Ösztön és akarat (1.rész)

15. ÖSZTÖN ÉS AKARAT

Ez egyszer örültem a furgon koros tempójának. Az idilli hangulat, ami a tisztáson körülvett bennünket, elkísért a Froksba vezető autóút alatt, s nem akartam, hogy véget érjen. Valahogy emberien éreztem magam – ha leszámítottam a folytonos lángolást a torkomban, mely automatikus reakció volt Bella illatára. Szerettem volna minél tovább megtartani ezt a pillanatot, egész lényem felszabadult. Mintha a titkaim többezer mázsás súlyként nehezedtek volna rám, amit a délután Bella csöndesen, lágyan apránként görgetett le rólam.

Már nem esett annyira nehezemre megérintenem – egyik kezemet a volánon tartottam, míg a másikkal az ujjaimat összefontam az övéivel. Mindig meglepett a puhasága, nem gondoltam, hogy valaha is megszokom. A forróság, ami áradt belőle átjárta az egész csuklómat, majd feljebb kúszott az alkaromon, hogy halványodva eltűnjön a bicepszem környékén. Bevillant, soha nem is szabad elfelejtenem, mennyire törékeny, hisz annak végzetes következményei lehetnének.

A furgon ablaka le volt eresztve, s a befelé hasító levegő felém sodorta csábító illatát. Ezt könnyebb volt kezelnem, hisz az orrom, az agyam, mindenem el volt telve ezzel az édes aromával. Amit nehezebb volt visszafognom, az a tekintetem, mely egyfolytában őt kereste. Persze az én sajátságos beépített radarommal a fejemben nem esett volna nehezemre egyfolytában őt figyelni, de nem akartam megijeszteni. Még élénken emlékeztem a Port Angelesi estére, mikor annyira megrémült a nagy sebesség miatt. Mégsem tudtam megállni.

Gyakorta odapislantottam, először, mikor a szellő besodorta az illatát. Tekintetemmel végigsimítottam egyenes szálú barna haján, mely, mint a selyem lobogott a légáramlat miatt. Aztán az arcára, ami visszanyerte természetes fehér színét, s már nem olyannak hatott, mintha legalábbis élő halott lenne; végül az egymásba fonódó ujjainkra, amik a hőmérséklet különbségtől eltekintve nem ütöttek el annyira – mindkettő fehér.

A lenyugvó nap fényei biztosítottak, hogy nyugodtan behajthatok Froksba, mivel a bőrömön táncoló fények egyre halványultak. A természet alkonyodó csodáját akaratlanul is a Bellával való helyzetemhez hasonlítottam épp, mint legutóbb. Ahogy a vöröslő napkorong eltűnt a távoli horizonton, rávetve bíborfényét Bella tökéletes bőrére, a világot éppolyan békésnek láttam, mint a tisztáson. Egy őrült pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ez a fajta világ talán elfogadna még egy olyan szörnyeteget, mint amilyen vagyok... Ezt a gondolatot azonnal elvetettem.

Bella furgonjában a rádió legalább olyan régi volt, mint maga a jármű, de azért sikeresen befogtam egy kellemes jazz dallamot játszó állomást. Magamon éreztem Bella fürkésző, kíváncsi tekinteté, miközben halkan énekeltem a dalt. Nem volt épp a kedvencem, de elviselhetőnek hatott.

– Szereted az ötvenes évek zenéjét? – kérdezte, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a hangja már újra erőteljesen hangzik. Azon már meg sem lepődtem, hogy Bella el tudta helyezni a dalt a évek széles palettáján. A legtöbb fiatal ember azt sem tudta volna, milyen stílus, nemhogy melyik évre jellemző.

– Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a hetvenes éveké, uhh! – beleborzongtam, amikor eszembe jutott az említett korból néhány akkord. – A nyolcvanas éveké tűrhető volt.

– Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy? – érdeklődött finoman, nehogy megbántson a kérdésével.

Nem, akartam mondani azonnal. Hogyan ismerjem be egy tizenhét éves mai lánynak, hogy öregebb vagyok a dédapjánál?

– Nem mindegy? – kérdeztem, s bár éreztem, hogy Bella olyan témát feszeget, amiről még nem akartam beszélni, mégsem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Boldog voltam, nem felhőtlenül, de boldogabb, mint az elmúlt jónéhány évben.

– Mindegy, de azért kíváncsi lennék... – mondta továbbra is óvatosan. Megértettem őt, a helyében én is kíváncsi lettem volna a saját koromra. A szemem sarkából láttam, amint egy grimaszt vág, de ettől a szépsége nem változott. – Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.

Nem mertem ránézni, ehelyett újra a bíborszínű korongot bámultam, amint lassan vonszolva hatalmas fényruháját lebukik a hegyek mögött.

– Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni – mormoltam csöndesen, miközben a szavaimon rágtam magam. A mosolyom már sehol nem volt, s a kellemes hangulatra rávetette sötét árnyékát a feszült várakozás. Még csak nem is ebben a században születtem, nem fog-e besokallni ettől az információtól? Fel tudja egyáltalán fogni?

– Próbáld ki! – nógatott izgatott hangon, s szíve egy pillanatra kihagyott kíváncsiság miatt.

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, mit fogok látni, ha ránézek és tudtam azt is, hogy nem tudok ellenállni a kérésének. S valóban. Ahogy ránéztem a tekintetünk összefonódott egy másodperc töredékére, barna szemei némán könyörögtek nekem, kiiktatva mindennemű félelmet, riadalmat vagy bármi ehhez hasonló érzést.

Ajkai kissé szétnyíltak, s magával ragadott a gondolat, mi lenne, ha újra hozzáérinteném hűvös ajkaimat. Gondolkozz!! – parancsoltam magamnak, hiszen egy út közepén hajtottam a járműhez méltó legnagyobb sebességgel, mégsem eshetek neki éppen itt. Azonban tudtam, hogy az igazi akadály nem ez, hanem Bella. Fogalmam sem volt, vajon mit tett volna, ha újra megcsókolom, de annyi bizonyos, hogy nem kockáztathattam meg még egy – a korábbihoz hasonló – érzelmes reakciót.

Belebámultam a horizontba, hogy ne kelljen látnom valódi reagálását.

– Chicagóban születtem 1901-ben – nem bírtam ki, ezért rápislantottam a szemem sarkából. Arca inkább tűnt koncentráltnak, mint meglepettnek, de pupillái elárulták valódi érzelmeit, kitágultak a döbbenettől. Elmosolyodtam az erőfeszítésein, majd kissé megkönnyebbülve folytattam. – Carlisle talált rám egy kórházban 1918 nyarán. Tizenhét éves voltam és spanyolnáthában haldokoltam – Hallottam, hogy szavaimra együttérzőn felszisszen, de elhessegettem az empátiáját. Nem volt szükség rá, hogy olyasmi miatt idegeskedjen, amire nem is emlékszem. – Nem nagyon emlékszem rá. Régen történt, és az emberi emlékek elhalványulnak.

Felvillant előttem egy kedvesen mosolygó női arc, de homályos volt a kép. Az évek során ezt az arcot szerettem volna megőrizni magamban, hogy legyen legalább egy emlékem az emberi mivoltomról, de oszlani kezdett úgy, ahogy a többi kép. Végül Esme arcát társítottam az édesanyáméhoz, így hosszabb ideig tudtam elraktározni magamban.

– De arra nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle megmentett, azt nehéz elfelejteni. – tettem hozzá, majd elharaptam a mondat végét, nehogy olyasmi csússzon ki a számon, ami nem tartozik Bellára... Nem engedem, hogy rá tartozzon.

– A szüleid? – kérdezte Bella, s már megijedtem. Olyan nagyon egy hullámhosszon működött az agyunk, hogy kitalálta mire gondoltam az imént?

– Ők már korábban meghaltak a járványban – feleltem kitérően, megvetve a saját gyávaságomat, amiért újabb féligazsággal szédítem. – Egyedül voltam. Ezért választott Carlisle éppen engem. Abban a káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy eltűntem.

– És hogyan... mentett meg? – már komolyan kezdtem kétségbeesni. Tényleg nem tud olvasni a gondolataimban? Még egy válaszadás elől nem térhetek ki, de a teljes igazságot nem fogom elárulni természetesen. Alice víziója, amikor Bella – vámpír Bella – átkarolja őt elő akart furakodni az agyamban, de én gondosan hátratuszkoltam oda, ahová való: a kukámba.

– Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy képes legyen rá – magyaráztam, hogy eltereljem a véres részletek boncolgatását taglaló kérdéseinek halmazát. – De Carlisle mindig is a legemberségesebb volt köztünk, a leginkább együttérző... Nem hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a világ. Számomra egyszerűen csak nagyon, nagyon fájdalmas volt.

Beharaptam az ajkamat, aztán összeszorítottam a számat. A háromnapi szenvedés, a végeérhetetlen lángolás, a tengernyi fájdalom és kín... Erről Bellának nem szabad tudomást szereznie. Elhatároztam magamban, hogy ha hazaértem azonnal beszélek a családommal. Bella volt olyan őrült, hogy az emberi érzelmei miatt vállalja ezt a kockázatot, s bár ez roppantul hízelgett volna a számomra, nem tehettem ki semmi ehhez hasonlónak, nem beszélve a lelkéről.

Futólag rápillantottam, csalódottságot véltem felfedezni a vonásain, s szerettem volna megkérdezni, mire gondol, ám végül rájöttem magamtól. Ő még eléggé jól viselte a titkolózásomat. Belegondoltam, vajon nekem milyen érzés, amikor tudom, hogy valamit nem mond el nekem, vagy egyáltalán nem úgy mondja, ahogy gondolja. Őrjítő! Ez a legmegfelelőbb szó rá, de Bella viszonylag nyugodtnak tűnt. Nem akartam, hogy szenvedjen az általam okozott kíváncsiság miatt, ezért megtoldottam némi magyarázattal a kijelentésemet.

– Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire ezért teszi. Én voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal utánam találta. Egy szikláról zuhant le. – azt a részt megint csak kihagytam, hogy Esme öngyilkosságot kísérelt meg, és ezért ugrott a szikláról. Nem éreztem a magam jogának megosztani Bellával, hogy Esme a gyermeke elvesztésén próbálta ilyen különös, emberi módon túltenni magát. Bár tudtam, hogy a fogadott anyám nem bánta volna, mégis kivágtam ezt a részt a történetéből. – Egyenesen a halottasházba szállították, noha a szíve még dobogott.

Azt gondoltam, hogy ügyesen eltereltem Bella gondolatait a kényesnek számító kérdésekről, de csakhamar erre a teóriámra is rácáfolt.

– Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy... – kezdte, de félbehagyta. Feltűnt, hogy eddig csupán egyszer ejtette ki a száján azt a szót, hogy 'vámpír', amikor rákérdeztem, hogy tudja-e, mi vagyok. Azóta nem hallottam ezt a szót tőle.

– Nem. Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más esélye az életben maradásra. De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a vér már gyönge – nem akartam, mégis elképzeltem, Bella vére milyen ízű lehetne a számomra. Afrodiziákum, valóban a legtisztább drog, amit csak nekem készítettek a pokolbéli angyalok.

Összeszorítottam a fogaimat, mert éreztem, hogy a méreg újra felgyülemlik a számban. Koncentráltam, amiben segített, hogy Bella faggatni kezdett. Úgy tűnt nem pusztán terelésnek szánja a kérdéseit, valóban érdekelte őket a családom.

– És Emmett meg Rosalie?

– Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba – kezdtem a történetüket ügyesen kikerülve azt a részt, ami Rosalie hozzáállását illette a létezésünkkel kapcsolatban. Kimaradt az is, hogy mennyire gyűlölte Bella rám gyakorolt hatását, amire ő képtelen volt, mióta ismertem. – Csak sokkal később jöttem rá, hogy abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az ő számára Esme. Úgyhogy amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose gondoljon ilyesmire. De én Rosalie-t mindig csak a testvéremnek tekintettem – nagyon-nagyon dühös nővéremnek. Eszembe jutott az Aston Martinom, vajon megvan még? Elfojtottam egy morgásfélét, majd belekezdtem újra. – Két évvel később ő találta meg Emmettet. Az Appalache-hegységben vadásztunk, és Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült vele. Több mint száz mérföldön keresztül át cipelte Carlisle-hoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes megtenni, amire szükség van. Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út.

Bella egy pillanatra megszeppenten nézett rám, aztán a felismerés csillant értelmes, meleg szemeiben. Felemeltem a kezem, ám közben nem eresztettem el az övét, s a már begyakorolt óvatossággal, finomsággal végigsimítottam rideg kézfejemmel gyönyörű arcán. Érintésem nyomán a bőre rózsaszínbe váltott, a lélegzete – szívével egyetemben – egy ütemet kihagyott, hogy szaporábban újrainduljon.

– De megtette – mutatott rá bizakodón, s elszakította tőlem mélységes tekintetét.

– Igen, meg – mondtam csendben, s igyekeztem elfojtani a vágyat, hogy a kezemmel újra megérintsem. A kézfejem még most is égett fájdalommentesen ott, ahol érintkezett a bőrével. Elterelésképpen rövid mesébe kezdtem. – Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki. És azóta is együtt vannak. Néha különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. De minél fiatalabbnak tettetjük magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen. Forks tökéletesnek tűnt, így aztán mindannyian beiratkoztunk a középiskolába – felnevettem a képen, amit Alice mutatott nekem - bevillant hollófekete Aston Martinom, ahogy a lángnyelvek körbeölelik összeroncsolt motorháztetőjét, aztán a robbanás. Nem bántam. Mit számított nekem holmi emberi tárgy, amikor itt volt velem Bella, s bár már jó ideje volt összekulcsolva a keze az enyémmel, mégsem mutatott hajlandóságot, hogy elhúzódjon tőlem. Nem számított az autó, Bellát nem taszította bőröm merev hidegsége. Rosalie pedig... – Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a lakodalmukat.

– És Alice és Jasper? – kíváncsiskodott tovább Bella, s nem fűzött kommentárt az elhangzottakhoz. Halványan elmosolyodtam, mert volt egy kis hangulatfenntartó illata a kérdéseinek, de azért mesélni kezdtem. Mindenről, leszámítva az átváltozást.

– Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ők mindenfajta külső irányítás nélkül, önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi nevezzük. Jasper korábban egy másik családhoz tartozott, egy nagyon-nagyon másfajta családhoz – kicsit idétlennek éreztem ezt a fajta megfogalmazást, de úgy tűnt Bellának így is megteszi. Gyorsan másfelé tereltem a beszélgetést, amiben kevesebb szaftos részletet lehet felfedezni. – De ott depresszióba esett, és egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá. Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos különleges képességei a fajtánkra jellemző tulajdonságokon kívül is.

– Tényleg? – szakított félbe kíváncsian csillogó szemekkel Bella, s ujjai szorosabbra fonódtak a kezemre izgatottságában. Eszembe jutott a húgom, mennyire örülne, ha látná, Bella milyen élénken érdeklődik iránta. – De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki olvasni tud mások gondolataiban.

– Így is van. Alice-nak másféle képességei vannak. – összevont szemöldökkel koncentráltam minden egyes szóra. Megválogattam mindent, ami elhagyta a számat. – Ő látja a dolgokat... dolgokat, amik még csak ezután jönnek majd el. De mindez persze nagyon szubjektív. A jövő nincsen kőbe vésve. Minden változik.

Már magam sem tudtam eldönteni, hogy kit akarok meggyőzni?! Akartam... Mindennél jobban akartam a szavaimnak az igazságát. Ebben a percben is harcoltam a sorssal, küzdöttem a beteljesülés ellen, amit Alice látott. Nem engedhettem meg, hogy valóra váljon pusztán azért, hogy nekem könnyebb létezés jusson.

Bella persze most is megtalálta az egyetlen kérdést, amire kitérő választ kellett adnom:

– És miféle dolgokat lát Alice?

– Látta Jaspert, és tudta, hogy őt keresi, mielőtt maga Jasper tudta volna. Látta Carlisle-t és a családunkat, és együtt indultak, hogy megkeressenek minket. Rendkívül érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport felbukkan a közelünkben. És hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt.

– És sokan vannak a te fajtádból? – kérdezte meglepve Bella.

– Nem, nem sokan – feleltem gyorsan, nehogy ráijesszek. Nem is hazudtam, hiszen a világnak ezen a pontján csak a Cullen család élt, senkit nem engedtünk a környéken vadászni. Alice-nak volt ugyan egy víziója három nomádról, két férfi és egy nő, de Emmett majd őket is jobb vizek felé tereli. Nem jelentettek semmiféle veszélyt, nekem viszont újabb okot adtak, hogy Bella közelében legyek. – De a többségük nem telepszik le sehol. Csak azok, akik hozzánk hasonlóan, nem vadásznak többé rátok, emberekre... – itt azért elakadtam, mert ugye én is ezt a fajta "táplálkozásmódot" követem, Bella illatára viszont felhagytam volna ezzel a megszorító életmóddal. Ahogy egy pillanatra ránéztem bizonyos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen vámpír, akiből ilyen heves reakciót váltott ki ez a törékeny emberlány.

– Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a mienkhez hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig együtt laktunk, de olyan sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a környezetünknek. Akik közülünk másként élnek, azok általában összetartanak.

– És a többiek? – még ki sem mondta ezt a kérdést, máris biztos voltam benne, hogy előbb utóbb fel fogja tenni. Hiszen miért is ne érdekelné éppen Bella Swant a veszélyesebb része ennek a létezésnek?! Elfojtottam a mosolyomat, és felvilágosítottam. Kicsit amolyan egyetemi professzornak éreztem magam...

– Ők többségükben nomádok – kezdtem, miközben rákanyarodtam a házukhoz vezető útra. Sötét volt, a hold is elbújt a sűrű felhőréteg fölé, én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy még ezzel a vén furgonnal is milyen hamar haza tudtam fuvarozni Bellát. – Mindannyian úgy éltünk egy darabig. Idővel unalmassá válik, mint bármi más. De néha összefutunk egymással, mert többségünk az északi vidéket részesíti előnyben.

Megállítottam az autót, s leállítottam a motort. Az éjszaka hangjai körülöleltek minket, Bella hangja mégis lágyan szállt a sötétségben. Legalábbis neki bizonyára vaksötét lehetett.

– Miért?

Csaknem felnevettem, olyannyira feledékeny, vagy ennyire természetes a számára, amit délután látott? Szemei tágra nyíltak a sötétség miatt, pupillája kitágulva meredt a képzelt vonalaim felé.

– Hát hová tetted a szemedet ma délután? – kérdeztem, s hogy elvonjam a saját figyelmemet a pulóverének bájos tapadásáról igyekeztem felvenni a szokásos csúfondáros hangnememet. – Szerinted végigmehetnék egy napsütötte utcán anélkül, hogy egész sorközlekedési balesetet ne okoznék? Megvan az oka, hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely akad a világon, ahol ilyen keveset sütne a nap. – szemeimet az égnek emeltem, majd unott panaszos hangon fojtattam. Csak beszéltem, bármiről, csak ne szálljon ki, ne hagyjon itt. Attól tartottam, hogy Bella besétál a házba, és holnapra megretten a mai nap emlékétől, és nem akar látni soha többé. – El nem tudod képzelni, mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év alatt a sötétséget, ha kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki.

– Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék? – érdeklődött Bella réveteg hangon, s ahogy ránéztem újra meglepett a higgadtságával. Csöppet sem zaklatta fel, hogy vámpírokról beszéltünk, legendákról, amik váratlanul valóságalapot kaptak.

– Valószínűleg – hagytam rá.

– És Alice is egy másik családból jött hozzátok? – érdeklődött tovább Bella, s rájöttem, ő is időt próbál húzni. Nem akarózott bemennie úgy, ahogy nekem sem akarózott elengednem őt. Alice viszont imádni fogja, ha megtudja, Bella mennyire érdeklődött iránta. Ha már nem tudja most is... Szegény Jasper...

– Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az emberi életére. És azt sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát. Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette azzá, ami, elsétált onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. – elnyomtam a kitörni készülő ellenséges morgást, nehogy megijesszem Bellát, s ami Alice ostoba és felelőtlen átváltoztatójának szólt. Szívesen összetalálkoztam volna az illetővel, hogy Emmett társaságában jó hosszan elbeszélgessek vele. – Ha nem rendelkezne azzal a bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja előre, hogy egy nap a családunkhoz fog tartozni, akkor azt hiszem, Alice, teljesen elvadult volna.

Szinte hallottam, ahogy Bella agyában a kérdések, kételyek egymást taposva próbálnak a felszínre törni, ám mielőtt bármelyikük is elérhette volna érzéki ajkait hangos morgást hallottam a gyomra tájékáról. Hát persze! Gondolatban a fejemre csaptam. Hiszen éhes. Egész napra elvittem, kiragadtam az emberi közegből és nem gondoskodtam élelemről a számára.

Bella zavarba jött, s még ebben a sötét éjszakában is láttam, hogy elpirul. Tudtam, hogy mennie kell, s megriasztott saját, önző gondolkodásmódom, mivel sehogyan sem akarózott elengednem.

– Sajnálom, hogy feltartottalak! – mondtam őszintén. – Ideje vacsoráznod.

– Nem, kösz, teljesen jól vagyok! – vágta rá kicsit talán túl gyorsan. Elmosolyodtam, mert tetszett, hogy ő sem akar elválni tőlem.

– Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik. Megfeledkeztem róla – szabadkoztam, s valóban bántott a bűntudat. Figyeltem gyönyörű arcát, szemeit lesütötte, hangja lágy dallamként csendült, s feltámasztotta halott szívemet újra.

– Veled szeretnék maradni – suttogta, én pedig hallgattam.

A boldogság elektromos sokkolóként hasított végig a vénáimon, a legszívesebben a karjaimba zártam volna, hogy örökké szerethessem, hogy mindig így érezzek.

Végül kimondtam az egyetlen mondatot, amiből biztosan tudtam, hogy az Aston Martinom roncsait fogom viszontlátni:

– Nem jöhetnék be?

...