16. Cullenék (1rész)

16. CULLENÉK

Hajnalban értem vissza, mielőtt Charlie felébredt volna. Ahogy magához tért, azonnal feljött a lánya szobájába, hogy ellenőrizhesse Bella álmát. Kedveltem Charlie-t, amiért ennyire szereti, oltalmazza Bellát, bár nem igazán értettem a visszatartó módszereit.

Mikor munkába indult, a furgon akkumulátorának a kábeleit gondosan visszacsatlakoztatta a helyükre, de nem gondolhatta komolyan, hogy ha Bella ki akarna szökni, akkor ez elegendő visszatartó erő lenne a számára. Pedig komolyan gondolta, láttam a fejében, ahogy elégedetten gratulált magának az ötlete miatt. Persze nem volt biztos benne, hogy tinédzser lánya valóban készült valahová az éjjel, mégis gyanús volt neki Bella izgatottan kipirult arca és lázasan csillogó szemei. Ahogy láttam mindezt Charlie gondolatain keresztül, valahogy hízelgett a tudat, hogy Bella miattam viselkedett olyan hevesen.

Charlie egy órája ment el dolgozni, mikor Bella légzése megváltozott, majd nyögve az oldalára fordult. Úgy láttam az ébredés határán van, de mintha nem akarózott volna magához térnie. Aztán hirtelen felült, s egy pillanatig maga elé meredt. Gyönyörű volt még így is, kócosan, álmosan réveteg tekintettel, kissé tébolyult kinézettel.

– A hajad úgy fest, mint egy szénaboglya... – jegyeztem meg, majd lágyan hozzátettem. – ... de nekem tetszik.

Ébredő tekintettel nézett rám, a következő pillanatban felugrott és rohanni kezdett felém.

– Edward! Hát itt maradtál! – sikkantotta, majd az ölembe vetette magát. Egy pillanatra döbbenten megmerevedtem, majd hitetlenkedve felnevettem, ahogy rám emelte hatalmas csokoládé szemeit, benne a félelem a cselekedeteinek következményeitől tartva.

Az illata ütött, de nem úgy, mint első alkalommal, mégis intenzívebben, mint előző nap, vagy hajnalban, amikor itt hagytam, avagy pár órája, amikor beléptem a szobába. Forró teste milliónyi apró elektromos áramütésként hatott dermedt sejtjeimre, hiszen mióta vártam, hogy így tarthassam a karomban. Mélyen magamba szívtam hajának édes illatát, s ahogy ő minden bizalmával a vállamra hajtotta a fejét, én természetesnek tűnő mozdulattal kezdtem simogatni a hátát.

– Azt hittem, csak álom volt az egész – sóhajtotta, s lehelete bizsergette a bőrömet.

– Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni – jegyeztem meg kissé gúnyosan. Ha csúfolódik vele az ember, sokkal könnyebb elvonni a figyelmet hajszálvékony anyagú pizsamájáról, mely túl sok helyen volt lyukas, így túl sok helyen hagyta fedetlenül a bőrét.

Váratlanul kibontakozott az ölelésemből, és az ajtó felé rohant.

– Charlie!

– Már egy órája elment itthonról – ecseteltem neki, mire ő tétován megállt az ajtóban. Nem értettem, miért nem jön vissza hozzám? Szerettem volna újra a karjaimban érezni lágy vonalait. Tovább beszéltem, hátha addig visszasompolyog hozzám. – Azt is megemlíteném, hogy indulás előtt gondosan visszacsatlakoztatta az akkumulátorod kábeleit. Be kell vallanom, kissé csalódtam. Tényleg ilyen egyszerűen vissza lehetne tartani, ha el akarnál menni? – Bella nem felelt, csak idegesen toporgott az ajtónál továbbra is. hívogatón kitártam felé a karomat, mert már nem bírtam tovább a távolságot kettőnk között. – Máskor nem vagy ilyen zavart reggelenként.

– Szükségem van pár emberi percre – ismerte be szégyenkezve, mire gondolatban a homlokomra csaptam. Hát persze! Hiszen neki szüksége van a tisztálkodásra és hasonlókra többször, mint az én fajtámnak bármikor.

– Megvárlak – ígértem, Bella pedig megkönnyebbült mosolyát rám villantva rohant a fürdőszobába.

Nem bírtam megállni, persze, hogy hallgatóztam. Hiszen ha már a gondolatait valami különös módon elzárta előlem, akkor legalább az életfunkcióit figyelhessem, morfondíroztam magamban. Hát, inkább győzködtem magam...

Bella a fogmosásnál tartott a hangokból ítélve, mikor a mobilom berregni kezdett. Felpattintottam, s csodálkozva néztem a kijelzőt, ebben a pillanatban éppen őrá számítottam a legkevésbé.

– Mondd, Rosalie! – szóltam bele meglepetten.

– Alice mondta, hogy most hívhatlak – morogta kelletlenül, bár erre magamtól is rájöttem.

– Mit akarsz?

– Tényleg elhozod ma hozzánk? – kérdezte, s a hangja megremegett a dühtől. Sehogyan sem bírta elfogadni, szegény.

– Még nem kérdeztem meg! Előbb reggeliznie kell – magyaráztam minden szót külön kihangsúlyozva, mintha egy kisgyerekhez beszélnék. Azt már nem ecseteltem neki, hogy mennyire vágyom újra a karjaimba zárni Bella karcsú testét.

– És mit vársz? Mit csináljunk, ha idejön? Csináljunk neki ebédet? – érdeklődött ironikusan Rosalie, s csupán a fogai közt szűrte a szavakat a mérge miatt.

– Rose... – hallottam Emmett hangját a háttérben.

Nem feleltem, Rosalie mélyet sóhajtott.

– Rendben, de ne számíts ránk! – sziszegte végül, én pedig összecsuktam a mobilom, s halovány mosollyal ajkamon a zsebembe süllyesztettem.

Megértettem Rosalie haragját, s azt is, hogy Emmett kötelességének érzi a támogatását, de nem tudott leverni az elutasító magatartásuk. Bella berontott a szobába, és az én sötét világomba beszivárgott ez a gyönyörű napsugár, hogy a megjelenésével életet leheljen a létezésembe.

Kitártam felé a karjaim, ő pedig végre visszabújt az ölelésembe. Szíve hevesen röpdösött a mellkasában, és az illata...

– Isten hozott újra – mormoltam a hajába, miközben az illata átjárta az agyam minden zegzugát.

Ringattam, mint egy gyermeket, de a gondolataim csöppet sem erre vonatkoztak. Ennyire boldog, kiegyensúlyozott még soha nem voltam...

Bella váratlanul felült, s törékeny ujjával megbökte az ingem.

– Elmentél közben? – kérdezte szemrehányón, s annyira mérgesnek tűnt, hogy össze kellet szorítanom a számat, nehogy a dühébe mosolyogjak.

– Mégsem mehetek ki a házból reggel ugyanabban a ruhában, amiben tegnap bejöttem – ugrattam, mire elhúzta a száját. – Mit szólnának a szomszédok? Nagyon mélyen aludtál, nem maradtam le semmiről – aztán eszembe jutott az éjszaka, és Bella, amint kimondja... Elöntött a szerelem, amit éreztem iránta, ott pulzált fagyott ereimben, életet adó forrósággal. – Addigra már kibeszélted magad álmodban.

Felnyögött, nem szerette, ha hallom az álmait. Talán ezért örült, hogy nem hallom a gondolatait.

– Mit mondtam? – kérdezte megadóan, látványosan szenvedve.

Nem bírtam eltitkolni a gyöngédséget, amit éreztem iránta, s végtelen szerelemmel ejtettem ki álombéli szavait remélve, hogy visszaigazolja ilyen ébrenléti állapotában.

– Azt mondtad, hogy szeretsz.

Lehajtotta a fejét, így nem láttam barna szemeiben a valódi érzelmeit.

– Ezt már eddig is tudtad – mutatott rá, mire az őrületes forróság újra fellángolt bennem.

– Igen, de azért jó volt hallani – feleltem őszintén, és a vállamba rejtette szívalakú arcát.

– Szeretlek – súgta a mellkasomba.

– Most már te vagy az életem – vallottam meg neki csöndesen, s újra ringatni kezdtem magunkat.

Napokig – ha nem tovább – így bírtam volna maradni. Hozzámért szinte mindene, de őt mégsem taszította hideg, kőszoborhoz hasonlítható testem. Az illata egészen háttérbe szorult, legalábbis abban a szörnyű értelemben mindenképpen, míg egy másik, sokkal emberibb vonatkozásban igencsak gerjesztően hatott. A nyugalom és a vibrálás könnyedén megfértek egymás kezét fogva ebben a másodpercben.

Aztán eszembe jutott, hogy Bella már legalább egy órája ébren van, viszont még semmilyen táplálékot nem vett magához. Bizonyára éhes, de mégsem mozdul, ahogy tegnap a tisztáson sem panaszkodott egyetlen szóval sem. Mintha kezdené előttem szégyellni az emberi létével járó gyöngeségeket.

– Ideje reggelizni – jegyeztem meg, mire Bella elsápadva a torkához kapott, s rémülten meredt rám.

Ledöbbentem. Valóban azt gondolta, hogy én akarom őt reggelire? Fájdalom suhant át az arcomon. Nem hittem, hogy ennyire nem ismer, fájdalmas tényként tudatosult bennem, hogy mit képes feltételezni rólam.

A következő pillanatban Bella arca újra átalakult, s belevigyorgott lefagyott képembe. Hirtelen átvillant az agyamon újra Carlisle és a nagyszerű kapcsolatai az elmegyógyintézetekben. Talán mégis szükségünk lesz rá.

– Csak vicceltem! Méghogy rossz színésznő lennék.

– Ez egyáltalán nem volt vicces – feleltem morcosan, s éreztem, ahogy ráncba szalad a homlokom. Ilyenekkel viccelni... hihetetlen... Csak Bella volt képes tréfát űzni az életével.

– De nagyon is vicces volt, és ezt te is tudod – ellenkezett, aztán fészkelődött kissé, hogy rám emelje gyönyörű szemeit. Valószínűleg azt akarta tudni, hogy megsértődtem-e, ezért igyekeztem nem mutatni, mennyire vérző sebbe mart a vicce.

– Fogalmazzak másként? Ideje reggelizni az emberi lényeknek.

– Ó, rendben – felelte mosolyogva.

Bár nem láttam, mégis biztos voltam benne, mosolya az arcára fagyott, amikor egy óvatos mozdulattal fellendítettem a hátamra. Tiltakozni akart, el akart húzódni, de nem engedtem neki, inkább gyorsan lerohantam vele a lépcsőn, egész a konyháig, ahol leültettem a legközelebb eső székre.

Várakozásteljesen pillantott rám, míg én igyekeztem nem a föld felett lebegni, amiért sikerült újra és újra megérintenem különösebb erőfeszítés nélkül.

– Mi lesz reggelire?

Hogy mi? Tőlem várta az ételét? Zavartan néztem rá. Nem értettem az emberi ételekhez, nem szerettem, ahogy kinéznek, undorodtam a szaguktól. Vajon Bella mit szerethet?

– Hát, nem is tudom. Mit szeretnél?

Felkacagott, majd felpattant a székéről.

– Semmi gond, egyedül is egészen jól elboldogulok – magyarázta, mintha én nem lettem volna ezzel tisztában. – Figyeld, milyen ügyesen vadászok!

Figyeltem. Mindig őt figyeltem, ezt azért már tudhatta volna. Minden mozdulata kecses volt, nem esetlen, ahogy sokak fejében élt, inkább bájos. Elbűvölően végezte a teendőjét. Amikor elkészítette a reggelijét – ami egyébként nem nézett ki ehetőnek – helyet foglalt vele az asztalnál, de nem látott neki annak a valaminek, még a szaga is rossz volt. Kérdőn, bizonytalanul nézett rám.

– Hozhatok neked is valamit?

Égnek emeltem a szemeimet, ugyan mit hozhatna nekem?! Minden, amire vágyom előttem csücsült.

– Csak egyél Bella!

Figyeltem, ahogy azt a valamit, amit reggelinek hívott lassú mozdulatokkal helyezi érzéki ajkaiba, alaposan megrágja, majd lejjebb küldi a falatot. Az emberi biológia a legkülönösebben tökéletlenebb, mégis legnagyszerűbb dolog volt a világon. élvonalban vezetett a mi fajtánkkal.

Láttam, ahogy arcának bőre halványrózsaszínt ölt, amiből rájöttem, hogy zavarba hozta a vizslatásom. Pedig időtlen időkig képes lettem volna csak őt figyelni.

– Szóval, mi a mai program? – érdeklődött közömbösséget színlelve, én pedig töprengtem, vajon hogyan kérdezzem meg, hogy ne ijesszem halálra. Továbbra is azt a pillanatot vártam, amikor betelik nála a pohár, és visszakozik mindentől, amit megmutattam neki.

– Hmmm... Nem lenne kedved ma megismerkedni a családommal?

Csaknem félrenyelte az ételét, ami a szájában volt, a szíve először kihagyott, majd őrült iramra váltott.

– Most megijedtél? – reménykedtem, hiszen akkor ez a teljesen logikus válaszreakció bizonyítná, hogy az agya mégis valamilyen szinten normálisan működik. Mégis féltem, hiszen nem akartam megijeszteni...igazán.

– Igen.

– Ne aggódj! – csúfolódtam vele, s elvigyorogtam magam riadt arckifejezését látva. – Én megvédelek.

Nagy szám volt, hisz tudtam, ha hazamegyünk, nem mindenki lesz otthon. Csupán a család barátságosabb fele.

– Én nem tőlük félek – magyarázta Bella, s már meg sem tudtam igazán lepődni a szavain. – hanem attól, hogy nem fognak... kedvelni engem. Nem fognak, szóval meglepődni, hogy hazaviszel egy... izé... szóval ilyesvalakit, mint én? Tudják, hogy én tudom róluk...?

– Már mindent tudnak. Tegnap, képzeld, még fogadtak is, hogy ma hazaviszlek-e magammal, bár hogy miért fogad valaki Alice ellen, fel nem foghatom. Nekünk a családban különben sincsenek titkaink egymás előtt. Nem is lenne sok értelme, amikor én ugye gondolatolvasó vagyok, Alice a jövőbe lát, meg minden.