BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. július 1., szerda

18. A játék (2.rész)





– Gyere beljebb, Edward! – invitált a házába mérsékelt gyanakvással Charlie, mire Bella arcán, különös módon megkönnyebbülés áradt szét. Most már bántam, hogy lemaradtam a beszélgetésükről. Igyekeztem Charlie fejéből kiolvasni, de hiába, mert a gondolatait teljes mértékben lefoglalták a velem kapcsolatos aggályai.

– Köszönöm, Swan rendőrfőnök úr! – mondtam illedelmesen, mivel eszembe jutott, hogy mit mondott Alice a telefonba. Hatásos voltam, mivel Charlie gondolatai rólam, és a Bellával való közelgő randevúnkról határozottan pozitívan visszhangzottak a fejében.

– Szólíts nyugodtan Charlie-nak! – kedveskedett Bella apja, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy miről beszélgetett a lányával, mielőtt megérkeztem. Végre! Megláttam, hogyan reagált a hírekre: hogy együtt töltöttük a délutánt és, hogy ma baseballozni viszem Bellát. Így lényegesen könnyebb volt már kommunikálnom vele. Bella kedvéért, míg azt látja, hogy boldogan csillog a szeme, addig engem is hajlandó elviselni. – Add csak ide a dzsekidet, fölakasztom!

– Köszönöm, uram – feleltem udvariasan, de a dzsekit azért magamon hagytam.

– Foglalj helyet, Edward! – folytatta a bájcsevejt Charlie, és végiggondolta a velem kapcsolatos elmélkedéseit.

"Lényegében nem is olyan ijesztő, mint gondoltam. És még mindig jobb, mintha egy tetovált, fülbevalós idegent hozott volna haza!!" – eszmefuttatása halovány mosolyt csalt az arcomra, mert eszembe jutott egy beszélgetésünk Bellával. Akkor ő is ezeket a jelzőket használta az ijesztő alak definiálására.

Leültem az egyik közeli székre, Bella pedig az apja mellé ült a díványra, és rám öltötte apró nyelvét. Mosolyogva, cinkosan rákacsintottam, és inkább éreztem magam tizenhétnek, mint hetvenen felülinek. Bella nemcsak feltámasztotta dermedt szívemet, de ráadásul még meg is fiatalította nem létező lelkemet.

– Hallom baseballmeccsre viszed a lányomat – jegyezte meg Charlie csevegő hangnemben, de a gondolatai elárulták. "Én sem vagyok teljesen hülye. Hacsak nincs elrejtve valami extra hatalmas méretű fedett pályájuk Cullenéknek, akkor ezek ketten ma nem fognak semmilyen labdajátékot játszani."

Egyértelműen a zuhogó esőre gondolt, de nem állt szándékomban felvilágosítani, hogy a tisztáson nem fog esni az eső.

– Igen, uram, úgy tervezzük – feleltem végül szenvtelenül.

– Hát nem semmi, hogy rá tudtad venni! – nevetett Charlie továbbra is kétkedőn, én pedig vele nevettem egészen más okból ugyan.

Bella feszengett, láttam rajta a szemem sarkából, nem sok hiányzik hozzá, hogy felpattanjon és elrohanjon. Meg tudtam érteni, hasonlóan éreztem magam, amikor ő érkezett meg hozzánk és a családom alattomban kivonult a hátunk mögött. Kínosak ezek az első bemutatkozások, de feledhetetlenek.

– Oké! – állt fel Bella hirtelen, mire Charlie meglepetten nézett rá.– Most már eleget humorizáltatok az én rovásomra. Akár mehetünk is!

Bella az előszobába sietett, ahol magára kapta a dzsekijét, nem vette észre, hogy érte nyúltam felsegíteni rá. Egy pillanatra összeráncoltam a szemöldökömet. Valahogy rá kellett vezetnem Bellát a tisztességes férfi-női szerepre.

– Ne maradj túl sokáig, Bell! – kérte Charlie óvatosan, nehogy a lánya nagyon kiakadjon a bosszantó aggódásán. "Spanyol inkvizíció" – így nevezte Bella az apja faggatózását, mielőtt megérkeztem.

– Ne aggódjon, Charlie, korán hazahozom! – igyekeztem megnyugtatni.

– Aztán vigyázz a lányomra, rendben? – kérte Charlie féltőn, aggodalmasan, és teljesen fölöslegesen, hiszen ezt anélkül is teljesítettem volna. Bella elkeseredetten, látványosan felnyögött, de nem szólt semmit.

– Biztonságban lesz velem, uram, ezt megígérem – biztosítottam Charlie-t, aki egy pillanatig hosszan nézett, a fejében végigfuttatta az össze rólam keringő véleményt, és pletykát, végül megnyugodva bólintott. Egymásra vigyorogtunk.

Bella ezt már nem láthatta, mert kivonult az ajtón. Igyekezett méltóságteljesen viselkedni, de ez köddé vált, amikor meglátta, milyen járművel érkeztem. Még Charlie-nak is leesett az álla Emmett hatalmas dzsipjét látva. "Hát igen, az biztos, hogy tele vannak pénzzel!"

De hangosan csak ennyit mondott:

– Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet!

Bella nyomába szegődtem, nem hagytam, hogy ezúttal is lerázzon mindennemű udvariasságot a részemről, ezért kinyitottam az utasülés felőli ajtót. Nem kért volna segítséget, soha nem kért senkinek a segítségéből, hiába is vártam. Úgy láttam ugrani készül, hogy áthidalja a maga és a dzsip ülése közti távolságot, mire megcsóváltam a fejemet. Ezt ő persze nem látta, hisz az eső zuhogott szinte egyfolytában.

Átkaroltam a derekát – testének melege betöltötte a délután magányában kialakult hiányérzetemet –, és fél kézzel könnyedén beemeltem az autóba. Tudtam, hogy Charlie figyel, ezért lassan megkerültem a kocsit.

Amikor beültem Bella a biztonsági övvel bajlódott.

– Mi ez a sok izé? – kérdezte, miközben tovább ügyetlenkedett a szíjjakkal.

– Terepautózásra kitalált biztonsági hám – világosítottam fel, s azon morfondíroztam, ha hagyom tovább szerencsétlenkedni, akkor sötétedés előtt biztosan nem érünk a mezőre.

– Hűha! – nyögte, én pedig nem bírtam tovább várni és felóhajtottam. Az illata még észveszejtőbb volt, mint egyébként. Bőre felpezsdült az esőtől, különleges aromát adva vére illatának, különlegesen édessé téve azt. Másrészt emberileg is különlegesen csábított engem.

Odahajoltam és néhány pillanat alatt rögzítettem Bellát az ülésben, közben nem bírtam ellenállni a csábításnak, hideg kezemet lágy ívű nyakán pihentettem. Éreztem, ahogy ereiben forrón lüktet a vére, végigsimítottam a kulcscsontján, puha bőre végtelenül finomnak hatott hideg, kemény ujjaimnak. Hallottam a szívét, a légzését egy időben elakadni. Aztán a szívverése szapora ritmusban újraindult, de a légzése csupán akadozott.

Elhúztam a kezemet, nem akartam, hogy megint elájuljon, ezért indítottam és kifelé hajtottam Forksból.

– Milyen... ühm... nagy dzsiped van – jegyezte meg, miközben igyekezett úrrá lenni testének felhevült funkcióin. Nagyon a kedvemre való volt, hogy ilyen hatást gyakorlok rá, jobban is, mint illett volna.

– Emmetté – feleltem, aztán incselkedve hozzátettem. – Gondoltam nem szeretnéd futva megtenni az egész utat.

Bella nem kommentálta ezt a megjegyzésemet, ehelyett tovább kérdezősködött. Talán a saját figyelmét akarta elterelni, talán az enyémet.

– Hol tartjátok ezt a valamit? – különös szóhasználat az egyik legmodernebb és legjobban felszerelt terepjáróra, és valószínűleg Emmett meg is sértődött volna, ha ezt meghallja. Én csak futólag elmosolyodtam, mielőtt válaszoltam.

– Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk.

– Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet? – kérdezte aggodalmasan, s bár jól esett a féltése, hitetlenkedve meredtem rá. Ezt tényleg nem gondolhatja komolyan. Láttam az arcán a felismerést átsuhanni, aztán eszébe jutott valami, ami megijesztette. – Azt mondod, az egész utat? Vagyis egy részét mégiscsak futva fogjuk megtenni?

Elvigyorodtam, mert bevillant, hogy mi lehet a problémája.

– Te nem fogsz futni – mutattam rá újra incselkedve.

– Azt nem, viszont hányingerem lesz – nyelt egyet idegesen.

– Csak tartsd csukva a szemed, és nem lesz semmi bajod! – utasítottam biztatóan, de a szemem sarkából rásandítva láttam, hogy az ajkát harapdálja idegesen.

Hogy megnyugtassam odahajoltam hozzá és megcsókoltam a haját. Hiba volt! Mézédes illata volt, szinte leírhatatlanul kívánatos minden elképzelhető módon, amit el lehetett képzelni. Tűz lángolt a torkomban, fájdalmas szorítás a gyomrom tájékán... Keservesen felnyögtem, mire csodálkozva nézett rám.

– Olyan jó illatod van az esőben! – magyaráztam, s szemében együttérzés csillant... és kíváncsiság.

– A szó jó vagy rossz értelmében? – kérdezte puhatolózva, én pedig újra felsóhajtottam.

– Mindkettőben, mindig mindkettőben.

Éreztem a vihar fanyar illatát, a levegőben összekeveredett Bella vérének őrült zuborgásával, türelmetlenül vártam a játékot, amikor végre nem kell visszafognunk magunkat, és nem tehettem semmit az arcomon magától szétterülő vigyor ellen.

Arra viszont rájöttem, hogy miért mondta Alice a dzsipet a Volvo helyett. Bella még leszíjazva is ide-oda rángott az autóban, pedig igyekeztem óvatosan vezetni és kerülni a gödröket... a nagyobbakat.

Láttam az arcán, hogy fél, és egész úton azon gondolkodtam, hogyan nyugtathatnám meg. Különös elmélet született meg őrülten szerelmes agyamban, és máris önfeledtebb mozdulattal állítottam le a motort. Bella sápadt arcára nézve biztos voltam benne, az elméletem hamarosan áthelyezem a gyakorlatba.

– Sajnálom, Bella, innentől gyalog kell mennünk – mondtam neki, de nem sikerült elegendő őszinte sajnálkozást csempésznem a hangomba. Bella szíve kihagyott egy pillanatra.

– Tudod mit? Én inkább itt megvárlak – javasolta, de még a feltételezése is nevetséges volt, hogy egyedül hagynám egy ilyen elhagyatott helyen. Bár Alice biztos volt benne, hogy csak hajnaltájt jönnek, ha jönnek, az idegenek, én mégis kitűnő indoknak tartottam a saját és mások szeme előtt, amiért maradnom kell Bella mellett.

– Hová lett a bátorságod? – cukkoltam lágyan. – Ma délelőtt még nagy volt a szád.

Azt reméltem, nevetni fog, vagy legalább elmosolyodik, de ehelyett továbbra is sápadtan babrált a biztonsági övekkel.

– Még nem hevertem ki a legutóbbit – vallotta meg kelletlenül, mire kipattantam és a saját tempómban megkerültem az autót. Tiltakozása ellenére boldogan kioldottam a szíjakat. – Ezt majd én megoldom, te csak menj!

– Hmmm... – morfondíroztam immár hangosan, miközben kiemeltem az autóból. – Úgy látom, módosítanom kell némileg a memóriádat...

Talán sikerül... Hiszen máskor is elveszítette már miattam a fonalat.

Letettem a dzsip mellé, csaknem elnevettem magam értetlen arckifejezése láttán.

– Módosítani? A memóriámat? – kérdezte idegesen, s látszott, hogy a legszívesebben elrohanna. Nem hagyhattam, ezért gyorsan megtámasztottam magam Bella fejének két oldalánál a dzsipen, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy ne tudjon elmenekülni.

– Valami olyasmi – mormoltam, tekintetem az övébe fúrtam, barna szemeiben annyira könnyű volt elveszni. Beszívtam csábító illatát, hagytam, hogy égesse a torkom és kínozz minden porcikámat, hogy elégjen bennem a szörnyeteg, így előtérbe tudtam helyezni emberibb énemet, a még emberibb vágyaimmal. – Mondd csak, mitől is félsz tulajdonképpen?

– Hát, például attól, hogy nekimegyünk egy fának, meg attól, hogy meghalok. És hogy hányni fogok – felelte akadozó lélegzettel, s nagyot nyelt beszéd közben.

Csaknem felnevettem hangosan, de még időben sikerült magamba fojtanom. Előrehajoltam, s ajkamat kecsesen ívelő nyakának a tövére tapasztottam, mely csábítóan kandikált ki a durva flanelingje alól. Puha bőre, és vérének sebes áramlása feltüzelte halott testemet, így már nem csak az ő légvétele akadozott.

– Még most is félsz? – leheltem a bőrébe, hallottam elakadni a lélegzetét.

Igyekeztem tartani magam, keményen kellett koncentrálnom, hogy fojtatni tudjam a megkezdett kísérletet. Egyértelműen használt, bár nem pusztán Bella irányába, hanem fordítva is.

– Igen – felelte végül kissé rekedten, míg igyekezett teljesen mozdulatlan maradni. – Attól, hogy fának ütközünk, és a hányingertől.

Ezúttal eszem ágában sem volt mosolyogni, lehunyt szemmel szívtam magamba illatának minden receptorát, miközben az orrommal végigsimítottam a nyakát, egészen az álla hegyéig, ahová ezúttal az ajkamat helyeztem.

– És most? – mormoltam vágyakozva. A legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy addig csókoljam érzéki ajkait, míg az emberi funkciói azt lehetővé teszik.

Visszafogtam magam.

– Fák. Tengeribetegség – lehelte izgatottan. Apró szíve úgy dörömbölt a mellkasában, mintha üldözné egy fenevad, lélegzete pedig szaporává-akadozóvá vált.

Ránéztem, eszelősen kívántam, mint még soha senkit és semmit egész létezésem során. Iménti jókedvem átadta a helyét valami másnak, amit eddig nem éreztem még soha.

Végtelen gyöngédséggel leheltem egy csókot a szemhéjára.

– Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának? – kérdeztem kételkedve gyönyörű arcát figyelve, de tudtam, hogy mit fog felelni, hiszen az ő szemében különösen tökéletes voltam.

– Te nem, de én igen – felelte nem egészen, úgy ahogy vártam, de a lényege végül is ugyanaz volt.

Nem éreztem olyan határozottnak, mint ezt megelőzően, s tudtam, már nem sok kell, hogy beadja a derekát. A gond csak az volt, hogy már én sem bírtam tartani magam sokáig. Bella akaratának megtörése, az én elhatározásom gyengülése volt, miszerint úgy távol tartom magam tőle, nehogy ájulás legyen belőle.

Apró, lágy csókokkal borítottam arcának puha bőrét, aztán akaraterőm utolsó szálába kapaszkodva megtorpantam a szája sarkánál.

– Hagynám, hogy egy fa ártson neked? – leheltem, s vibráló várakozás töltötte el a testemet. Elektromos szikrák pattantak a testünk között, de továbbra is tartottam magam.

– Nem – nyöszörögte Bella, éreztem, ahogy megtörik az ellenállása.

– Na, látod! – súgtam neki hajszálnyira attól, hogy elveszítsem a fejem. – Nincs is mitől félni, igaz?

Ajkunkat szinte semmi nem választotta el egymástól, hallottam a szívét, lehelete az arcomat súrolta...

– Nincs – sóhajtotta megadóan, ledöntve ezzel minden gátat, amit felemeltem az elkövetkezendő testi kontaktusainkra vonatkozóan.

Tenyerembe fogtam kissé kába arcát, és most először csókoltam olyan szenvedéllyel, amilyennel szerettem volna. Nem bírtam abbahagyni, annyira kívánatos, annyira édes volt... a karomba kapni, és ölelni, amíg létezünk, erre vágytam.

Nem is értem, mit gondoltam: hogy némán mozdulatlanul tűri, míg én ízlelgetem az ajkait? Éppen Bella? Fogalmam sincs, mire számítottam, de ismét sikerült meglepnie.

Törékeny karjai a nyakam köré fonódtam, karcsú testét hozzám nyomta, hogy minden porcikánk találkozzon, s ha mindez nem lett volna elég egy észvesztéshez, ráadásként sóhajtva kínálta mézédes ajkait fagyos csókomnak.

Ledermedtem. Nem lehet ennyire őrült! Mit gondol, mekkora önuralommal bírok? Vagy azt hiszi, hogy a korommal arányosan növekedett az önmegtartóztatás képessége? Akárhogy is ekkora absztinenciával csupán egyetlen ember rendelkezett: Carlisle.

Rémülten lesöpörtem magamról ölelő karjait, de közben egy pofont kívántam magamnak, amiért így viselkedek vele. Gyűlöltem magam amiatt, hogy így megalázom – mert gondoltam, hogy így érez, hisz fordított esetben én is hasonlót feltételeznék –, mégsem bírtam eltitkolni előle a haragomat.

– Az ördögbe is, Bella! – kiabáltam rá, kivételesen nem csak ő szedte kapkodva a levegőt. – Te leszel a halálom, esküszöm, hogy az leszel!

Ahogy ránéztem, még jobban gyűlölte magam. Megérdemelne egy tisztességes férfit, aki boldogan kapja a karjaiba, ha úgy reagál a csókjára, mint az enyémre. Boldog voltam, ezért még jobban megvetettem magam, amiért nem tudom... nem bírom, hisz nincs elég erőm, megadni neki, amire vágyik.

– De hiszen te elpusztíthatatlan vagy – morogta, miközben tüdejét igyekezett megtölteni a fogyóban lévő oxigénnel.

– Én is azt hittem, míg veled nem találkoztam – motyogtam barátságtalanul, magamat átkozva, meg az ostoba elméleteimet. – És most menjünk innét, mielőtt valami igazán nagy butaságot csinálok!

Ahogy kimondtam belegondoltam. Persze Bella vére is csábított, mennyire könnyű lett volna... csak hátrahajtom a fejét, lágyan a nyakára tapasztom az ajkaimat... Elég! Különös, milyen régen nem fantáziáltam hasonlóról. Azonban a teste, ahogy hozzám tapadt, forró ajkai, ahogy viszonozták a szenvedélyemet ráébresztett: minden vágyam volt fojtatni, amit elkezdtem.

Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne a karjaimba, hanem a hátamra lendítsem Bella remegő testét. Gyötrődve lehunytam a szemeim egy pillanatra, amikor megéreztem körém fonódó végtagjait. Heves vágy fogott el, hogy megforduljak, és különösen örültem, amiért futás következett.

– El ne felejtsd behunyni a szemed! – utasítottam komolyan.

Még csak az hiányozna, hogy megint rosszul legyen, gondoltam gonoszkodva. Éreztem, ahogy megmozdult, még szorosabban tapadt a hátamhoz. Gondoltam, hogy elrejtette az arcát, ezért nekilódultam. Hagytam, hogy a sebesség felpezsdítse továbbra is döbbent testemet, míg a friss levegő átjárja, kitisztítja eltompult agyamat.

Mégsem éreztem magam jobban, mire a mező széléhez értünk. Már hallottam a családom hangjait, hallottam Rosalie dühét, Emmett és Jasper türelmetlenségét, Alice izgatottságát Bella miatt, és a szüleim elégedettségét, amiért boldognak látnak.

Bár álltunk, Bella nem mozdult, ezért hátranyúltam és lágyan végigsimítottam selymes haján. Azonnal vissza is rántottam a kezemet, de fürtjeinek tapintása égette a bőrömet fájdalommentesen kínzóan.

– Megérkeztünk, Bella! – figyelmeztettem óvatosan.

Megfordultam, hogy lássam, milyen hangulatban van, és épp időben ahhoz, hogy lássam bájosan a fenekére huppanni, de túl későn, hogy segíteni tudjak rajta.

– A francba!

Egy percbe is beletelt, mire az iménti haragom átadta a helyét a Bella arckifejezése miatti felhőtlen jókedvnek. Hangosan felnevettem, mire a mezőn egy pillanatra néma csend lett. Meghallották, hogy jövünk, habár Alice bizonyára tisztában volt a jelenlétünkkel eddig is.

Bella felállt, leporolta magáról a nadrágjára tapadt földet, és a leveleket, közben olyan sértődött arcot vágott, hogy képtelen voltam abbahagyni a nevetést. Bellával nem bírtam olyan sokáig tartani a haragomat vagy jelen esetben az önmagam iránti megvetésemet, mint a családom jelenlétében.

Legnagyobb meglepetésemre Bella sértődötten hátat fordított nekem, és elindult az erdő felé dühösen... bájosan morcosan. Még időben elkaptam a derekát, nehogy meg tudjon szökni előlem, illetve, hogy újra el ne vágódjon egy kiálló gyökérben, amit nem vett észre.

– Hová mész, Bella?

– Baseball meccset nézni – felelte, s ajkait durcásan lefelé görbítette. Hogy szándékosan vagy sem, nem tudhattam, de iszonyú vonzóvá tette a számomra. – Téged, úgy látom, már nem érdekel a játék, de a többiek biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd.

– Rossz irányba indultál – jegyeztem meg, mire dohogva indult az ellenkező irányba. Újra elkaptam a derekát. – Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna, milyen képet vágtál.

Ahogy eszembe jutott, megint elkapott a röhögőgörcs. Fogalmam sem volt róla eddig, hogy ilyen létezik a mi fajtánknál is, de igyekeztem visszafojtani magamban, mert láttam, hogy Bellát valóban bántja. De bosszankodó arckifejezése újra és újra előretolakodott a fejemben, és így már komoly erőfeszítésbe került koncentrálni.

– Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd? – érdeklődött ironikus sértődöttséggel, mire megcsóváltam a fejemet.

– Én nem voltam rád mérges – jelentettem ki határozottan.

– "Bella, te leszel a halálom!" – idézte, én pedig keserű önváddal állapítottam meg, hogy valóban sikerült megbántanom.

– Ez egyszerű ténymegállapítás volt – mutattam rá, de láttam, hogy nem hisz nekem.

Különös módon működő agytekervényei azt bizonygatták neki, hogy őrá haragudtam. Micsoda képtelen gondolat.

Megpróbált elfordulni tőlem, de ezúttal keményebben tartottam, nem hagytam moccanni.

– Dühös voltál – állapította meg makacsul, én pedig ráhagytam. Végül is...

– Igen.

– De az előbb még azt mondtad...

– Hogy nem rád voltam dühös. Hát nem látod, Bella? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. Hogy lehet, hogy mindent, ami más, különleges, furcsa azonnal meglátja, megérti, de ami ennyire nyilvánvaló azt nem bírja elsőre felfogni. – Hát nem érted?

Értetlenül nézett rám, valóban nem fogta fel...

– Mit kellene megértenem? – kérdezte összezavarodva.

– Sose vagyok dühös rád... – vallottam meg gyötrelmesen. – ... hogy is lehetnék? Valakire, aki ilyen bátor, bizalommal teli... melegszívű, mint te.

– De akkor miért?

Tenyerembe temettem kétségek közt vívódó arcát.

– Saját magamra vagyok dühös – magyaráztam gyöngéden, azt akartam, hogy megértse, hogy tudja, milyen küzdelem zajlik bennem valahányszor megérintem. – Azért, mert úgy látom, képtelen vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta létezésemmel veszélybe sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat. Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra, hogy...

Félbeszakított, puha tenyerét fagyos ajkamra tapasztotta.

– Ne! – kérte lágyan, bennem pedig túlcsordult minden érzelem, amit iránta éreztem.

Óvatosan megfogtam a kezét, aztán az arcomhoz simítottam, éreztem a forróságát.

– Szeretlek – vallottam meg újra, de először szó szerint. – Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz. Most pedig, légy szíves, próbálj rendese viselkedni!

Figyelmeztettem, aztán olyan gyöngéd csókot leheltem az ajkára, mintha csupán súrolni szerettem volna, nem pedig szenvedélyesen szeretni örökké. Bella megfeszítette magát, hagyta, hogy megcsókoljam, nem ájult el, nem vetette magát a nyakamba – ami különös csalódottsággal töltött el –, csupán mélyet sóhajtott.

– Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel? Úgyhogy jobb, ha most megyünk.

– Igenis, hölgyem! – szalutáltam engedelmesen, aztán sajnálkozva elengedtem karcsú derekát.

Apró kezét a markomba zártam, és úgy vezettem a tisztásra, ahol vámpírcsaládom már türelmetlenül várta, hogy megmutathassa az emberlánynak, milyen is a vámpírbaseball.

15 megjegyzés:

rea08 írta...

Benina ha lenne kalapom most megemelném!
Ismét köszönöm neked ezt a fantasztikus élményt!:)

Üdv:rea

Melinda írta...

Szia!
A mostani fejezetről nekem az elolvasása után egyetlen jelző jutott eszembe: aranyos. Nagyon aranyosak együtt!!
Szóval ismét olyan jó lett, mint ahogy én azt soha el nem képzeltem Ed szemszögéből... Köszönöm az élményt!
pussz

Melinda írta...

Egy érdekes kérdés: a többiek miért nem kommentelnek?
Benina jutalmat a kommentelőknek! ;)
:P

benina írta...

Rea! Köszönöm szépen!!
Melinda, majd kitalálok vmit!!
Köszi, h olvastatok! :D

Melinda írta...

Kiváncsian várom... :)

Erika írta...

nagyon jó! már alig várom a következőt, de még olyan messze van :-((

benina írta...

Szusszanok és személyes kívánságokat teljesítek a köztes időben :D
Örülök, hogy tetszett!!:D:D

aveideb írta...

elképzelni nem tudod hogy hányszor olvastam már el.... :P

Susa írta...

Melinda, mi főként a chatben lelkendezzük ki magunkat... Miért csak szombaton friss? :-( Ne válaszolj, úgyis tudom...

benina írta...

:P

dari írta...

Benina ez már megint szuper lett, mint mindíg!
A munkahelyemen is olvasom és néha annyira belemerülök hogy rámszól a főnököm!
Nincsenek szavak amivel leírhatnám mennyira tetszik, és hogy mennyire hálás vagyok hogy írsz, már létezni sem tudnék E nélkül!
Akarom még még még...

benina írta...

Köszi Dari!
Holnap úgyis szombat, még a főnök sem szól rád! Éjjel frisselek :D

Névtelen írta...

szija!!!nagyon jó lett megint és gratulálok hozzá!!!Remélem mikor legközelebb frissitesz nem csak 1résszel fogsz hanem többel mert ezt igaz tegnap találtam meg és mindet el is olvastam már és nagyon tetszenek és szeretnék még ilyen jókat olvasni!!GARTULA érte!!
puszi:Vikii

benina írta...

Vikii!
Nagyon gyors vagy, gratulálok hozzá! És köszönöm :D
Sajnos csak egy rész lesz, ma éjjel fél11 körül:D
Üdv: benina

Névtelen írta...

Szia Drága Írónő!!! :)
Enged meg, hogy új olvasódként gratuláljak az eddigi írásaidhoz! Fantasztikus, ahogy írsz szinte lélegzetelállító!
Bízom benne, hogy nagyon sokáig fogod folytatni az írást és lesz kedved a későbbiekben a többi könyv megírásához is Edward szemszögéből! ÉS!! Ha egyszer egy kiadó könyvbe vágod a tollad a hű olvasóid(, azaz mi) :) első kézből olvashatjuk el! Mégegyszer nagyon köszönöm a munkád és csak ismételni tudom a többieket!!! GRATULA CSAK ÍGY TOVÁBB ÉS PERSZE MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG KÉRJÜK!!!!! :D
Üdvözlettel új rajongód: Zsolti