17. Carlisle (2.rész)

Beengedtem a szoba közepére, türelmesen vártam, hogy minden alaposan szemügyre vegyen, mint amikor én jártam először az ő szobájában. A szobám még soha ilyen melegséget nem árasztott magából, mint ebben a pillanatban, Bella betöltötte az én külön kis világomat.

– Az akusztika kedvéért? – érdeklődött Bella, ahogy szemügyre vette a szőtteseimet a falon, majd az aranyszínű szőnyegemet a lábai alatt.

Csöndesen felnevettem, s bólintottam. Jó megfigyelő volt. Mai szlenggel élve rögtön levágta a dolgokat. A távirányítóval bekapcsoltam a dzsesszt, amit még előző nap felejtettem benne. A lágy dallam a szokott merengésembe röpített, magára hagyva Bellát a cd-im tanulmányozásával.

Minden gát, amit a sors, és én magam emeltünk, leomlott, és Bella most itt állt a szobámban. Azt gondoltam, hogy megkönnyebbülök, hiszen nem kell többé féligazságokkal, avagy elterelő kérdésekkel becsapnom, de valahogy mégis többet éreztem. Nem tudtam megmagyarázni még magamnak sem, de félelmetesen jól éreztem magam. A legszívesebben önfeledten magamhoz szorítottam volna, kínzóan csábító illata ellenére is, hogy örökké a karjaimban óvhassam meg a számára oly veszedelmes világtól.

– Milyen rendszer szerint tárolod ezeket? – kérdezte Bella, némileg visszarántva a valóságba. De a dzsessz tovább kúszott a fülembe, és bosszantott, hogy nem találom a megfelelő szót a hangulatomra.

– Uhm, hát a megjelenés éve szerint, azon belül pedig aszerint, melyiket mennyire kedvelem – vetettem oda félvállról, s tovább morfondíroztam a gondolataimon.

Bella valószínűleg észrevehette, hogy nem figyelek rá száz százalékosan, mert felém fordult, és kíváncsi szemeit az enyémbe fúrta.

– Mi a baj?

Megint aggódott, és újra nem önmaga miatt, hanem az én lelki állapotom miatt. Biztosan valami kolosszális felfordulás történt a világ rendjében, ha ezt a gyönyörű, naiv, bátor teremtést nekem szánták. És végre rátaláltam a szavakra, amik eddig a fejemben rejtőzködtek.

– Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy... boldog leszek tőle – feleltem hirtelen és őszintén, vállat vontam és bocsánatkérő mosolyt küldtem Bella felé. Nem voltam benne biztos, hogy érthetően fejeztem ki magam, Bella ennél sokkal többet jelentett nekem, és a jelenléte elmondhatatlan... euforiás érzéssel töltött el.

– Ennek örülök – felelte, és úgy tűnt, őszinte.

De valóban őszinte volt, vagy csak nem akart megbántani, esetleg annyira félt, hogy nem merte elmondani nekem, mire gondol valójában?! A mosolyom lehervadt az arcomról, és ezúttal kivételesen Bella próbált az én gondolataimban olvasni.

Azonban valamit meghallottam, amit Bella nem hallhatott.

"Most már igazán bemehetnénk!" – hallottam meg a folyosóról Alice izgatott sutyorgását, közvetlenül utána Jasper morgását.

"Alice! A bátyád türelmes, de csak egy bizonyos pontig! Nem akarok harcolni vele, csak mert nem találja alkalmasnak az időpontot, gondolkozz!" – szidta meg a húgomat finoman, amiért különösen hálás voltam neki. Egyszer majd meghálálom neki valamilyen módon. Habár nem egészen azért nem akart harcolni, mert olyan nagyon kedvelt, hanem mert mindig veszített ellenem. Könnyebb volt nekem harcolni, hiszen láttam a mozdulatsort a fejükben, mielőtt még belekezdtek volna.

Jasper szemeivel láttam, ahogy Alice egy pillanatig erősen koncentrál, majd csalódottan felsóhajt.

"Igazad van, kicsit még várnunk kell!"

– Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikoltozva, igaz? – rántott vissza Bella lágy hangja a szobámba, én pedig bólintottam.

Kihúzta magát, elszántan a szemembe nézett, mikor válaszolt a saját kérdésére.

– Nem szeretnélek kiábrándítani, de egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad – hitetlenkedve néztem rá. Mindazok után, amit meséltem neki illene legalább egy kismértékű félelmet mutatnia. Bella pedig kötözködött velem? Fitogtatta a bátorságát? És még rá is kontrázott. – Ami azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled!

A szemöldököm meglepett-kihívóan emelkedett a magasba. komolyan beszélt? Nem félt tőlem, soha nem félt, amióta ismerem, persze leszámítva két esetet: amikor először találkoztunk, aztán a réten. Egyébként valóban soha nem mutatta jelét a félelemnek.

Hirtelen elhatározás pattant ki az agyamban – ami engedélyt ad az odakinn várakozóknak a bejövetelre –, és gonosz mosolyomat rávillantottam. Ha ez kell neki, gondoltam önfeledt szerelembe merülve, majd én móresre tanítom.

– Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod! – fenyegetőztem tréfásan, miközben vadászó pózba ereszkedtem, csöndesen felmordulva ajkaimat hátrahúzva a fogsoromról.

Bella hátrálni kezdett, de továbbra is incselkedett velem. Mintha mézesmadzagot húzott volna az orrom előtt. Annyira gyönyörű volt, és kívánatos minden lehetséges szempontból, amit csak el tudtam képzelni.

– Úgysem teszed meg! – jegyezte meg, s ezzel megpecsételte a saját sorsát.

Alice odakinn várakozott a folyosón, halk kuncogás tört fel belőle, amit Bella nem hallhatott, Jasper viszont igyekezett betapasztani a húgom száját. Láttam Alice fejében, hogy mit fogok tenni, de már nem vártam meg, hogy Bella mit fog szólni hozzá.

Elrugaszkodtam, gyorsabban mozogtam, mint bármikor Bella jelenlétében. Megcéloztam az egyetlen puha felületű tárgyat a háta mögött, röptömben felkaptam a derekánál fogva, és belevetődtünk a kanapéba. Bellának a torkára forrt a meglepett sikolya, ahogy odacsúsztunk a falnak, majd finom ütközéssel megálltunk. Alice kitűnően szórakozott odakinn.

"Olyan aranyosak!" - gondolta, aztán erőt vett rajta a vele született túlbuzgóság - "Nem fogja bántani, látom, de most már igazán mehetnénk, Jazz!! Én is akarok játszani Bellával!"

Kizártam a fejemből, gonoszul, önző módon. Nem akartam még, hogy bárki megszakítsa a játékunkat. Emlékeim szerint, amióta megkezdtem a vámpírlétet, ilyen boldog játékba soha nem keveredtem.

Míg Alice a folyosón dohogott, Bella szabadulni próbált a karjaim közül. Eszem ágában sem volt elereszteni, fantasztikus érzés volt, ahogy karcsú teste hozzám simult, ziháló lélegzete a bőrömet égette, illata mindkettőnket körbefogott.

– Mit is mondtál az előbb? – morogtam szemtelenül, kihívóan a fülébe. Barna szemei fogva tartották az enyémet, miközben még mindig szabadulni próbált.

– Azt, hogy egy nagyon-nagyon félelmetes szörnyeteg vagy – igyekezett ironikus hangot megütni, de bizonyára nehéz dolga lehetett a karjaim szorításában. Nevettem az erőlködésén.

– Így már sokkal jobb.

– Jaj... – tovább mocorgott a karomban, de eszemben sem volt elengedni. Még soha ilyen könnyű nem volt elviselni az illatát, közelségét. Annyira.. emberi volt, bizonyos értelemben emberinek éreztem magam.

"Elég volt! Nem várok tovább, ha megharagszik, ha nem!" – hallottam Alice hangját, aztán Jasper megadó sóhaját.

– Most már fölkelhetek? – kérdezte Bella elhaló hangon, épp végszóra.

– Bejöhetünk? – érdeklődött Alice, Jasper pedig a szemét forgatta azzal a tipikus "mintha nem tudnád" nézésével.

Bella szívverése a csillagokat is leverte volna az égről, arcának pírja pedig vetekedett a legvörösebb pipaccsal, amit emberi szem valaha látott. Igyekezett kiszabadulni az ölelésemből, de nem engedtem neki csupán annyit, hogy elhelyezkedjen kicsit "vendégváróbb" pózban az ölemben.

– Gyertek csak! – szóltam ki nekik, közben remekül szórakoztam Bella zavarán. Ha tudta volna, hogy Alice már legalább tíz perce a folyosón ácsorog, még jobban zavarba jött volna. Nagy volt a csábítás, hogy eláruljam a húgomat, de csupán azért, hogy lássam, amint Bella mélyebb céklaszínt ölt, aztán megsajnáltam, úgy döntöttem, megtartom Alice titkát.

"Milyen édesek vagytok!" – sugallta Alice, mire a szememet az égnek emeltem. Alice tudomásul vette Bella kívánatos illatát, uralni tudta önmagát, s legnagyobb meglepetésemre Jasper is, bár ő megtorpant az ajtóban. Nem akart kockáztatni, a vér iránti vágyát pedig elfeledtette – ha ez egyáltalán lehetséges volt, és Jaspernél sosem lehetett tudni – az én érzelmi állapotom.

"Soha nem éreztelek ennyire boldognak, amióta ismerlek!" – szuggerálta belém a gondolatot, és erre már elmosolyogtam magam. A megfogalmazást lehetett volna pontosítani: 'Soha ilyen boldognak nem éreztem magam, amióta létezem!'

– Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanád Bellát ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – magyarázta Alice, és rettentő büszke volt magára, amiért ilyen frappánsan sikerült bevonulnia. Elhelyezkedett a szoba közepén, és úgy figyelte Bella reakcióját.

Elmosolyodtam szerelmem riadt arckifejezésén, aztán önfeledten magamhoz szorítottam.

– Sajnálom, de nekem sem jut elég belőle.

Hát igen, ez így elég abszurd volt - olyasmivel viccelni, ami véresen komollyá fajulhat, de ebben a pillanatban szétáradt minden zsigeremben a boldogság érzése, és nemhogy nem tudtam, de nem is akartam ellene tenni bármit is.

Jasper óvatosan beljebb lépett, közben ellenőrizte magát, hogy nem fog-e bármi őrültséget elkövetni, de annyira lekötötték az érzelmi szálaink, hogy ez a veszély nem fenyegetett. Mindenesetre a biztonság kedvéért nem vett levegőt a szobában.

– Igazából azért jöttünk, mert Alice azt mondja, ma éjjel igazi, nagy vihar lesz, és Emmett játszani szeretne. Van kedved hozzá? – kérdezte, és valamiért biztos volt benne, hogy nemet fogok mondani.

Felcsillant a szemem, de aztán eszembe jutott, hogy Bellát elvinni a mi játékaink közelébe talán nem is annyira jó ötlet, az még az ő fülének is hangos, és talán az ő számára is elég ijesztő lehet.

Alice kitalálta a gondolatomat.

– Természetesen Bellát is el kell hoznod! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Láttam a fejében tucatnyi víziót, ami bizonyította, hogy minden rendben lenne, de amíg Bella és én nem döntöttünk, addig mindegyik látomása homályos volt.

"Alice!" – Jasper figyelmeztető pillantást vetett a húgomra, de ő ügyet sem vetett rá, továbbra is várakozásteljesen nézett minket.

– Van kedved eljönni? – fordultam Bellához izgatottan, figyelmen kívül hagyva Jasper gondolatait, amik zavarosak és összefüggéstelenek lettek a szememben.

– Hát persze! – vágta rá Bella azonnal, s hallottam, ahogy szíve kihagy egy pillanatra, amikor a tekintetünk találkozott. Aztán mintha észbe kapott volna, homlokán megjelent az a bizonyos apró ránc. – Ehm, hová is?

– Előbb meg kell várnunk a mennydörgést, csak aztán kezdhetjük a játékot, majd meglátod, miért – magyaráztam neki, és bár a számunkra teljesen világosnak tűnt, nem voltam benne biztos, hogy Bella számára is az. De ezúttal nem jött zavarba, határozottan Bellás kérdéssel állt elő.

– Hozzak esernyőt?

Mindenki hangosan nevetett, mintha Bella létezése, meleg lénye mindannyiunk fagyott szívét átmelegítette volna.

– Hozzon? – kérdezte Jasper Alice-t, de ő megrázta a fejét.

– Ne! A vihar a város felé tart. A tisztáson nem fog esni.

– Akkor jó! – lelkendezett Jasper, és persze ujjongását mindenkire átragasztotta.

"Ideje bemutatkoznod Charlie-nak!" – sugallta felém Alice kárörvendően, és nem engedte, hogy meglássam, mennyire lesz kínos a találkozás Bella édesapjával. Felpattant a szoba közepéről, és kiszökellt az ajtón, mint egy gazella. Közben még odavetette Jaspernek:

– Kérdezzük meg Carlisle-t, beszáll-e ő is!

Jasper a szemét forgatta.

– Mintha nem tudnád! – kiáltott Alice után, aztán ő is kirohant az ajtón. Mielőtt becsukódott volna, Jasper bátorítón, avagy gratulálón rám kacsintott, és ő is eltűnt.

Bella kissé összezavarodva nézett rám, látszott, nem egészen világos neki, miről is van szó pontosan, de mindezek ellenére sem sietett kibontakozni az ölelésemből. Ez kifejezetten a kedvemre való volt.

– Mit fogunk játszani? – kérdezte, mire elmosolyodtam a feltételezésen. Bella, amint egy csapat vámpírral labda után rohangál...

– Te csak néző leszel – mondtam, és úgy tűnt, sikerült megnyugtatnom. – Mi pedig baseballozni fogunk.

Égnek emelte a szemét, akárcsak nem sokkal ezelőtt Jasper.

– Nahát, a vámpírok kedvelik a baseballt?

A mai nap után már nem is találtam ezt a kijelentést annyira meglepőnek.

– Vérbeli amerikai időtöltés – feleltem, és kissé idegesen gondoltam a Swan rendőrfőnökkel közelgő első találkozásomra.