13. Egyensúlyozás 3.(befejező)rész

Alice a Volvónál várt, hihetetlenül önelégülten. Bosszankodva néztem rá, s ahogy beültünk ráförmedtem.

– Most elégedett vagy?

Tisztában voltam vele, hogy nem kellene éppen vele ilyen ellenségesnek lennem, de nem tudtam úrrá lenni a rosszkedvemen. Alice úgy tűnt tudja ezt, nem sértődött meg, sőt, határozottan felemelkedett hangulatban volt.

– Tudod, hogy igen! – cincogta, s vidáman dúdolni kezdett. Fejében a délelőtti búcsúzást Jasperrel elhomályosította a Bellával való találkozás izgalma. Aztán képek villantak fel, hogy megkeresi a kulcsot a Swan ház bejárati ajtaja fölötti eresz alatt, majd a kulcsot megtalálja a mosókonyhában egy kisebb halom szennyes alatt az egyik farmerje zsebében. Csak ennyit akartam tudni.

– A kocsiban maradsz! – utasítottam, mire csalódottan nézett rám.

– Olyan vagy... – sziszegte, de nem árulta el sehol, hogy milyen is. Aztán felcsillanó fekete szemekkel nézett rám újra. – De azért vezethetem?

– A Volvot!

Csalódottan fújtatott, de nem vitatkozott. Nem értette, hogy miért nem engedem a közelébe. Nem érthette, hogy a Bellától távol töltött idő számomra legalább olyan hosszúnak tűnt, mint az emberek számára. Minél több időt szerettem volna eltölteni a dolgai között, hogy az illata, a varázsa elkísérjen engem, míg újra nem láthatom másnap reggel.

– Siess! – morogta durcásan.

Egy pillanat múlva már a házban voltam, s egyetlen mozdulattal kihúztam a nadrág zsebéből a kulcsot. Nem elégedtem meg ennyivel. Nem volt elég, hogy az otthonában jártam, hogy magammal vittem az illatát és azt a bizonyos bizsergető érzést, amivel elbúcsúzott tőlem akaratán kívül. Önző, egoista módon szerettem volna, ha belőlem is marad vele egy darab. Szinte alig határoztam el magam, máris hallottam Alice csöndes kuncogását odakintről.

– Vicces, hallgatózó! – dörmögtem, miközben kezemben a slusszkulccsal a konyhába surrantam, s letéptem egy cetlit az üzenő tömbjükből. Egy másodperc töredéknyi idejére eltűnődtem. Mit is írhatnék neki? Hiszen holnap reggel korán érkezem és találkozunk, de mégis... Egész kis regénynyi üzenet jutott az eszembe, de mindet elvetettem. Aztán a számomra legfontosabb üzenetet firkantottam a cetlire, ami elárulhatja neki, hogy mennyire aggódom érte, és mennyire szeretem: "Vigyázz magadra!"

Összehajtottam a cetlit, becsuktam az ajtót, majd bizalmatlan pillantással felmértem a furgont. Már akkor is gyanúsan öregnek találtam, amikor Bellát láttam vezetni, de most, ilyen közelről szemügyre véve határozottan rosszabb volt a helyzet, mint gondoltam. Alice már beült a Volvo volánjához, s türelmesen várakozott, míg lassan kifordultam a veterán autóval.

Különös érzés volt Bella furgonját vezetni, s határozottan veszélyes. Még a fele utat sem tettük meg, én máris megbántam elhamarkodott ígéretemet, miszerint másnap Bella fog vezetni. Színtiszta öngyilkosság. A kocsit már sebességbe tenni is külön művészet volt, a váltásokról nem is beszélve. Őrület. Miféle bolond szerzet képes ilyen járművet összeeszkábálni?

Egy ködös pillanatig megfordult a fejemben, ha a holnapot egy cseppenet vér nélkül átvészeljük, akkor talán rá tudnám venni Bellát egy biztonságosabb autóra. Micsoda őrült gondolat, szidtam magam. Némi reménysugár azért átverekedte magát a sűrű ködfelhőn az agyamban, mégpedig egy pillantás Bellától. Aznapi búcsúzásunk, s az arca, ahogy engem figyelt, miközben elvonultam. Szomorú volt. Határozottan elszomorította a távozásom. Átkoztam magam, amiért a létezésemmel ennyi fájdalmat okozok neki. Ha csak feleannyit jelentek neki, mint ő nekem...

De vajon valóban ezt akarom? Rákényszeríteni az általunk olyannyira megvetett és gyűlölt életmódot? Nem tehettem. Még akkor sem, ha Bella az ő őrületes agyműködésével vonzódna e felé az élet felé, amit egyébként egyre inkább kinéztem belőle. Eszembe ötlött Alice másik víziója, amint Bella élettelen tekintettel mered a semmibe, s megborzongtam. Nem! Ezt még annyira sem tudtam elképzelni, mint az előzőt. Hogyan is lennék képes bántani?

Az én személyes kis üzenetemet az anyósülésre helyeztem összehajtogatva, hogy az első pillantása oda essen, amikor kinyitja a kocsiajtót. A vén furgont arra a helyre parkoltam, ahol reggel még a Volvo állt. Kíváncsi lettem volna, vajon milyen arcot vág, amikor megpillantja imádott csotrogányát ott, ahol nem is számít rá. Nagy volt a csábítás, hogy legalább addig maradjak, míg ezt megfigyelhetem, de Alice figyelmeztető dudálása visszarántott az álmodozásból.

A parkoló szinte üres volt, de azért a normális tempómban közelítettem meg a kocsimat. Láttam, hogy Alice már átült az anyósülésre, amiért hálás voltam neki. A furgon iszonyú tempója után jól fog esni egy kis őrült száguldás. Felemelő érzés volt, ezt úgy fokoztam, hogy a Cullen-ház előtt leparkoltam az ezüst volvot, hogy nekivághassak a féktelen rohanásnak. Ahogy a szél az arcomba vágott kellemesen frissnek éreztem magam.

Alice nem kérdezősködött, nem próbált meg kényszeredett beszélgetést folytatni velem, ahogy azt Carlisle és Emmett tették, mert próbálták megérteni kusza érzelmeim megnyilvánulásait (holott ezek még a számomra is az újdonság erejével hatnak). Ezért is imádtam a húgomat ennyire, mert tudta, hogy ha olyasmit látok a fejében, ami érdekel, akkor arra úgyis rákérdezek.

Ahogy most is. Ekkor már elértük a Frokstól legtávolabb eső hegyek tetejét, ahol egész csapat szarvast szagoltunk ki. Alice már levadászott közülük kettőt, de tervezte, hogy a korábbi látomásához híven még egy őzet is leterít. Azonban valami megfogott a gondolataiban. Egyfolytában bevillant neki a két korábbi vízió. Hol az egyik volt élesebb, hol a másik, sőt olyan is akadt, hogy mindkettő a homályba veszett.

– Alice! – hívtam oda magamhoz, de ő előtte még ráijesztett a kiszemelt áldozatra, hogy a vére a megugrott adrenalintól zubogjon, ha már úgy döntött, elkapja.

– Mi baj? – kíváncsiskodott, mire a szemem az égnek emeltem. Néha fura volt Alice. Szerette eljátszani, hogy normálisak vagyunk, normális mód beszélgetünk.

– Mi ez? Miért változik egyfolytában?

– Te is tudod. Még nem határoztad el magad! – felelte egyértelműnek mutatva mindazt, ami egyáltalában nem volt az.

– Már eldöntöttem... – kezdtem dühösen, de Alice feltartotta apró kezét, hogy megállítson, mielőtt kitör rajtam az indulat.

– Nem, te csak azt hiszed, hogy döntöttél! Holnap fog eldőlni minden. Vagy ez lesz, vagy az! Semmi nem változott – magyarázta a húgom, s a legszívesebben ledöntöttem volna a széles faágról, amin elhelyezkedtünk.

– Minden megváltozott. Hiszen a látomásod óta már megtörtént. Beleszerettem. Véglegesen és visszavonhatatlanul – jegyeztem meg keserűen, s jobban gyűlöltem magam, mint valaha. Nagyobb veszedelmet nem is szabadíthattam volna Bellára, mint saját magamat.

– Ahogy azt megjósoltam – mutatott rá Alice, s értetlen arcom láttán folytatta a magyarázattal. – Edward, attól, hogy rájöttél, szereted nem változott semmi. Amikor megtudtad a jóslatom akkor már régen szerelmes voltál. Én csak felnyitottam a szemed. A sorsdöntő pillanat holnap érkezik el. És akkor kell döntened! És nagyon remélem, hogy helyesen fogsz dönteni!

– Ezúttal tévedsz! – morogtam neki morcos elszántsággal, mire hanyagul vállat vont. – Nem fogom őt bántani sem így, sem úgy! Van harmadik lehetőség is!

– Nem látok harmadik verziót – jelentette ki, majd huncut mosollyal ajkain rám nézett. – De ha engem kérdezel az átváltoztatásra tippelek. Milyen nagyszerű lenne!

– Kinek, Alice? – kérdeztem kétségbeesetten, s reméltem, hogy nem fog úgy reagálni, mint Emmett. Nem is. Rosszabb volt.

– Mindenkinek, természetesen! – elnézően rám mosolygott, s lágyan megérintette a karomat. – Edward, nem kellene ennyire görcsölnöd emiatt! Hidd el nekem, hogy egy nap Bella fog neked könyörögni, hogy változtasd át. Imádni fogja az életmódunkat! És engem is.

Az utolsó mondatán felnevettem. Ebben nem is kételkedtem egyetlen másodpercig sem. Viszont felvillant előtte egy újabb vízió, amit korábban már láttunk, s akkor is legalább annyira homályos volt, mint most. Magamat láttam, körülöttem sötét köpenybe bugyolált alakok, s ellenségesen meredek rájuk, mégis könyörögve. A vízió tovaszállt, mire elégedetlenül csóváltam a fejem.

– Megint nem értettem – jegyeztem meg, mire Alice megvonta keskeny vállát.

– Én sem, de tudod, hogy van ez. Ez még a nagyon távoli jövő, ezért ilyen homályos – felelte, s bevillant ismét a víziókép, amiben Bella vörös szemekkel öleli a húgomat, mintha valóban nagyon jóban lennének.

– Nem hagyom megtörténni – morogtam, s akaratlanul a mellkasomból is felszakadt egy hörgés. Soha nem szoktam Alice ellen fordulni, de lassan már az őrületbe kergetett ezzel a látomásával.

– Valamiért úgy gondolom, hogy ez fog történni, bár az a másik is eléggé valószínű egyelőre. De bízom benned! Tudom, hogy nem ölnéd meg, akit mindketten szeretünk – csacsogta vidáman, aztán egyetlen szökkenéssel a földre huppant, s kecsesen elsuhant leteríteni azt a bizonyos őzet.

Tudta, hogy egészen szombat reggelig képes lennék védelmezni az álláspontomat, ezért csak így, egyszerűen faképnél hagyott. Megacéloztam az akaratomat. Nem fogom engedni, hogy bármelyik vízió beteljesüljön. Nincs elég erőm – egyelőre – Bellát elhagyni, de ahhoz lesz, hogy a normális emberi életét éltessem le vele. Ebből nem akartam engedni, de vajon nem fogok-e elbukni Alice látomásával szemben, mint a legutóbb. Egy hónapnál tovább nem voltam képes távol maradni Bellától, így csupán rövid időre tettem homályossá a jövőt.

Elrugaszkodtam a faágról, s a mező túloldalán landoltam. A nagy lendületben benne volt minden elhatározásom, minden akaraterőm, s képzeletben magam elé képzeltem Bella mélybarna szemeit, majd az illatát. A szomjúság azonnal égette a torkomat, mire nekiiramodtam a közelemben álló szarvasnak.

Csak hajnalban indultunk haza. Korábban szerettem volna, hogy még indulás előtt benézhessek Bella tündéri álmaiba, ám Alice semmit sem bízott a véletlenre. Valahányszor elhatároztam magam, hogy hazatérek (ez éjféltől szinte minden órában megtörtént), Alice azonnal ott termett körülöttem és azokra a pillanatokra gondolt, amelyikben Bella vesztét okozom. Egy idő után ez sem hatott, ám Alice találékonysága határtalan. Bella illatára kezdett gondolni, ekkor állandóan égetett a szomjúság, néha egészen hatalmas fájdalommal borítva a torkomat. Átkozódva kutattam az illat után, mígnem egy kisebb termetű grizzli akadt az utamba szerencsétlenségére. Ezek után már Alice is indulni akart. Bizonyára úgy vélte, hogy egy ekkora állat elfogyasztása után már Bella vére sem csábíthat olyan intenzitással, hogy megöljem, a többi pedig nem számít.

Szerencsére csak Jasper volt otthon, ő pedig nem rám volt kíváncsi, ezért villámgyorsan átöltöztem és már indultam is. Miközben Belláék háza felé száguldottam eltöprengtem, vajon Bella hogy viselte nélkülem a tegnapot? Eszébe jutottam? Megtalálta az üzenetet? Reméltem, nem esett semmi baja, mint legutóbb, amikor magára hagytam a felügyeletem nélkül.

Mire odaértem hozzá már szinte rettegtem. Egyfolytában Alice víziói kergették egymást a fejemben. Valóban képes leszek ma ártani neki?

Csöndesen kopogtattam, s már hallottam is a lépteit közeledni. Nagy hévvel sarkig tárta az ajtót, s ahogy végignéztem rajta már meg is leltem magamban a kérdésemre a választ. Nem! Kizárt, hogy ártani tudnék neki bármilyen módon.

– Jó reggelt! – üdvözöltem.

Végignéztem rajta, s bizonyos voltam benne, hogy ha a szívem még működött volna, akkor legalább olyan szapora ütemre váltott volna hirtelen, mint Belláé. A szokásos farmerje volt rajta, melyre ezúttal nem azt a szörnyű, hatalmas pulóvert vette, hanem egy lényegesen szűkebbet, ami kihangsúlyozta tökéletes alakját. Az arca izgatottan kipirult volt, míg szemeiben talán a megnyugvás fényét véltem felfedezni. Talán ideges volt? Félt, hogy nem jövök? Vagy attól, hogy mégis?

Elmosolyodtam, mert a pulóverének színe egyezett az enyémmel, s mert úgy tűnt, ő ezt nem vette észre. Nem értette a váratlan jókedvemet.

– Mi olyan nevetséges? – kérdezte, miközben végignézett magán, zavarában elpirult.

– Jól összeillünk – mutattam rá, mire ő megajándékozott a legszebb hanggal, amit valaha hallottam: felkacagott. Egészen felszabadultnak tűnt, minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, ahogy bezárta az ajtót, majd elindult a furgon felé.

Minden jókedvem elpárolgott, ahogy eszembe jutott, hogy még én is mennyire nehezen boldogultam a sebváltóval. Megálltam az utasülés felőli ajtónál, s vártam. Abban reménykedtem, talán meggondolja magát, s megkér, hogy inkább mégis én vezessek. Csak nem ijeszthettem meg annyira a legutóbb...

– Megállapodtunk! – emlékeztetett elégedett ábrázattal, s beült a volán mögé.

Kelletlenül követtem a példáját, miután kinyitotta nekem az ajtót, bár ez fölösleges volt, mert ugyanabban a pillanatban nyúltam a kilincshez én is. Az autót már beindította, aztán várakozón nézett rám.

– És most hová?

Csaknem felnevettem a lelkesedésén. Tényleg azt hiszi, hogy ez annyira jó móka lesz? És valóban azt gondolja, hogy hagyom elindulni ezzel a csotrogánnyal, mielőtt megtett volna minden lehetséges óvintézkedést?

– Kapcsold be a biztonsági övedet, már most ideges vagyok! – fintorgott és csúnyán nézett rám, de azért engedelmesen a helyére kattintotta az övet. Nem éreztem jobban magam, de meghajoltam az akarata előtt.

– És most hová? – kérdezte újra, mintha egy türelmes anyuka lenne, aki a hisztis gyerekével beszélget.

– Indulj el a százegyesen észak felé! – feleltem, de közben nem vettem le a pillantásomat róla. Figyeltem, ahogy minden mozdulatát gondosan megfontolja, majd végtelenül óvatosan végrehajtja. Néha enyhe pír öntötte el az arcát, s ilyenkor majd' beleőrültem a kíváncsiságba. Vajon mire gondolhat? Bosszantott, hogy nem látom a választ.

– Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból? – érdeklődtem gunyorosan, s csaknem elmosolyogtam magam a bosszús arckifejezésén, ami keresztülsuhant a vonásain.

– Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen, úgyhogy több tiszteletet! – vágott vissza, s ezúttal ő tűnt durcásnak. Ami az állítását illette, igaz volt, bár azt nem akartam ecsetelni, hogy az én koromat semmiképp sem szárnyalja túl.

Végre sikerült kievickélni az egyébként is kihaltnak tűnő városból, s láttam, hogy kérdésre nyílik a szája. Mindenképp meg akartam előzni, bár nem lehettem biztos benne, hogy mit szeretett volna kérdezni.

– Fordulj jobbra a nulla-tizesnél! – nem felelt, tehát valószínűleg csak az útirányt akarta megérdeklődni. Némán engedelmeskedett, mire elmosolyogtam magam, s további instrukciókkal szolgáltam. – És most hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak!

Mint Alice csodaországban. Csak a sárga úton...

– És vajon mi van ott, ahol a köves út véget ér? – kíváncsiskodott tovább Bella, de tekintetét szigorúan a szélvédőn tartotta.

– Egy ösvény – feleltem, bár tisztában voltam vele, hogy ez nem egészen kielégítő válasz a számára.

– Gyalogolni fogunk? – kérdezte elsápadva, mire a kevésbé önző felem fellélegzett.

Talán a hosszú gyalogtúra kellően ijesztő a számára, hogy hátraarcot csináljon? Reménykedtem, hogy igen, bár valószínűleg belepusztultam volna.

– Baj? – kérdeztem kicsit incselkedve, kicsit reménykedve.

– Nem, dehogy! – vágta rá, kicsit gyorsan.

– Ne aggódj, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi sem, van elég időnk! – vigasztaltam, mert hirtelen nagyon elveszettnek tűnt.

Bosszantó némaságba burkolózott. Megijesztettem? Vagy a távolság aggasztja? Úgy éreztem, beleőrülök a kíváncsiságba. Vérének illata beszivárgott a torkomba, én pedig magamban hálát adtam Alice-nek, amiért nem engedett haza reggelig. De Bella elméjének némasága ellen még az én tündérien tehetséges húgom sem tehetett semmit.

– Mire gondolsz? – bukott ki belőlem végül, mikor már éppen elég hosszúnak találtam a hallgatását.

– Azon gondolkodom, vajon hová megyünk? – vágta rá, ám ezt is túl gyorsan. Sejtettem, hogy több van e mögött, de ha nem akarja megosztani velem, ma nem fogok erőszakoskodni. Semmilyen értelemben.

– Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő – feleltem végül, s még időben visszafogtam magam, nehogy rákérdezzek a valódi gondolataira.

– Charlie szerint ma meleg lesz – mondta egyszerűen, amiről nekem valami egész más jutott az eszembe.

– És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz? – kérdeztem, ám ezúttal nem incselkedtem, hagytam, hogy a puszta kíváncsiság áradjon a szavaimból.

– Hogyisne! – tagadta rögtön, mire éreztem, hogy beterít a vakrémület. Aztán bevillant Jessica.

– De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem? – legalább egy emberi lénynek tisztában kell lennie az együttlétünkkel. Kellett valami külső indok, hogy uralkodni bírjak magamon. És kétségbeesve figyeltem, ahogy Bella megrázza a fejét.

– Nem, azt mondtam neki, hogy lemondtad.

– Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy? – kérdeztem, s bár igyekeztem nem mutatni, mégis hallottam saját hangomból áradó dühöt. Meg akar talán halni? Miért nem segít nekem, hogy megóvjam az életét?

– Az attól függ... te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz?

– Kösz, Bella, ez igazán sokat segít – kiborultam, bár megfogadtam, hogy nem fakadok ki így előtte. Még frusztrálóbb volt, hogy a szemeit az útra szegezte a furgon elé, így hagyott engem dagonyázni a vágyaim és a kérdéseim között. Bár megfogadtam, hogy nem faggatom, mégsem bírtam megállni. – Annyira depressziós lettél Froksban, hogy öngyilkos akarsz lenni?

Egy pillanatra elhallgattam. Nem akartam megijeszteni, mégis reméltem, hogy lenyom egy satuféket, kitesz a kocsiból, és sarkon fordul. Már épp elnézést akartam kérni, amikor váratlanul megszólalt.

– Azt mondtad, bajt okozhat neked, ha... sokan látnak minket együtt.

Miattam aggódott! Ujjongtam... és átkozódtam.

– Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem bajom lehet abból, ha te nem kerülsz haza? – kérdeztem, s dühöm újra feltámadt. Bólintott, de nem felelt.

Teljesen megőrült ez a lány. Nem attól retteg, hogy talán a méreggel bevont borotvaéles fogaimat belemártom a bőrébe, vagy a vérével csillapítom égető szomjúságom, hanem azért fél, nehogy nekem problémáim adódjanak a meggyilkolásából. Atyaisten! Valóban kezd hasonlóképpen érezni, mint én. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, vagy mit kellene tennem. Visszafordítani nem lehet, s úgy tűnt, hogy Bella éppen beleszeretni készül a végzetébe.

– Nem velem kellene foglalkoznod! – jegyeztem meg, talán túl gyorsan ahhoz, hogy az ő emberi füle is meghallja. Nem is reagált. Ezek után nem beszélgettünk, átadta magát a vezetésnek Úgy láttam, mintha megrettent volna. Vajon most már sikerült ráijesztenem? Mire elértük az út végét, már abban sem voltam biztos, hogy ezt szeretném.

Bella óvatosan leparkolt, én pedig azonnal kiszálltam, és levettem a pulóvert, ami eddig is csak a látszat kedvéért volt rajtam. Az idő meleg volt még Bella számára is, mert ő is levette a pulcsiját, s a derekára kötötte. Az alatta lévő póló úgy tapadt felsőtestére, mintha a második bőre lenne, s így láttatni engedte bájos idomait. Hangosan becsaptam a furgon ajtaját, majd belebámultam a sűrű bozótosba. Megkerestem a megfelelő irányt, aztán elindultam befelé.

– Erre – mondtam Bellának, aki épp megkerülte a furgont botladozva. Nem értettem az arckifejezését – mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy mezítláb kell megtennie az utat.

– Na és az ösvény? – hebegte idegesen, s a bőrének színe ijesztően sápadttá vált.

Áh, szóval ezért. Azt hittem, megértettem a riadalmát.

– Csak azt mondtam, hogy van egy ösvény az út végén, nem azt, hogy azon megyünk – mutattam rá, s barna szemeiben újabb félelem csillant meg.

– Nem az ösvényen? – cincogta rémülten, én pedig igyekeztem visszahozni a jókedvét.

– Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! – csúfolódtam, nehogy átlásson rajtam, nehogy meglássa a gyöngédséget, amivel a legszívesebben a karomba zártam volna, hogy úgy óvjam a nagyvilág minden veszedelmétől. Fájdalmas arckifejezést vágott, amiből arra következtettem, már eléggé meg van ijedve a hazamenetelhez.

– Haza akarsz menni? – kétségbeestem a gondolatra, hogy már ennyi információtól megrettent, habár meg is értettem volna. Legalábbis mindent megtettem volna ennek érdekében.

Elindult felém, s elszántan a szemembe nézett. Csak akkor állt meg, amikor már csaknem összeért a testünk. Éreztem vérének száguldó illatát, a testéből áradó meleget. Tudtam, hogy neki is éreznie kell a belőlem sugárzó fagyot, mégsem hátrált egy lépést sem. Felnézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, s határozottan megszólalt.

– Nem.

– Mi a baj? – kérdeztem, s már nem bírtam elfojtani a gyöngédséget a hangomban. Szerettem volna kiemelni abból a számomra megmagyarázhatatlan szomorúságból, amibe zuhant.

– Nem vagyok túl jó túrázó – mondta morózus hangon, majd tétován hozzátette. – Nagyon türelmesnek kell lenned velem.

– Tudok türelmes is lenni, ha nagyon akarok.

Rámosolyogtam, ő visszamosolygott – talán, hogy megnyugtasson, bízik bennem –, de nem volt őszinte, szívből jövő a mosolya. Nem tudtam, mitévő legyek? Nem értettem a problémáját, de igyekeztem megnyugtatni.

– Haza foglak vinni! – mondtam elszántan, hiszen mi más miatt aggódhatna ebben a pillanatban. Biztos voltam benne, hogy a félelem elért az különösen működő agyáig, s az taglózta le ennyire. Azonban mégsem lehettem ebben teljesen bizonyos.

– Ha azt akarod, hogy még naplemente előtt megtegyem azt az öt mérföldet, akkor jobb, ha azonnal elindulsz, és mutatod az utat – mondta és a hangja gúnyos fennhangon csengett.

Teljesen összezavart. Persze tisztában voltam vele, hogy ügyetlen, de csak nem hitte, hogy emiatt megharagudnék rá? Rá aztán semmiképp, semmiért, soha! Inkább magamra, amiért ennyire megijesztettem, s talán jogosan retteg. Talán valami belső emberi ösztön, ami működésbe lépett nála, és ebben a pillanatban figyelmeztette, hogy ideje menekülni.

Egy végtelennek tűnő perc után feladtam. Nem bírtam rájönni a szomorúság okára a szemeiben, s bár hihetetlenül frusztráló érzés maradt bennem emiatt, azért elindultam a sűrű erdőbe. Itt végre otthonosabban mozogtam, mint bárhol máshol az emberek világában. Kicsit felszabadított ez az érzés, ezért könnyedén vettem Bella ügyetlenkedéseit. Türelmes voltam. Olyan türelmes, mint még soha senkivel, s mégsem okozott számomra megerőltetést.

Félrehúztam a szeme elé kerülő páfrányokat, amik esetleg eltakarhatták előle a rálátást az útirányunkra, s letéptem jó néhány indát is ugyanezen okból kifolyólag. Amikor kidőlt fatörzs, szikla vagy terebélyesebb bokor került az útjába, egy pillanatra elgondolkodtam. Talán jobb lenne, ha kerülnénk, de már így is legalább dél lesz, mire odaérünk. Azt kívántam, bárcsak magán hagyta volna a pulóverét, mert így nem kellene érintkeznie hideg bőrömmel.

Valahányszor megemeltem a könyökénél fogva forróság áradt szét az ujjaimban, s heves vágy fogott el, hogy átkaroljam törékeny testét. Amikor hideg ujjaim hozzáértek meleg bőréhez, szíve hevesebben kezdett dobogni, míg a lélegzete elakadt egy pillanatra. Tűnődve figyeltem ilyenkor, s nem tudtam eldönteni, vajon azért van, mert fél, vagy azért, mert – ahogy ő fogalmazott – kápráztatólag hatok rá? Reméltem, hogy az utóbbi.

Mivel lassan haladtunk néha nem bírtam a kíváncsiságommal és ilyenkor újra elővettem a listámat a fejemben. Furdalt, vajon ünnepli-e a születésnapját, s örül-e az ajándékoknak, ahogy minden más, normális ember. Persze Bella nem szerette a felhajtást, így meg sem lepett a nemleges válasza. A tanárairól is kérdeztem, akikre szívesen emlékezett, aztán arra a kérdésemre, hogy tartott-e akkoriban házi kedvencet, megint amolyan Bellás választ adott: figyelmetlenségből vagy csupán a benne élő szerencsétlenségnek köszönhetően néhány aranyhalat sikeresen kiiktatott, ezért ezek után felhagyott az állattartással. Micsoda szerencse!

Ez volt az első alkalom, hogy kieresztettem a hangom a jelenlétében. Egy pillanatig megbűvölten bámult rám, de nem kommentálta a hangos jókedvemet. Már csaknem odaértünk a tisztásra, a nap is előbújt a sűrű felhőréteg mögül, ahogy azt Alice ígérte. Már csak percek kérdése volt, hogy megmutassam igazi valómat Bellának. Rettegtem, vajon mit fog szólni? Ahogy vártam, sikoltozva elrohan, vagy reméltem, ott marad és figyel majd olyan kápráztatottan, mint néha, amikor a szemeibe mélyedek? A távolban már láttam a tisztás fényeit, mert az erdő ritkulásnak indult azon a részen. Hamarosan kiderül.

– Csak nem megérkeztünk? – szólalt meg váratlanul Bella, s úgy tűnt, mintha már teljesen elege lenne a gyalogtúrából.

– Majdnem – mosolyogtam a türelmetlenségén. – Látod ott elől a világosságot?

– Látnom kellene? – hiába hunyorgott, nem látta. Már nem bírtam mosolyba fojtani a vigyoromat.

– Lehet, hogy a te szemednek még túl távoli – jegyeztem meg, mire láttam, hogy a szemei közti gondolkodóránc elmélyül.

– Ideje szemorvoshoz mennem – motyogta morcosan, mire csendesen felnevettem.

Néhány lépés után már láttam a szemében a fényt, s tudtam, hogy már ő is észrevette a világosságot. Nesztelenül követtem, mert már semmi nem állta útját a tisztásig. Figyeltem a lépéseit, s ha úgy láttam, elbotlik, én kész voltam bármelyik pillanatban elkapni. Úgy tűnt, mintha szeretne minél előbb kiérni az erdőből. Meg tudtam érteni. A kíváncsiságom az ő reakciójára legalább olyan élénk volt, mint az övé a nap velem való megnyilvánulására.

A tisztás szélén megtorpantam, s tétovázva figyeltem Bella puha lépteit a fűben. Alice látomásai villanásokként cikáztak az agyamban. Vajon ez az a pillanat, amiben döntenem kell? Nem szabad belefeledkeznem gyönyörű látványába, nehogy a természetem felülkerekedjen a szerelmen, amit iránta éreztem.

Bella kiért a rét közepére, majd megfordult és engem keresett. Láttam, hogy elfelejtette, amit a napfényről mondtam neki. Aztán felismerés suhant át az arcán, s ellenben azzal, amit vártam – hogy sikoltozva elrohan –, felém lépett, s hívogatóan mosolygott. Kétségbeesés cikázott át rajtam. Tényleg nem fogja fel, micsoda veszedelemmel áll szemben. Annyira törékeny volt, ahogy ott állt a napsütötte réten, az én rétemen, ahová senkit ezelőtt nem hoztam el. Még a családomat sem.

Még egy lépést tett felém. A szemeiben kíváncsiság és végtelem bizalom ragyogott, sehol nem láttam a rémületet, amit vártam rettegve. Intettem neki, hogy maradjon, mire ő tétován megtorpant. Mosolygott. Hát nem ez a mennyország? Az én mennyországom, ahol Bella boldog mosolya vár rám.

Mélyet lélegeztem, magamba szívtam Bella illatát, amit a szél felém sodort lágyan, aztán kiléptem a tisztásra. Lassan sétáltam felé, figyeltem arcának minden rezdülését, de hiába vártam, a rémület elmaradt. Csak nézett engem, s ahogy közeledtem felé lassan, nehogy ráijesszek, azzal a mozdulattal óvatosan leereszkedett a fűbe. Nem volt rémület, nem félt tőlem, hanem egyértelműen el volt kápráztatva. Láttam mindazt a szemében, amit én éreztem, s ez végtelen boldogsággal töltötte el csaknem egy évszázada fagyott testemet.