17. Carlisle

Visszahúztam Carlisle dolgozószobája felé, tudtam, hogy az apám meghallott bennünket, amint a folyosón téblábolunk.

"Vajon mit akarhatnak? Azt hittem, Edward elvonszolja a szobájába és kulcsra zárja az ajtót, nehogy Alice vagy bármelyikünk szemet vessen rá!" – eszmefuttása mosolyt csalt az arcomra, ő pedig gondolatban jót mulatott rajtunk. Aztán meghallotta, hogy megállunk az ajtaja előtt.

– Szabad! – kiáltott ki, mire újra felnevetett magában. Ebben a házban ez a szó talán soha nem hangzott el, pontosan tudtuk, mikor kihez mehetünk be egyetlen szó nélkül.

Amikor benyitottunk Carlisle egy orvosi könyvet tanulmányozott, elbűvölték a mai kor kutatási eredményei, melyekhez néha maga is hozzájárult. Felállt bennünket üdvözölni, gondolatai, arca kíváncsiságról árulkodott.

– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.

– Szeretném megismertetni Bellával a történetünk egy részét – magyaráztam nyomatékosan, mire Carlisle szája széle alig láthatóan megrándult az elfojtott mosolytól. Azonnal tisztába jött vele, hogy mi a célom. – Vagyis igazából a te történeteddel.

"Cseles, Edward! Nagyon furmányos gondolat!" – sugallta nekem, de azért barátságosan Bellára mosolygott, aki viszont félreértette pillanatnyi hallgatását, és zavartan szabadkozni kezdett.

– De igazán nem akarunk zavarni.

"Milyen kedves! Nem értem, miért nem akarod neki elmondani a saját történetedet! Az bizonyára sokkal jobban érdekelné!" – szuggerálta Carlisle, de én nemet intettem a fejemmel úgy, hogy csak ő lássa.

Nem akartam az én életemről beszélni Bellának, mert akkor előbb-utóbb eljutottunk volna azokhoz a kérdésekhez, amikre nem akartam félig igaz, avagy netán hamis válaszokat adni. Vágyakoztam beavatni mindenbe, kivéve azt az egyetlen dolgot: hogyan zajlik az átalakulás. Ha magamról kezdek beszélni, bizonyára megfordul a fejében ez a kérdés, ezt nem akartam.

– Egyáltalán nem zavartok – szólalt meg végül megértően. – Hol akarod kezdeni?

– Nos, lássuk az útikalauzt! – mondtam, aztán Bella vállára téve a kezem a festményekkel teli fal felé irányítottam.

Abban a pillanatban, amikor hozzáértem, Bella szíve kihagyott egy pillanatra, majd felvette a megszokott őrült ritmusát. Már tudtam, hogy legalább olyan hevesen érzékeli az érintésem, mint én az övét. Carlisle sokat sejtető mosollyal nyugtázta Bella reakcióját.

Ahogy odaléptünk az első kép elé, hallgattam Carlisle-t, valamiért Bella fiatalsága nosztalgiázásra késztette. "Milyen koros is vagyok már én! Négyszáz év! Míg Bella... alig tizenéves!" – némi keserűséget véltem felfedezni a gondolataiban, de nem tudtam volna úgy reagálni, hogy Bella sasszeme ne vegye észre, ezért inkább a képre mutattam.

– London az 1650-es években.

Carlisle mögénk lépett, s megrovást sugallt felém.

"Légy egy kicsit pontosabb Edward!"

– Fiatalságom Londonja – pontosított, hangjára Bella összerezzent, nem vette észre, ahogy mögénk lépett. Nyugtatólag megszorítottam a kezét, az apám szavaira megint grimaszoltam.

– Elmondod tea történetet? – kérdeztem szemtelenül, tudtam, hogy úgysem teszi meg, de nem bírtam megállni, mert nem tetszett, hogy a nosztalgiájával kijavította a mondandómat.

Bella megfordult, s tekintete találkozott Carlisle-éval. Legnagyobb megnyugvásomra a szíve a szokott ütemében táncolt tovább nyugodtan emelkedő-süllyedő mellkasában, nem úgy, mint amikor engem nézett. Felderített a legújabb felfedezésem, miszerint nemcsak hogy én vagyok az egyetlen, akinek Bella igent mondott, de a testi funkcióira is egyedül én vagyok különleges hatással.

"Köszönöm, nem, Edward! Ha már a magadét nincs merszed megosztani vele, akkor legalább ezt hallhassa tőled!" – szuggerálta belém Carlisle kissé szarkasztikus humorral, én pedig csaknem felnevettem a magyarázaton, amelyet hirtelenjében kreált a távozására.

– Szívesen megtenném. De az a helyzet, hogy máris késésben vagyok. Reggel hívtak a kórházból, hogy Dr. Snow betegszabadságot vett ki mára. Különben is, te éppolyan jól ismered a történetet, mint én magam – magyarázta, majd rám kacsintott.

Ravasz, gondoltam mosolyogva, de nem feleltem. Inkább mesélek Bellának régmúltbéli történeteket – ez is megismerteti velünk bizonyos formában –, minthogy beavassam olyan dolgokba, amikről nem akartam, hogy tudomást szerezzen.

Carlisle melegen rámosolygott Bellára – a szívverése normális maradt, ujjongtam –, aztán elfordult és kiment. Még le sem ért a lépcsőn, hallottam, ahogy Alice faggatni kezdi, ám Carlisle nem mondott neki semmit. "Majd később, Alice!" Ezért külön hálás voltam az apámnak. Mindig tudta, mikor, hogyan kell kurtán elvágni a húgom hisztijét.

– Aztán mi történt? – kérdezte Bella, hangja feszült volt a visszafojtott kíváncsiságtól. – Amikor ráébredt, hogy mi történt vele?

Úgy láttam, valóban sikerült felkeltenem az érdeklődését, ezért a következő képre pillantottam. Bella követte a tekintetemet.

– Amikor rájött, hogy mi lett belőle, föllázadt a sors ellen. Megpróbálta elpusztítani magát. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen – tettem hozzá keserűen a végére.

Ha nem láttam volna Carlisle fejében a számtalan hiábavaló próbálkozást, akkor valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna az ébredésem után nem sokkal. És persze, ha nem láttam volna a magányát, mi csaknem felemésztette a hosszú, egyedül leélt évek során.

– Hogyan? – kérdezte Bella megrendülten, nem értettem, miért viseli meg annyira ez a tény, hiszen nem egy sikeresen végrehajtott öngyilkosságról beszéltünk.

– Szédítő magasságokból ugrott le, megpróbálta az óceánba fojtani magát... de még nagyon fiatal volt, új létében is, és nagyon erős. Elképesztő, hogy egyáltalán ellen tudott állni a kísértésnek... hogy táplálkozzék... amikor pedig még olyan új volt neki ez a dolog – emiatt élt bennem hatalmas tisztelet Carlisle iránt, hiszen erre, amit ő cselekedett akkor, nem sok mindenki képes a mi fajtánkból... én sem voltam. Jasperrel osztozunk minden alkalommal a tisztelgésben, valahányszor ez szóba kerül, hiszen ő a másik, akinek még a mai napig problémát okoz a vegetarianizmusunk. – Az ösztön olykor még elsöprőbb, mindenen felülkerekedik. De ő annyira elborzadt önmagától, hogy inkább úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát.

– Ez lehetséges? – kérdezte Bella fakó hangon.

Mennyire naiv, még mindig fogalma sincs, hogy kik vagyunk, gondoltam ironikusan. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valóban véget lehetne vetni a létezésünknek.

– Nem. Nagyon kevés módon lehet minket megölni – magyaráztam, s bár nem olvastam a gondolataiban, figyeltem, ahogy szóra nyílik a szája, és tudtam, mit akar kiejteni rajta. Logikus kérdés lett volna, de ez volt az egyik, amiről Bellával nem voltam hajlandó beszélni. Gyorsan folytattam a történetet, nehogy mégis leragadjon ennél az egyetlen dolognál. Vajon hogy érte el, hogy mégis olyan témánál kössünk ki, amit kerülni próbáltam? Bizonyára létezik az a bizonyos hatodik érzéke.

– Szóval nagyon éhes volt, és végül már nagyon gyönge is. Olyan messzire elkóborolt az emberektől, amennyire csak bírt, mert ráébredt, hogy az akaratereje is gyöngül. Hónapokon át éjszaka vándorolt, a legelhagyatottabb helyeket kereste, annyira undorodott önmagától – ez az az undor, amit én a mai napig magamban őrzök, amiért Bellát is távol akartam tartani magamtól, hiszen sokkal jobbat érdemel egy vérengző szörnyetegnél, különösen nálam, aki az ő vérénél jobban senkiét nem kívánja. Egy töredékmásodpercre lehunytam a szemeimet, hogy elűzzem a negativitásomat, hiszen Bella velem van, és annak ellenére, hogy vámpírokról mesélek neki, ő mégis akar engem ezzel együtt.

– Egyik éjszaka szarvascsorda vonult el a rejtekhelye mellett. Carlisle félőrülten a szomjúságtól, gondolkodás nélkül rájuk vetette magát. Ettől visszatért az ereje, és rádöbbent, hogy létezik más megoldás, nemcsak az, amitől rettegett, hogy gonosz szörnyeteggé válik. Mert hát nem evett-e vadhúst előző életében is? – csaknem felnevettem, hiszen már nem is emlékeztünk, hogy milyen íze van a húsnak. – A következő néhány hónapban megszületett Carlisle új életfilozófiája. Mégiscsak életben maradhat anélkül, hogy gonosz démon lenne belőle. Újra magára talált. Elkezdte hasznosan tölteni az idejét. Eleve intelligens volt, teli tudásszomjjal. Most pedig korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére. Éjszakánként tanult, napközben tervezgetett. Átúszott Franciaországba, és...

– Átúszott Franciaországba? – ismételte Bella döbbenten.

Égnek emeltem a szemem, de ő ezt nem látta, mikor megszólaltam igyekeztem türelmesnek hatni.

– Mindennapos dolog, hogy valaki átússza a Csatornát, Bella.

– Igen, tényleg, így van – hagyta rám, a szemei kábulatból ébredve huncutul csillogni kezdtek. Úgy láttam próbálja elképzelni maga előtt a történetet, ami csöppet sem lehetett egyszerű egy emberi elmével. – Csak olyan murisan hangzott ebben a szövegkörnyezetben. Folytasd, kérlek!

– Az úszás könnyen megy nekünk... – kezdtem, de Bella újra félbeszakított.

– Nektek mindegy könnyen megy – legyintett elkeseredetten, mire elmosolyodtam. Egy olyan képességekkel megáldott valakinek, amilyen Bella is volt, valószínűleg a mi gyorsaságunk és ügyességünk igen irigylésre méltó tulajdonság volt. – Többet nem szakítalak félbe, ígérem.

Ebben azért nem voltam teljesen biztos, komoran felnevettem, szó nélkül hagytam a megjegyzését, és befejeztem, amit elkezdtem.

– ... mivel gyakorlatilag nem kell lélegeznünk.

Bellának leesett az álla.

– Nektek...

Ezúttal én szakítottam félbe őt.

– Nem, nem, megígérted – nevettem újra, s ujjamat finoman az ajkához érintve próbáltam némaságra bírni. – Akarod hallani a történetet, vagy sem?

Lehetetlen volt, beszélni kezdett ajkán az ujjammal, forró lehelete égette a bőrömet, fájdalommentesen, bizsergetően. A legszívesebben odahajoltam volna, hogy a számmal fojtsam belé a kérdésáradatot, de féltem, hogy úgy reagál, mint legutóbb, ezért inkább letettem erről a szándékomról.

– Nem várhatod el tőlem, hogy még csak meg se nyikkanjak, amikor csak úgy ukmukfuk közölsz velem egy ilyen dolgot – méltatlankodni próbált, de ahogy elvettem az ujjamat a szájáról, hogy kezemet a nyakára siklassam, a szíve felvette szokásos ütemes iramát. Nem adta fel. – Szóval nektek nem kell lélegezni?

Vállat vontam, nekünk ez nem volt annyira különleges dolog, mint Bellának, akinek létszükséglet volt.

– Nem, nincs rá szükségünk. Puszta megszokásból tesszük.

– Mennyi ideig tudtok meglenni... lélegzetvétel nélkül? – kérdezte elhaló hangon.

– Gondolom, akármeddig: még sose próbáltam ki. Egy idő után kezd kissé kényelmetlenné válni... mert ilyenkor persze szagokat sem érzünk. – magyaráztam, de közben Bella reakcióját figyeltem.

– Kezd kissé kényelmetlenné válni – visszhangozta újra kábán.

A homlokán feltűnt a gondolkodóránc, ajkát harapdálta, én pedig újra a létezésemet ajánlottam volna, ha tudom, mi jár a fejében. Talán ez már túl sok neki? Végighallgatta a fájdalomról szóló mesémet, Carlisle hihetetlen történetét, és éppen egy ilyen apróságnál akad ki a mércéje, mint a légvétel hiánya?

Egészen elkomorodtam, leengedtem a kezeimet magam mellé. Azonnal észrevette a hangulatváltásomat, lágyan megérintett.

– Mi a baj? – kérdezte egészen halkan.

Kezének érintése, bőrének melege ellágyította a komorságomat, és felsóhajtottam.

– Folyton várom, mikor történik már meg – ismertem be kissé megrettenve a szavaim súlyától.

Bella értetlenül nézett rám, barna szemeiben megértés csillogott.

– Micsoda?

– Tudom, hogy egyszer valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz, túl sok lesz neked. És akkor sikoltozva elrohansz, elmenekülsz tőlem – halvány mosoly játszott a szám sarkában, ahogy elképzeltem a jelenetet, de elkomorodtam, ahogy Bellán ragadt a tekintetem. Csak hagytam magam elveszni szemeinek mélységében, és tudtam, nem élném túl az elvesztését. – Nem foglak visszatartani. Nem bánom, ha így lesz, mert azt szeretném, hogy biztonságban legyél. Ugyanakkor veled szeretnék maradni. Ezt a két kívánságot lehetetlen összeegyeztetni... – ezúttal én szakítottam félbe saját magamat, nehogy olyasmit mondjak, amivel megijeszteném, vagy ami még rosszabb, elijeszteném. Leginkább úgy fejeztem volna be: "... úgy, hogy közben életben tartsalak".

– Nem rohanok el sehová – ígérte, miközben kezét ott tartotta a karomon.

Szavaira elmosolyodtam.

– Majd meglátjuk – mondtam sejtelmesen, mire rám öltötte apró nyelvét.

– Hát akkor folytasd! – biztatott kedvesen, s várakozón nézett rám. – Ott tartottunk, hogy Carlisle átúszott Franciaországba.

Rápillantottam a következő festményre, amelyen Olaszország volt, a Volturi hatalmas családjának töredékével. Ez éppen kielégítő téma lehetett, mivel így nem keveredik a történetembe olyasmi, amivel nem akarok Bellának elszámolni.

– Carlisle átúszott Franciaországba, és onnét továbbhaladva bejárta Európát, azokat a városokat, ahol a legjobb egyetemek voltak. Éjszaka zenét, természettudományt és orvostudományt tanult. Megtalálta a hivatását, amely egyszersmind vezeklést is jelentett a számára: orvos akart lenni, hogy emberi életeket mentsen – magyaráztam Bellának, magamon éreztem a tekintetét, de nem néztem a szemébe. Attól tartottam, kiolvassa belőle a bűnömet. Mindig is mélyen tiszteltem Carlisle-t azért, amit önerőből, mindenféle külső ráhatás vagy befolyásoltság nélkül elért és véghezvitt. Mélyen megvetettem magamat, amiért én nem voltam ennyire erős. Carlisle viszont mindenkinél szilárdabb jellem, akit valaha ismertem.

– Elmondhatatlan, micsoda küzdelem zajlott benne: Carlisle-nak két évszázadnyi gyötrődés árán sikerült tökéletesítenie az önuralmát. Ma már jóformán teljesen érzéketlen az emberi vér szagára, és képes kín nélkül végezni azt a munkát, amit szeret. Ott a kórházban megtalálta a lelki békéjét... – meséltem tovább, s reméltem nem érződik irigység a hangomban. Nem Carlisle-tól irigyeltem az önuralmát, hiszen magának vívta ki, teljes joggal az övé volt, viszont bennem ez még nem alakult ki. Ahogy beszívtam Bella illatát, nem voltam benne biztos, hogy valaha ki fog bennem fejlődni ilyen mértékű önmegtartóztatás.

Rádöbbentem, Bella a folytatásomra vár, s hálával gondoltam rá, nem szakított félbe, türelmesen kivárta, míg visszatérek hozzá a gondolataimból. Megkocogtattam a hatalmas festményt óvatosan, nehogy kárt tegyek benne.

– Tanulmányai során eljutott Itáliába, és fölfedezte a többieket. Ők sokkal civilizáltabbak és műveltebbek voltak, mint azok a nyomorultak ott a londoni csatornákban – rámutattam a képen a három fejesre a Volturi klánból, akik mellett negyedikként Carlisle is fellelhető volt. Amikor Bella felismerte ámuló kuncogás hagyta el ajkait, én pedig vele nevettem, miközben magyaráztam tovább. – Solimenát gyakran megihlették Carlisle barátai. Sokszor festette meg őket isteneknek. Aro, Marcus, Caius. A művészetek éjszakai patrónusai.

– Mi lett velük? – kíváncsiskodott Bella.

Úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni a festményt, de valamiért habozott az ujjait hozzáérinteni. Vállat vontam.

– Még most is ott vannak. Mint ahogy már ott voltak ki tudja, hány ezer éve. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, mindössze pár évtizedig. Mélységesen csodálta az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ők mindenáron ki akarták gyógyítani a "természetes tápanyagforrásuk" iránti ellenszenvéből, ahogyan ők nevezték – egészen pontosan Aro nevezte így, de társai egyetértettek vele abban, hogy az emberek csupán élelem gyanánt hasznosak a számukra. Láttam mindezt az apám fejében, s mélységes undorral vettem tudomásul, hogy egy egész városnyi ember szolgál az ő kedvükre. Köztük... belőlük élnek, bár Carlisle szerint a városuk, Volterra falain belül tilos a vadászat. Ettől nem kedveltem őket jobban, habár személyesen még nem találkoztam velük. Nem is állt szándékomban.

– Megpróbálták meggyőzni Carlisle-t, Carlisle pedig őket, de nem tudtak zöldágra vergődni – folytattam tovább a történetet Bellának. – Ekkor Carlisle úgy döntött, megpróbálkozik az Újvilággal. Arról ábrándozott, hogy talál majd hozzá hasonlókat. Nagyon magányos volt. Sokáig nem talált senkit. De ahogy lassanként elterjedt az a felfogás, hogy szörnyetegek csak a mesében léteznek, Carlisle rájött, hogy kapcsolatot teremthet az emberekkel, mintha közülük való lenne. Elkezdett orvosként praktizálni – azt a részt kihagytam, hogy ez még Carlisle-nek sem volt egyszerű, hiszen egy kórházban azért mégiscsak közel kerül a vérhez, gyakran közelebb, mint bárki más, és ez bizonyos szinten őt is megviselte. Bámulatos akaraterejének köszönhetően viszont ekkor is ellenállt a csábításnak. – De társakat találnia nem sikerült, bármennyire is sóvárgott utánuk, azt pedig nem merte megkockáztatni, hogy az emberekhez is igazán közel kerüljön. Éjszakánként egy chicagói kórházban dolgozott, amikor kitört a járvány. Már régóta forgatott egy tervet a fejében, és megérett benne az elhatározás: ha nem tud társat találni, hát teremt magának egyet. De még vacillált, hiszen azt sem tudta pontosan, hogy mi vezetett a saját átalakulásához. Elborzadt a gondolattól, hogy ellopja valakitől az életét, ahogy az övét ellopták. Kétségek közt vergődött, amikor rám bukkant. Az orvosok már lemondtak rólam: magamra hagytak a haldoklók kórtermében. Carlisle a szüleimet is kezelte, tudta, senkim sincs a világon. Úgy döntött hát, megpróbálja...

Nem állt módomban eldönteni, vajon melyikünknek volt nehezebb az ébredésem után: Carlisle-nek, mert szembe kellett néznie a teremtményével – velem –, újonnan született vérszomjammal, és féktelen dühömmel, amiért azzá lettem ami. Tudtam, hogy nem könnyű neki, hiszen már akkor hallottam a gondolatait, bár akkor még nem tudtam, mik is azok a hangok pontosan. Carlisle gondolatainak a hangja, ellenben a legtöbb emberével, csupán halványan hasonlított a rendes hangjára; a fejében sokkal bársonyosabb, mégis keményebb hangja volt.

A másik oldalon pedig én álltam, haldokoltam, tudtam, nincs senkim, ami ehhez a világhoz kötne. Amikor azonban felébredtem az iszonyú kínokból, azt kívántam, bárcsak visszakaphatnám a fájdalmat, csak ettől a szörnyű létezéstől szabaduljak. Nem bírtam, nem akartam így létezni, én is megpróbáltam volna véget vetni megvetendő életemnek – ha ezt merészelheti bárki is életnek nevezni –, ha nem hallom meg Carlisle őrjöngő magányát. Csak és kizárólag ez tartott vissza, hiszen ha én elhagyom Carlisle-t bármilyen módon, ő bizonyára nem próbálkozik többször a társteremtéssel. Én pedig beletörődtem a sorsomba.

Gyöngéden Bellára mosolyogtam.

– Így hát a kör bezárult – végére értem keserű monológomnak gondolatban is.

– És onnantól Carlisle-lal éltél? – kíváncsiskodott tovább Bella.

Nem tudott betelni a történetemmel, ahogy én sem az övével. Igyekeztem erre gondolni, amikor újra elmeséltem neki a történeteket, amelyek már bevésődtek a memóriámba.

– Majdnem mindig – feleltem, aztán lágyan ívelő derekára tettem a kezem, s finoman kiirányítottam a szobából. Bella egy pillanatra visszafordult, a tekintete csalódottságot tükrözött. Vajon mire gondolhatott?

Végigsétáltunk a folyosón, Bella illata itt nem volt annyira intenzív, de talán valóban mazochista lettem, mert kezdtem megszokni a fájdalmas égést, amit kiváltott belőlem. Szinte tapintani lehetett az érdeklődést Bella aurájában. Nem okozott csalódást.

– Csak "majdnem"?

Sóhajtottam. Nem akartam ezt elmesélni neki, nem akartam, hogy lássa a gyengeségemet, a már nyilvánvalón kívül, amit a puszta létezésével okozott nekem. De megfogadtam, hogy minden kérdésére választ adok, és nem füllentek, ezért fogcsikorgatva belevágtam.

– Volt egy tipikus, kamaszkori lázadásom, körülbelül tíz évvel az után, hogy megszülettem... vagy megteremtettek, nevezd, ahogy akarod. Elegem lett Carlisle önmegtartóztató életmódjából, és dühös voltam rá, amiért korlátozni próbált. Úgyhogy egy ideig magányosan csavarogtam – vallottam be nem kevés szégyenkezéssel a hangomban. Röstelltem, ahogy akkoriban viselkedtem, holott tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat okozok ezzel a szüleimnek.

– Tényleg? – kérdezte Bella, s ismét elmaradt a várt hatás.

Ahogy szoktam gyorsan ellenőriztem a szívverését és a légzését, de semmi nem utalt félelemre, barna szemeiben viszont annál több kíváncsiság lángolt. Nem értettem, és hangot is adtam ennek kivételesen. Legalább a velem kapcsolatos gondolatait lássam tisztán, ha már a többit rejtve hagyja előttem.

– Ez sem taszít? – kérdeztem csodálkozva, miközben felvezettem az emeletre az én szobám felé.

– Nem – vágta rá határozottan, s meglepett, hogy ennyire nyíltan bevallja, nem fél tőlem.

– Miért nem? – érdeklődtem sürgetően, mert továbbra sem volt világos előttem a gondolatmenete.

– Hát, gondolom azért, mert... ésszerűen hangzik – felelte elgondolkodva, n pedig hangosan felnevettem.

Ez pontosan az a fajta Bellás válasz volt, ami feloldotta megvető feszültségemet, és átszakította merev gátjaimat. Ám legyen, gondoltam, ha mindent tudni akar, ő tudja.

– Új születésemtől fogva megvolt az az előnyöm, hogy olvastam mások gondolataiban, az emberekében csakúgy, mint a magunkfajtákéban – a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy áldás vagy inkább átok ez a képességem. Gyakran helyeztem az áldás kategóriába, hiszen így könnyen tudtam ellenőrizni, gyanakszik- ránk valaki, és így időben odébb tudtunk állni. Másrészt... – Ezért telt tíz évbe, hogy képes legyek szembefordulni Carlisle-lal, hiszen tudtam, milyen őszinte, és pontosan megértettem azt is, hogy miért él úgy, ahogy él – a legrosszabb az volt, hogy teljes mértékig egyetértettem vele, ám hagytam, hogy az átkozott ösztön legyűrje a józan eszemet és az akaratomat. Szinte mentegetőzve folytattam. – És mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és újra elkötelezzem magamat az ő életmódja mellett. Azt hittem, sikerül megúsznom azt a ... depressziót..., amely együtt szokott járni a lelkifurdalással. Mivel én ismertem a zsákmányaim... – ezen a részen fintorogtam, hiszen konkrétan Bella is a zsákmányom volt, rá mégsem használtam volna ezt a jelzőt soha. – ... gondolatait, megtehettem, hogy elkerüljem az ártatlanokat, és csak a gonoszokat vegyem üldözőbe. Ha egy gyilkos nyomába eredtem, aki egy fiatal lányt követett egy sötét sikátorban, és én megmentettem a lányt, akkor mégsem lehetek olyan rettenetes.

Erről inkább már csupán magamat akartam meggyőzni. Bellára néztem, akinek töprengő arckifejezése eszembe juttatta a Port-Angelesi estét, amikor ugyanezt akartam tenni Bella támadóival. Maga volt a csoda, hogy mégsem fordultam vissza. Ez a csoda Bella.

– De aztán, ahogy múlt az idő, kezdtem meglátni a szörnyeteget a tulajdon szememben. Óhatatlanul lelkiismeret-furdaláshoz vezetett az a sok kioltott emberélet, hiába érdemelték meg sorsukat az áldozataim – pontosabban hiába győztem meg magam arról, hogy megérdemlik a sorsukat, gondoltam. – És akkor visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút. Ez több volt, mint amit érdemeltem.

Igazság szerint a lelkifurdalásom csak nőtt, amikor visszatérésemkor nem haragot, hanem megértést és szeretetet kaptam fogadott szüleimtől. Csak remélhettem, hogy egy nap viszonozni tudom mindazt, amit értem tettek akkoriban, és azóta egyfolytában.

Mire a történetem végére értem, addigra elértünk a folyosó végére. Már csak egyetlen szobát nem mutattam meg Bellának. Kíváncsian toporgott, én pedig szélesre tártam az ajtómat, és behúztam az életem mélyére Bellát.

– Az én szobám.