14. Vallomások (2.rész)

Mosolya az én arcomon tükröződött, ám ekkor rádöbbentem, még mindig nem hallottam a hangját. Valahogy meg kell szólaltatnom.

– Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? – kérdeztem óvatosan, és árgus szemekkel figyeltem a reakcióját.

Egy pillanatig továbbra is ködös tekintettel és üres arckifejezéssel meredt rám, majd mintha valami kábulatból magához tért volna. Pislogott néhányat, aztán végre megszólal kissé remegő hangon.

– Esküszöm, nem emlékszem.

– Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz a legkézenfekvőbb okoktól eltekintve – emlékeztettem, mire felismerést véltem felcsillanni a szemeiben.

– Aha, tényleg – motyogta.

A türelmetlenség feltámadt bennem, nem bírtam már kivárni, mit felel. Azonnal tudni akartam minden gondolatáról, ami valaha átsuhant abban a különösen működő agyában.

– Nos? – sürgettem, de mintha nem is figyelne rám. Szórakozottan simogatta a tenyeremet, mintha hipnotizálva lenne, és némaságba burkolózott. Mélyet sóhajtottam figyelmen kívül hagyva a már ismert égető fájdalmat, s igyekeztem cirógató ujjaira koncentrálni. – Milyen könnyen elveszítem a türelmemet.

Afféle bocsánatkérésnek szántam ezt, s kissé gyöngédre sikeredett, de neki tetszett a hanglejtésem. Úgy tűnt, végre túltette magát az iménti őrült viselkedésemen. Eszembe jutott a lista, ami a tulajdonságairól szólt. Bátor. Ezt már az elején megállapítottam, és ezúttal be is bizonyította, hogy mennyire az. A szája elnyílt, én pedig mohón ittam minden szavát.

– Azért félek, mert.. hát, szóval nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna – hadarta idegesen, mire rájöttem, mennyire nehezére esik neki az érzelmeiről beszélnie.

Újra kétfelé szakadtam. Egyik énem ujjongott újra, amiért ennyire nehezére esik távol lennie tőlem. Persze közel nem annyira, mint fordítva, de az ő mércéjével nézve ez igencsak hízelgő rám nézve. A másik felem megvetően nézett végig magamon. Na, tessék! Ezt akartad? Most majd temiattad fog szenvedni!

Dehogy akartam ezt. Hogyan is akarhattam volna, hogy szenvedjen bármi miatt is, hiszen nála nagyszerűbb teremtéssel soha nem találkoztam. Az iménti bemutatóm a létezésem töredékéről viszont megérttette vele, hogy a jelenlétemben félnie kellene, rettegnie, azonban még ez sem tartja vissza attól, hogy pozitívan érezzen irányomban. Nem volt illő, hogy majd szétvetett a boldogság emiatt.

– Igen. Ettől csakugyan félned kell – feleltem neki, s óva intettem saját magamtól. – Óvakodnod kell tőlem a saját érdekedben. Már régen el kellett volna mennem – újra mélyet sóhajtottam, s illata már nem ütött olyan erővel, mint azelőtt. A szavaim igazak voltak, de nem azt mondtam, amit gondoltam: hogy nincs elég erőm elmenni. – Legalább most meg kéne tennem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.

Nem. Most semmiképpen sem. Nem most, amikor ilyen gyöngédséggel néz rám. Ennyi kétségbeesett marasztalással, s ennyi könyörgéssel a hangjában.

– De én nem akarom, hogy elmenj! – suttogta, s láttam, hogy ezt sem volt könnyű kimondania. Nem értette, hogy mit akarok mondani, vagy nem akarta megérteni. Lesütötte a szemeit, a kezünket bámulta, én pedig őt. Ahogy mostanában mindig.

– Pontosan ezért kellene elmennem – mondtam elkeseredetten, majd vidámabban hozzátettem. – De ne aggódj! Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan is vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.

Azt reméltem, hogy ha az önzőbb oldalamat mutatom, akkor talán észbe kap, és elrohan. Ha meglátja, hogy képes vagyok kockáztatni az életét, csak nekem jobb legyen, könnyebb legyen léteznem, akkor kiábrándultan faképnél hagy. Hiú remény.

– Örülök neki.

Hát persze. Én is örültem, de neki nem hagyhattam meg, hogy reménytelen álmokat szövögessen körénk. Rózsaszín lányálmokat, amik soha nem teljesülhetnek be több okból kifolyólag is. Elhúztam a markomat kezének édes melegéből, s szinte fagyosan, figyelmeztetően szóltam rá. Ám, hogy elvegyem a szavaim élét, a kezemet lágyan visszacsúsztattam az övébe. Szinte már ösztönszerűen jött ez a mozdulat.

– De ne örülj! Én nem csak a társaságodra vágyódom. Ezt sose felejtsd el! Ne felejtsd el, hogy rád nézve sokkal veszélyesebb vagyok, mint bárki másra! – elhallgattam, tudván, túl sokat árultam el. De hát éppen ezért hoztam őt ide a mai napon, nem? Hogy megismerjen, mindent megtudjon rólam, és megértsen.

Ahogy ránéztem, már nyomát sem láttam a félelemnek, csak erős koncentrációnak, ahogy próbálta megérteni a hallottakat. Elkaptam róla a tekintetem. Meg fogja valaha érteni, micsoda kísértést jelent a számomra? A távolban észrevettem az egyik fa tetején egy apró mókust, amint a talált makkot a szájába gyömöszölve egy pillanat egy szinttel lejjebb szaladt, ahol az odúja rejtőzött. A bejáratnál megtorpant, felénk fordult, és mintha szemrehányó pillantást lövellt volna felém.

– Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem – magyarázta Bella tűnődve, mire elmosolyodtam. Szerettem volna, ha megérti az érzéseim bonyolultságát, de nem voltam benne biztos, hogy elegendő a szókincsem, hogy mindezt érzékeltessem vele.

– Hogy magyarázzam meg neked? Méghozzá anélkül, hogy megijesztenélek?... Hmmm – elmélkedtem, mi lehetne a legideálisabb hasonlat, de elvonta a figyelmemet. Apró, törékeny kezeivel szorosan tartotta a tenyeremet, bőrének melege apró elektromos áramként keltette életre dermedt testemet apránként. Bizsergető, kellemes, feledhetetlen – villantak a szavak az agyamba, ahogy próbáltam elemezni az érzést. – Ez elképesztően kellemes érzés, ez a meleg!

Hiába is próbáltam volna meg visszaemlékezni, hogy éreztem-e valaha ilyet, biztos voltam benne: soha. Egyébként is, amióta megkezdtem új életemet – egy évszázaddal ezelőtt – soha ember még nem érintett meg, még hajdani áldozataim sem, akikre akkor istentudatommal bíróként ítéltem, aztán hóhérként hajtottam végre a büntetésüket. Még nekik sem engedtem, hogy hozzám érjenek. Később pedig, mikor már megtanultam köztük élni rájöttem, hogy ettől nem is kell tartanom lévén, hogy az emberek általában taszítónak éreznek bennünket. Csaknem kitört belőlem a keserű nevetés. Általában igen, de Bella minden volt, csak átlagos nem. Erről eszembe jutott egy két használható hasonlat.

– Azt ugye tudod, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a csokoládéfagylaltot, mások az epret? – bólintott, mire rájöttem, milyen ostoba kérdést tettem fel. Okos lány volt, ezt ne tudta volna? Igyekeztem szabadkozni bugyuta magyarázatom miatt. – Elnézést az ennivalós hasonlatért, de máshogy nem tudom megmagyarázni.

Ezen nevetnie kellett, én pedig bocsánatkérő mosolyt küldtem felé. Soha nem beszéltem meg ezt a dolgot senkivel. A családommal azért, mert ők tudták, miről beszélek, emberrel pedig... hát elég nyilvánvaló...

– Tudod, minden embernek más az illata, más az esszenciája – kezdtem, s reméltem, hogy elég érthetően fogalmazom meg. – Ha bezárnál egy alkoholistát egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott. De ha épp leszokófélben lenne az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy ugyanebben a szobában talál egy pohár százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek meleg illata belengi a helyiséget... Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel?

Némaság... újra. Hiába próbáltam elméjének láthatatlan pajzsát áttörni, lehetetlen próbálkozás volt. Barna szemeiben kétkedés tükröződött. Talán mégsem volt jó a hasonlatom, nem hisz nekem. Töprengtem, vajon kivette-e a hallottakból azt a végtelen szerelmet, amit rejtenek?

– De talán nem is ez a jó hasonlat. A brandynek túl könnyű lenne ellenállni – morfondíroztam, majd hirtelen beugrott a helyes megfelelő. – Az alkoholista helyett inkább heroinistát kellett volna mondanom.

Felcsillantak a szemei, megértette, mit beszélek.

– Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered? – kérdezte tréfásan. Hogy azért kezdett viccelődni, mert látta rajtam a szomorúságot, vagy mert enyhíteni akart a feszültségen, nem tudom, de egy pillanatra elmosolyodtam, mennyire igaz, amit mondott. És tovább fűztem.

– Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin.

– És ez gyakran előfordul? – kíváncsiskodott, s én megértettem a kérdése mögött megbúvó aggodalmat. Átlagosnak tartotta magát, aki semmiben sem különbözik az embertársaitól. Ha tudta volna... De hogyan nyissam fel a szemét? Egyszerű igenes, nemes válasszal nem sikerülne.

– Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan egyformák vagytok. Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még állandó küzdelmet jelent, hogy ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje, hogy kifejlessze magában a különféle illatok, aromák iránti érzékenységet – elhallgattam, majd bocsánatkérőn, esdekelve néztem Bellára. Nem akartam megijeszteni. Érzéketlenségem a témának szólt, nem is tudtam volna finomabban elmagyarázni, mégis úgy gondoltam, illő lenne elnézést kérnem. – Sajnálom.

Bellára néztem. Egy pillanatig úgy tűnt, nem értette, miért kérek bocsánatot, aztán felcsillant az értelem okos barna szemeiben. Arcán ezután bosszús arckifejezés jelent meg, nem értettem, miért. Hangja viszont lágy volt, vigasztaló, mikor megszólalt.

– Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy megijesztesz, vagy bármi! – hadarta, s szavaiból arra következtettem, azért dühös, mert félbeszakítottam a magyarázatomat. Kíváncsisága tört elő belőle, ez pedig boldog tudattal töltött el. – Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis megpróbálom. Magyarázd el úgy, ahogy neked a legegyszerűbb.

Feloldozott mindazokért, amit már kimondtam, s azokért is, amiket még nem ejtettem ki a számon. Mély lélegzettel szívtam tele a tüdőmet émelyítő illatával, hallgattam szívének nyugodt ritmusát, mely kivételesen összhangban volt a légzésével. Nem félt, nem bosszankodott, csak kíváncsi volt. Felnéztem az égre, elláttam egész a feketeségig, a fehér felhők és a kék ég fölé, aztán mélázva folytattam.

– Szóval Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem találkozott senkivel, aki annyira... – tétováztam. Azt akartam mondani, hogy "annyira kívánta volna a vérét, mint én neked", de nem akartam az előbbi rémületet visszaköltöztetni a szemébe. – ... annyira vonzotta volna, mint te engem. Márpedig, ha így véli, akkor szerintem sem élt át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta egy csónakban evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta, vele ez kétszer megesett, s hát az egyik esetben erősebb volt a vonzás...

– És veled előfordult már? – kérdezte, mintha figyelmen kívül akarná hagyni, amit az imént mondtam. Nem számított neki, hogy ki vagyok, ki a családom, mit műveltünk, hány embert öltünk meg??? Csak az számított neki, hogy itt lehet velem. A számára legveszélyesebb lény társaságát találta a legbiztonságosabbnak. Micsoda képtelen helyzet...

– Soha – leheltem, egy pillanatra megállt a szívverése, hogy aztán őrült mód kezdje verni a tamtamot. Kissé kábultan nézett rám, lélegzetvisszafojtva, de hamar összeszedte magát.

– És mit csinált Emmett?

Nem nyilvánvaló? Elkomorodott az arcom, a hangulatom, a kezem ökölbe szorult a tenyerében, mégsem eresztette el. Nem bírtam állni gyöngéd pillantását, nem mertem nézni, ahogy felgyullad benne a megértés fénye, ezért elfordítottam a fejemet. Bella hallgatott, de rájöhetett, hogy nem fogok válaszolni, mert újra megszólalt, ezúttal halkabban.

– Azt hiszem, sejtem.

– Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz? – könyörögve néztem rá, esedezve, hogy bocsássa meg a létezésünket, és sóváran, mert olyannyira szerettem volna, ha egyszerű emberként lehettem volna itt vele. Ahogy ránéztem a szemében felvillant valami, s ahogy megszólalt a hangjában jogos él csendült.

– Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? – nem feleltem. A haragját jogosnak éreztem, szerettem volna, ha megérti micsoda kínszenvedés a jelenléte a számomra, s mégis mekkora gyönyörűség, hiszen nélküle soha többé nem lehettem egész. Mikor újra megszólalt a hangja már inkább volt könyörgő, mintsem ellenségesen éles. – Úgy értsem, hogy nincs remény?

Hát, ezt gondolta? Akkor ezért csattant fel az előbb? Félreértettem a hanghordozását, s azonnal megbántam, hogy az imént oly hevesen kifakadtam. Hogyan is gondolhatta, hogy én bántanám valaha? Valamikor?

– Nem, nem! – mondtam hevesen, már szinte kiáltva, s tekintetemet az övébe mélyesztettem. – Hát, persze, hogy van remény! Már úgy értem, persze, hogy nem foglak... Velünk egészen más a helyzet. Emmett... Azok idegenek voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt ennyire... gyakorlott, ennyire óvatos, mint most.

Minden rezdülését figyeltem, s bevetettem az összes lehetségesnek tűnő erőmet, nehogy elfordítsa tőlem a tekintetét. Mélybarna szemeiben megrendültséget láttam, míg megemésztette a hallottakat.

– Szóval... – hangja, mint a fuvallat, remegő és lágy. – ... ha véletlenül találkoztunk volna... egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi... – elakadt. Hogyan is tudná befejezni ezt az őrült mondatot. Ez is magyarázatra szorult.

– Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az osztályterem kellős közepén, és... – én sem bírtam kimondani. Képtelenségnek hangzott volna, bárhogyan is fejezem be. Elfordítottam a fejemet, ahogy eszembe jutott az emlék. Az akkor rám törő féktelen szomjúság elemi erővel élt bennem. – Amikor elmentél mellettem, kevésen múlott, hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem a szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam... – megint elhallgattam. A mókus, amit az előbb figyeltem újra szemrehányóan nézett rám.

Emlékeim hívatlanul törték be magukat az agyamba. Bella, ahogy tétován botladozva elhalad mellettem, a légáramlat felém sodorja édesen csábító illatát, én pedig egy kerek órán keresztül azon agyalok, miként kellene megölnöm.

– Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod – mondtam neki, csak hogy ki tudjam szedni belőle, mit gondolt arról a bizonyos első találkozásunkról.

– Csak nem értettem, miért? – felelte, s homlokán a ránc elmélyülve jelezte, még ma sem egészen világos a számára ez a helyzet. – Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen...

Utálni, na igen, ez jó szó volt. Tökéletes megfelelője annak, amit gyűlölünk ismeretlenül, mert előhozza belőlünk a legrosszabbat. Saját énünkről elképzelt rémálmunkat. Bár én nem tudok álmodni soha, mégis határozott képem volt magamról ilyen esetre.

– Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból szállt fel a földre, hogy tönkretegyen. A bőrödből áradó illat... azt hittem, megőrjít, azon az első napon. Egyetlen óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a teremből, hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést, mert a családomra gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett rohannom a teremből, el kellett menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess...

A szemébe nézve elmesélni mindezt valóban kísérteties volt. Zavartság, s az emlék hatására Bella arcán minden olvasható volt. Rettentően érdekelt volna, vajon...

– Velem jöttél volna? – kérdeztem szenvedélyesen.

– Kétségtelenül – vágta rá határozottan, s úgy tűnt, nem bírja elfordítani a fejét tőlem, megtettem helyette. Eljött a pillanat. Tudtam, hogy Bellának ezek után joga van a teljes igazsághoz, ezért csöndesen, el-elmélázva mesélni kezdtem.

– Amikor megpróbáltam átalakítani az órarendemet, remélve, hogy akkor el tudlak kerülni, egyszer csak ott termettél abban a szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az illatod! Akkor hajszál híján rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi lény volt a helyiségben, könnyedén elintézhettem volna.

Nem néztem Bellára, a szemem sarkából viszont láttam, hogy a szavaimra összeborzong. Talán a félelem miatt, nem is kellene beavatnom, csak halálra rémisztem a gondolataimmal. De mégis. A szavak akaratlanul tódultak a számra.

– De ellenálltam a kísértésnek. Magam sem tudom, hogy sikerült. Kényszerítettem magam, hogy ne várjak rád, ne kövesselek hazáig. A szabad levegőn, amikor már nem éreztem az illatodat, könnyebb volt világosan gondolkozni és helyesen dönteni. A többieket kitettem a házunk közelében, szégyelltem bevallani nekik, milyen gyönge vagyok, csak annyit vettek észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem, aztán egyenesen bementem Carlisle-hoz a kórházba, hogy megmondjam neki, elmegyek. – továbbra sem néztem rá, azonban éreztem, hogy a szavaimra döbbenten mered rám. Talán nem gondolta, hogy megosztom ezt a gyöngeségemet az apámmal, vagy az lepte meg, hogy miatta elhagytam Froksot. Nem akartam megkérdezni, mert attól féltem, nem lenne aztán energiám vagy akaraterőm folytatni a nézőpontom regéjét.

– Kocsit cseréltünk, az övének tele volt a tankja, és én nem akartam sehol megállni. Nem mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével – csaknem elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem az anyámat, amint közlöm vele, hogy elhagyom őket egy emberlány miatt. Nem, gondoltam, mielőtt folytattam, biztosan nem eresztett volna el. – Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre semmi szükség. Másnap reggel már Alaszkában voltam. – nem hittem, hogy ezt hangosan is ki bírom mondani. Gyöngeségem és szánalmas akaraterő hiányom még ma is szégyennel és bűntudattal öntött el. – Két napot töltöttem ott, pár régi ismerősömmel... de honvágyam támadt. Fájt a gondolat, hogy aggodalmat okozok Esmének és a többieknek, a fogadott családomnak. A hegyek tiszta levegőjében nehéz volt elhinnem, hogy te tényleg olyan ellenállhatatlan vagy. Meggyőztem magam, hogy gyöngeség elmenekülni. Már máskor is sikerült megküzdenem a kísértéssel, igaz, az közel sem volt ilyen erős. Végtére is ki vagy te, egy jelentéktelen kislány... – rávigyorogtam, mert tetszett ez a kijelentésem. Bella továbbra is hamuszürke arccal nézett rám. Nevetésemre nem reagált, csupán pislogott párat megszeppenten, mire elgondolkodva folytattam. – ...hogy jössz te ahhoz, hogy elűzz engem arról a helyről ahol lenni szeretnék? Így hát visszajöttem...