BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. június 2., kedd

14. Vallomások (1.rész)





Bella szinte ledermedt a látványomtól. Összekuporodva ült a fűben, mint egy riadt bárányka, aki szembetalálta magát a hatalmas oroszlánnal. Egész délután úgy maradt, le nem vette volna a szemét rólam, ami természetes volt bizonyos szempontból, mivel a mi fajtánk ugyebár szemkápráztató az ő szemükben. Leheveredtem mellé a fűbe, és figyeltem.

Boldoggá tett a tudat, hogy Alice tévedett – mégsem volt szükség az elhatározásomra, már döntöttem. Nem bántom Bellát sem így, sem úgy. A másik felemelő, már-már eufórikus érzést az okozta, hogy Bella nem kapott sokkot, nem rohant a furgonjához sikoltozva, ahogy attól féltem, hanem lekuporodott és álmélkodó tekintettel figyelt. El volt kápráztatva, ahogy én is.

A kellemes érzelmek hatására eszembe jutott az altatódal, s szinte némán – akaratlanul – dúdolni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy Bella nem veszi észre, de túl jó megfigyelő volt.

– Mit csinálsz? – kérdezte, s hangja alig volt több egy sóhajnál.

– Dúdolok, de a te fülednek néma hangon – feleltem, s egy pillanatra elmosolyodtam.

– Oh... – nyögte, de nem firtatta tovább.

Vetettem rá egy röpke pillantást, majd újra lehunytam a szemeimet. Annyira idilli volt, jól éreztem magam. Túlságosan is jól. Nem voltam benne biztos, hogy számomra megengedett ez a fajta boldogság. Mit nem adtam volna immár sokadjára, ha láthatom a gondolatait. Azonban nem faggathattam. Legalábbis nem úgy, ahogy az elmúlt két napban, szünet nélkül.

Végtelenül különös érzés volt most a tisztásomon heverni, távol minden ártó szándéktól, minden embertől. Általában ezért jöttem ide, hogy "kipihenhessem" magam, ez a hely tökéletesen mentes az emberi gondolatoktól. Érdekesen hatott ugyanakkor, hogy velem volt egy emberi lény, mégis teljes némaság honolt körülöttem. Hallottam a patak csobogásától kezdve a legapróbb tücsök zenéjéig, sőt, a közeli hegyek felett szárnyaló réti sas énekét is, azonban a tőlem csupán karnyújtásnyira kucorgó lány egyetlen gondolatát sem.

Bella légzése nyugodt volt, s bár a szívverése néha – minden különösebb, látható indok nélkül – szaporábban kezdte verni az ütemet, egyéb jelét nem mutatta, hogy tudatában van a helyzetével. A feltámadó szél felém sodorta édes illatát, amire a torkomban azonnal feltámadt a már jól ismert égető szomjúság, azonban – hála Alice-nek – elég erőm volt, hogy ne foglalkozzak vele.

Meleget éreztem a kézfejemen, mire a szemeim azonnal felpattantak. Bella simogatott gyöngéden, kíváncsian, arcán hitetlenkedő kifejezés ült. Sehogyan sem értettem. Félnie kellett volna, rettegve elmenekülni, ehelyett itt ül mellettem, és cirógat. Az égető érzést a torkomban elnyomta a váratlanul feltámadó lángoló kíváncsiság, és már nem bírtam visszafogni magam.

– Nem félsz tőlem? – kérdeztem, bár kicsit féltem a válaszától. Féltem, de vártam, s jókedvű mosoly mögé rejtettem az idegességem, mert tudnom kellett.

– Nem jobban, mint máskor – felelte magától értetődő természetességgel, mire a mosolyom vigyorba szélesedett.

Ez egyértelmű "nem" volt. Soha nem félt, ijedt meg tőlem igazán, legalábbis még soha nem reagált úgy, ahogy azok az emberek, akik valóban féltek tőlem.

Közelebb húzódott hozzám, amire egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bellát nem zavarta a testemből áradó hideg, ezúttal teljes kezével nyúlt hozzám, megérintette a felkaromat. Kezének melege érzelmek egész lavináját indította el bennem. A forróság merőben másfajta, mint az a fajta szomjúság, amit vámpírként éreztem a magafajta iránt. Sokkal kellemesebb, annyival melegebb, mintha átölelne belülről.

Ahogy simogatta a karomat éreztem, ahogy megremeg. Talán a bőröm hideg tapintása miatt... De mégsem húzódott távolabb, az arcán nem láttam az undor jeleit, ami után kutattam, s visszahunytam a szemem.

– Nem baj? – kérdezte tétován.

– Nem – feleltem, majd mélyen magamba szívtam az illatát. Az ellenséges érzelmek ütköztek, majd szétrobbantak, mint egy tűzijáték. – El nem tudod képzelni, milyen érzés.

Végigsimított a karomon, majd elidőzött a könyökhajlatomnál – egy percbe tellett, mire rájöttem, hogy az erek vonalát követi, melyekbe már csaknem egy évszázada belefagyott a vér. Végül elért a csuklómig, hallottam, ahogy mozdítja a másik kezét, amivel az enyémet akarta megfordítani. Megelőztem, s fölfelé fordítottam a tenyeremet, mielőtt ő ezt megtehette volna. Talán túl gyors voltam. Törékeny ujjai mozdulatlanná dermedtek a bőrömön a riadalomtól.

Ránéztem. Gyönyörű, szívalakú arcán rémület suhant át, majd meglepettség tükröződött rajta. De nem annyi riadalom, ami miatt itt hagyott volna. Még... Bűntudatom feltámadt, amiért ráijesztettem.

– Sajnálom... – mondtam csöndesen, majd újra lehunytam a szemeimet. – Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni.

A magyarázatom nem egészen az igazság volt, de ezt Bella nem vette észre. Inkább ferdített valóság. A normális felelet így hangzott volna: Veled túlságosan nehéz elnyomnom a vámpírfelemet! Azért a fennhangon kimondott féligazság nem volt olyan ijesztő.

Éreztem, ahogy Bella gyengéden, lassan felemeli a bal kezemet, engedtem, hogy ide-oda forgassa. Felnéztem rá, s csaknem megőrültem. Lehet ez még ennél is frusztrálóbb? Úgy tűnt, mintha Bella szeretne belém látni, még hunyorgatott is, ahogy egészen közel húzta a kezem az arcához, még a lélegzetét is éreztem a bőrömön.

– Mondd el, mire gondolsz most? – kérdeztem suttogva, mire rám nézett hihetetlen mélységű szemeivel. – Még mindig fura érzés, hogy sose tudom, mit gondolsz.

– Tudod, mi többiek, egyfolytában így érezzük magunkat – jegyezte meg félig meddig viccelődve, de biztos voltam benne, hogy csak el akarja terelni a figyelmemet.

Valamennyire sikerült is. Amióta magamhoz tértem az új életemben – ha a létezésemnek ezt a formáját életnek lehet nevezni –, azóta tudok gondolatokat olvasni. Ez egyrészt a vigaszom volt, másrészt néha úgy éreztem, hogy a keresztem – például Jasper közelében.

– Nehéz élet lehet... – jegyeztem meg, aztán eszembe jutott, hogy miről kezdtünk beszélni. – De még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz?

Az apró ránc megjelent a homlokán, amiből tudtam, hogy habozik velem megosztani a gondolatait. Kicsit megijedtem. Mi járhat a fejében, amiről ennyire nem szeretné, hogy megtudjam? A feszültség úgy áradt szét a testemben, mint valami gyilkos méreg.

– Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz...

– És? – sürgettem, s a legszívesebben felültem volna, a tenyerembe fogjam az arcát, hogy kényszerítsem, nézzen a szemembe.

– Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel – ésszerű kívánság, gondoltam, de nem szóltam, ő pedig továbbra is habozott. Végül kibökte a legnagyobb félelmemet. – És azt is kívántam, bárcsak ne félnék!

Szóval mégis! Bármennyire is igyekezett elrejteni előlem egész délelőtt, már nem bírta tovább magában tartani. De vajon mitől fél? Attól, hogy megölöm, vagy attól, hogy átváltoztatom? Az első tűnt a valószínűbbnek lévén, hogy ez utóbbiról nem tudhatott semmit. És egyáltalán, nem mindegy, mi miatt fél tőlem? Jobb szerettem volna, ha ez az utolsó mondata köddé válna a benne rejlő tartalommal együtt.

– Nem akarom, hogy félj! – mormoltam magam elé, s azon tűnődtem, hogyan győzhetném meg erről? Azt akartam, hogy tudja, soha nem bántanám. Semmilyen körülmények között nem ártanék neki, de vajon megtehettem ezt az ígéretet? Felelőtlenség lett volna, hiszen az illata már valósággal perzselte a torkomat. Nem ígérhettem olyat, aminek betartásában nem voltam száz százalékig biztos.

– Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se kellene megfeledkeznem – magyarázta, amikor észrevette a ki nem mondott ígéreteimet.

Ismét összezavart. Félt, de nem attól, ami teljesen egyértelmű? A szavai arra utaltak, hogy megértette, mekkora veszélyben forog az élete az én jelenlétemben, azonban mégsem ez volt a legnagyobb rettegése. Mi lehet az, ami még az én méreggel átitatott borotvaéles fogaimnál is jobban megijeszthették?

Váratlanul felültem, de a bal kezemet ott hagytam az övében. Egész közel hajoltam hozzá, forró leheletét az arcomon éreztem, miközben elmélyültem mesésen barna szemeinek feneketlen mélységében. Próbáltam kiolvasni a választ, hiába. Az illata körülölelt, mint valami selyem kínzókamra, de ura voltam az ösztöneimnek, egyelőre...

– Hát akkor mitől félsz? – kérdeztem türelmetlenül, s epedve vártam a válaszát.

Későn vettem észre, mire készül. Csaknem végzetesen későn. Ahogy ott ült velem szemben, kezem a kezében, egymásba fonódott tekintettel egy másodpercre megszűnt a világ.

Mire feleszméltem ő – ahelyett, hogy hátrahőkölt volna végzetes közelségemtől – előrébb hajolt, és mélyen magába szívta az illatomat. Tökéletes áldozat lehetett volna. Ajka néhány milliméterre volt az enyémtől, haja a hirtelen mozdulatra előrehullott és súrolta az arcomat, míg nyakának illata feltámasztotta a bennem rejlő szörnyeteget. A szomjúság tomboló légörvényként vonult végig a torkomon, s már elképzeltem, mit fogok tenni ezután Bellával. Egyszerű lett volna... csak előre kellett volna hajolnom... Nem! Ugyan miért nem? Hiszen szinte tálcán kínálja magát...

A szörnyeteg erősebb volt, mint valaha. Próbáltam magam elé idézni Carlisle és Esme csalódott arcát, amiért mégsem sikerült az ígéretemmel ellentétben életben tartani a lányt, de a vörös szemek egyetlen hanyag mozdulattal félresöpörték az emlékeimet. Nem láttam mást csak a Bella kecsesen hajló nyakánál pulzáló eret, nem éreztem mást csak mézédes, csábító illatát, melyet a szellő aljas mód felém sodort újra és újra, szünet nélkül. Bevillantak Alice látomásai, s újra láttam amint Bella előttem fekszik holtan, szemei a semmibe merednek élettelenül, hófehér bőre már soha többé nem pirul el, ha meglát, nem villan fel megértés gyönyörű vonásain.

Földöntúli akaraterőt merítettem ebből a képből, s elszakítottam magam Bella bűvköréből. Egy másodperccel később már újra a tisztás szélén álltam, biztonságos távolságban, s igyekeztem összeszedni magam. Az undor önmagam iránt végtelen méreteket öltött. Te jó isten! Csaknem megöltem Bellát! Majdnem leromboltam az apám munkáját!

– Sajnálom... Edward – hallottam Bella suttogását, ami alig volt több mint egy lélegzet. Egy pillanatig nem is látta, hol vagyok, csak nézett összezavarodva, kezét úgy tartotta, ahogy hagytam, amikor kirántottam belőle gyűlöletes markomat, amellyel néhány perce még a fejét akartam hátrafeszíteni, hogy jobban odaférhessek... Az arcán fájdalmas kifejezés, magát hibáztatta...

– Várj egy kicsit! – szóltam neki hangosabban, hogy az ő füle számára is hallható legyen.

Töredékmásodperc alatt lepergett előttem Alice tegnapi jóslata, miszerint ezen a napon érkezik el a sorsdöntő pillanat, amikor döntenem kell. Szép lassan megnyugodtam. Hiszen nem bántottam. Időben észbe kaptam. Nem. Ez soha többé... Nem fogom engedni! Megtiltom magamnak.

Aztán lassan elindultam felé. Annyira törékeny volt, annyira gyönyörű, ahogy ott ült megszeppenten, a kezét nem mozdította, mintha arra várna, hogy visszategyem az enyémet oda. Újra eszembe jutott a bárány, aki szembetalálta magát az oroszlánnal. Bella fájdalmas arckifejezése a szívemig hatolt. Minden lépésemmel magamba szívtam kicsit az illatából, amit a lágy szellő kitartóan küldözgetett felém. Lassan mozogtam, megfontoltan, nehogy elveszítsem az önkontrollomat, miközben egyfolytában erősítettem magamban az elhatározást, miszerint nem bánthatom a lányt.

Kétlépésnyire tőle megtorpantam és én is lekuporodtam a fűbe. Barna szemei fogva tartották az enyémet, én pedig mélyen magamba szívtam az illatát. Őrjítő fájdalom égette a torkomat, de kordában tartottam, és sikerült egy bocsánatkérő mosolyt kicsikarnom magamból.

– Nagyon sajnálom! – mondtam őszintén, de nem kezdtem ragozni, hogy mennyire nagyon. – Megértenéd, hogy gondolom, ha most azt mondanám, hogy én is csak ember vagyok?

Bólintott, láttam a szemében, hogy valóban megérti, de nem mosolygott. Ezúttal tényleg megijedt. Magamba szívtam az illatát, ami ezúttal édesebb volt, csábítóbb, mint valaha. Tudtam, hogy az embereknek csak egyetlen alkalommal lesz ennyire édes illatú a vére – ha a vércukorszintjük a magasba emelkedik. És hogy ezt a félelem okozta onnan tudhattam, hogy az adrenalin még vonzóbbá tette a számomra.

Mosolyom kissé gúnyosba fordult át erre a gondolatra. Átfutott rajtam, talán itt az ideje, hogy felnyissam Bella szemét. Azt akartam, hogy lássa, milyen vagyok valójában. Nem vagyok sem szuperhős, sem jó, én maga vagyok a gonosz, a rossz. Talán, ha ebben a riadt másodpercében megláttatom vele a valóságot, akkor időben el tud rohanni, hogy visszatérjen abba az életébe, ahol nincsenek mesebeli szörnyek. De vajon el bírnám engedni?

– Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? Minden porcikámmal magamhoz csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is. Mintha bizony szükségem lenne rá – felpattantam, aztán rohanni kezdtem. A hátamban éreztem egy pillanatra Bella döbbent pillantását, de olyan gyors voltam, hogy ő már nem láthatott. Körberohantam a réten, még jól is esett a futás, aztán megtorpantam azon a ponton, ahonnan alig néhány perce elindultam felé. Keserű nevetésem minden öröm nélkül csengett a kerek tisztáson. Bella minden mozdulatomat árgus szemeivel figyelte, arcán hitetlenkedés és döbbenet váltakozott. – Mintha bizony el tudnál futni előlem.

Felnyúltam a mellettem álló fára, s könnyűszerrel letörtem az egyik legvastagabb ágat a törzséről. A fa hangos reccsenéssel adta meg magát az erőmnek. Egy pillanatig a fél kezemben tartottam, hogy lássam Bella reakcióját, majd minden erőfeszítés nélkül nekivágtam egy másik fa törzsének. Figyeltem Bellát, de érezni is akartam, ezért egy szempillantásnyi idő alatt odarohantam hozzá.

Ő eddig a még mindig remegő fatörzseket nézte, majd engem keresett, s megilletődve tapasztalta, hogy előtte vagyok.

– Mintha bizony meg tudnád magad védeni tőlem – súgtam neki gyöngéden.

Bella szemei tágra voltak nyitva, s őszinte rémület tükröződött benne. Szinte egész testében reszketett, ezért azonnal megbántam, hogy ennyire kinyilatkoztattam magam. Óvatosabbnak kellett volna lennem... De mégsem. Talán így észhez tér, és végre azt teszi, ami az egészsége... az élete szempontjából helyes. Viszont nem akartam, hogy ilyen rémülettel nézzen rám. Óvatosan guggoltam elé, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön. Sápadt volt, mintha már halott lenne, szíve olyan gyorsan vert, hogy attól féltem, menten kiugrik a helyéről.

– Ne félj! – kértem lágyan, szinte könyörögtem, annyira szerettem volna a szavaimnak a valódiságát. – Megígérem... – talán ez kevés. Többet... mindent meg kell adnom neki. – Megesküszöm rá, hogy nem bántalak – én magam reméltem a legjobban, hogy ez valóban így fog történni, de azért még hozzátettem. – Ne félj!

Nem felelt, csak nézett rám némán. Teljesen némán. Talán sokkot kapott, tűnődtem magamban. Gyorsan el akartam feledtetni vele a riadalmat, amit átélt az imént.

– Kérlek, bocsáss meg! – esedeztem, s igyekeztem visszafogni a szerelmet a hangomban. Úgy éreztem magyarázatra szorul az iménti cselekedetem. – Általában tudok uralkodni magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem, kifogástalanul viselkedem.

Elhallgattam, s vártam, hogy végre megszólaljon. Halljam angyali hangját, ami igazolja, hogy valóban rendben van az egészsége, a lelke. De az ajkai szinte kékek voltak, s a tekintete továbbra is zavaros. Igyekeztem hát könnyedebb hangnemre váltani.

– Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas – mondtam mosolyogva, majd rákacsintottam.

Végre! Felcsengett ezüstös kacagása, bár mintha a hangja is remegett volna. Továbbra sem felelt, de legalább egy pillanatra újra megláttam az életet az arcán. Azonban biztosan kellett tudnom.

– Jól vagy?

A legfontosabb kérdés idilli együttlétünk alatt. Azonban még mindig hallgatott. Kezemet visszacsúsztattam az övébe, amely továbbra is ugyanabban a pózban maradt, mint mielőtt kirántottam onnan, mintha megdermedt volna. Bevillant – nem bír megszólalni. Lenézett a kezemre, pillanatig tűnődve tanulmányozta összefonódó ujjainkat, majd újra megajándékozott a pillantásával. Semmi undor, semmi riadalom, csak a puszta kíváncsiság, és még valami, amit nem maradt időm megfejteni, mert ekkorra már újra a kezünket figyelte.

Borzongató érzés volt, ahogy végigfuttatta az ujját a tenyerem rajzolatain, ám ennél is nagyobb hatással volt rám a mosolya. Félszegen elmosolyodott, mintegy feloldozva engem az iménti vétkes kirohanásom miatt. Gyönyörűbb már nem is lehetett volna ezzel a bájos mosollyal az arcán, kedves pírral a bőrén. Mindent megadtam volna szánalmas létezésemből, csak hogy mindig ilyennek láthassam.

A bizalom lángja úgy lobogott a szemeiben, mint a szomjúság a torkomban, de ez így volt jó. Így lettünk egy egész.

1 megjegyzés:

marika írta...

hello!
Nagyon jok a torténeteid. Nagyon orultem amikor ra találtam erre az oldalra. nagyon ügyi vagy :)