BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. június 13., szombat

15. Ösztön és akarat (3.rész)





– Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem, mert nem értettem, miért húzódott el tőlem. A váratlan mozdulatokkal még vigyáznom kell.

– Épp ellenkezőleg. Kezdesz megőrjíteni – ismerte be szégyellősen, miközben egészen a haja tövéig elpirult.

Megőrjíteni... Érdekes, ezt azért nem gondoltam volna. A tisztáson felejtett távolságtartásom óta kifejezetten önzőnek tartottam magam, hiszen egyfolytában hozzáértem, hideg ujjaimmal simogattam, kemény ajkammal csókoltam az ő puha bőrét. Hiszen ez számomra fantasztikus érzés volt, ahogy a forróságával feltámasztotta és életben tartotta a testemet, bájos, meglepő reakcióival, ami soha nem tudtam felkészülni, pedig a lelkemet.

Ez a váratlan fordulat, hogy neki is a tetszésére szolgálnak az érintkezéseink, kellemesen meglepett.

– Tényleg? – kérdeztem némi elégedettséggel a hangomban, s azonnal láttam a szemében felvillanni a sértődöttséget.

– Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak? – érdeklődött némi gúnnyal, a hanghordozása mosolyra fakasztott.

– Csak kellemesen meglepődtem. Az elmúlt száz évben még csak nem is képzeltem, hogy ilyesmi történhet velem. Soha nem hittem volna, hogy találok valakit, akivel szeretnék együtt lenni... másképp, mint a testvéreimmel – "egészen másképp", gondoltam magamban, amikor újra eszembe jutott a félórányi gyötrődésem, míg Bella zuhanyozott. Bőrének üde illata ezúttal nem éppen a vére iránti vágyat éltette bennem... – És ráadásul kiderül, hogy még jól is csinálom... ezt a veled való együttlétet...

– Te mindent jól csinálsz – mondta.

Vállat vontam, mire együtt nevetett velem. Aztán újra felcsillant a kíváncsiság a szemeiben.

– De hát hogy lehet ez most olyan könnyű? – kérdezte, majd árny suhant át szép arcán. – Ma délután még...

– Egyáltalán nem könnyű – sóhajtottam bánatosan. "Sőt egyre nehezebb", gondoltam. Ahogy Bella illata keveredett, magába itta vérének aromáját már valóban nem lehetett eldönteni, melyik vonz jobban... amolyan döntetlenre saccoltam. – De ma délután még nem döntöttem. Sajnálom a dolgot, megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem.

– Nem megbocsáthatatlan – vitatkozott velem, mire hálásan elmosolyodtam. Bella túlzottan nagylelkű, vagy éppen túlságosan elfogult...

– Köszönöm. Tudod, nem voltam biztos benne, hogy van elég erőm... – fölemeltem a jobb kezét és lágyan hideg arcomhoz simítottam. Az ujjaiból áradó meleg perzselte a bőrömet, fájdalommentesen. – És amíg a legkisebb esély is volt arra, hogy esetleg... nem tudok uralkodni magamon... – elfordítottam a fejemet, s magamba szívtam csuklójának csábítóan lüktető illatát. A lángoló fájdalom ordított a torkomban, de én könnyedén elnyomtam átkozott szomjúságom. Hiszen erről szólt ez a mai nap, hogy elnyomjam mindazt, ami vagyok. Hogy tisztán tudjak gondolkodni, ha együtt vagyok az egyetlen lénnyel a világon, akinek az elvesztése fájdalmat okozna... a véget hozná el. – Féltem, hogy engedek a kísértésnek. De aztán döntöttem, hogy igenis van elég erőm, és nem létezik, hogy valaha is...

– Szóval most már legyőzted? – kérdezte, én pedig csodálkoztam, hogy a dadogásomból ki tudta szedegetni az értelmesebb morzsákat. Nehéz volt az érzéseimet szavakba foglalni, pláne, hogy közben igyekeztem nem megijeszteni Bellát.

– Az akarat győzelme – mosolyodtam el újra.

– Hú, ez aztán könnyen ment – felelte, mire felnevettem. Önfeledten, felszabadultan, mindenfajta korlátozás nélkül, ahogy már régen nem. Hátravetettem a fejem, de igyekeztem azért a hangerőmet minimálisra korlátozni.

Lágyan megérintettem az orra hegyét, még ez az apró mozdulat is annyi odafigyelést igényelt, de Bella bármit megérdemelt. Ha az állandó kontroll és odafigyelés az ára, akkor rajtam nem fog múlni az együttlétünk.

– Könnyű csak neked volt – mutattam rá, majd elkomolyodva folytattam – Megpróbálom. Ha pedig... túl sok lesz nekem, nagyjából biztos vagyok benne, hogy képes leszek elmenni. Holnap már megint nehezebb lesz – magyaráztam, mert szerettem volna, ha átérzi a szenvedéseimet. – Ma egész nap itt volt az illatod a fejemben, és meglepő módon eltompultam iránta. Ha bármilyen rövid időre elválunk, kezdhetem megint elölről az egészet. De azért mégsem egészen elölről, azt hiszem.

– Hát akkor ne menj el – kért meg suttogva Bella, hangjában természetes könyörgéssel.

Elmosolyodtam.

– Részemről rendben! Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok! – vallottam be, miközben ujjaimmal körülfontam törékeny csuklóját. Felnevettem újra, a felszabadultság átjárta egész lényemet.

– Most sokkal... optimistábbnak látszol, mint általában. Ilyennek még sosem láttalak – jegyezte meg Bella, én pedig újra elmosolyodtam.

– De hát ez így is van rendjén, nem? Az első szerelem csodája, meg ilyesmi – feleltem könnyedén, aztán eszembe jutott Charlie és a gondolatai Mike Newtonról. Elkomolyodva folytattam. – Hihetetlen micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, vagy személyesen megtapasztalod, nem?

– Bizony nagy különbség. Az egész sokkal nagyobb hatású, mint hittem volna – helyeselt Bella buzgón, de nem voltam benne biztos, hogy ugyanarról a dologról beszélünk.

– Ott van például a féltékenység – magyaráztam hadarva – Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett... – a kellemetlen emlék hatására elfintorodtam. – Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra?

– Aznap kezdtél szóba állni velem – felelte, miközben bólintott. Különösnek találtam, de hízelgett nekem, hogy Bella napra pontosan megjegyezte, melyik nap kezdtem felépíteni lerombolt bizalmát.

– Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítod vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk. Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot – elmosolyodtam, ahogy újra eszébe jutott az akkori arckifejezése. A legszívesebben azonnal elrohantam volna az összes szerencsétlenül járt kikosarazotthoz, hogy elmeséljem nekik, Bella egyedül nekem mondott igent. Elfojtottam egy újabb mosolyt, és tovább hadartam. – De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg el nem kerülsz innét, akkor egy napon igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. Már a gondolat is kiborított.

Felsóhajtottam. Most, hogy ezt hangosan is kimondtam, még elviselhetetlenebb volt a gondolat. Milyen nagyon kevesen múlhat valakinek a boldogsága. Ha belegondoltam, hogy még el is hagytam Forksot, a gyűlölet a többi itt ragadt vetélytársam iránt elemi erővel támadt fel bennem. De annak a bizonyos első éjszakának az emléke örökké megmaradt bennem, és átformált.

– És akkor... – folytattam suttogva, míg Bella lélegzetvisszafojtva figyelt – ... ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad – és valóban így is történt. Bella kitágult szemekkel figyelt, szíve, mintha parányi kalitkába zárt madár lett volna, amely minden szárnycsapásával a végzete felé sodorja magát. Igyekeztem könnyedebb hangnemben folytatni. – De a féltékenység... fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem volna. És teljesen irracionális – ez volt a legjobb szó, ami hirtelen az eszembe jutott. Hiszen Bella ma egész nap velem volt, bizonyította mennyire szeret engem, és mégis... Dühösen csóváltam a fejem. – Az előbb is, amikor Charlie arról a nyavalyás Mike Newtonról kérdezett...

– Tudhattam volna, hogy hallgatózol – sóhajtotta, én pedig belélegeztem az illatot.

– Hát persze – feleltem.

– És ennyi elég volt hozzá, hogy féltékeny legyél? – kérdezte csodálkozva, mire elnézően elmosolyodtam, de nem voltam benne biztos, hogy ezt ő is látja. Hogyan magyarázzam el neki, hogy ennél sokkal kevesebb miatt is megölhetném Mike Newtont, olyasmi miatt, amiről csak nekem és neki lehet tudomásunk. Lealacsonyító fantáziálásai miatt mindig elöntött az indulat.

– Ne felejtsd el, hogy nekem mindez újdonság! Te feléleszted bennem az embert, és minden érzés nagyon erős, mert még friss.

Bella a szemeit forgatta.

– De komolyan – kezdte, de nem voltam benne biztos, hogy valóban komolyan beszél – hogyan zavarhat téged egy ilyen csekélység, amikor nekem azt kellett hallanom, hogy Rosalie-t, a megtestesült, tiszta szépséget, Rosalie-t neked szánták. Emmett ide vagy oda, hogyan tudnék én versenyezni ezzel?

Ezen elgondolkodtam. Amikor meséltem neki erről a történetről nem tűnt fel, hogy akkor ez ilyen mély nyomot hagyott benne. Nem mutatta jelét akkor, hogy különösebben érdekelné ez a dolog. Viszont ez az új fejlemény nagyon is elnyerné Rosalie tetszését, Bella, amint féltékeny rá. Határozottan a kedvére való lenne, el is döntöttem, hogy még véletlenül sem hozom a tudomására. Persze Alice-szal is kellene erről beszélnem, ha nem túl késő máris.

– Nem vagytok versenytársak – jegyeztem meg, s elmosolyodtam a feltételezésen. Tetszett ez a féltékenység dolog, de nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen fölöslegesen. Ujjaimat, amit eddig a csuklóján pihentettem, most erősebben fontam köré, majd lágyan magamhoz húztam, s kezeit a hátamra helyeztem. Bella meg sem rezdült, de szíve elárulta heves érzelmeit.

– Tudom, hogy nem vagyunk versenytársak – súgta csöndesen, forró lehelete égette a bőrömet, karjai lángoló csápokként fonódtak körém. Soha nem hittem, hogy létezhet ilyen fokú boldogság. – Éppen ez a baj.

Már megint alábecsülte önmagát. Valahogy meg kellett változtatnom ezt a fajta gondolkodásmódját, ezért magyarázatot fűztem az imént elhangzottakhoz.

– Rosalie persze nagyon szép a maga módján, de ha nem lenne a fogadott nővérem, ha nem tartozna Emmetthez, akkor sem vonzana tizedannyira, nem ezredannyira sem, mint te – ez valóban így volt. Bár szerettem a bátyámat, de ha Rosalie valóban annyira vonzott volna, akkor ő sem állíthatott volna meg abban, hogy együtt legyek vele. De Rosalie sem és én sem éreztünk úgy, ahogy Carlisle eltervezte. És ez így volt jó. – Majdnem kilencven éven keresztül járkáltam az én fajtám és a tied közt... és egész idő alatt azt hittem, elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam meg, hiszen te sem éltél még akkor.

– Ez nem igazság – suttogta Bella, s ellenben azzal, amire számítottam, nem húzódott el tőlem. Arcát továbbra is hideg, kemény mellkasomhoz szorította, leheletét a bőrömön éreztem, mint valami meleg simogatást. – Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád. Én miért úsztam meg ilyen könnyen?

– Igazad van! Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat – morfondíroztam tréfásan, s csaknem kitört belőlem egy halovány kacagás. A csuklóját egyik kezemből finoman a másikba helyeztem, majd végigsimítottam nedves haján. Fagyott ujjaim végigsiklottak a tarkóján, a nyakán, le egészen a vállán át a derekáig. A borzongató érzés régi ismerősként üdvözölt, hajának selymes fénye, bársonyos tapintása kellemesen cirógatta az érzékeimet. – Neked mindössze az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell hátat fordítanod... mit számít az?

– Nagyon keveset – lehelte a pólómba kissé durcásan. – Egyáltalán nem érzem, hogy lemondtam volna valamiről.

Édes, naiv Bellám! Nem sejtette még, hogy mennyi lemondással jár az életmódom, mennyi fájdalommal járna, ha engem választana társának az életében. Hiszen már így is éppen elég hosszú ideig maradtunk Forksban, hamarosan el kell mennünk innen, egy-két éven belül biztosan. Ha pedig engem választ... ha valami csoda folytán úgy dönt, hogy velem tart, akkor el kell hagynia a családját, a barátait... az életét is talán. NEM!

Hiába küzdöttem ellene, az Alice-féle illúzió makacsul, szinte árnyként követett mindenhová, hogy a számára legalkalmasabb időpontban lecsapjon szabadon felejtett elmémre. Ám ezzel együtt az elhatározásom, miszerint nem engedem, hogy megtörténjen, acélossá keményedett.

– Most még nem – mormoltam végül szomorúan, mire Bella megmozdult, valószínűleg meg akarta nézni az arcomat, hátha többet ki tud belőle olvasni, mint amennyit a szavaim elárultak, de nem eresztettem. A csuklóján kicsit szorosabbra fontam az ujjaimat, annyira hogy ne tudjon megmoccanni.

– Mi... – kezdte, de meghallottam valamit, amitől megmerevedett a testem, s beléfojtottam a szót.

"Ha kiszökött, biztosan szobafogságra ítélem, legalább egy hétre... vagy kettőre!" – hallottam Charlie gondolatait, rá egy másodpercre pedig a lépteit a lépcsőn.

Leengedtem Bella kezét, és behúzódtam a szoba legsötétebb zugába.

– Feküdj le! – szóltam Bellára, mert Charlie keze már a kilincsen volt, ő pedig még mindig ott állt az ágya mellett.

Szavaimra végre magához tért, bebújt a takarója alá és magzati pózba gömbölyödött. Nyílt az ajtó, én pedig felugrottam a szoba sarkába a plafonra. Könnyedén meg bírtam magam tartani, az egyik kezemmel a plafont nyomtam, a lábammal pedig kétoldalt a falat. Ha Charlie arrafelé nézett volna, ahol megtapadtam, akkor sem látott volna meg a fényviszonyok miatt.

Hallgatózott, vajon úgy lélegzik Bella, ahogy mindig is szokott, vagy csak produkálja magát. Emberek! Hát nem hallja, hogy bár a légzése egyenetlen, a lába idegesen meg-megrándul a takarója alatt? Nem hallja, hogy parányi szíve szaporán verdesi a szárnyait?

Pocsék alakítás volt, de úgy tűnt, Charlie-nak elegendő, mivel egy idő után vállat vont, s csöndesen becsukta az ajtót. "Talán csak képzelődtem az este, de akkor is máshogy viselkedett, mint szokott! Mindenesetre jó, hogy széthúztam a csatlakozást!" – gratulált magának gondolatban, aztán fáradt testét elvonszolta a hálószoba irányába.

Hangtalanul lehuppantam a padlóra, Bella nem mozdult, de tudtam, hogy nem alszik. Olyan gyorsan emeltem meg a takaróját és bújtam be alá, hogy észre sem vette. Aztán odasimultam forró testéhez, a karommal átöleltem remegő testét. Eufória! Biztos voltam benne, hogy az én fajtán számára, sőt, senki számára nem létezhet ennél nagyobb boldogság az egész világegyetemben. Minden titokra rájöttem ekkor. Hogy miért van élet, és miért a halál; hogy miért van házasság, hogy létezhet a vakszerelem, miért lélegzünk? Mindenre egyetlen válasz volt: Bella!

– Rémes színésznő vagy, semmi keresnivalód azon a pályán! – súgtam a fülébe, majd finom csókot leheltem a cimpája mögé. Hallottam, ahogy a szíve egy töredékmásodpercre kihagy, aztán őrült iramban száguld tovább.

– A csudába! – morogta, én pedig nem tudtam vajon ezt arra mondja, amit én mondtam, vagy arra, hogy tisztában volt a hallásom élességével. Talán szégyelli, hogy tudom, mikor milyen hatással vagyok rá. Nem tudhatta, hogy rám ezerszer erősebben hat testének melege, közelsége, mint fordítva.

Azon kaptam magam, hogy dúdolok. Ezúttal úgy, hogy ő is hallja, s nem úgy, mint a tisztáson, mikor rákérdezett. Egy másodpercre elhallgattam, de továbbra sem eresztettem el puha testét. Ebben a pillanatban inkább a halált választottam volna, mintsem hogy elengedjem.

– Énekeljek neked, amíg el nem alszol? – kérdeztem, mire hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Érdekes volt, hogy nem zavarta őt a hideg testem, meg sem próbált elhúzódni. A kérdésemet viszont meglehetősen mulatságosnak találta.

– Persze! Mintha tudnék aludni, amikor itt vagy.

– Eddig is tudtál! – emlékeztettem, de én is elmosolyodtam.

– De akkor nem tudtam, hogy itt vagy! – mutatott rá kissé ridegen, ami eszembe juttatta, hogy ez a tény mennyire nem volt az ínyére.

– Hát, ha nem akarsz aludni, akkor...

– Ha nem akarok aludni, akkor...? – ismételte meg a kérdésemet, mire felnevettem. Határozottan úgy hangzott, mintha lennének elképzelései erre az esetre.

– Akkor mit szeretnél csinálni helyette? – kíváncsiskodtam, s közben megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy az imént elakadó lélegzete akadozva ugyan, de újra beindult.

– Nem is tudom – felelte, de éreztem, hogy csak nem meri hangosan kimondani. Nem akartam erőszakoskodni; meg kellett szoknom, hogy Bellánál nem működik a képességem, ezért ki kellett várnom, míg magától elárulja nekem a gondolatait.

– Majd szólj, ha eldöntötted! – javasoltam, miközben édes illata elborította az agyamat.

Egészen biztos voltam benne, hogy ennyire különleges illat nincs még egy a földön, és hálát adtam az égnek, amiért csak rám van ennyire intenzív hatással. Nem bírtam ellenállni, ha már meg nem ízlelhetem – SOHA –, akkor legalább az illatát élvezem, míg lehetséges.

A lélegzetem kissé szaporábbá vált, ahogy az orrommal végigsimítottam állának kecsesen ívelő vonalát, miközben mélyen magamba szívtam mézédes aromáját. Bella lélegzete elakadt, hangja remegett, mikor megszólalt.

– Hé, azt hittem sikerült érzéketlenné válnod – rótt meg kíváncsiskodva, de nem úgy éreztem, mintha nagyon bántaná a szaglászásom.

– Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a bukéját – súgtam a fülébe, mire megborzongott. Reméltem, nem haragszik meg túlzottan az alkoholos hasonlatért, de más nem jutott eszembe. Ám ahogy újra beszívtam az illatot, hirtelen beugrott, mihez is lehetne hasonlítani. – Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának. Az ember szájában összefut a nyál.

Nem tudtam, hogy mennyire vette észre, hogy az ember szót megnyomtam kissé. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki. Még bolondnak nézne, ha tudná, hogy két részre téptem magam: egy emberre, és egy szörnyetegre...

– Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van – jegyezte meg, mire csöndesen felnevettem. Abszurd humor olyasvalakitől, aki egy vámpírral fekszik egy ágyban. Mélyet sóhajtottam, hogy az illat átjárja a torkom égető szárazságát. Éppen azon tűnődtem, vajon mazochista lettem-e, mikor Bella váratlanul felélénkült. – Eldöntöttem, mit szeretnék. Többet szeretnék tudni rólad!

– Kérdezz bármit! – csúszott ki a számon automatikusan a válasz, s már késő volt visszaszívni. A bármit elég tág fogalom ahhoz, hogy önmagát hozhassa, n azonban nem akartam ilyen szempontból "bármire" felelni.

– Miért csinálod? Még mindig nem értem, miért igyekszel annyira, hogy ellenállj annak, ami... ami vagy – feltűnt a szünet, tudtam, hogy a fajtámra vonatkozó szót soha nem használja. Talán egyszer elárulja, miért. – Kérlek, ne érts félre, természetesen örülök, hogy így van. Egyszerűen csak nem értem, miért olyan fontos ez neked egyáltalán.

Lenéztem rá, tűnődtem. Hogyan fogalmazzak, amivel nem riasztom meg? Amivel nem marom el magam mellől? Nem akarok szörnyeteg lenni! Ez volt az egyik legfontosabb indokom, de tudtam, hogy ha hangosan kiejteném ezeket a szavakat, mennyire rosszul hangzanának... mennyire taszítóan.

Bella arca kissé sápadtnak hatott a sötét fények miatt, viszont így is gyönyörű volt. Szemei tágra nyíltak a kíváncsiságtól, alsó ajkát izgatottan beharapta.

– Jó kérdés, és nem te vagy az első, aki fölteszi – jegyeztem meg kissé elgondolkozva. Tanya és családja hasonló volt a miénkhez, de rajtunk kívül nem nagyon lehetett fellelni a világnak ezen a felén ekkora szeretethiányban szenvedő együtt élő vérszívókat. – A többiek, mármint a mi fajtánk többsége, akik tökéletesen elégedettek a sorsukkal, ők sem értik, miért élünk így, ahogy élünk. De tudod, csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott. Miért ne próbálhatnánk megőrizni az emberi természetünkből annyit, amennyit csak lehet? – ha már egyszer a lelkünket elvesztettük, legalább a döntés ereje maradjon a kezünkben, gondoltam, de ezt már nem engedtem kicsúszni a számon.

Bella nem reagált, nem mozdult. A szívverése egyenletes volt, ahogy a légzése is.

– Elaludtál – kérdeztem csöndesen, csak hogy újra szóra bírjam.

– Nem.

– Ez minden, amire kíváncsi voltál?

– Hát nem egészen – motyogta, s bennem újra felmerült a gyanú. hogy valamire igenis ki akar lyukadni, de nem mer rákérdezni. Nem értettem, mi ez a köntörfalazás, hiszen már egyszer megbeszéltük, hogy ezeket a frázisokat már elhagytunk.

– Mit szeretnél még tudni? – nógattam.

– Miért tudsz olvasni mások gondolataiban? És miért csak te? És ott van Alice, aki látja a jövendőt... miért történnek veletek ezek a dolgok? – hadarta egy szuszra Bella, amivel csak megerősítette a korábbi gyanúmat. Mindenesetre válaszolok a kérdéseire, míg elég bátorságot gyűjt, hogy feltegye azt, ami igazán érdekli.

Vállat vontam hanyagul, aztán belekezdtem abba, amiről valójában nekem sem volt túl sok fogalmam.

– Nem igazán tudjuk mi sem. Carlisle-nak van egy elmélete... – ahogy mindig, mindenről volt egy elmélete... – Szerinte valamennyien átmentettünk valamit a legerősebb emberi tulajdonságainkból, és azok a mostani életünkben fölerősödnek, akárcsak az agyunk és az érzékeink működése. Úgy gondolja, valószínűleg már emberként is nagyon érzékeny voltam a körülöttem élők gondolataira. És ahogy Alice valamennyire már emberkorában is a jövőbe látott, bárhol élt is akkoriban.

– És Carlisle meg a többiek... ők mit hoztak magukkal az új életükbe? – kérdezte Bella, s úgy láttam, valóban próbálja megérteni a létezésünket, az életformánkat.

– Carlisle az együttérzést. Esme azt a képességét, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Emmett az erejét, Rosalie az állhatatosságát. De nevezhetjük akár csökönyösségnek is – felkuncogtam, mikor eszembe jutott, hogy Rosalie-ra nem lehetne ilyen szolid jelzőt használni, mikor majd szétszedi a kocsimat atomjaira. – Jasper esete nagyon érdekes. Ő már az első életében is karizmatikus személyiség volt, befolyásolni tudta a körülötte élőket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Most képes rá, hogy manipulálja a környezetében lévők érzéseit, lecsillapítson egy teremnyi dühös embert például, vagy éppenséggel izgalomba hozzon egy letargikus tömeget. Nagyon titokzatos képesség.

Elcsendesedtem egy időre, hagytam, hogy Bella megeméssze a hallottakat. Nagyon érdekelt volna, vajon mit gondol ebben a pillanatban, hogyan hat mindez az ő lelki világára, miként vélekedik erről a számára is teljesen új, képtelen helyzetről?

De Bella nem mondott semmit. Miután nyugtázta magában a történetet, újabb kérdéssel talált meg.

– No és hogyan kezdődött ez az egész? Már úgy értem, téged Carlisle változtatott át, nyílván őt is át kellett változtatnia valakinek és így tovább...

Ez egy olyan kérdés volt, amire minden épeszű, és némi intelligenciával rendelkező élőlény keresi a választ, ha nem az egész létezésében – bár akadnak olyan fanatikusok is –, de legalább egyszer bizonyosan. Választ azonban senki nem talál, soha. Úgy döntöttem, hogy rávezessem erre Bellát is – mármint az erre a részre utaló tudatlanságunkra – a kérdésére kérdéssekkel felelek.

– Hogy honnan ered ez az egész? Az evolúció hozta volna létre? A teremtés? Nem lehet, hogy ugyanúgy fejlődtünk ki, mint a többi fajok, egyikünk ragadozó, másikunk zsákmány? Vagy ha az ember nem tudja elhinni, hogy az egész világmindenség csak úgy véletlenül, magától jött létre, amit én a magam részéről nehezen tudnék elfogadni, olyan nehéz elhinni, hogy ugyanaz az erő, amely megteremtette a törékeny angyalhalat és a cápát, a fókabébit és a gyilkos bálnát, éppígy megteremthette egyszerre a mi fajtánkat meg a tieteket?

– Egyvalamit azért tisztázzunk! – vetette közbe Bella, s el nem tudtam képzelni mit akarhat éppen most. – Én a fókabébi vagyok, rendben?

Felnevettem. Bella még egy ilyen komoly, filozofikus kérdésből is képes viccet csinálni. Mennyire pozitív volt, mennyire gondtalan és könnyű, nem olyan mérhetetlenül kiábrándító, keserű, mint az én szemléletem.

– Rendben – egyeztem bele mosolyogva, és az arcomat belefúrtam a hajába, lágy csókot leheltem a tincseibe.

Illatát újra beszívtam, szomjúság égette a torkomat, de nem törődtem vele. A fájdalmat meg lehet szokni, megéri a szenvedést. Amivel már nehezebb volt megküzdeni azok az emberi vágyak. Bella teste úgy vonzott, mint a mágnes. Szerettem volna félretúrni minden akadályt, ami elválasztott tőle, párnákat, ruhákat, hogy magamhoz vonjam, és érezzem forróságát.

– Akarsz most már aludni? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat. – Vagy vannak még kérdéseid?

– Oh, mindössze egymillió, esetleg kettő... – tréfálkozott, de nekem megint eszembe ötlött, amit nem sokkal ezelőtt állapítottam meg, miszerint egyvalami foglalkoztatta őt egész este. Bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi az. És miért nem meri megkérdezni?

– Ott van nekünk a holnap, aztán a holnapután, aztán a következő nap... – emlékeztettem, s kedvemre való volt ez a gondolat. Úgy tűnt Bellának is, mivel egy pillanatra elmosolyodott.

– Biztos nem tűnsz el reggelre? – kérdezte bizonytalanul, én pedig ujjongtam, mert úgy láttam, hogy egyáltalán nem lenne kedvére való, ha itt hagynám. – Végtére is mesebeli lény vagy.

– Nem hagylak el – ígértem neki teljesen őszintén, s ilyen igaznak még soha nem hangzott semmi, amit kimondtam. Nem hagytam el... nem bírtam elhagyni, holott tudtam, hogy ez lett volna mindenki számára a legtisztább megoldás, a leghelyesebb megoldás. Ehelyett vele voltam, egy házban, egy ágyban. Emmett imádni fogja, ha elmesélem... ha elmesélem.

– Akkor csak még egyetlen kérdés ma éjszakára – javasolta, én pedig azonnal éreztem, hogy most teszi fel azt, amire egész este készült. Szívritmusa meglódult, és láttam, ahogy a bőre rózsaszínbe pirul az arcán. Sötétben persze egész máshogy lehetett ezt észrevenni, de ha a látásom nem lett volna kiemelkedően éles, akkor is észreveszem a különbséget, hiszen Bella arca szinte lángolt.

Mi járhatott a fejében, ami ilyen intenzív reakciót váltott ki belőle?

– Mi az? – sürgettem türelmetlenül.

– Nem, hagyjuk! Meggondoltam magam – visszakozott, mire teljesen kétségbeestem.

– Bella, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit! – nyugtattam meg, de hiába. Már nem csak az elméje volt zárva előttem, hanem az ajkai is. Hangosan felnyögtem teljes elkeseredettségemben. – Állandóan abban reménykedem, hogy idővel egyre kevésbé lesz frusztráló, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban. De csak rosszabb és rosszabb lesz.

– Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban. Már az is elég szörnyű, hogy kihallgattad, mit beszélek álmomban – motyogta zavartan, s ha lehet még jobban elvörösödött.

– Kérlek! – esdekeltem kétségbeesetten, mire ő tagadólag, továbbra is pirulva, megrázta a fejét. A türelmetlenség és elkeseredés előtört belőlem, kissé dühösen. – Ha nem mondod meg, valami sokkal rosszabbra fogok gondolni... – hiába fenyegetőztem, Bella néma maradt, nem is moccant. Újra könyörgőre fogtam a dolgot, miközben átkoztam a sötétséget, amiért nem nézhet vakság nélkül a szemembe. – Kérlek!

Hatott! Végre megszólalt...

– Hát.. – kezdte tétován, szaggatottan lélegezve, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam. – Azt mondtad, hogy Rosalie és Emmett rövidesen összeházasodnak... Ez... mármint a házasság... ugyanazt jelenti nálatok, mint az embereknél?

Megkönnyebbülésemben hangosan felnevettem. Az elmúlt két percben az őrület határán álltam és a legszörnyűbb kérdések kavarogtak a fejemben. Lényegesen rosszabbra számítottam, mint például hány embert öltem már meg? Vagy gyerekkel végeztem már szomjúságból? Természetesen nem, de akkor is szörnyű lett volna ilyeneket taglalni Bellával. Ehelyett őt ez az egyszerű téma érdekelte, míg engem az, hogy miért. Reméltem, azért amiért engem. És reméltem, hogy mégsem, hiszen akkor ő is hiába kínozná magát...

– Hát erre akartál kilyukadni? – kérdeztem, de rájöttem, hogy csak mert kimondta, attól még ugyanolyan zavarban volt, mint annak előtte. Fészkelődött az ágyon, de nem felelt. – Igen, gondolom, nagyjából ugyanazt jelenti – feleltem végül, kihangsúlyozva a nagyjából szót, mikor eszembe jutott Emmett és Rosalie. Hát igen, csak nagyjából, ha az alapokat vesszük figyelembe, akkor mindenképpen. – Mondtam neked, hogy az emberi vágyak többsége megmarad bennünk, csak elfedik őket a még erősebb késztetések.

– Ó... – lehelte Bella, s kissé csitult arcának a melege.

– Van valami okod rá, hogy éppen ezt kérdezted?

– Hát azon gondolkodtam... hogy esetleg te meg én... valamikor... – hebegte, miközben az arca újra éppolyan forró lett, mint az imént, én pedig lefagytam. Valóban ezt akarta? Az agya betegebb, mint gondoltam. Vagy jobban szeret, mint gondoltam... Egész testem görcsbe rándult, miközben önmagam iránti megvetésem egyre csak növekedett bennem.

– Nem hiszem, hogy ez... ez... lehetséges lenne... – feleltem tétován, s éreztem, ahogy az ő teste is megmerevedik.

– Mert túl nehéz lenne neked, ha én olyan... közel lennék hozzád?

Enyhe megfogalmazás, gondoltam.

– Kétségkívül az se lenne könnyű. De én most nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy te olyan lágy vagy, olyan törékeny... – hiszen minden mozdulatom egy megfontolt gondolatmenet következménye. Gúzsba kötve kell imádnom, ő pedig még ennél is többet akar. – Minden mozdulatomra ügyelnem kell, amikor együtt vagyunk, nehogy kárt tegyek benned. Könnyen megölhetnélek, Bella, puszta véletlenségből – vallottam be gyötrelmesen, miközben jéghideg kezemet égő arcára simítottam. Nem bírnám elviselni, ha baja esne. Nem engedhettem, hogy bárki ártson neki, főképpen nem saját magam. – Ha túl heves lennék... ha egyetlen másodpercre megfeledkeznék magamról, és jóllehet, csak megérinteni szeretném az arcod, mégis véletlenül összezúznám a koponyádat... Fogalmad sincs, milyen hihetetlenül törékeny vagy. Soha, de soha nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen okból elveszítsem az önuralmamat, amikor veled vagyok.

Vártam, hogy reagáljon, de csak feküdt némán a karomban. Nyugodtnak tűnt, de éreztem, hogy a háborgó tengert rejti ez a nyugalmas felszín. Talán ez az a pont, amikor azt mondja elég. Talán ez már sok lesz neki... elfojtani a vágyait. Az emberek nehezebben bírták visszafogni magukat, mint az én fajtám. Persze nekik nem volt olthatatlannak tűnő szárazság a torkukban.

– Megrémítettelek? – kérdeztem, s rettegve vártam, mit felel.

Lassan múltak a másodpercek, Bella hallgatott. Mikor megszólalt végre, a hangja nem volt több néma suttogásnál.

– Nem, jól vagyok.

Újabb csönd. Igazat mondott, ebben biztos voltam. Mivel olyan pocsékul hazudott, hamar rájöttem volna, ha nem mond nekem igazat. De nem füllentett. Valóban elfogadta a tényt, hogy köztünk nem lehet semmi olyan.

Viszont ekkor újabb aggodalom öntötte el az agyamat. Hiszen Bella azt mondta, hogy eddig még nem találkozott senkivel, aki komolyan érdekelte volna. Akkor ezek szerint, ő még soha senkivel nem volt együtt olyan téren. Bár az embereknél nem lehetett tudni soha. De Bella nem volt átlagos gondolkodású ember.

– De azért kíváncsi lennék. Te már...? – nem fejeztem be, nehogy jobban zavarba hozzam, de láttam, éreztem, hogy megértette, mire céloztam. Az arca újra forró lett, ahogy elpirult zavarában.

– Természetesen nem. Mondtam már, hogy még soha nem éreztem így senki iránt, még hasonlót sem – felelte zavartan felháborodottan, én pedig megkönnyebbültem, és mégsem. Meddig lehetünk úgy együtt, hogy ez ne álljon közénk?

– Tudom. De ismerem a többi ember gondolatait. Tudom, hogy a szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.

– Nálam igen – mondta dacosan Bella, s elmosolyodtam a harciasságán. – Legalábbis most, hogy egyáltalán léteznek számomra.

A szavai melengették fagyott szívemet, és legyezgették a hiúságomat.

– Ennek örülök. Legalább van valami közös bennünk – jegyeztem meg, s roppant büszke voltam Bellára, amiért ilyen a felfogása. Persze úgy is szerettem volna az öröklétig, ha nem így felel, de talán kicsit kiábrándítólag hatott volna. Legalábbis megdöbbentően.

– Ami az emberi ösztöneidet illeti... – kezdte tétován éppúgy, ahogy az előbb. Némán, feszülten vártam, mit hoz ki belőle. Szerencsére ezúttal hamarabb rávette magát a kérdésre, nem kínzott a bizonytalanságával sokáig. – Hát szóval, egyáltalán vonzónak találsz engem... úgy?

A megkönnyebbülés nevetésre késztetett. Mindig a legrosszabbra számítok, felvértezem magam, erre Bella ilyen csekélységek miatt agonizál. Micsoda kérdés... Felszabadultan kócoltam össze kissé még nedves haját.

– Ha ember talán nem is, férfi azért még vagyok – biztosítottam továbbra is mosolyogva. Hát igen, ebben azért egyelőre teljesen bizonyos voltam, ha semmi másban nem is a létezésemmel kapcsolatban. Bella ásított, el akarta nyomni, de késő volt, már megláttam a fáradtságát. – Feleltem az összes kérdésedre, most már aludnod kéne.

– Nem biztos, hogy tudok – jegyezte meg álmos hangon.

– Akarod, hogy elmenjek? – javasoltam, bár nem nagyon akarózott megmozdulni a helyemről. Bűnösen kellemesen éreztem magam Bella ágyában.

– Nem! – mondta szinte kiáltva, mire elnevettem magam. Megnyugtatott a tény, hogy legalább olyan hévvel, olyan őrült módon akarjuk egymást, mint semmi mást, ami pedig kevesebb problémával járt volna.

Újra belekezdtem dúdolni az altatódalt, amit Bellának szereztem, közben pedig megbűvölten figyeltem, ahogy álomba merül. Hallgattam egyenletes légzését, később enyhe horkolását, figyeltem szívének morózus dobbanásait. Milyen békés volt, annyira nyugodt, ami ébrenlétében soha nem tapasztaltam igazán. Hiszen valami miatt mindig szaporábban vert vagy éppen kihagyott a szíve, míg a légzése olyan gyakran akadt el olyan hosszú időre, hogy néha már aggódtam a testi épsége miatt.

Egész éjjel ott maradtam volna, de tudtam, hogy haza kell mennem, beszélni a családommal. Alice valószínűleg sok mindent látott, de biztos voltam benne, hogy nem mindent. Emmett kíváncsi lesz a szaftos részletekre...

Mégsem akarózott megmozdulni. Bella álmában forgolódott, elfordult tőlem, így ki tudtam venni a karomat a feje alól. Ám épphogy kiszabadultam, Bella újra fordult még egyet, így bekerült a hónom alá, fejét az oldalamba fúrta. Kicsit arrébb húzódtam és lenéztem rá. Összekócolódott haját kisimítottam az arcából, mire ajkai kissé elnyíltak, s felsóhajtott.

– Szeretlek... – motyogta, mire elakadt a lélegzetem. Bella ajkain halovány mosoly játszott, aztán újra megszólalt. – Edward... szeretlek!

Persze tisztában voltam az érzelmeivel, mégis egészen más volt így hallani... hogy tisztán és érthetően kimondja, hogy szeret.

Legalább egy órámba került ezek után, hogy rávegyem magam az elszakadásra. Könnyű szívvel, szerelmem teljes tudatában indultam a családomhoz...




12 megjegyzés:

Susan írta...

Magyon köszönöm az élményt!
Minden nap olvasom a részeket!
CSodálatosan írsz!
Susan

benina írta...

Köszi Susan!! Nm... A következő részben elszakadok az eredeti történettől, mivel Edward hazamegy egy kicsit családi életet élni:D:D
Üdv: benina

Névtelen írta...

óóóóóóó, mint mindig, most is alig értem a végére, és a következő részt várom.....
ha kibírnám, akkor csak egy héten egyszer nézném meg, így egyszerre nagyobb dózist kapnék, de nem megy :-)))
Jude

benina írta...

Szia Jude!!!
Örülök, h tetszett! Hétfőre tervezem a kövit, de nem ígérem:D:P
Köszi szépen:D
Üdv

rea08 írta...

Istenem a vége a közepe az eleje , de mégis a vége annyira szép. Megyek én is álmodni!!! Hétfő ő hétfő, miért vagy te hétfő, miért nem vasárnap ! :)

benina írta...

Aranyos vagy Rea!!:D:D Köszönöm:D

Alice23 írta...

AHj, anyám! Annyira imádom, ahogy megírod! Fantasztikus volt ez a fejezet is! FOLYTATÁST GYORSAN!!! :D (L) Puszi:Alice 23

benina írta...

Szia Alice!
Igyekszem, hétfőre tervezem:D
Üdv

Melinda írta...

Szia benina!
Hazaértem végre,és rögtön cuppantam rá az oldalra!
Most sem okztál csalódást! Annyira jó ez a rész! Egyébként is jó, hát még Edward szemszögéből... szóval szupi mint mindig! Csak így tovább!
üdv

benina írta...

Szia Melinda!
Köszönöm szépen!! Örülök, hogy egy fárasztó kirándulás után még van energiád engem olvasni:D:D:P
Üdv

Névtelen írta...

Egyszerűen nem tudok betelni az írásaiddal!
Majd minden nap olvaslak!
Csak megköszönni tudom!
Remélem még nagyon sok olvasmányt adsz nekünk!
debi

benina írta...

Köszi Debi!
Örülök, ha sokatoknak tetszik!:D:D