BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS

Könyvem: A Boszorka Fénye hivatalos honlapja:(katt a képre)

Bíborhajú - A boszorka fénye

2009. augusztus 20., csütörtök

22. Türelmetlenség (3. rész)






– A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! – Bella sikolya bezengte a termet, beleégette magát átkozott memóriámba, mint valami intő figyelmeztetésként arra, ki vagyok én, és kicsoda ő.

Emmett és Jasper is meghallották, akik éppen benzint próbáltak szerezni, ezért elindultak a közeli benzinkút felé. Nem volt időm rájuk koncentrálni, nem is akartam. A döbbenettől elakadt a lélegzetem.

– Carlisle! A keze! – lehelte Alice.

– Megharapta! – döbbent le Carlisle is, a bűntudat elemi erővel lángolt fel bennem.

Mekkora borzalmakat kell átélnie miattam, csak mert létezem. Iszonytató volt ebben a gyötrelemben látnom őt, vonaglott a fájdalomtól, mi pedig tehetetlenül figyeltük a kínjait. Pontosan tudtuk, min megy keresztül ebben a pillanatban, mind átéltük ugyanezt, és tisztában voltunk, hová vezet a szenvedése. Nem! Nem lehet ilyen vége... nem lehet ez a sorsa Bellának!

"Tudtam, Edward, láttam, emlékszel!" – sugallta felém Alice, és ha tetszett, ha nem belém szuggerálta a látomását, amiben Bella jövőjének két kizárólagos útját mutatta: amikor megölöm, és amikor átváltoztatom.

– Edward, meg kell tenned! – utasított akaratosan és sürgetően Alice, miközben márványujjaival letörölte Bella könnyeit.

– Nem! – kiáltottam kétségbeesetten a húgomnak és minden egyéb abszurd feltételezésnek, ami kipattant jövőbelátó agyából, de a szemeim Bella szenvedő arcára tapadtak. Képtelenség, hogy ártsak neki, nem lennék képes megölni.

– Alice! – lehelte Bella segélykérőn, fájdalma az én gyötrődésem volt.

– Van még egy esély – vetette közbe Carlisle, mire mindketten meglepetten néztünk rá.

– Micsoda? – kérdeztem kapva a szavain, mintha a szakadék fölött csüngtem volna, és az apám kivetette nekem az utolsó darab kötelet, nehogy a mélybe zuhanjak.

– Megpróbálhatod kiszívni a mérget – javasolta, de a gondolatai határozottnak tűntek. – A seb viszonylag tiszta.

Úgy néztem rá, mintha lehetséges volna, hogy egy vámpír elveszítse az ép elméjét. Hogy is juthat ilyen őrültség a fejébe? A legképtelenebb gondolat, ami valaha átfutott briliáns elméjén, és úgy tűnt, nem csak én kételkedem a terv kivitelezhetőségében.

– Gondolod, hogy sikerül? – kérdezte Alice, és fejében Bella élettelenül a semmibe meredő tekintete lebegett.

– Nem tudom – felelte Carlisle őszintén, de elszántan. – De mindenképpen sietnünk kell.

– Carlisle, én... – mit is mondhatnék? Hiszen Bella vérére áhítozom, amióta ismerem. – Nem hiszem, hogy meg tudom tenni – vallottam meg végül szégyenkezve, kín volt minden perc, amit Bella ilyen állapotban töltött. Vonaglásai mutatták nekem, milyen szánalomra méltó is vagyok valójában.

– Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy – magyarázta, aztán mintha olvasna a gondolataimban, hozzátette. – Én nem segíthetek. El kell állítanom ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből.

Ördögi csapdába kerültem, és a hurok nem engedett szabad utat, csak ha valami módon kárt teszek Bellában.

– Edward! – sikoltotta, szemeit leszorította a pokoli fájdalom.

Segíteni akartam, ha tehettem volna, minden fájdalmát azonnal átvállalom. Első emlékünk a keserű, halhatatlan létezésből az a fájdalom, amelyet Bella érzett ezekben a hosszúra nyúló percekben. Szinte éreztem a kínt, amely végigszántja törékeny idegeit. Tudtam, ha nem teszek semmit, akkor még legalább három napig fog ebben a félelmetes fájdalomban vonaglani, mintha az ereiben nem vér, hanem vulkáni láva folydogálna.

Tétováztam, s gyötrődve figyeltem, amint kinyitja a szemeit, és rám emeli fájdalomtól elsötétült tekintetét. Tudtam, hogy ezt a pillantást soha, míg létezem, nem fogom elfelejteni. Barna szemeiben tengernyi kín örvénylett, én pedig gyűlöltem magam, amiért gyáva módon tétovázok.

De a vére annyira csábító, az illata... akkor hogyan lennék képes ellenállni, ha már megízleltem?!

– Alice, hozz már valamit, amivel rögzíthetem a lábát! – csattant fel türelmetlenül Carlisle, amikor észrevette a húgom szenvedését.

Hálás voltam Alice-nak, aki kitartott, pedig láttam a fejében, milyen nehezére esik kontrollálnia magát, de egy látomás segítette, amiben boldogan újságolja Jaspernek, hogy ellenállt Bella vérének. Mennyire jó is volt neki, a víziói segítették, bárhogy is alakult a sorsa. Kerestem a fejében, hátha meglátom magamat, amint elengedem Bella kezét, de nem volt semmi. Semmi! Kétségbeejtő, őrjítő... ilyen bizonytalanságot soha nem éreztem még.

Végre eljutottam egy szintre, elértem, hogy együtt tudjak lenni Bellával anélkül, hogy egyfolytában meg akarnám ölni, erre tálcán kínálják fel nekem. Megkóstolhatod, de ne fogyaszd el mindet! Mintha valóban egy leszokott heroinistának nyújtanának tűt és fecskendőt egy adag heroinnal.

"Túl sok vért veszít, nem várhatunk tovább!" – elmélkedett Carlisle, miközben a Bella homlokán éktelenkedő sebet ellenőrizte. A táskájából rugalmas pólyát vett elő, hogy majd szükség esetén, ha sikeresen kiszívtam a testéből a mérget, nyomókötést készíthessen rá. Carlisle egy pillanatig tétován, üres fejjel bámult a semmibe, majd határozottan fordult hozzám, és keményen a szemeimbe nézett. Gondolatai és szavai tele voltak bizalommal.

– Edward, most kell megtenned, vagy késő lesz!

Bellára néztem, összekapcsolódott a tekintetünk és ebben a perben nem tudtam volna eldönteni, melyikünk szenved jobban. Könyörgött, gyötrődött, mégis kíváncsi volt, mire alakulnak a dolgai az elkövetkezendő néhány percben. Vámpír lesz vagy halott, vagy talán valami csoda folytán mégiscsak sikerül megállnom és talán olyan élete lehet, mint ennek a borzalomnak a megkezdése előtt.

Szemeim résnyire szűkültek, ahogy néztem a szeretett arcot, és ha semmi másban nem is egyvalamiben teljesen biztos voltam: nem engedhetem, hogy Bella átváltozása befejeződjön. A mi fajtánk létezésénél még a halál is jobb, könnyű álom csupán, ezért döntöttem. Ha választanom kell Bella vámpírléte és az életének vége között, akkor inkább haljon meg. Jobban el bírtam viselni a gondolatot, hogy énmiattam halt meg – így követhetem a Volturi segítségével, ahogy tervezgettem idefelé jövet –, semmint létezzen egy örökkévalóságon keresztül gyűlölve önmagát azért, amivé tettem.

Alice ráült Bella lábára, lefogta ép kezét, Carlisle úgy zárta két karja közé Bella fejét, mintha satuba szorította volna, én pedig elszántam kulcsoltam az ujjaimat a csuklójára. Összeszorítottam a fogaimat, bőre forrón lángolt fagyott bőröm alatt, vére csábító dallammal töltötte be a torkomat, s a szörnyeteg kacagva tombolt feltörve a mélyből ahová temettem és kínoztam hónapokig.

Szorosabbra fontam az ujjaimat, nehogy elránthassa, aztán a csuklója fölé hajoltam, s bár irtózott minden porcikám, ajkaimat oda tapasztottam, ahol James fogainak nyomát éreztem. Bella puha, lágy bőrén borotvaéles fogaim csöndes roppanással hatoltak át, mint kés a puha vajban.

Az illata meg sem közelítette azt a csodát, amikor a számba ömlött forrón lüktető vére. Édesebb volt mindennél, amit valaha kóstoltam, selymesen simogatta mérgező fogaimat, torkomat, melyben a pokol összes lángja burjánzott. Éreztem James mérgét a vérében, de ez nem vette el a nektarikus esszenciáját Bella nektárjának. Nem telítődtem vele... többet akartam... még többet. Ha az örökkévalóságban mindig ízlelem, akkor sem éreztem volna elégnek.

Alig érzékeltem a külvilágot, hallottam Alice-t, ahogy csitítja Bellát, aki sikított szinte egyfolytában, és mintha Carlisle is próbált volna valamit a tudtomra hozni. Nem számított, semmi nem érdekelt, csak a forró vér, amit szünet nélkül szívtam Bella törékeny csuklójából.

Aztán egyszer csak csendesült a vére. Még selymesebb, még kívánatosabb, édesebb lett, és tudtam, hogy a vadász mérge kitisztult a vénáiból. tisztában voltam vele, hogy most kell megállnom, le kell állnom, különben Bellának vége lesz. Már nem hallottam sikoltozni, nem fájt neki, az én torkomban azonban még ott lobogott a tűz, szűnni nem akaró fájdalommal, mely kívánta, hogy még több vérrel csillapítsam.

Nem akartam abbahagyni, de Carlisle figyelmeztetései utat törtek maguknak tébolyult elmémbe, mely őrjöngve taszította ki az ép gondolatokat.

"Edward, ha tiszta a vére, állj le! Le kell állnod, különben vége lesz!" – sugallta felém, aztán, ahogy ezt az agyam felfogta, további figyelmeztetéseket fogadott be. Egyre többet, már Alice-t is hallottam.

"Atyaisten, Edward, megölöd!"

Az elmém önálló életre kelt, elszakítva magát a szörnyetegtől, mélybe taszítva, hogy többé ne kelljen előhívni. Bella kacagása csengett a fülemben, a mosolya ragyogott a szemeim előtt, simogatása az ajkaimat súrolta, és ekkor, mintha valami erős tárggyal fejbe vágtak volna tisztán láttam. Azonnal eltéptem a számat Bella csuklójáról, megőrizve magamban, mint keserédes emléket, hogy mit is rejt hártyavékony bőre, szívének ritmikus dallama.

– Edward – lehelte némán, ajkai alig mozogtak, talán még ő maga sem hallotta a saját hangját.

Igyekeztem összeszedni magam, míg Carlisle szorosan bekötözte a csuklóján a sebet. Őrjítő, képtelenség volt, de sikerült. Ránéztem a húgomra, láttam magam obszidián szemeiben, ahogy az ajkamon megcsillan Bella piros nedűje, szemeim vörösen villognak az elfogyasztott vérétől, de sápadt arcomon elégedett kifejezés telepedett meg.

"Tudtam én, hogy képes vagy rá!" – szuggerálta felém Alice, és rám kacsintott Carlisle feje fölött.

Benzinszagot is éreztem, tehát időközben Emmett és Jasper is visszatértek. Fókuszáltam rájuk, így egy kicsit könnyebben el tudtam vonatkoztatni Bella vérének illatától, mely továbbra is csábítóan lengte be a termet. A bátyáim a kocsinál várakoztak, amit még a reptérnél loptak el. Hallották, mi történt idebenn, mindketten ámulva gondoltak a történtekre.

– Itt van melletted, Bella – magyarázta Carlisle Bellának, míg újabb fehér kötéssel borította be ezúttal a fején tátongó sebet.

– Maradj, Edward, maradj velem – könyörgött erőtlenül, én pedig fölötte görnyedtem maradék vérét kívánva, mégis diadalittasan, amiért sikerült félbeszakítanom őrjöngő étvágyamat.

– Veled maradok – feleltem természetesen, hisz hová is mehetnék, ahol nem ő van? A létezésem már valóban Bellától függött.

Mélyet sóhajtott, megkönnyebbülten, mintha eddig nem sikerült volna egy tisztességes légvétel a tüdejének. Kábának tűnt, mintha álmos lenne, de bizonyára a morfium kezdett hatni a szervezetében most, hogy a méreg már teljesen kiürült.

– Sikerült? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

– Tisztának érzem a vérét – válaszoltam mosolyogva lanyhuló piros szemeimmel, és visszakacsintottam Alice-ra. – Valóságos morfium.

Alice rám vigyorgott, a megkönnyebbülés elárasztott bennünket, önfeledtnek éreztük magunkat, és bár Bella vérének illata körénk fonódott, a világ újra létezett a számunkra. A James által létrehozott rémálomból visszatérhettünk az emberek átlagos életébe.

– Bella! – szólította meg Carlisle, de úgy láttuk alig van magánál, a szemeit legalábbis nem volt képes nyitva tartani.

– Mmmm?

– Kialudt a tűz? – kérdezte Carlisle aggodalmasan. Ezt mindenképpen tudnunk kellett, mielőtt további lépéseket teszünk.

– Igen – suttogta. – Köszönöm, Edward!

Micsoda butaság ilyesmit megköszönni... Az egész lényemben tombolt az iránta érzett szerelem.

– Szeretlek – csak ennyit bírtam kinyögni.

– Tudom – lehelte, és ez éppen olyan lehetetlen válasz volt, amit egy ép Bellától is vártam volna.

Csöndesen felnevettem, éreztem, ahogy a megkönnyebbülés végigszántja az elmémet. Carlisle azonban sokkal józanabb volt nálam, igyekezett minél előbb a tárgyra térni, hogy rendezhessük a sorainkat, míg Alice lemászott Bella lábáról.

– Bella!

– Igen? – nézett fel Carlisle-ra kábán.

– Hol van édesanyád?

Renee-ről teljesen elfeledkeztem. Semmi nem számított, csak Bella, hogy ő életben maradjon, minden mást mellékesként könyveltem el. Carlisle irányában érzett tiszteletem ettől csak még nagyobb lett. Nem sokan bírnánk a friss vér közelében ilyen következetesen gondolkodni. Alice eddig bírta, kilibbent könnyed mozgásával az előtérbe, hogy valóra váltsa saját vízióját, amiben Jaspernek újságolja, milyen ügyes volt. Jasper persze mindenképpen irigykedni fog mindannyiunkra, amiért kibírtuk a vér csábítását.

– Floridában – sóhajtotta Bella, és szemei közt a homlokán megjelent az a ránc, ami jelezte nekem zárt elméje ellenére, hogy valami nem tetszik neki. – A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat – ezt úgy mondtam, mintha saját magát okolná valami képzelt butasága miatt, de őrültség volt, hiszen a nyomkereső mindnyájunkat becsapott, nem csak őt. Kiváltképp engem. Bella kis szünetet tartott, aztán riadtan folytatta, miközben minden erejével azon volt, hogy ébren maradjon. – Alice! Alice, a videó... Ismert téged, Alice, tudta, honnét jöttél. Benzinszagot érzek.

Bella váltásait nehéz volt követni, mindenesetre annyit sikerült kihámoznunk, hogy a videó kamerát nem kellene megsemmisítenünk az épülettel együtt, amit James sírhelyének szántunk. Carlisle magához vette a készüléket, aztán megállt felettünk a benzines kannával, amit a bátyáim készítettek az ajtóba.

– Ideje elvinnünk innen! – figyelmeztetett, mire Bella csalódottan feljajdult.

– Nem, én inkább aludni szeretnék.

Összemosolyogtunk Carlisle-val, fejével az ajtó felé intett, míg én felnyaláboltam Bellát.

– Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek – mormoltam, miközben az arcomat a hajába fúrtam, s magamba szívtam az illatát. Magamhoz szorítottam és elindultam vele az ajtó felé, hogy mielőbb kivigyem ebből a rémületből. – És most aludj, Édes!

Kivételesen úgy tűnt, hogy szót fogadott, mert azonnal mélyálomba zuhant. Micsoda megkönnyebbülés volt a karjaimban tartani, érezni testének melegét, hallani vérének vad zuborgását a vénáiban, és szívének gyönge, mégis jól kivehető ritmusát. Carlisle a vadász darabjaira locsolta a benzint, de csak akkor gyújtotta meg, amikor mi már az épületen kívül voltunk. A lángok magasra csaptak, mikor beültünk egy sötétített ablakú Mercedesbe, amiért Jasper rohant el, hogy ne kelljen a lopott autót használni.

– Hol van a kamera? – szegezte nekem a kérdést Alice, és átengedte a kormányt Jaspernek. Mi Bellával hátul ültünk, Carlisle bevágódott mellénk és átnyújtotta a készüléket a húgomnak. Alice mohón kapott utána, bizonyára hallotta, mikor Bella összefüggéstelenül említette őt is, mielőtt teljesen elájult volna.

– Húsz perc a kórház – jegyezte meg Jasper, gondolataiban merő elismerésként járkáltam fel és alá.

– Siessünk – mondta helyettem Carlisle. – Sokkot kaphat a vérveszteségtől.

A Mercedes motorja felbőgött, mi pedig egy emberként szegeztük a tekintetünket a videokamera kis képernyőjére. Az első amit meghallottunk Bella fájdalmas sikolya volt, és én innentől kezdve nem is nagyon tudtam másra figyelni. Bő órányi anyag volt a gépen, Alice úgy nyomogatta a gombokat, hogy a fájdalmas részek kimaradjanak. James monológja közben Bella még épen ácsorgott, haja ziláltan lógott az arcába, melyen rémület uralkodott. Félt, sőt rettegett, ezt a tekintetet kerestem benne az elején, amikor megtudta, hogy mi is vagyok valójában.

– ... Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt – hangzott fel rövid szünet után a nyomkövető émelyítő hangja. Undor kerülgetett, Alice feszülten figyelt, bár egy látomás már megmutatta neki, mit fog hallani. – Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága – halk moraj hagyta el a mellkasomat, mely csöndesen erősödött, ahogy hallgattam gyűlölt ellenségem. Beteg elméje volt, megvetettem minden szót, ami elhagyta a száját. Alice a következő szavaknál felszisszent.– Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem... – és a vadász beszélt, mesélt Alice vámpírlét előtti életéről, mi pedig döbbenten hallgattunk.

Soha nem hittük volna, hogy Alice a sokkoló elektromos terápia miatt nem emlékszik a múltjára, de ezt így tudva ő maga is úgy gondolta, talán jobb is, hogy rejtve maradt előtte emberi élete. Bár Jamest hallgattam, szemeim csak Bellát figyelték, a reakcióit: az együttérzést átsuhanni az arcán, amikor a vadász Alice életéről beszélt, majd a félelmet, amikor az ő haláláról. Alice kikapcsolta a gépet és komor tekintettel meredt a szélvédőre.

Jasperben forrongott az indulat, azt bánta, hogy nem ő gyújtotta a tüzet James maradványai felett, míg Carlisle megvetően gondolt a nyomkövetőre. Mi semmi logikát, vagy egyéb szórakozást nem láttunk abban, amire ő kitűnő játékot értett. Olyannyira élvezeteset, hogy meg sem fordult a fejében, vesztesként is kikerülhet belőle.

Bűntudat marcangolt darabokra, míg Bellát a kórházba szállítottuk. Gyötrődtem, kínlódtam, a tehetetlenség csaknem elvette az eszemet. Komoly baja is eshetett volna, és esett is, hisz nem találtam rajta fogást úgy, hogy ne értem volna egy sérült pontjához a testén. Ha magához tér válaszokat akar minden bizonnyal, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy mellettem maradjon. Ezt a borzalmat még az ő agya sem képes pozitív élménnyé alakítani.

Előre rettegtem, és reménykedve vártam azt a pillanatot, amikor végre kinyitja édes mélységeket rejtő csokoládébarna szemeit.






16 megjegyzés:

Névtelen írta...

Timi

A könyvek csodálatos világa és a benne rejlő sok ezer történet, mind eltörpül a te hihetetlen nagy bátorságod mellett. Hogy merted azt tenni, ami sok embernek csak vágya, hogy tovább olvashassa azt a történetet, amit a szívébe zárt. Én téged zártalak a szívembe, és csak fejet tudok hajtani előtted, minden elismerésem a tiéd!!!!!!!!

Melinda írta...

Nagyon kíváncsi voltam hogyan folytatod! (persze, tudtam hogyan folytatódik, de mégis...:))
És nem csalódtam! Furcsa is lett volna... Nagyon érdekelt hogyan fogod leírni Edward érzéseit, miközben ki kell szívnia a mérget. Na és a többi "vakfoltot" is jól kitöltötted, amit Bella szemszögéből ugye csak sejteni lehetett, hogy mi is történt a háttérben.
Gratulálok, ismét új élménnyel ajándékoztál meg!!
Hogy fogom én ezt neked viszonozni?? :D

benina írta...

Timi, nagyon nagy szavakat használsz, pedig nem olyan nagy dolog, télleg :DDe azért nagyon jólesik, köszönöm neked :D

Névtelen írta...

Hát nem találok szavakat. ;)
Én is kíváncsi voltam erre. Hogy Edward hogyan éli meg ezt a helyzetet, és bevallom lenyűgözött ez a rész. :D
Kielégítette a kíváncsiságomat. :D Teljes mértékben. :)
Gratulálok. :D
Puszi: Betti.

benina írta...

Melinda!!! Egyszerűen lehetetlen vagy :D Majd msnen jól megkapod a magadét! Nem kell semmi, csak te! És köszönöm a kommented és annak meg örülök, h tetszett!!!
Puszillak

eugenia írta...

Érdekes dolog ez:hogy tudtam miről szól a történet de mégis egy teljesen új élményt adott az írásod Edward szemszögéből és teljesen olyan élmény volt mintha most élném át először!!Ilyen izgalmas,tiszta érzelmekkel teli,varázslatos "mese" csak egy Igazi Tehetséges Író tollából születhet!!Köszönöm neked az élményt és azt hogy mikor téged olvaslak egy teljesen más világban lehetek amit szerintem te is elénk társz olyan tehetséggel mint S.Meyer!Bátran mondhatom(és szerintem ezzel nem vagyok egyedül)hogy igazán kivételes tehetség vagy!Írj minél többet és nagyon sok sikert kívánok neked ehhez!!Ja és persze izgatottan várom a folytatást!!Üdv Jenny

Alice23 írta...

Kedves, drága Benina! Ez az egyik rész, amit már nagyon vártam, és nem csalódtam! Imádom, ahogyan írsz! Le a kalappal! Ölellek, puszi!

benina írta...

Kedves Betti, Jenny és Alice!
Örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket, talán észrevenni, hogy ezt a részt nekem is élvezetes volt megírni :D:P
Köszönöm, hogy olvastok. Puszi

Gina írta...

Szia!
Fantasztikus... csak ennyit tudok mondani.
Amúgy is ez a kedvenc részem, és te még élvezetesebbé tetted.
Várom a szombatot.

-Puszi-

benina írta...

Köszönöm Gina! :D

Edward írta...

Most kom szombatig kell várni?:O Te kínzol engem...

babybogyó írta...

Ez egyszerűen leírhatatlan :) nagyon imádom ezt a részt és nagyon köszönöm hogy megajándékoztál minket vele.

benina írta...

Edward! Holnap szombat, nem?:D:D Addig kibírod valahogy :D

Babybogyó! Én köszönöm, h olvasod! :D

Nessie írta...

Ez a rész, ez az apró töredék felülmúlja mind a 12 fejezetet, amit Meyer irt, ennyire gyönyörűen talán még ő sem írhatta volna meg, és hát itt is az egyik legjobb írás.Egyszerűen olyan, mint maga Edward, tökéletes. Minden egyes mondatban, minden egyes szóban egy cseppnyi varázslat van. Miközben olvasom az érzés akarva akaratlanul kerít hatalmába az érzés,hogy ott van bennem is egyszerre az ember és a démon, a jó és a rossz,a helyes és a helytelen. A kettős érzések itt élesednek ki a leginkább, vajon a vámpír, vagy az ember lesz az erősebb Edwardban? Őrűlt téboly vagy szerelem? Végig ott vannak az elentétes érzelmek, de a különbségük furcsa mód harmóniát okoz, nem létezhetnek egymás nélkül, és így nem látni melyik a fekete és melyik a fehér. Ráadásul ahogyan ezt a bizonytalan harmóniát visszaidézed, mikor már kezd elterelődni az olvasó figyelme, ahogyan Edward egyszerre retteg és remél, az ellentétek itt teljesednek ki végül.
De nem csak ez tetszett ennyire. Eddig azt hittem nem lehet szavakkal leírni azt a tébolyult szörnyet, amely ott él Edward legmélyén és Bella vérének izlelésekor a felszínre tör, azt hittem lehetlen leírni egy ilyen érzést, vágyat, de tévedtem. Leírhatatlan, legalábbis számomra, hogy mi megy végbe akkor az olvasóban, amikor ehhez a részhez ér. Ez a vad téboly, olyan érzés amit mi nem éltünk és nem is fogunk megélni, és mégis sikerül megérteni, és egy kicsit érezni is, hogy milyen ez valóban, mert te olyan jól tárod ezt elénk, mintha valóban ismernéd.
Tényleg nagyon tehetséges vagy, egy igazi író és nem kell semilyen Alice-éhoz hasonló képesség, hogy az ember lássa: a könyveid iszonyú sikerek lesznek:)!
Nagyon várom már a kövi részt és persze az új történetedet is!!
pussy: Nessie

benina írta...

Nessie!

Hát igen, ennél a résznél valami ilyesféle hsz-t vártam tőled :D:D Nagyon aranyos vagy, és olyan mélyenszántóan fogalmazol, ahogy még én sem:D
Nem szoktam gondolkodni, mit hogyan írok, egyszerűen csak jönnek elő a fejemből ezek a dolgok. Az egész eddigi fejezetekben a rétes jelenet után ez a második kedvencem.
De a dicséret még mindig Meyert illeti, akinek a fejéből kipattant ez az egész történet, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy ő sokkal terjedelmesebben és hatásosabban fogja megírni ezt a részt is!!
Nagyon köszönöm a kedves szavaidat Nessie!! Valóban nagyon jólesnek!:)

Névtelen írta...

azok a könyvek, amelyeket eddig olvastam, mind-mind eltörpülnek melletted. Az a varázs, amivel írsz, számunkra, "átlag emberek számára" felfoghatatlan. Amikor olvaslak 3 érzés kavarog bennem: csodálat, a tehetséges miatt, irigység, hogy mindez nekem nem adatott, és szomj a következő részre. minden tiszteletem, hódolatom és csodálatom a tiéd!
Köszönöm, Moa