BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. június 7., vasárnap

14. Vallomások (4.rész, befejezés)


Még ott ültünk egy végtelennek tűnő percig, s végre megnyugodtam. Bella immár mindent tudott rólam, a gondolataimról, a vágyaimról – arról, mennyire szeretem, bár ezt nem mondtam ki fennhangon szó szerint, de véleményem szerint éppen elég burkolt vallomást tettem, hogy rájöjjön.

A várt hatás, amitől annyira rettegtem, elmaradt. Bella nem rohant el sikoltozva, nem költözött sötét árnyként félelem a szemeibe, amikor rám nézett, éppen ellenkezőleg... önként bújt hideg karjaimba. Valószínűleg agyának fordított működése miatt, de már nem érdekeltek a miértek, nem számított, túlléptem ezen a morfondírozáson. Bella engem akart, még a hallottak után is.

Elnyomtam magamban az érzést, hogy nem illendő ennyire örülnöm magának a ténynek, miszerint Bella beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világon. Boldogságom bolond bátorságba csapott, mire izgatottan – és óvatosan, mindig óvatosan – megragadtam a vállát.

– Mutathatok neked valamit? – kérdeztem tőle mosolyogva.

Bella szemei közti apró ránc elmélyült, ahogy gyanakodva fürkészett.

– Mit akarsz mutatni? – kérdezett vissza válasz helyett, hangjában csöppnyi rémület csendült ki.

– Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben – Bella szemei a riadalomtól tágra nyíltak, szíve hevesen verdesett, holott még azt sem tudta, mitől kell félnie. Igyekeztem megnyugtatni, mielőtt pánikba esik. – Ne aggódj! Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.

Mélyen a szemeibe néztem, s igyekeztem elérni a kívánt hatást. A szíve egy pillanatra kihagyott, amikor rámosolyogtam, s kissé kábultan szólalt meg újra, bár közel nem olyan nagy hévvel, mint az imént.

– De ugye nem akarsz denevérré változni? – amolyan Bella féle feltételezés, amire hangosan felnevettem.

Kieresztettem a hangomat, hadd hallja mindenki, mennyire boldog vagyok ezzel az emberlánnyal együtt.

– Ezt mintha már hallottam volna – jegyeztem meg, mire bizonytalanul elmosolyodott.

– Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled! – motyogta szégyellősen, de úgy döntöttem, nem osztom meg vele a titkomat, miszerint ő az első, akit beavattam.

– Na, gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra! – nógattam, s magam is meglepődtem, mennyire könnyed hangnemben sikeredik beszélnem a közelségéről.

De Bella nem mozdult, különös arckifejezéssel, s döbbent tekintettel meredt rám, mintha várna valamire. Most meg mi baja lehet? Talán megijesztettem? Nem valószínű... És akkor bevillant az agyamba, mennyire nem bízik saját magában. Bizonyára úgy gondolta, merő ostoba tréfa az egész, mire elmosolyodtam. Mindig olyasmi miatt aggódott, amiért fölösleges lett volna, ellenben azok a dolgok, amik másra a frászt hoznák, őt teljesen hidegen hagyták.

Visszafojtottam egy nevetést, de a mosolyom ott virított az arcomon, ahogy a keze után nyúltam, s a csuklója köré fontam hideg ujjaimat. Bella szívverése felgyorsult, a lélegzete kihagyott, s egyre jobban tetszett a gondolat, miszerint ez a reakció a puszta érintésem miatt megy végbe benne.

Óvatos, ám gyors mozdulattal fellendítettem a hátamra, testének melege beterített, mint egy puha takaró, Ő pedig automatikusan a testem köré fonta a végtagjait, s belém csimpaszkodott. Ezúttal nem csak hallottam, de éreztem is minden porcikáját, ahogy működött a hátamon – szíve, mintha a bordáimat döngette volna, magamban éreztem dobogni, lélegzete a fülemet súrolta, bőre melegítette az enyémet.

– Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! – figyelmeztetett naivan, mire csaknem felnevettem. Egy sziklatömb súlyát sem éreztem volna meg, de Bella pillekönnyűnek tűnt a számomra.

– Eh! – felhorkantam, majd hirtelen megragadtam a kezét, lefejtettem a nyakamról, ahová addig görcsösen kapaszkodott, és magam elé húztam. Csuklójának lágy gödrében lüktető illathalmazhoz dugtam az orromat és mélyen magamba szívtam mézédes illatát. Égető érzésem a torkomban persze azonnal jelentkezett, de közel nem olyan intenzíven, mint annak előtte. Felsóhajtottam. – Egyre könnyebb és könnyebb.

Megvártam, amíg Bella újra megkapaszkodik a nyakamban, és futni kezdtem. Nem vittem túlzásba, nehogy túlzottan megijesszem, de azért viszonylag hamar odaértünk a furgonhoz. Az arcomba hasító szél felpörgetett, s végtelenül kellemes érzés volt "forró" szerelmemet a hátamon érezni rohanás közben.

Elképzeltem, milyen lehet a karomban tartani, majd egészen közel hajolni hozzá. Érezni akartam érzéki ajkait, ahogy az enyémmel lágyan megérintem. Vajon lenne elegendő erőm, hogy...?

Néhány percet adtam magunknak, végül odaértünk a furgonhoz.

– Ez remek volt, igaz? – kérdeztem, s határozottan lelkesnek éreztem magam. Felnevettem, de hangom a torkomon akadt, mikor Bella nem felelt, csak kapaszkodott belém továbbra is némán. – Bella jól vagy?

– Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit – mondta reszketeg hangon.

– Sajnálom! – szabadkoztam, s vártam, hogy leszálljon rólam, de nem mozdult. Hallgattam az életfunkcióit, és ekkor már komolyan aggódtam – semmi nem úgy működött, ahogy kellett volna.

– Azt hiszem, segítségre van szükségem! – gyónta meg végül egy percnyi hallgatás után.

Hajjaj! Ha Bella beismeri a gyöngeségét, ha segítséget kér, akkor ott komoly probléma lehet. Mégsem kellett volna ezt megmutatnom neki... talán. Átkoztam magam, miközben hátranyúltam és lefejtettem a karjait a nyakamról. Ekkor tűnt fel, hogy milyen erővel kapaszkodik belém, egy embert régen megfojtott volna.

Előrehúztam gyöngéden, s úgy tartottam az ölemben. Szerettem volna magamhoz vonni közelebb, szorosabban, de a kinézete alapján nem biztos, hogy díjazta volna a gesztusomat, ezért finoman a páfrányokra fektettem.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, s nem titkoltam az aggodalmamat. Bella összevonta a szemöldökét, mintha koncentrálna, nehogy hányni kezdjen.

– Azt hiszem, szédülök – felelte sóhajtásnyi hangon.

– Tedd a fejed a térded közé! – szólítottam fel, ő pedig engedelmeskedett, holott soha nem szokott.

Úgy hallottam, igyekszik egyenletesen lélegezni, de aggasztott, hogy ehhez koncentrálnia kell. Szívverése lassan visszaállt a normális ritmusba, s egy perc múlva végre felemelte a fejét. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, Bella olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó – igen, egészen biztosan rossz gondolat volt.

– Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – mentegetőztem idegesen, mire finoman megmozdította a fejét.

– Dehogyis, nagyon érdekes volt – jegyezte meg, de hangja a leglágyabb szellőnél is csöndesebbnek hatott, mire felhorkantam.

– Hah, olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én – mutattam rá, bár kissé talán túloztam. Viszont Bella színe kezdett visszatérni, s szája szegletében egy mosoly látszott előtörni.

– Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem – morfondírozott inkább csak magának. Már lényegesen erősebbnek hangzottak a szavai, úgy láttam, jobban érzi magát.

– Legközelebb majd ne felejtsd el – emlékeztettem, s újra eszembe jutott, ami futás közben.

– Legközelebb... – nyögte Bella, mire önfeledten elmosolyodtam. Összehúzta a szemöldökét, s csukva tartotta gyönyörű szemeit. Hallotta a nevetésem, mire morcosan megszólalt. – Felvágós.

Ki kellett próbálnom magam, inkább most kockáztatok, mint később... Közel hajoltam hozzá, arcunk csupán néhány centiméterre volt egymástól. Szemügyre vettem hibátlan bőrét, mely már jobb színben, de még mindig sápadtan csillogott a napfényben, lehunyt szemhéjain sűrűn íveltek szempillái, melyek halovány árnyékot vetettek az arcára. Érzéki ajkai lágyan duzzadtak, hívogatóan, én pedig csöndesen megszólaltam.

– Nyisd ki a szemed, Bella! – engedelmeskedett, aznap immár sokadszorra. Csokoládészínű hatalmas szemei a végtelen mélységgel kinyíltak, s magába szippantottak egész szellememmel együtt. Pupillája kitágult, s kába arckifejezést öltött. – Azon gondolkodtam, amíg futottam...

Merjem, vagy ne merjem? Alice jól jött volna hirtelen, ha ott terem a semmiből.

– Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat – szúrta közbe idegesen, mire csöndesen felnevettem.

– Buta Bella! A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta!

– Felvágós – mormolta újra, mire elmosolyodtam.

– Nem – kezdtem, s úgy éreztem, mintha a gyomrom egészen öklömnyire szorult volna össze. – Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék kipróbálni.

Csodálkozva, kíváncsian csillant fel a barna mélység, majd a felvilágosodás félreérthetetlen ragyogása vonult végig a vonásain, amikor számomra oly kedves arcát a tenyerem közé vettem. Soha még ennyire nem kívántam, mint ebben a pillanatban, hogy bár lenne vérkeringés a kezeimben, hogy lenne bár számára sokkal kedvezőbb hőmérsékletű.

Amikor Bella rájött, mire készülök elakadt a lélegzete, szíve őrült táncba kezdett. Előrébb hajoltam, még Bella számára is lassan, de hezitáltam, közben az illatát folytonosságában szívtam magamba, nehogy váratlanul érjen. Ajkai megremegtek, csábítóan, félve, csupán milliméterekre az enyémtől. A számban a méreg készen állt, hogy hatni tudjon, ha mégis a másik utat választom.

Nem! Ura vagyok önmagamnak, győzködtem magam, majd végtelen gyöngédséggel, hihetetlenül óvatosan hozzáérintettem kemény ajkaimat az ő lágyan reszkető szájához. Puha volt, nagyon kellemes...

Ám ekkor Bella váratlanul megmozdult. Hallottam, hogy szíve dörömböl a bordái mögött, ajkai, mintha tüzes lávába mártották volna. A méreg a számban a duplájára termelődött, a torkomban a tűz tovább terjedt a mellkasomra, ahogy Bella közelebb húzódott hozzám, s finom ujjaival beletúrt mindig kócos hajamba.

Kétségbeesve éreztem, ahogy egy egészen másfajta vágy feltámad bennem, lángol, elemészti a testem és a lelkem, majd megküzd édes illatának kívánalmával. Bella oly édes ajkai szétnyíltak, s vissza kellett fognom magam, nehogy rávessem magam. Nem a vérét kívántam, legalábbis nem tudtam volna megmondani, hogy mit kívánok jobban. A nőt, vagy a vérét.

Arcát, mely továbbra is a tenyeremben pihent, lágy mozdulattal toltam el magamtól, s igyekeznem kellett, nehogy kimutassam a valódi érzelmeimet – bármi is volt az. Összeszorítottam az ajkaimat, s egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem. Fordítottan működtünk, amikor Belláé elakadt az enyém szaporává vált, és fordítva.

– Hoppá – lehelte, mintha őt magát is meglepte volna a saját reakciója.

– Az nem kifejezés – mormoltam vissza. A zűrzavar bennem még soha nem volt ennyire ádáz. A vére még mindig bájosan pirongatta az arcát, és rendkívül vonzott, ajkaim égtek, hogy újra ott legyenek, ahol nemrég – Bella ajkain.

Ha a szívem még működött volna, akkor biztosan kiugrik a helyéről. Bella megpróbált arrébb húzódni.

– Nem kellene inkább...? – kezdte, de félbehagyta. Kicsit erősebben szorítottam, de továbbra is gyöngéden, nehogy kárt tegyek benne, de mégse tudjon elhúzódni. Egészen elviselhető volt az érzés. Úgy tűnt a tűz lassan kihuny bennem.

– Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! – esdekeltem, de igyekeztem udvarias lenni, végül is elég, ha a viselkedésemmel bántom meg, nem kell a szavaimmal is sértőnek lennem...

Mélyen belélegeztem az illatát, soha ilyen csábító még nem volt, még az elején sem, amikor megismertem. Azonban volt valamim, ami akkor még nem: akaratom, elhatározásom, ami nem engedett semmiféle kísértésnek. Sem a vére csábítóan mézédes illatának, ütemes dallamának, sem lágyan ívelő ajkainak, melyek mágnesként vonzották az enyémeket.

Újabb mély lélegzet után éreztem, hogy én győztem. Elég volt elhatároznom magam. Erről egy pillanatra eszembe jutott a húgom, aki bizonyára otthonról leskelődik az ő különleges módján, s valószínűleg Jaspert nyaggatja a döntésem miatt boldogan.

– Na, tessék! – mondtam, s elégedetten elmosolyodtam.

– Elviselhető? – kérdezte szorongva, s úgy festett, mint egy csibész kisgyerek, aki várja a szidást, mert tudja, valami rosszat tett - erre már nevetnem kellett.

– Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni – magyaráztam neki, de elharaptam a végét, miszerint, jobban szeretlek, mint hittem. Más vámpír az én helyemben...

– Bárcsak én is elmondhatnám magamról! Sajnálom... – szabadkozott, imádni való volt.

– Végtére is, te csak ember vagy – ugrattam kedvesen, hogy enyhítsek a feszültségen, ami határozottan múlóban volt, de láttam Bella szemeiben a sértődött villanást.

– Nagyon köszönöm – mondta gúnyosan.

Talpra szökkentem, kicsit talán gyorsabban, mint azt Bella megszokhatta, de már nem titkolóztam előtte. Semmi titok nem maradt, ami távol tarthatna tőle, még ha csak egy percre is. Bátran nyújtottam le neki a kezemet, hogy felsegítsem a földről. Úgy láttam meglepődött, de nem mondott semmit, csak belecsúsztatta finom kis kezét hatalmas tenyerembe. Mikor felállt még mindig nem tűnt elég stabilnak.

– Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? – csúfondáros mosolyt villantottam felé. Mennyire könnyű volt rákérdezni a gondolataira, a hogylétére így, hogy nem kellett köntörfalazni.

– Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok – felelte bizonytalanul, majd egy pillanatnyi gondolkodás után elszántabban hozzátette, mintha eldöntötte volna magában. – Azt hiszem, ettől is, attól is.

– Talán hagynod kéne, hogy én vezessek – vetettem fel, de ahogy kimondtam, már sejtettem, mit fog szólni hozzá. Nem tévedtem, nem okozott csalódást.

– Megőrültél? – vonta föl a szemöldökét a hangja oktávaival együtt. Mókásan festett, és gyönyörűen.

– Félálmomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon – ugrattam évődve, majd békítőleg hozzátettem – Jobbak a reflexeim.

– Ebben biztos vagyok... – folytatta a gondolatmenetemet, aztán váltott a sajátjára. Aggódón vetett egy pillantást a furgonja felé. – ...csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat.

– Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem! – mondtam, s szemeim az égnek emeltem. Makacs volt, makacsabb még Alice-nél is talán, bár ezen a ponton nem állt módomban dönteni a kérdést illetően. Bella a kezeit a zsebébe rejtette, s biztos voltam benne, hogy apró öklébe szorítja a kulcsot. Úgy tűnt, komolyan megfontolja az ajánlatomat, de végül szemtelen mosollyal bájos vonásain nemet intett a fejével.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki elszántan, mire hitetlenkedve felvontam a szemöldököm. Nem gondolhatta komolyan, hogy ilyen állapotban hagyom vezetni?

Azonban úgy tűnt, nagyon is komolyan gondolja, mert felszegett fejjel elindult, hogy megkerülve engem, eljusson a vezetőoldali üléshez. Egyébként sem állt szándékomban odaengedni, de megkönnyítette a dolgomat, mikor egy pillanatra megingott. Azonnal a karjaimba zártam, mielőtt még visszanyerte volna az egyensúlyát. Megrovó tekintettel igyekeztem rá nézni.

– Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? – kérdeztem szemtelenül, miközben minden porcikámmal éreztem a testét. Az elektromos vibrálás életben tartotta az akaratomat, és a vágyaimat is... – És különben is, egy jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen.

– Részegen? – visszhangozta felháborodottan, mire rávillantottam csúfondáros vigyoromat.

– Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! – mutattam rá a nyilvánvalóra, de bölcsen elhallgattam, hogy én legalább annyira megrészegülök tőle. Végül is ez hatott, Bella a magasba emelte a kulcsot, elengedte, s figyelte, ahogy elkapom. A kulcsok átvették kezének hőmérsékletét, ezért igyekeztem nem túl erősen rámarkolni, nehogy túl hamar elmúljon ez az apró varázs.

– Ezzel nem tudok vitatkozni... De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van! – figyelmeztetett kedvesen, mire újra égnek emeltem a szemimet.

– Effelől szemernyi kétségem sincs – jegyeztem meg, s már indultam volna, mikor feltűnt, hogy Bella gondolkodó ránca elmélyül. Valami bosszantotta, de ha a véggel fenyegetett volna, akkor sem tudtam volna, mi baja?!

– És terád egyáltalán nem hat? – kérdezte morcosan, pirulva, engem pedig végtelen gyöngédség kerített a hatalmába iránta. Hogyan kételkedhetett ebben? – Mármint a jelenlétem.

Odahajoltam hozzá, sziklakeménységű ajkaimmal gyöngéden végigsúroltam az álla vonalát, oda-vissza, közben éreztem a meglóduló szívverését, elakadó lélegzetét, aminek válaszaképpen az enyém felgyorsult. Annyira szerelmes voltam ebbe az illatba, a bőrnek puhaságába... a létezésemet adtam volna érte, de hogyan fogalmazzak, hogy ne ijesszem meg túlzottan?

– Dehogynem – súgtam az állába, s éreztem, ahogy megremeg. – De akkor is jobbak a reflexeim...

7 megjegyzés:

Alice23 írta...

Imádom, ahogyan megírod! (L) Gratu hozzá! :D

benina írta...

Köszi Alice!:D:D
Örülök, ha tetszik!:D

Vilo írta...

Szia! Szerintem is nagyon nagyon jó vagy! Komolyan, akár az eredeti... Lesz folytatás?

benina írta...

Szia Vilo!
Ma estére tervezek egy újabb adag részt!:D Mivel pozotívak a visszajelzések, ezért végig szeretném megírni. A többi könyvről még nem döntöttem, a lap alján lehet szavazni.:D:D;)
Üdv: benina

Noémi írta...

Nagyon jól írsz, remélem még sok ilyen remek fejezettel áldasz meg minket.
Én tuti rendszeres olvasod leszek !!!!!!!!

benina írta...

Igyekszem Noémi! Sajna nem sok időm van írni, de ha békén hagynak itthon, akkor termelek:D:D Este bizti frisselek:D A rendszeres olvasóknak külön örülök:D

kácsa írta...

Nagyon jó!Ez akár könyvbe is kijöhetne én tuti hogy megvenném!Csak így tovább nagyon jó vagy!