15. Ösztön és akarat (2. rész)

Lelki szemeim előtt először megjelent Rosalie, amint ezúttal kivételesen nem törődik azzal, hogy összekócolódik a tökéletesen beállított frizurája; másodszor, amint Emmett megpróbálja lebeszélni a tervéről, persze sikertelenül. Alice valószínűleg látta, hogy Bellával töltöm az éjszakát, ahogy a délután történteket is. Rosalie minden bizonnyal ki is szedegette belőle a maga furmányos módján. A kocsim valószínűleg törmelék lesz, mire hazaérek, de hiába kötődtem hozzá, sehogy sem tudtam átérezni a hiányát. Bellával teljes voltam.

– Szeretnél? – rántott vissza Bella hangja a jövőképeimből a jelenbe, s csodálkozva vettem észre, hogy meg van lepve.

Talán nem gondolta, hogy maradni szeretnék vele? Az öröklét minden másodpercét megosztottam volna vele, ha rajtam múlik, és persze, ha ezért nem kellene feláldozni a lelkét.

Kinyitottam a kocsi ajtaját, de még visszaszóltam neki.

– Igen, ha nem gond – kipattantam, mint egy lelkes tinédzser, s az ajtót kicsit hangosabban csuktam be, mint szoktam. Villámgyorsan megkerültem az autót, hogy megelőzzem Bellát, aki már éppen ki akart szállni.

– Micsoda emberi gesztus – jegyezte meg halovány mosollyal az ajka körül, miközben kiszállt és elindult a házuk felé.

– Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim...

Kétszer is megbotlott a sima betonon, míg elértük a verandát, de mindig mielőtt elkaphattam volna, váratlanul visszanyerte az egyensúlyát. Néha felém pislantott, mintha nem volna biztos benne, hogy mellette vagyok.

Odasiettem az ajtóhoz, levettem a kulcsot titkos rejtekhelyéről, villámgyorsan elfordítottam a zárban, majd visszahelyeztem, mielőtt Bella észrevehette volna. Amikor utolért szélesre tártam előtte az ajtót, de a lámpát ő kapcsolta föl. A sötétség nem okozott a számomra gondot, neki azonban valószínűleg zavarta a szemeit a félhomály.

– Nem volt bezárva? – kérdezte csodálkozva, s elnyomtam a somolygásomat.

– De igen. Azzal a kulccsal nyitottam ki, amelyik ott volt az eresz alatt – feleltem, s már nem bírtam elrejteni a mosolyomat. Figyeltem az arcát, láttam, ahogy végigpörgeti magában az elmúlt hetek történéseit, s rádöbben, hogy nem tudhattam, hol tartják a kulcsot. Kérdő tekintettel nézett rám, a pillantása rabul ejtette az enyémet, közben apró kezét lágyan ívelő csípőjére helyezte. Hogy eltereljem a figyelmemet, valami magyarázattal kellett szolgálnom. – Mindenre kíváncsi voltam veled kapcsolatban.

– Kémkedtél utánam? – kérdezte, de valahogy nem tűnt dühösnek. Legalábbis nem úgy, mint amikor a tornaórája után rájött, hogy figyeltem rá.

– Mi mással lehet agyonütni az éjszakát? – kérdeztem vissza, hogy ne kelljen felelnem.

Egyenesen a konyhába mentem, mert gondoltam, hogy Bella már nagyon éhes lehet. Átkoztam magam, amiért ilyen lényeges dologról, ami az ő létfenntartásához szükséges, megfeledkeztem. Amikor beértem a konyhába leültem arra a székre, ahol az előző napon megírtam a levelet, pontosabban az üzenetet neki. Pár másodperc múlva beért, egy pillanatnyi döbbenet után halvány mosollyal nyugtázta az ottlétem, majd a hűtőnél kezdett matatni.

Figyeltem minden mozdulatát, végtelen bájjal és emberre nem jellemző gyönyörűséggel csinált mindent. Eszembe jutott, amikor legutóbb vadászni voltam Emmettel és neki eszébe jutott Bella – mennyire közönségesnek, mennyire hétköznapinak tűnt az ő szemében, míg az én számomra Aphroditét jelenítette meg.

– Milyen gyakran? – kérdezte Bella, miközben a mikróban melegedő vacsorájára fókuszált a szemeivel.

– Hmmm? – kérdeztem vissza újra, mert nem értettem, pontosan mire gondol. Bosszantó...

– Milyen gyakran jöttél ide? – érdeklődött közömbösséget színlelve, de valahogy úgy éreztem, mintha mást rejtegetne a kérdései mögött.

– Majdnem minden éjjel itt vagyok – feleltem természetesen, de nem tettem hozzá, hogy csak akkor nem jövök, ha vadászom.

Bella önmagához képest ijesztő gyorsasággal fordult felém, közönyös álarca porrá zúzva lehullott, sápadtan, rémült tekintettel bámult rám. Nem értettem, mi a baja, de már kezdtem bánni, hogy beavattam.

– De hát miért? – suttogta halálra váltan, miközben szíve a vért egyenesen az arcába pumpálta.

– Érdekes vagy, amikor alszol – jegyeztem meg, s csaknem az égnek emeltem a szemem. Ugyan, mi más miatt jönnék ide éjjelente? – Beszélsz álmodban.

– Na neee! – sóhajtott szégyenkezve, s arca immár bíborszínben pompázott. Megbűvölten figyeltem egy pillanatig, elméjének némaságát le kellett küzdenem. Valahogy rá kellett bírnom, hogy elmondja, nem bántottam meg... nagyon. Már egészen elfelejtettem, hogy az embereknek az alvása, amolyan magánszférának számít mindazzal együtt, amit akkor álmodnak, vagy – Bella esetében – mondanak.

– Nagyon haragszol? – puhatolóztam. Nem szerettem volna olyan méregbe hozni, mint a bizonyos tornaóra után.

– Az attól függ – felelte, de szemeit továbbra is a cipőire szegezte. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából, a zavarát leszámítva. Vártam egy kicsit, de nem toldotta meg magyarázattal.

– Mitől? – kérdeztem végül türelmetlenül.

– Attól, hogy mit hallottál? – cincogta végül egészen halkan, mire megkönnyebbültem.

Nem haragudott, csupán szégyenkezett az álmai miatt. Tennem kellett valamit, hogy megnyugtassam, előttem nincs miért zavarban lennie. Semmi olyat nem tehet, ami miatt kevesebb lenne a szememben.

Felálltam, s odaléptem elé olyan szorosan, hogy éreztem a testéből áradó meleget. Fagyos ujjaimmal felemeltem remegő kezét, puhasága mindig meglepett és elbűvölt. Lehajoltam hozzá, hogy ne kelljen kitörnie a nyakát, ha rám néz, látni akartam a tekintetét. Szerettem volna, ha elfelejti a szégyenét, ezért hagytam magam rabul ejteni a pillantásával. Tudtam, hogy rá körülbelül úgy hat az enyém, mint fordítva.

– Ne haragudj! – könyörögtem neki, s megnyugodva állapítottam meg, hogy Bella tekintete elködösül, s magába szippantja barna mélységébe a tekintetemet. Megválogattam a szavaimat, nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, de szerettem volna, ha tudja, miket beszélt. – Hiányzik neked az édesanyád. Aggódsz miatta, és amikor esik, az eső hangjától nyugtalan leszel. Azelőtt sokat beszéltél az otthonodról, most már kevesebbet – pontosabban azóta nem beszélt az otthoni dolgairól, amióta először kimondta a nevemet. Sejtettem, hogy Bella erre a részére kíváncsi a mesémnek, de még húztam az időt. Annyira gyönyörű szemei voltak, hogy a legszívesebben egész éjjel ott álltam volna előtte, s belemélyedni egészen. – Egyszer azt mondtad: "Itt minden annyira zöld!".

Felnevettem, még ma is tetszett, ahogy ezt kimondta. Bella visszafojtott lélegzettel várt, tudtam, nem húzhatom tovább, de nem akartam még jobban zavarba hozni, éppen azzal, amivel öntudatán kívül oly nagy örömet okozott nekem.

– Van még valami? – nógatott bizonytalanul.

– Kimondtad párszor a nevemet – feleltem végül legyőzötten, mire bosszúsan, megalázottan felsóhajtott.

– Sokszor?

Ezzel meglepett. Mennyi számít soknak? És miért fontos a mennyiség? Nekem az első is épp elég lett volna, a többi csak ráadás volt.

– Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor? – érdeklődtem finoman, mire elszakította tekintetét tőlem, s égő arcát lefelé fordította.

Valami belső ösztön támadt fel bennem, újraéledt vágy, s a kezemmel óvatosan odavontam hideg, kemény mellkasomra, miközben azt kívántam, bár lenne legalább néhány fokkal melegebb a bőröm. Úgy tűnt, ez Bellát nem zavarja.

"Rettentő éhes vagyok. Remélem Bells nem fogyasztotta el az összes lasagnát! Bár ez nem valószínű..." – hallottam a gondolatokat, tisztában voltam vele, hogy az apja bármelyik percben hazaérhet, de mégsem akarózott elengedni Bellát, amikor magamon éreztem testének forró lüktetését.

– Ne legyél zavarban! – súgtam a fülébe, s igyekeztem kizárni Charlie gondolatait. – Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném! – még egy percet adtam magamnak, de aztán már nem csak a gondolatait hallottam Charlie-nak. Az autója hangos fékezéssel állt meg a felhajtón. – Baj, ha apád megtudja, hogy itt vagyok?

– Nem is tudom... – a kérdésem láthatóan nem tetszett neki, jobbnak láttam távozni, mivel Charlie épp a bejárati ajtóhoz ért.

– Akkor talán majd máskor... – motyogtam, mert biztos voltam benne, hogy lesz máskor. Elsurrantam a lépcső felé.

– Edward! – hallottam Bella méltatlankodását magam mögött, mire csöndes kuncogás tört elő belőlem. Fura volt ennyi idősen úgy viselkedni, főként úgy érezni magam, mint egy kamasz, aki elsunnyog, ha a szerelmének az apja idő előtt tér haza a munkából.

Charlie már a zárral matatott, de mire kinyitotta, én már felsuhantam a lépcsőn, s megálltam a tetején.

– Bella? – kiáltott be a házba Charlie a maga morózus hangján.

– Itt vagyok, a konyhában. – Bella izgatottan csendülő hangja mosolygásra késztetett. Beléptem a szobájába, s megálltam az ablak mellett. Maradhattam volna éppen kinn is, de felettébb izgalmasnak és tiltottnak éreztem, hogy a szobájában várakozzak, ne pedig a lépcsőfordulóban.

Hallottam így is mindent tökéletesen, kicsit mintha moziban ültem volna. Bella kivette a mikróból a vacsoráját, s még azelőtt leült, mielőtt Charlie belépett volna a konyhába.

– Adnál nekem is abból a lasagneból? – hallottam Charlie éhes hangját, amik tökéletesen megegyeztek a gondolataival. – Mindjárt éhen halok.

Charlie levetette a csizmáját, majd leült arra a székre, amin néhány perce még én ültem. Figyeltem Bellát Charlie gondolatain keresztül. Éppolyan szépnek, legalábbis hasonlóan csinosnak találta a lányát, mint én, ezért a szívembe zártam őt. Csupán esetlen mozdulatait nagyította fel kissé, de ezt betudtam Renee-nek, akiről még ennyi idő után is kedves emlékeket őrzött.

"Vajon mi baja lehet?" – tűnődött Charlie. Bella neki háttal készítette a vacsoráját, de váratlanul összerezzent, majd mohón belekortyolt az egyik pohár tejbe, amit az imént töltött ki. Aztán egy ideig csak figyelte a tejet, ahogy enyhén megremeg a keze reszketése miatt. Letette a poharat, s miközben odavitte Charlie-nak a tányér lasagne-t azon tűnődtem én is, vajon miért bámulta a tejet. Érdekes... és frusztráló. Két ember volt velem egy házban, de csak az egyikük gondolatait hallottam.

Charlie gondolatban már az esti meccs kimenetelén morfondírozott.

– Kösz!

– Hogy telt a napod? – kérdezte Bella, miközben egy adag ételt helyezett a villájára.

– Jól. Jó kapás volt... – felelte Charlie, és bevillant neki két apró ponty, amit sikeresen kiemeltek a folyóból aznap délelőtt. A nap további része leginkább a sörözésből, és beszélgetésből állt. Sosem értettem, mi készteti erre a "sportra" az embereket, hiszen nincs túl sok értelme. – ... és veled mi a helyzet? Sikerült minden, amit elterveztél?

Bella szája széle megrándult, mintha egy mosolyt akarna visszafojtani. Vajon mi járhat most a fejében?

– Nem igazán... olyan szép idő volt, vétek lett volna egész nap itthon ülni – felelte, s egy nagy falatot tuszkolt a szájába.

– Igen, szép nap volt – helyeselt Charlie, s gyanakodva méregette a lányát.

"Vajon mire készül?" – gondolta, miközben figyelte, ahogy Bella talán kissé gyorsan felhörpinti a maradék tejet a poharából.

– Sietsz valahová? – kérdezte továbbra is gyanakodva tőle, mire Bella lefagyott. Elmosolyodtam az arckifejezésén. Úgy festett, mint egy rosszaságon lefülelt kisgyerek.

– Igen, fáradt vagyok – felelte kissé rekedten Bella. – Korán le akarok feküdni.

"Hazudik. Még, hogy fáradt... Hiszen, majd' kiugrik a bőréből!"

– Valahogy olyan felspannoltnak látszol – kötötte az ebet a karóhoz Charlie, mire a lánya rávillantotta kétségbeesett tekintetét. Olyan elkeseredettnek tűnt, hogy csöndesen felnevettem a néma szobában.

– Tényleg? – kérdezett vissza terelésképpen. Charlie szemén keresztül kissé bosszúsnak tűnt nekem, vagy inkább töprengőnek, mivel a homlokán elmélyült az a bizonyos ránc.

– Szombat van – jegyezte meg Charlie sikertelenül színlelve a közömbösséget, de hiába várta a lánya válaszát. "Lehet, hogy a fiatalok ma már nem járnak el szombat esténként? Az az én időmben lehetett? Nem! Hiszen a városi fiatalok is ilyenkor mennek moziba vagy hasonló... Bella nem... Talán ki akar surranni, ha elalszom?" – Nincs valami programod ma estére?

– Nem, apu, szeretnék hamar lefeküdni – felelte Bella, miközben elmosta a tányérokat. Nem nézett az apjára, de a testtartásából észre lehetett venni, hogy a háta közepére kívánja ezt a társalgást. A szavaira eszembe jutott, vajon mi lenne...

Gyorsan, lágy mozdulattal leheveredtem Bella keskeny ágyára, a lábam lelógott a végéről. Édes illat kúszott az orromba el egészen az agyamig, de az hiába jelzett az ösztöneimnek, elmaradt a kívánt hatás. Persze a méreg összegyűlt a számban, átitatta a fogaimat, de könnyedén kontroll alatt bírtam tartani, hogy az ajkaim ne csússzanak hátra róluk.

"Talán másfajta emberek vonzzák, mint akik itt élnek..." – morfondírozott tovább Charlie. Kezdtem Emmetthez hasonlítani, ami a szívén, az a száján.

– Egyik itteni fiú sem az eseted, mi? – puhatolózott tovább Charlie, mire érdeklődve fülelni kezdtem. A karomat a fejem alá tettem, így jobban hatott az akusztika, a fülemmel akartam hallani a társalgást.

– Nem, még egyik fiúra sem vetettem szemet – felelte Bella csöndesen, de látszott, hogy gondosan megválogatja a szavait. Csak nekem tűnt fel, hogy megnyomta a fiú szót?

– Azt hittem, talán az a Mike Newton... – kezdte Charlie bizonytalanul, mire egész testemben megmerevedtem. Gyilkos indulat száguldott végig a testemen, agyamba hasított egy képzelgés, ami Mike gondolataiból maradt meg bennem. Durva és lealacsonyító vízió volt, mégis elegendő lett volna, hogy egyetlen mozdulattal véget vessek örökre Mike fantáziálásának. Feszülten vártam, mit felel Bella az apjának.

– Mike egyszerűen csak a barátom, apu! – hangzott a rideg válasz, a hangsúlyban minden benne volt, ami nekem kellett. Barátnak sem volt mondható, és egy féltékeny szörnyeteg bennem hangosan ujjongott, nem illendően, de boldogan.

– Különben is, ami azt illeti, túl jó vagy nekik. Ráérsz az egyetemen keresgélni magadnak valakit – vágta el végül a témát Charlie, de gondolatai egy percre még leragadtak.

"Azért az lesz a legjobb, ha megbütykölöm a kocsiját, sosem lehet tudni alapon... És az éjjel is ránézek legalább egyszer, ha vége lesz a meccsnek... A MECCS!!!"

– Jó ötlet! – búcsúzott Bella, miközben a lépcső felé rohanva megbotlott a szőnyeg szélében. Elfojtottam a mosolyomat, Charlie a fejét csóválta.

– Jó éjt, drágám! – hangzott fel Charlie kiáltása, én pedig izgatottan, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy nyíljon az ajtó.

– Viszlát reggel, apu! – kiáltott vissza neki Bella, s hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Az ajtó felé kaptam a fejemet, s ahogy Bella belépett már jobban értettem, miért mondta Charlie a felspannolt jelzőt. Bella arca kipirult, szemei élénken csillogtak. Hangosan becsapta az ajtót, nem értettem miért, majd lábujjhegyen az ablakhoz osont, és szélesre tárta. Először fel sem fogtam, mit csinál, de feltűnt, hogy a szobájában az ő számára sötét volt, nem vette észre, hogy ott vagyok. Igyekeztem elfojtani a nevetésemet, mivel rendkívül mulatságosan hatott, hogy míg Bella kikukucskál az ablakon és a nevemet suttogja "Edward!", addig én itt fekszem az ágyában.

– Igen? – szóltam vissza csöndesen, nehogy megijesszem, mire a torkához kapott riadalmában. A frászt hoztam rá.

– Ó – nyögte kábultan az ijedtségtől, miközben lehuppant a földre.

– Sajnálom! – mondtam őszintén, és továbbra is igyekeztem elrejteni a mosolyomat. Bájos volt, ahogy ott ült, apró keze a torkánál, mely ontotta magából adrenalin szintjének megugrott édes illatát.

– Várj egy percet, csak újra indítom a szívemet! – suttogta, de túlzott.

Szíve a helyén volt, s bár valóban enyhén gyorsabban vert, mint szokott, de semmi baja nem volt. Felültem, és lehajoltam érte. Lassan mozogtam, nehogy megrémítsem, óvatosan megemeltem a hónaljánál, nehogy megsérüljön általam, s magam mellé helyeztem az ágyra. A lélegzete elakadt az érintésemre.

– Nincs kedved itt üldögélni velem egy kicsit? – kérdeztem tőle, miközben lágyan – mindig óvatosan – a kezemet az ő puha tenyerébe csúsztattam. Kellemes volt, s most, hogy az illata már nem őrjített meg annyira, még melegebb volt. Nem zavarta meg csöppnyi boldogságomat, ami a megérintésével járt, egyéb vágyaim, egészen felhevültnek éreztem magam. – Hogy van a szíved?

– Majd te megmondod, biztos, jobban hallod, mint én – felelte, mire az eddig oly gondosan visszafojtott nevetést már nem bírtam magamban tartani. A szíve épp olyan felspannoltnak tűnt, mint ő maga, én pedig a gondolattól éreztem jobban magam, miszerint Bella izgatottsága a jelenlétemnek szól.

Bella váratlanul elhúzta a kezét az enyémből, felpattant, s kérdőn nézett rám.

– Kaphatnék egy percet bizonyos emberi teendőkre? – érdeklődött, s rájöttem mire gondol.

– Hát hogyne – feleltem.

– Itt maradsz! – parancsolta szigorúan, mire elvigyorodtam egy pillanatra, de azért belementem a játékba, s úgy tettem, mintha tökéletesen mozdulatlan lennék. Nem esett nehezemre, mivel ez inkább volt a számomra kényelmes, mint úgy tenni, mintha ember volnék, idegesítő apró mozgásokkal, amik gyakran teljesen fölöslegesek.

– Igenis, hölgyem!

Persze azért figyeltem, hiszen azt nem ígértette meg, hogy nem figyelhetek, csak azt, hogy ne mozduljak. A szemem sarkából lestem, ahogy összeszedi az emberi tisztálkodáshoz szükséges holmikat, kiosont az ajtón, aztán hallottam, hogy a másikat becsapja hangosabban. Hallottam a kapkodást és hízelgett, hogy siet vissza hozzám. Éppen úgy, mint ahogy én akartam sietni minden egyes vadászatból, amióta csak ismerem őt. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, a zúduló víz hangja pedig bevillantott valamit az agyamba. Valószínűleg nincsen rajta ruha...

Szíve végig hevesen verdesett, egészen addig, amíg a vízcseppek rá nem csapódtak a bőrére. Hallottam mindent, s vissza kellett fogni magam, nehogy átsétáljak hozzá és... Szinte megijedtem magamtól, milyen heves reakciót váltott ki belőlem ez az egyszerű emberi teendő.

Mégis, ahogy elképzeltem... végigsimítja tökéletes testének minden porcikáját... mennyire puha lehet a bőre.. maga a tökéletes bársony... ELÉG!

Mélyet sóhajtottam, s megkönnyebbülve hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja. Míg én fantáziáltam, Bella befejezte a tisztálkodást, de legnagyobb döbbenetemre nem a szobájába, hanem lefelé igyekezett a lépcsőn. Nem értettem, csak hallgattam bambán, fejemben az elképzelt vágyálmokkal.

– Jó éjt, apu! – köszönt el Bella újra, s nem akarózott leesni, miért csinálja?

"Hát ez meg mi?" – hökkent meg Charlie a látványon, alaposan végigvizslatta Bella nedves haját, és a pizsamáját, láthatóan ő sem értette, amit én.

– Jó éjt, Bella! – felelte, de azért magában még egyszer elhatározta, hogy az autóból szétszedi a csatlakozást az akkumulátorhoz.

Izgatottan hallgattam Bella szapora lépteit, annyira sietett, hogy attól tartottam elbotlik valamelyik lépcsőfokban. Valósággal berontott a szobába, majd csendesen betette az ajtót. Gyönyörű volt. Szebbnek láttam minden pillanatban, amikor újra találkoztunk.

Mosolya az arcomon tükröződött.

– Csinos vagy! – bókoltam neki, mire zavartan legyintett. Meg akartam győzni az igazamról. – De tényleg, neked ez is jól áll.

– Kösz. – felelt, s leült az ágy szélére. Nem nézett rám.

– Mire kellett ez az egész? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat a zuhanyzásától. Bella bőrének még tisztább illata volt, még csábítóbb, mint egyébként. Nem pusztán a tusfürdőjének az aromája, vagy a samponjának az eperillata miatt. Inkább, amit a víz tett a bőrével, vagy, ahogy felpezsdült, majd lenyugodott tőle, olyan nagyon izgatott szíve

– Charlie azt hiszi, ki akarok lógni a házból – mondta suttogva, zavartan.

– Nahát... Miért? – kérdeztem, mert tőle akartam hallani. Nem szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, bár mivel elég értelmes volt, így hamar rájön majd.

– Lehet, hogy túl izgatottnak tűntem.

Lassan az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a tekintetünk találkozzon. Újra hagytam magam elveszni csábító mélységű csokoládé szemeiben, miközben lassan hajoltam hozzá közelebb.

– Tényleg annak tűnsz – helyeseltem. Arcomat az ő selymes arcához simítottam, miközben mélyen magamba szívtam kínzóan csábító illatát. – Hmmm...

– Mintha most már... sokkal könnyebb lenne a közelemben lenned – jegyezte meg egy percnyi hallgatás után, miközben hallottam, hogy a szíve érthetetlenül gyors iramba ugrott.

– Úgy látod? – nem bírtam magammal. Előttem volt a kép, amit elképzeltem, míg tusolt, és kíváncsi voltam, vajon meddig mehetek el. Mennyit engedhetek meg magamnak, mielőtt... Óvatosan hátrasimítottam a haját, miközben az orrommal végigszimatoltam az állát. Elértem az állának végéhez, ahol újra magamba szívtam az illatát, hogy aztán lágy csókot leheljek a füle mögé. Éreztem, ahogy megremeg, ami csak jobban ösztökélte új, ismeretlen vágyaimat a folytatásra.

– Sokkal, sokkal könnyebb – mormolta, s hallottam, hogy kihagy a lélegzete.

– Hmmm... – búgtam a fülébe, miközben az ujjaimmal végigsimítottam kulcscsontján. Még ezen a részén is annyira puha volt, annyira törékeny, és a pizsamája szinte alig fedte el előlem testének buja idomait.

– Úgyhogy azon gondolkodom...

– Igen? – nógattam, mikor félbehagyta, valószínűleg elfúlt a hangja, elakadt a lélegzete. Az enyém felgyorsult, izgatott voltam, és felhevült. Minden vágyam volt, hogy a karjaimba zárjam...

– Mit gondolsz, miért van ez? – érdeklődött, de hiába próbált közömbösséget színlelni, a hangja elcsuklott a mondat felénél. Nevetnem kellett a válasz egyértelműségén.

– Az akarat győzelme az ösztönök fölött – feleltem, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor Bella megmozdult.

Kissé távolabb húzódott tőlem, de ennyi éppen elég volt, hogy olyan reakciókat indítson el bennem, amik a számára veszélyesek lehettek volna. Összeszorítottam az ajkaimat, visszatartottam a lélegzetem, s figyeltem őt. Az én bárányom...