszáj volt felvilágosítanom, hogy tudjon mire számítani, de már csak egyetlen dolog kattogott a fejemben, mint valami időzítő, tikktakkolt visszafelé, hogy robbanjon. Kicsit később már nem tudtam eldönteni, az én fejemben ketyeg a bomba, vagy a vadász gondolatai olvadtak össze az enyémmel.

– Azt hiszem, nem maradt más hátra, meg kell ölnöm. Carlisle-nak nem fog tetszeni a dolog.

"Az nem kifejezés! De nem fog szólni semmit, megértő lesz!" – vizionálta felém Alice az apánk szomorú tekintetét. Ettől nem lettem boldogabb, de határozottabb annál inkább, hiszen hallottam, hogy a testvéreim is mellettem állnak. Alice mindenkiben biztos volt, kivéve Rosalie-t, akinek a döntése hiányában elég homályos volt a jövőképe.

"Nem valószínű, hogy te fogod megtenni, míg én ott vagyok a közelben!" – jegyezte meg Emmett gondolatban, miközben jókedve egy pillanatra sem csappant meg. Legalább annyira élvezte ezt az egészet, mint a vadász.

Ekkor áthajtottunk a hídon, a folyó csillogva kanyargott alattunk, én pedig azt kívántam, bárcsak olyan könnyedén oldódna meg ez a problémánk, mint ahogy ez a folyó sodorja magával az alatta elterülő iszapos talajt.

– Hogy lehet megölni egy vámpírt? – kérdezte Bella, kíváncsiság csendült a hangjából.

Zavaró volt a kérdése, megalázó volt, ahogy válaszolnom kellett rá. Maga az egész létezésünk éppoly gyűlöletes volt, mint ahogy végezni lehetett velünk, barbár, szörnyetegekhez méltó módon.

– Csak egyféleképpen – feleltem végül ridegen. – Ha foszlányokra szaggatod, és a darabjait elégeted.

Bella nem meglepő, sehogy sem reagált, sőt, képtelen módon viszont szíve nyugodtabb tempóra váltott.

– És vajon a másik kettő beszállna a harcba?

Eszembe jutott a nő, ahogy teljes bizalmával fordult James felé, míg a másik, Laurent a kíváncsiságával összetűzésbe került vele. Alig észrevehető ellentét, de talán elegendő ahhoz, hogy eltántorítsuk a támadásban való részvételtől. Carlisle meggyőzheti a józanságával és higgadt magatartásával.

– A nő biztosan – feleltem végül Bellának. – Ami Laurentet illeti, abban nem vagyok biztos. Ő nem áll szoros kapcsolatban a másik kettővel, csak azért van velük, mert így kényelmesebb neki. Ott a mezőn eléggé zavarba is hozta Jamest...

"Már akkor elkaphattuk volna őket. Akkor nem lenne szükség erre a bújócskára!" – szuggerálta felém Emmett, de aztán rájött, hol hibádzik a számítása. – "Bocs, Edward! Mindig elfelejtem, milyen törékeny még ő!"

Nem tetszett, ahogy kihangsúlyozta azt az egyetlen szót, de továbbra sem volt alkalom, hogy tisztázzuk a félreinformálódását. A fejébe vette, hogy ő fogja elintézni a nyomkeresőt, a nőt pedig meghagyja Jaspernek, vagy valakinek közülünk, de ezen még lesz mit megrágnunk. Én akartam legalább a nyomkeresőt megölni, amiért egyáltalán megfordult a fejében a gondolat, hogy Bellában bármi kárt tegyen.

A vadász ekkor lemaradt mögöttünk, amikor jöttek, látták a házunkat, és mivel a környéken ez volt az egyetlen otthon, biztosra vette, ide tarthatunk. Az ördögbe, gondoltam dühösen, amikor megláttam, miért állt meg. A nőstény elindult utána, megérezte, hogy Jamesnek szüksége van rá.

– De James és a nő... – kezdte Bella, hangja rekedtesen hatott, és némileg habozott, fel merje-e tenni a kérdését. – ... megpróbálnak majd megölni téged?

Képtelenség! Elmondtam, hogy miattam üldözni fogja két vámpír, az életére törnek puszta szórakozásból, és Bella képes az én biztonságom, és testi épségem miatt aggódni. Ettől csak még jobban gyűlöltem magam, hisz ő olyan jó volt, míg én csak az önzőségemet tudtam felmutatni.

– Bella, nehogy énmiattam aggódj! Csak a saját biztonságoddal törődj, és kérlek... – mélyet sóhajtottam, hogy higgadtan tudjak előállni a kérésemmel. Bella képes lenne bármilyen őrültségre, csak mert azt képzeli, hogy nekem vagy a családomnak bármilyen baja eshet... bármire, még a saját egészségét is veszélybe sodorná miattunk. – ... kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot!

– Még mindig követ minket? – kérdezte, és észrevettem, hogy nem válaszolt. Nem akartam firtatni a dolgot, hiszen az együtt eltöltött időnk alatt már tudhatta volna, hogy nekem semmi bajom nem eshet.

"Igazán sértő! Többet is kinézhetne belőle!" – morfondírozott Emmett, ezúttal saját magának, de szerencsére magában tartotta a gondolatait, ami egyébként nem volt szokása.

Rájöttem, Bella még a válaszomra vár. Nem volt egyelőre fontos, hogy tudjon a nőstényről, ezért egyszerűbbnek éreztem füllenteni.

– Igen – mondtam, de nem fejtettem ki. Végül is még mindig követett, fejében Bella illatával nem volt nehéz majd a nyomunkra bukkannia, főleg, hogy azt is tudta, hol van a ház. – De a házat nem fogja megtámadni. Ma éjszaka biztosan nem.

Felhajtottam a házunk elé, és leparkoltam a bejárat előtt, hogy Bellát minél előbb biztonságban tudjam, odabenn. Emmett leugrott a kocsiról, és amint megálltam vele, már fel is tépte az utasülés felőli ajtót. Bellát a karjaiba kapta, rám kacsintott, amikor megláttam a fejében, hogy ő is kívánja a vérét, aztán berontott vele a házba.

– Itt van? – kérdezte Alice, miközben elindultunk Emmették után, odabenn mindenki ránk várt.

– Nem messze... – kezdtem, de félbeszakítottam magam, mert olyasvalakit is hallottam a házból, akinek egyáltalán nem örültem. – Laurent itt van?!

– Tudom – felelte Alice némi bűnbánást tanúsítva. – Már egy ideje megláttam, amikor eldöntötte, hogy nem vesz részt James játékában, ezért levált tőlük.

– Szólhattál volna!

– Nem akartam, hogy erre koncentrálj! Bellával kellett foglalkoznod! – magyarázkodott Alice, de már nem állt módomban válaszolni, mert időközben beértünk a házba.

Emmett felhördült, amikor észrevette Laurentet, aztán visszafogta magát, és finom mozdulattal helyezte Bellát a földre mellém.

"Csak egy szavadba kerül, öcsi!" – sugallta nekem Emmett, mire alig láthatóan nemet intettem a fejemmel. Nem akart ártani senkinek, láttam a fejében, és ez csak még bosszantóbbá tette a jelenlétét. Jobb szerettem volna, ha okot ad rá, hogy leterítsük Emmettel.

– Követ minket – jegyeztem meg vádlón, a szememet Laurenten tartottam.

– Én is ettől féltem – sóhajtott fel elkeseredetten.

"A fenébe, miért kell Jamesnek mindig mindent elrontania?" – hallottam Laurentet, láttam, hogy valóban bosszantja a társuk viselkedése. Ez némiképp megnyugtatott, de továbbra is árgus szemekkel figyeltem őt.

Alice odasuhant Jasperhez, és gyorsan elmesélte neki a tervünket. Tényként tálalta neki, ezért Jasper nem ellenkezett, de a gondolat, hogy Bellával egy légtérben legyen összezárva kissé megrémisztette. Habár nem értett egyet, hogy ekkora felelősséget vállaljanak magukra, azért szótlanul követte Alice-t az emeletre, hogy Bellának néhány ruhát csomagoljanak, a szükséges emberi tisztálkodó szerekkel együtt.

Rose-t közben Emmett tájékoztatta, és minél többet tudott meg, annál dühösebben meredt Bellára, miközben újra belekezdett a szidalomáradatba. Nem is értettem, hogy egy ilyen finom hölgy, mint a nővérem, honnan szedi ezeket a hozzá nem méltó jelzőket.

– Mire számíthatunk? – érdeklődött Carlisle ridegen.

Dühös volt ő is, egyértelműen ellenezte James piti játékait, amik veszélyesek és felelőtlenek voltak, sem etikai stabilitásuk, sem pedig ésszerű levezetés nem volt bennük. Amolyan szentségtörés volt ez Carlisle szemében, Esme pedig mindenben támogatta, tehát engem is.

– Sajnálom – mondta Laurent őszinte megbánással. – Amikor a fiad megvédte azt a lányt, már akkor attól féltem, hogy nem lehet majd bírni vele.

– Nem tudod leállítani? – szegezte neki Carlisle a kérdést, bár már előre tudta a választ.

Szánalomra méltó, villant át az agyamon. Egy csapat vezére, aki nem bírja megfékezni az alacsonyabb rendben állót, gondoltam, de Laurent rácáfolt az eszmefuttatásomra. Megláttam a fejében, láttam, ahogy végigfuttatja magában a beszélgetésüket Jamesszel és Viktóriával, miután észrevették a mezei játékunkat.

"Te leszel a vezér, míg beszélünk velük!" – adta ki az utasítást James ellentmondást nem tűrő hangon, Viktória semmi jelét nem mutatta, hogy különösebben meglepné a dolog, de Laurent nem értette.

"Mi szükség van erre? Nem bántanak bennünket"

" Egyszerűen, mert nekem ehhez van kedvem, és mert így biztonságosnak találom!" – vágott vissza James, s vöröslő szeme fenyegetőn megvillant. Közelebb lépett Laurenthez, akinek még az emlékeiben is élt a félelem, amit akkor érzett. – "Van valami kifogásod ellene?"

Akkor Laurent fejet hajtott a vezér akarata előtt, de a Bellára való vadászatba már nem ment bele. Kivált a csoportból.

– Semmi nem állíthatja le Jamest, ha egyszer beindult – intett nemet a fejével végül.

"Semmi, csak, ha már elérte, amit akart."

– Majd mi leállítjuk – jegyezte meg Emmett elszántan, és elképzelte, amint letépi James fejét a nyakáról. A bátyám határozottsága meglehetősen egysíkú volt, de ez esetben kifejezetten hasznosnak találtam.

"Ugyan már, könyörgöm! Ezek semmit nem értenek!" – gondolta Laurent türelmetlenül, és már éppen szólni akartam neki, amikor elkezdte kifejteni.

– Nem tudtok elbánni vele. Háromszáz éve, amióta élek... – az ő esetében még inkább kétségbe vontam az élet fogalmát, mint olyat. – ... sose láttam hozzá foghatót. Aki ujjat húz vele, annak vége. Ezért is csatlakoztam az ő csapatához.

"Még hogy csapat..." – horkant föl Emmett felháborodottan.

"Nem értem, egyszerűen nem értem, mit látnak benne!" – sugallta Laurent, én pedig igyekeztem a morgásomat a mellkasom mélyére szorítani. Emmett észrevette a hangulatváltozásomat, de nem szólt semmit, tökéletesen csöndben volt, mint amikor vadásztunk és ő elnémult, mielőtt lecsapott volna.

Laurent értetlenül fordult Carlisle-hoz.

– Biztos vagy benne, hogy megéri?

Igyekeztem, de ez már sok volt. Őrült ordítás szakadt fel a tüdőmből, ami Emmett fejében visszhangzott.

"Csak adj okot rá!" – szuggerálta Laurentet, de az meghátrált agresszív reakciónkat látva.

– Attól tartok, kénytelen leszel választani – utasította Carlisle ellentmondást nem tűrő hangon.

Laurent habozott, őrlődött. Egyrészt, ott voltunk az egyik oldalon, végigjártatta rajtunk a tekintetét... láttam a fejében a kíváncsiságot, irigyelte az összetartásunkat, ahogy Carlisle rendet tartott, a tiszta ruháinkat. Másrészt, ott állt a másik oldalon James, aki valóságos fenyegetettség volt a számára. Megvetően vontam ki magam az elméjéből, túl gyáva volt csatlakozni.

– Kíváncsi lennék az életre, amit itt teremtettetek magatoknak. De nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Semmi bajom veletek, de Jamesszel sem akarok szembefordulni. Azt hiszem, elindulok északnak, és megkeresem azt a klán Delaniban – határozta el magát, majd elgondolkodott egy pillanatra. "Vajon mennyit mondhatok el nekik úgy, hogy James ne tudja meg, segítettem nekik, de lássák a jó szándékot bennem..." – Ne becsüljétek alá Jamest! Ragyogóan értelmes, és páratlanul élesek az érzékei. Ugyanolyan otthonosan mozog az emberi világban, mint ti, és nem fog szemtől szembe támadni...

"Egy szobrot ne emeljünk neki esetleg? Vagy elég, ha istenítjük, mint ő? – dohogott Emmett magában, aztán felém sugalmazott a továbbiakban. – Meddig kell még ezt hallgatnunk?"

– Sajnálom, de úgy látom, hogy itt hamarosan elszabadul a pokol – folytatta Laurent, miközben egy pillanatra hitetlenkedőn Bellára lesett. "Mi olyan különleges benne? Amolyan házi kedvenc lehet, vagy miféle... Nem értem... Milyen kár!" – Tényleg nagyon sajnálom!

– Távozz békében! – inkább hangzott utasításnak, mint javaslatnak, de Carlisle mindannyiunkat felülmúlta önuralom terén. A felszínen legalábbis, de a mélyben fortyogott velünk együtt, alig bírta türtőztetni magát.

Amint elég távolinak hallottuk Laurentet, Carlisle kérdőn fordult hozzám.

– Milyen messze van?

"Ideje, hogy kizárjuk azokat, akik kintre valók." – morfondírozott Esme, miközben az álcázott billentyűvel a falon elzárt minket a kíváncsiskodó szemek elől. A szemem sarkából láttam Bella döbbent ábrázatát, míg koncentráltam a nyomkeresőre.

"Hol lehet már? Mi tart ilyen sokáig? Nem maradt köztünk ekkora távolság!" – dühöngött, de a következő pillanatban hallottam lehiggadni. – "Sebaj, így csak még izgalmasabb lesz a játék!"

– Olyan három mérföldnyire lehet a folyón túl: ott köröz, hogy a nő beérhesse.

– És mi a tervetek? – kérdezte, de már sejtette a választ.

– Elcsalogatjuk valahová, és aztán Alice és Jasper gyorsan elviszik Bellát délre – magyaráztam kissé hézagos vázlatunkat, úgy láttam, eddig egyetért vele.

– És aztán? – érdeklődött gyanakodva.

– Amint Bella biztonságban van, levadásszuk.

"Hah, na, végre egy értelmes mondat!" – örvendezett Emmett, de nem akartam rá figyelni. Carlisle egy pillanatig töprengett, lefuttatta magában a lehetőségeket, melyek közül többen próbálna Jamesszel beszélni, meggyőzni őt, de végül belátta, hogy hiábavaló időhúzás lenne.

– Gondolom, nincs más választásunk – jegyezte meg reményvesztetten.

Persze, hogy nincs, tudta ő is, hogy egyébként nem tennék ilyet. Elfordultam tőle, Rosalie dühösen szikrázó szemeibe néztem.

– Vidd föl Bellát, és cseréljetek ruhát! – amint kimondtam, tudtam, hogy rossz ötlet volt, Rosalie átkozódásai szökőárként söpörtek végig az elmémen, kitaszítva minden egyéb gondolatot a fejemből.

– Miért tenném? Ki ő nekem? Azon kívül, hogy fenyegetést jelent, és te gondoskodtál róla, hogy veszélybe sodorjon mindnyájunkat – hadarta gyűlölködve, mire Emmett engesztelni próbálta.

– De Rose... – kezdte, de ahogy Rosalie lerázta magáról a kezét már tudta, hogy hiába is próbálná meg folytatni.

Láttam Bella arcán az elképedést, amikor szó nélkül elfordultam a nővéremtől. Igaza volt, és ettől csak jobban gyűlöltem magam. Mindenkinek az életét tönkretettem, mindenkit veszélybe sodortam, talán meg is sérül valamelyikünk, amint védelmeznek valakit, aki igazán csak nekem jelenti a világegyetemet.

– Esme, te? – fordultam az anyámhoz, aki habozás nélkül indult Bella felé.

– Hát, persze – morogta bosszúsan, de láttam a fejében, hogy nem rám, inkább a nővéremre dühös.

Rosalie-nak fel kellett készülnie egy hosszas beszélgetésre, ami kellőképpen tükrözni fogja Esme haragját, ha mi már elhagytuk Forksot.





15 megjegyzés:

lenna írta...

Szuper lett.Megint csak:)Téged senki sem fog felül múlni.
ha van kedved nézz be a blogomba.www.cullenstory.blogspot.com
kiírtalak az oldalamra:)

Névtelen írta...

Imádom az írásaidat :)alig vártam már hogy olvashassam.Mikor lesz a következő rész????Már alig várom :)

benina írta...

Kedves Lenna!
Nagyon szépen köszönöm, a szavaid túloznak, de nagyon jólesnek nekem:D:D A blogodba bekukkantok, ha lesz egy pillanatnyi szabadidőm :D


Kedves Névtelen!
Köszönöm neked is! A következő rész vasárnap éjjel a szokott időben lesz :)

Üdv: benina

Nessie írta...

Az új fejezet is tökéletes, toom ez kevés,de leírhatatlan, hogy mennyire jó, vagy legalábbis az én szókincsemből hiányoznak azok a szavak, amikkel érzékeltetni tudnám =). Szal imádom, mint mindig és siess a folytival, mert már naon várom!
Pussy mindenkinek: Nessie

Névtelen írta...

A következő frissnél új fejezet lesz vagy még ennek a folytatása?

benina írta...

Nessie, nagyon drága vagy, köszönöm neked!! :D:D Kíváncsi vok, hogy reagálsz majd a másik oldalon Liv új üzenetére:P:P


Még ma valamikor kibővítem ezt a részt, és ezzel lezárom ezt a fejit :D

Névtelen írta...

Egyszerűen fantasztikus! Sokat szoktam olvasni de ez lenyűgöző én mondhatni észre sem veszem a különbségeket:)
Egyszerűen csak KÖSZÖNÖM!!!:)
Flóra

Névtelen írta...

Jah és az előzőek is fantasztikusak:)
Még egyszer KÖSZ!:)
Flóra

Rosalie14 írta...

Szia Benina!
nagyon de nagyon jó lett ez a rész is!!nagyon tetszik!!lenne már itt az új fejezet hogy olvashassunk:)de remélem hogy ha ezzel a "könyvvel"vézel akkor megrod a New Moon-t is Edward szemszögéből mert biztos vagyok benne hogy az is ennyire fantasztikus lenne mint ez:)

pusziii

benina írta...

Flóri, köszönöm neked, hogy rendszeresen olvasol!

Rosalie! A Lunar eclipse az én New moonom, amit ha ezen az oldalon átlépődik egy újabb tízezres álomhatár, akkor újítok egy résszel:)

Köszi a szép szavakat!

eugenia írta...

Hát egyszerűen csak annyit tudok írni hogy hihetetlen vagy...Várom a folytatást!!Imádom az írásaidat!!Üdv Jenny

Névtelen írta...

Komolyan mondom ez egyszerűen hihetetlen. Komolyan kétségbe estem mikor vége lett a MS-nak, már amennyi meg van belőlle, hogy most mi lesz? De fórumba nézelődtem és megtaláltam az oldalad linkjét, ahol áradoztak,h mennyire jó, így úgy döntöttem hogy én sem hagyom ki, és megnézem mit alkottál! De ez egyszerűen komolyan mondom hihetetlen! Csak ámulok és bámulok! Mire Meyer megirja a folytatást a magyarok többsége már büszkén mondhatja majd,h bocsi, mi már szinte pontosan tudjuk hogy mi történt... Nem találok komolyan szavakat sem arra amit Te alkotsz...ez...ez hihetetlen, elismerésem, és örök hálám, igaz még csak most tartok majd a 15. fejezetnél, de olvasni fogom tovább és csodalni foglak ezek után is hogy erre képes vagy! KÖSZÖNÖM NEKED! :]

benina írta...

Szia Jenny!!
Örülök, h még olvasol, bár a chaten mindig elkerüljük egymást... :D
Puszi


Kedves Névtelen!
Örülök, hogy nem okoztam csalódást!! :D
Ez mind a saját elképzelésem. Biztos vagyok benne, hogy Meyer sokkal, de sokkal jobban meg fogja írni az egészet, amit az elsők közt fogok elolvasni:D:D:D
Addig meg ez is jó lesz:D
Köszönöm, hogy olvasol!!
Üdv: benina:)

Szandra írta...

Szia, pár napja bukkantam rá a blogodra, azóta folyton olvasom, minden nap benézek ide, többször elolvasom az ulotsó részt. Várom a folytit, mert szerintem nagyon jól írsz.
Puszi Szandra

Szuttaiandi írta...

Egy hete bukkantam rá a honlapodra. Nagyon tetszik amit írsz. Szerintem az írónő sem írná meg jobban. Nagyon tetszenek a leírási részek. Nagyon jó át tudod élni a helyzetet. CSAK GRATULÁLNI tudok, nagyon ügyes vagy. Mindig alig várom, hogy olvashassam a folytatást. A család már unja ezt az olvasási mániámat (nem csoda), de egyszerűen abbahagyhatatlan. A filmet is már láttam párszor.
Tehát egyszerűen: Így tovább! Ajánlhatlak az ismerőseimnek gondolom.