14. Vallomások (3.rész)

Hallgattam Bella szívverését, mely jobban hasonlított egy partra vetett hal vergődésére, mint egy egészséges szervre. Elakadozó lélegzettel hallgatott, nem vágott közbe, nem kérdezett, s a végén rájöttem belészorult a szó. Hiszen eddig hallgattam mindenről magam körül, némaságra ítéltem a gondolataimat, az érzéseimet, most pedig hirtelen özönvízszerűen zúdítottam a nyakába. Miközben meséltem, s árgus szemekkel figyeltem a reakcióit, a fejemben visszafelé pörögtek az események.

– Megtettem minden óvintézkedést, a szokásosnál többet vadásztam és táplálkoztam, mielőtt viszontláttalak. Biztosra vettem, elég erős vagyok hozzá, hogy ugyanúgy bánjak veled, mint bármely más emberi lénnyel – elvakultságomban csaknem óvatlan voltam, erre tisztán emlékeztem. Ahogy arra is, hogy mennyire mellbe vágott mégis, amikor újra találkoztam vele. Úgy éreztem, ezt be kell ismernem neki. – Ilyen elbizakodott voltam. Az kétségkívül komoly nehézséget jelentett, hogy nem tudtam egyszerűen olvasni a gondolataidban, így nem tudhattam, hogyan vélekedsz rólam. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen körülményes módon lessem ki valakinek a gondolatait, a tiedet Jessica agyából hallgattam ki... – összeráncolódott a homlokom a puszta emléktől, hogy mennyire lealacsonyította Jessica köznapi elméje, valamint Mike megalázó elmélkedése Belláról. Bosszankodva felsóhajtottam, majd folytattam. – Jessicának meglehetősen hétköznapi elméje van, és bosszantott, hogy az ő színvonalára kell süllyednem. Ráadásul nem tudhattam, komolyan gondolod-e, amit mondasz neki. Rendkívül idegesítő volt...

Beszámolhattam volna Bellának Mike Newton idegesítőbb gondolatairól is, de úgy éreztem, hogy ezt a részletet megtarthatom magamnak. Nem hazugság...féligazság... Bella hallgatott. Talán eljött a várva várt, s olyan nagyon gyűlölt félelem irántam? Vagy ezúttal valóban sokkot kapott? Nem várhattam meg, míg rájövök, mert talán akkor már nem lett volna erőm folytatni a történetemet. Gyorsan folytattam, nehogy saját félelmeim szakítsanak félbe.

– Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem veled az első napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. – elfintorodtam, hiszen már az elejétől kezdve tisztában voltam vele, hogy ez mennyire lehetetlen, már csak az elméjének zártsága miatt is. – Ami azt illeti, kíváncsi is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz, és ahogy mondod... – felsóhajtottam az emléktől, de gyorsan folytattam, nehogy megijesszem a váratlan érzelmi megnyilvánulásommal. – ...időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra elkábultam az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára. Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közbe abban a pillanatban: ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi önuralmam, hogy ne leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk – magyaráztam neki, de nem mertem ránézni. Ijesztő lehetett a számára, hogy előtte ül valaki és éppen arról beszél, hogy mennyire nagyon kívánja a halálát. A szíve azonban normális ritmusban vert, a légzése nyugodt volt, nem tűnt riadtnak, ezért úgy döntöttem lehetek továbbra is őszinte. – De csak később hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: "Őt ne!".

Lehunytam a szemeimet, még ma is kétségbe ejtett az a pillanat – Bella, amint maga felé vonzza a hatalmas autót, mintha direkt így akarta volna. Ma már tudom, amit akkor még nem: már akkor szerelmes voltam Bellába, s tudatosult bennem, hogy az életem nélküle fabatkát sem ér.

– És a kórházban? – kérdezte végül csöndesen. Olyan halkan beszélt, hogy saját maga talán nem is hallotta. Bizonyára félt, hogy a zajjal elriasztja az őszinte pillanatot.

Felnéztem rá esdeklőn a bocsánatáért, s könyörgőn-bűnbánón. Bűntudatom volt, amiért olyan nagyon megkínoztam akkoriban, persze, hogy ő is észrevette. Annyira szerettem volna, ha megérti, amit akkor éreztem.

– Megrémültem – magyaráztam hevesen, miközben fogva tartott a pillantásával. – Nem tudtam elhinni, hogy végül mégis veszélybe sodortam mindnyájunkat, hogy a kezedbe adtam magam - és éppen a te kezedbe. Mintha szükségem lett volna további indokra, hogy megöljelek – az agyam ekkor utolérte a számat, s szégyenkezve, bocsánatkérőn villantottam rá a szemeimet, talán észre sem vette, majd gyorsan folytattam, mentegetőzve. – De végül éppen az ellenkező hatást érte el. Rettenetesen összevesztem Rosalie-val, Emmettel és Jasperrel, amikor fölvetették, hogy itt az ideje... – újra elnémultam, rádöbbentem, hogy ezzel elárultam őket Bella előtt. Már tudja, hogy mennyire ellenzik a kapcsolatunkat... ha ezt lehet kapcsolatnak nevezni. – ...soha még ilyen komolyan nem vesztünk össze. De Carlisle a pártomra állt, és Alice is. – itt grimaszoltam, s láttam, hogy Bella is észrevette, de gyorsan folytattam, mert nem akartam neki ecsetelni részletesen, hogy mit is jelent Alice számára. Lelki szemeim előtt megjelent Bella, amint öleli a húgom derekát, s kissé fanyarul elmosolyodva megcsóváltam a fejem. – Esme azt mondta, tegyek meg mindent, amit jónak látok, annak érdekében, hogy maradhassak. Másnap belehallgattam mindenkinek a gondolataiba, akivel szót váltottál, és döbbenten tapasztaltam, hogy megtartottad a szavadat. Egyáltalán nem értettem, miért teszed – újra elnémultam.

Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem értettem, sem akkor sem most. Hiszen nemrég beismertem, hogy meg akartam ölni, hogy a vére a legvonzóbb csábítás a számomra, de ő itt ül velem szemben kíváncsian, ártatlanul, törékenyen, és hallgat. Egy pillanatig tétováztam, mielőtt megint belekezdtem volna, hiszen olyan rész következett, ami fájdalmas és kellemetlen a számomra.

– De azt tudtam, hogy nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba veled. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy olyan távol maradjak tőled, amennyire csak lehetséges – ez igaz volt, de azt már szerényen elhallgattam, hogy ez a tervem olyan sikeres volt, hogy még Alice-t is sikerült összezavarnom - egy időre. – És minden áldott nap a bőröd illata, a lélegzeted, a hajad... ugyanolyan erővel hatott rám, mint az első alkalommal. És mindennek ellenére, jobban tettem volna, ha tényleg leleplezem mindnyájunkat az első pillanatban, mint ha itt és most, ahol nincsenek tanúk, és semmi nem állíthat meg, kárt tennék benned.

– De hát miért? – kérdezte kissé sértődötten, mire elmosolyodtam. Annyi naivitás volt benne az irányomban, amit soha nem tapasztaltam azelőtt. Barna szemei ezúttal résnyire szűkültek, ahogy a válaszomra várt, én pedig hirtelen tele voltam gyöngédséggel. Felemeltem a kezem, tűnődtem, vajon megérintsem-e a bőrét, de ehelyett inkább finoman összeborzoltam selymes haját.

– Isabella! – szóltam neki, s imádtam kiejteni a számon a teljes nevét. Annyira elhatárolta magát ettől az egésztől, hogy soha, még gondolatban sem neveztem így. Aztán javítottam, nehogy megsértődjön. – Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak. El sem tudod képzelni, mennyit kínzott a gondolat – nem kellett volna ezt elmondanom neki, de úgy gondoltam, joga van tudni, milyen szörnyű dolgok járnak a fejemben. Nem bírtam tovább elviselni barna szemeinek tisztaságát, lesunytam a tekintetemet, s úgy vallottam színt. – Elképzeltelek, amint ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen... hogy sose látom többet, amint elpirulsz, hogy nem látom felvillanni a szemedben a megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam... elviselhetetlen lenne! – ekkor végre összeszedtem bátorságomat, s újra belemélyültem a gyönyörű szempárba. A lélegzetem hirtelen szaporábbá vált, míg az övé akadozott. – Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben. És mindig az is maradsz!

Ez már felért egy szolid, őszinte szerelmi vallomással, s most tűnődve figyeltem, mit reagál rá. Természetesen elpirult, de megfosztott a szemeiben úszkáló érzelmi viharok olvasásától, lesütötte a szemeit, s a kezünket figyelte. Éreztem, hogy apró ujjai megremegnek a szavaim hatására, de nem szólt, nem tudtam ez a félelem miatt van, vagy azért, mert úgy érez, ahogy nem lenne szabad? Hosszan elnyújtotta a hallgatást, majd szégyenlősen, igen halkan megszólalt.

– Azt már úgyis tudod, én miként érzek – kezdte, mire kétségbeestem. Én teljesen megnyíltam, ő pedig rejtve akarja hagyni előttem az érzéseit? Nem teheti velem! Minden igyekezetemre szükségem volt, nehogy azonnal sürgetni kezdjem, hogy nyíljon meg. – Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled – szavai végtelen boldogsággal öntöttek el, mint valami folyékony eufória, amit befecskendezett fagyott vénáimba. Az ésszerűbb gondolkodású felemet elnyomta ez az őrült boldogság. Bella fintorgott, nem tudtam mire vélni, de megmagyarázta. – Vagyis bolond vagyok.

Felnevettem, mert ebben kivételesen egyetértettünk. Eszembe jutott, amikor még a pszichiátriai kezelés gondolata is átfutott az agyamon miatta. Kissé felszabadultunk a titkok súlyának hiányában.

– Tényleg bolond vagy! – mondtam neki, s a pillantása újra rabul ejtett. Az öröklétig el tudnék veszni ebben a szempárban, gondoltam, s kicsúszott a számon rejtett vallomásom. – És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... – suttogtam, s őt figyeltem.

Szerelmi vallomásomra elpirult, s lehajtotta a fejét. Szíve bármely gépet kiakasztotta volna, olyan őrült iramban vert a mellkasában. Amikor újra megszólalt hangja halk és reszkető volt, csaknem elfúlt az izgatottságtól.

– Micsoda buta bárány! – sóhajtotta lágyan, nekem pedig összeszorult fagyott szívem a szavaira.

– Micsoda beteg, mazochista oroszlán! – feleltem csöndesen, inkább magamnak, mint neki.

A távolban a mókus, amelyik eddig olyan szemrehányón figyelt, már nem törődött velem. Az odúból egy kölykével együtt merészkedett elő, már nem tartott annyira fenyegetőnek, hogy elrejtse előlem. Épp, mint Bella.

Nem ijedt meg, nem félt, hanem szeretett engem. Így, ahogy voltam, a vérének kívánalmával együtt, a halálos veszéllyel együtt, amit jelentettem a számára. Nem számított neki. Amikor ott Port Angelesben ezt mondta, nem hittem neki... nem bírtam elhinni neki a szavait. Erre tessék, itt van velem kettesben, ahol nyom nélkül elvehetném törékeny emberi életét és... szeret engem.

– Miért...? – kezdte lágyan, de tétovázva elhallgatott.

Bátorítón rámosolyogtam. Nem akartam, hogy féljen tőlem bármit is megkérdezni. Láttam, hogy gyötri valami, de olyasmi lehetett, ami zavarba hozhatta, mert elpirult újfent.

– Igen? – biztattam, de belülről már égetett a türelmetlenség. Más esetben már nem lett volna idegzetem kivárni a választ, de Bella esetében nem tehettem meg, hogy kiolvasom a fejéből a választ.

– Mondd meg, miért menekültél el tőlem? – bökte ki végül, mire döbbenten meredtem rá.

– Tudod, hogy miért – mutattam rá, s éreztem, ahogy a jókedvem elpárolog. Nem épp az előbb magyaráztam el neki, hogy mekkora önuralomra van szükségem? Végtelenül szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire kívánom a vérét, bármit megtettem volna, hogy ezen változtassak. De nem lehetett.

– Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? – magyarázta Bella gyorsan, mikor látta, hogy félreértettem a kérdését. Megkönnyebbülve, gyanakodva hallgattam. – Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy legjobb, ha minél előbb megtanulom, mit nem szabad tennem – végigsimított a kézfejemen, közben óvatosan figyelte a reakciómat. – Ezzel például úgy látom, nincs semmi baj.

Erőfeszítései hízelegtek nekem, jó érzés volt, hogy gondolt rám, miként tehetné könnyebbé a helyzetemet. A szívemet – vagy annak a tájékát – forró melegség öntötte el, miközben feleltem neki.

– Semmit nem csináltál rosszul, Bella. Az egész az én hibám volt – vallottam be bűnbánóan, s röstellve néztem a szemeibe, melyekben ezúttal kíváncsiságot véltem felfedezni.

– De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod – erősködött, mire kissé elbizonytalanodtam. Megfogadtam az őszinteséget, nem tagadhatok meg tőle semmit. És ahogy kéri... lehetetlen ellenállni.

– Nos... Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember ösztönösen hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk... Nem számítottam rá, hogy olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad illata... – némaságba vert a bátorságom, s az agyam ismét megkésve érte utol a számat. Félve meredtem Bellára, rettegtem, hogy túl sokat mondtam, megriad, felpattan és rohan el tőlem, el mindentől, ami rám emlékezteti.

De ő nem félt – lassan már az lepne meg, ha félne –, hanem flegmán felvonta a vállát, hogy eltakarja kecses nyakát. Mintha ez segítene, gondoltam keserűen, s magamba lélegeztem égető, csábító illatát.

– Oké, rendben! A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől.

Nem állhattam meg nevetés nélkül. Bájos volt, naiv... és rendkívül vonzó, ám ezúttal nem a vérének illata csábított. Legalábbis nem dominánsan...

– De nem, tényleg, inkább csak az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért – mondtam, aztán egy pillanatig tétováztam. Csak egy pillanatig, de mikor a fejemben megfordult az elhatározás, a kezem már indult is, hogy teljesítse az épen hogy kigondolt parancsot.

Felemeltem a kezemet, másikat Belláéban hagytam, s végtelen gyöngédséggel megérintettem a nyakát. Éreztem papírvékonyságú bőrét, amint az érintésemre felforrósodik, alatta a vér úgy száguld az artériájában, mintha éppen nehéz fizikai munkát végezne.

– Látod – mondtam neki könnyedén, s csaknem kieresztettem egy hisztérikus nevetést a torkomon. Valóban könnyebb volt, mint az elmúlt két napban, amikor a tornaterem előtt simítottam végig az arcán. Másrészt viszont lényegesen nagyobb hatással volt rám, mint bármi eddig. – Minden a legnagyobb rendben van!

Lazáskodtam, ő pedig elpirult újra. Elbűvölő volt, én pedig nem bírtam megálljt parancsolni szerelmes énemnek. Rádöbbentem már az egész lényem szerelmes Bellába, még a lelkem mélyén megbúvó szörnyeteg is, aki oly nagy hévvel óhajtotta a vérét az elején. A szörnyeteg ebben a pillanatban végleg elcsendesedett.

– Gyönyörű vagy, mikor elpirulsz! – mormoltam neki csöndesen, mire még jobban elvörösödött. Óvatos mozdulattal szabaddá tettem a másik kezemet is, hogy ezt a mesés, bájosan piros arcot a kezem közé temessem. Minden mozdulatomra figyeltem, nehogy hirtelen túl erősen fogjam, nehogy fájdalmat okozzak neki. Bella lélegzete elakadt, vére őrült folyamként söpört végig az ereiben, hogy megnyugodjon lágyan végigsimítottam a bőrén, de ehelyett még gyorsabb lett a tempója. – Ülj nagyon nyugodtan!

Figyelmeztetésem hiábavalónak bizonyult, hiszen egyébként is úgy ült ott, mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Ahogy közelebb-közelebb hajoltam felé a lélegzetem visszafojtottam, nehogy túl sok legyen ez az egész a számomra, nem akartam alábecsülni a szunnyadó szörnyeteget. Csokoládébarna szemei nem eresztették az enyémet, ahogy egyre közeledtem, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve váratlanul odasimítottam az arcomat forró nyakszirtjéhez.

A forróság szétáradt a testemben, vettem egy óvatos lélegzetet, aztán még egyet, a végén már egyenletessé vált a légzésem. Minél többször szívtam magamba Bella illatát, annál kevésbé hatott rám ütősen az aromája. Elég bátornak éreztem magam, de azért lassan, óvatos mozdulattal lejjebb csúsztattam a kezeimet, le egészen a válláig. Megborzongott az érintésemre, reméltem azért, mert hatással volt rá a közelségem. Persze olyan hatással nem lehetett, mint énrám az övé, de talán megközelíti.

Az én légzésem is felgyorsult, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, orrommal súrolva a kulcscsontját, s arcomat a melléhez szorítottam. Így dermedtem mozdulatlanná vele együtt, hallgattam a szívverését, magamba ittam az illatát... szerettem minden porcikámmal.

– Ah! – sóhajtottam fájdalmasan.

A torkomat égette Bella illata, fogaimról szinte magától húzódott hátra az ajkam, a számban annyi méreg volt, hogy egy egész halom embert meg lehetett volna gyilkolni vele. Összeszorítottam az ajkaimat, koncentráltam. Nem akartam Bellát megharapni, megsebezni, vagy egyéb módokon ártani neki. Csak szeretni akartam, ahogy még nem szerettem senkit.

Ahogy hosszan öleltem, éreztem a testemet felengedni. Egy évszázados fagyás után ennek a törékeny embernek a teste képes felmelegíteni engem. Képtelenségnek hatott, mégis éreztem, hogy a forrósága átjárja azokat a részeimet, amik érintkeztek vele.

Érzelmek kibogozatlan sokasága harcolt bennem, ahogy még soha eddigi létezésem során, sem azelőtt.

A karjaimat csak egy kicsit kellett volna lejjebb csúsztatni, és akkor már a karjaimban lett volna; ha a fejemet kicsit megemelem csodás domborulatairól, amik rezgő szívét rejtették, akkor ajkaink találkozhatna. Nem tehettem! Ráfókuszáltam Bella szívének ütemére, amely ahogy telt az idő egyre csitulni kezdett, míg végre normális ütemet vett fel.

Ekkor elengedtem, hátrébb húzódtam, de nem túl messze, és belenéztem a barna szempárba. Kíváncsian figyelt, én pedig megláttam magamat a szemeiben. Nem voltam félelmetes, a kínok, melyeket átéltem vele nem érződött rajtam. Inkább tűntem nyugodtnak, mint éhesnek, mire újra hálát adtam Alice-nek.

– Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz – mondtam inkább magamnak, mint neki, de feltűnt, hogy a hangom csordultig van elégedettséggel. Igen, valóban elégedettnek éreztem magam.

– Nagyon nehéz volt? – kérdezte Bella csöndesen.

Nem voltam biztos a válaszomban. Nehéz? Az illata, ahogy körülvett nem nevezhető nehéznek, lágy domborulatai, ahogy hozzájuk értem véletlenül... hát az már nehezebb volt, de nem abban az értelemben, ahogy ő gondolta.

– Közel sem olyan rossz, mint hittem – mondtam végül őszintén, s elégedettebben, mert olyan választ találtam, ami igaz is és mégsem árulja el a testem és lelkem valódi reakcióját. – És neked?

– Nem, nem volt rossz... nekem – felelte bizonytalanul, erősebben megnyomva az utolsó szót, mire elmosolyodva megróttam.

– Tudod, mire gondolok – szavaimra ő is elmosolyodott, de ez nem olyan felszabadult mosoly volt, mint azt vártam. Láttam rajta, hogy aggódik, de nem maga miatt... miattam. Féltett, nehogy túlságosan besokalljak a jelenlététől. Úgy, ahogy az elején... nem tudhatta, hogy azóta teljesen átalakultam.

– Nézd csak! – mondtam neki, majd a kezét felemelve hevesen az arcomhoz szorítottam. – Érzed, milyen meleg?

Érezte, láttam az arcán a megnyugvást. Aztán megváltozott az arckifejezése. Tenyerét az arcomon tartva lassan előrehajolt, majd felemelte a másik kezét is. Arcán mohó kifejezés játszott, mintha egy régi vágya teljesült volna.

– Ne mozdulj! – figyelmeztetett, de nem volt rá szükség, mert ahogy először megmozdult, máris mozdulatlanná dermedtem.

Lágy ujjai finoman cirógatták kőkemény, jéghideg arcomat. Az, hogy neki milyen érzés volt nem tudhattam, de bennem felkavarodott az egész világegyetem. Simogatása olyan vágyat ébresztett fel bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezhet a magamfajtában. Szerettem volna, ha nem csupán az arcomon játszadozik a kezeivel, hanem végigsiklik a vállamon, a mellkasomon... Micsoda lehetetlen vágyakozás. Hiszen így is elég nagy kockázatot vállalunk, nem szükséges tovább kísérteni a sorsot. Csuklójának az illata másfajta éhségemet csábította, de az most háttérbe szorult, amiatt az újdonság miatt. Egészen más érzés volt őt megérinteni, mint fordítva: hagyni, hogy megérintsen. Tetszett nekem ez a dolog.

Miután letapogatta az arcom minden centiméterét, elért az ajkamig, mely magától nyílt szét a finom érintésre. Aztán – túl hirtelen, de még időben – a kezeit az ölébe hullajtotta, s ámuló tekintettel figyelt engem. Ahogy a tekintetünk összefonódott Bella szíve újra tempósabb ritmusba kezdett.

– Bárcsak..., bárcsak te is éreznéd ezt a... zűrzavart... hogy milyen bonyolult nekem ez az egész! Hogy könnyebben megértsed – mondtam, de ilyen nehezen még semmire nem találtam megfelelő szavakat. Hogyan is tudnám könnyebben megfogalmazni? Szerettem volna, ha tud a gondolataim többségéről, legalább annyiról, amennyit ő is elárul a sajátjaiból.

Barna szemeiben olyan kíváncsiság lángolt, amilyet ő próbált bennem eloltani két napig, miközben sürgető kérdéseimre válaszolt. Annyira tüneményes látványt nyújtott, már meg sem lepődtem, amikor a kezem önálló életre kelve felemelkedett, s végigsimított arcának bársonyos bőrén. Olyan nagyon puha volt, és végtelenül törékeny, tisztában voltam vele, mégis... valahogy könnyebb volt hozzáérnem.

– Mondd el! – esdeklett szinte néma ajkaival.

– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – kezdtem a valóságnak megfelelően, kissé összeráncoltam a szemöldököm, ahogy kifejezésre próbáltam juttatni a gondolataimat. – Ott van egyfelől az az éhség... az a szomjúság... amit én, amilyen szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni bizonyos fokig. Bár, mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott anyagnak, valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együtt érezni velem – mondtam félig mosolyogva, majd kezem tovasiklott, mintha a porcelán szélét cirógatnám, végtelen óvatossággal, és megérintettem érzékien telt ajkát. Bella megborzongott az ujjaim hatására, s valahol én is. – De... Vannak bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik idegenek nekem.

Bella felsóhajtott, én pedig magamba szívtam leheletének édes illatát. A torkomban lángoló szomjúság kedves régi ismerősként üdvözölt, de nem hatott akkora marással, mint reggel. Vigasztaló tudat volt ez a számomra.

– Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod – mondta, de nem értettem, mire gondol. Talán nagyobb tapasztalata van ezekről a dolgokról, mint nekem, vagy amennyit megosztott velem, mikor erről faggattam? Esetleg a jelenre is gondolhatott, hogy átérzi, amit én érzek. Szimbolikus érzelem...

– Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzek – mondtam végül, gratulálva magamnak a szolid megközelítésért. – Ez mindig ilyen?

– Nekem? – kérdezte, s arcán őszinte döbbenet tükröződött. Tehát az utóbbi feltevésem igaz - ujjongtam. – Nem, soha. Soha azelőtt.

Apró kezét a tenyerembe temettem. Mintha két szikladarab közé szorult volna egy tollpihe, és a bizsergető érzés újra elöntött melegen, kellemesen. Annyira jó lett volna, ha az a sok "ha" nem állt volna kettőnk életének elemi és mentális létezése között.

– Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád. Nem tudom, képes vagyok-e rá – nehéz volt megvallanom ezt Bellának, hiszen a saját gyöngeségével senki nem szokott kérkedni. Tartottam a megvetésétől, de azért álltam a pillantását.

Bella lassan – nagyon lassan, és óvatosan – előrehajolt, barna szemeiben mintha figyelmeztetés égne. Tágra nyílt szemmel figyeltem, mit művel. Közeledett, aztán elért, s arcát a mellkasomhoz simította, ahogy nemrégen még én tettem. Ha a szívem vert volna, akkor bizonyosan kiugrik a helyéről. Dermedt mellkasomban úgy áradt szét a forróság, mint tavasszal a megáradt folyó.

– Ennyi elég – sóhajtotta, én pedig az arcomat a hajába fúrtam, mélyen belélegezve édes illatát. Karomba zártam, ahogy egész délután terveztem, vágyódtam, s képtelen érzelmek sora vonult végig rajtam. Szerelmes vagyok, gondoltam, igazán szerelmes. – Jobban csinálod, mint hinnéd.

– Élnek bennem emberi ösztönök, ha mélyen eltemetve is – világosítottam fel, de azért megkönnyebbülten nyugtáztam a szavait.

Ahogy ott ültünk a tisztásomon, Bella a karjaimban, meghitt idill körülöttünk, éreztem, hogy örökké így tudnék maradni. Mi lehet csodásabb élet, vagy nevezzük inkább létezésnek, mint ezt az angyali teremtést óvni, vigyázni, boldoggá tenni.

A természet nem így gondolta, sajnos az idő nem állt meg velünk együtt. Nehezemre esett megmozdulni, de a lemenő nap fénye, s az erdő felénk kúszó árnyéka emlékeztetett, hogy létezik valóság a mi buboréknyi világunkon kívül.

– Menned kell! – állapítottam meg kelletlenül, s boldog voltam, mert szomorúan sóhajtott.

– Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban.

– Kezdek beletanulni – feleltem, s elmosolyodtam egyforma gondolkodásmódunkon. Újabb egyezés...