23. Patthelyzet

Forró nyári nap volt, de szerencsénkre elbújt egy hatalmas, sűrű felhőréteg mögött, ezért olyan volt, mintha üvegbúra alá tették volna Phoenixet. A fülledt meleget az emberek többsége önmagukhoz hűen élte át: agresszívek és ellenségesek voltak, de Carlisle szerencsére rendelkezett annyi tapasztalattal, hogyan lehet levenni a lábukról a fáradtságtól és hőségtől tompa ügyeleteseket. Én az autó kesztyűtartójából kaptam egy napszemüveget az orromra, nehogy feltűnjön bárkinek a szemem, amit Bella vére festett vörösre.

Csaknem három napig tartott az őrület, Bellát a mesterséges altatás tartotta egy olyan helyen, ahová én képtelen voltam követni. A szemeim viszonylag hamar, másnapra nyerték vissza normális csillogásukat, ahogy azonban telt az idő, és én nem óhajtottam tapodtat sem mozdulni Bella ágya mellől, egyre sötétebb színt öltöttek.

Alice minden látott, a jövő már nem burkolózott ködös homályba. Részletesen ecsetelte, hogy Bella a szállodában éppen hozzánk indult a földszintre, de a lépcsőfordulónál az útjába került egy takarító kocsi, amin keresztülesve legurult a lépcsőn és kizuhant egy zárt ablakon. Ez a magyarázat mindenkinek kellőképpen hihető volt, ráadásul a szálloda igazgatósága ezek után mindenben sokkal szívélyesebben segítettek Jaspernek és Alice-nek, akik őszinte felháborodással mutogatták a bizonyítékokat, amiket annak előtte ők maguk gyártottak.

Renee csütörtök éjjel ért a kórházba, fáradt volt, elcsigázott, és halálra rémült, amiért a lányát ilyen állapotban látta. Egészen más gondolatok mászkáltak a fejében, mindenféle rendszer nélkül, mint amit Belláról gondoltam volna, milyen rendszerrel működhet az agya. Mindenkivel kedves volt, de szertelen és éppoly ügyetlen, mint a lánya. Láttam a fejében az elmúlt napjainak az eseményeit, láttam Philt is, aki szárnyalt a boldogságtól, amikor kiderült, hogy melyik csapat szerződtette, és végtelenül csalódott volt, amiért Renee-nek ott kellett hagynia őt Floridában.

A napok hosszú éveknek tűntek, az órák mázsás ólomlábakon vánszorogtak, míg Bella ébredésére vártam. A vérátömlesztések nem pusztán azért érintettek nehezen, mert a bűntudat kínzott, hogy Bella ilyen állapotba került miattam, de még ráadásul az illata is teljesen megváltozott. Lehetetlen, Bellához nem illő esszenciák voltak, frusztráló volt őt nézni és valaki más illatát érezni, nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre a szíve erőteljesen pumpálni kezdte azt a vért, amit a sors számomra fejlesztett ki.

Péntek reggel Renee már jobban nézett ki, a gondolatai is kisimultak, talán a Phillel való előző éjjeli telefonbeszélgetés nyugtatta meg, mindenesetre már nem tűnt egészen tébolyultnak, ha Bellához közelített. Azon a reggelen már tudott annyira tisztán gondolkodni, hogy feltűnjön neki, állandóan, szünet nélkül Bella ágyánál virrasztok, de ahhoz legalábbis elég koncentráltan gondolkodott, hogy szóba is hozza. Korábban már találkozott Alice-szal és Carlisle-val és természetesen el volt bűvölve tőlük.

– Ha szeretnél elmenni, enni vagy tisztálkodni a szállodába, akkor menj nyugodtan, én maradok egy darabig vele – ajánlotta fel kedvesen, de én azonnal készen álltam az udvarias visszautasító válasszal.

– Köszönöm, de míg nem voltál itt, addig én is elintéztem az ilyen irányú teendőimet. Inkább maradnék én is, ha nem bánod – igyekeztem hatni rá a mosolyommal, hogy eloszlassam a kételyeit velem szemben, de hiába volt megnyerő a külsőm, amire minden ember ugyanolyan imádattal reagált, úgy tűnt, Renee csak a lányának hajlandó elhinni, hogy valóban nem akarok rosszat neki.

– Ahogy gondolod – felelte szintén mosolyogva, de gondolataiban gyanakvóan méregette minden mozdulatomat. Egy ideig a csöndet csak a Bella ágya fölé erősített monitor ütemes pittyegése törte meg a csendet, de végül Renee nem bírt a kíváncsiságával. – Szóval együtt jártok az én Bellámmal, igaz?

Megrándult a szám sarka a megfogalmazásra, de nem tettem szóvá. Némán vettem tudomásul a célzást, mint amolyan figyelmeztetést, hogy Bella nem tartozik hozzám. De ennek eldöntését kizárólagosan Bellára bíztam, mert én továbbra sem voltam képes arra, hogy elmenjek, és hagyjam élni a saját életét, ami egy olyan világhoz köti, ahol nekem hosszútávon nincs helyem.

– Mondhatni... igen... együtt járunk – feleltem, gondosan megválogattam minden szavamat, figyelve a reakcióit.

"Választékosan fogalmaz, és nagyon csinos, a család többi tagjával együtt... vajon mit csinálhatnak Forksban?" – Renee elmélkedése rádöbbentett, hogy Bella kitől örökölhette az éleslátását.

A délelőtt ilyen közbeszúrós finoman célozgató kis kérdésekkel telt, csakúgy, mint a nap hátralévő része, Renee igazán szórakoztató egyéniség volt. Megesett, hogy egy kérdést kétszer tett fel, vagy ami fontos lett volna, és gondolatban már megfogalmazta, de mire odajutott volna, hogy elmondja, már elfelejtette. Sikerült egy kicsit elvonnia a figyelmem az önmarcangolásról, amely már szinte beterített, mint valami hatalmas sárkupac, ami ragad és lehetetlen lemosni.

Késő éjjel lehetett, amikor Renee gyomra hangos mordulással megtörte a kórterem csendjét. Ezen jót nevettünk, aztán rávettem, hogy nézzen be a büfébe.

– Azzal nem segítesz rajta, ha téged is a földről kell összekaparni – nógattam, mire kissé bizonytalanul meresztette a szemeit Bella továbbra is mozdulatlan testére, de végül elszánta magát és elindult a földszint felé. Közben megállt, hogy beszéljen az éjszakás nővérrel, figyeljen ránk, míg ő távol van. Mindig megmosolyogtatott a felém irányuló aggodalma, hisz ha tudná, mi is vagyok, valószínűleg ő maga próbálkozna meg a lehetetlennel, hogy eltávolítson Bella közeléből.

Amikor elment leültem a kis székre, ami a vendégeknek volt fenntartva, és az államat az ágy szélének támasztottam. Figyeltem az arcát, hátha megszólal álmában, mint amikor otthon aludt, de olyan mély altatásban volt, hogy egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Minden nap ugyanabban a pózban, ahogy a mosdatás után hagyták, úgy maradt reggelig és így tovább.

Ez a pénteki éjjel azonban más volt. Ahogy ott figyeltem, az arca alig néhány centire az enyémtől, végre megmozdult. Persze Bellától természetes módon az első mozdulata is önpusztító volt: ép kezével az oxigént adagoló csövet próbálta kiszedni az orrából.

– Azt már nem! – kaptam a keze után, és fagyott ujjaim közé temettem forró kezét. És akkor, ha csöndesen is, de meghallottam a hangját, amint kimondja végzetének nevét, aminél jobban semmi nem imádhatta őt, és ami csaknem a vesztét okozta.

– Edward?