16. Cullenék (2.rész)

Halvány mosoly játszott telt ajkainak sarkában, ahogy megszólalt.

– Jasper gondoskodik róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltsön el benneteket, valahányszor beavatjátok egymást a titkaitokba, erről se feledkezzünk meg – jegyezte meg, mire én is elmosolyodtam.

– Látom, figyeltél – mondtam, s reméltem nem veszi észre a keserű fennhangot a szavaimban.

Valószínűleg minden egyes monológomat, meséimet, a történeteket elraktározott az agyában, ezért nem láttam értelmét felvilágosítani, hogy Jasper képessége akkor hat olyan nyugtatólag, ahogy mondta, ha ő is teljesen ura az érzelmeinek. Az utóbbi időben ez is nehezére esett, bár igazán nem róhatom fel neki, hiszen én idéztem elő ezt a szituációt.

– Szoktam néha – jegyezte meg fintorogva, aztán kíváncsiság lángolt fel a szemeiben. – Szóval Alice előre látta, hogy eljövök?

Rossz kérdés! Határozottan a legrosszabb kérdések egyike. Miért kellett Bellának olyan nagyon figyelmesnek lennie?

– Valami ilyesmi – tértem ki a válasz elől. Mégsem mondhattam el neki a teljes igazságot. Viszont, ha féligazságot mondok, azonnal rájön, hogy valamit rejtegetek előle. Valahogy el kellett terelnem a gondolatait, ezért kiejtettem az első kérdést a számon, ami az eszembe jutott. – Jó az a valami, amit eszel? Őszintén szólva, nem tűnik valami étvágygerjesztőnek.

– Hát, igen, egy ingerlékeny grizzly biztosan sokkal étvágygerjesztőbb... – morogta vissza, s ebből rájöttem, hogy sejti, valamit nem akartam megosztani vele. Néhány pillanatig csúnyán néztünk egymásra, aztán ő a reggelijére koncentrált, én pedig kinéztem a hátsó ablakon. Azon tűnődtem, vajon mikor lesz az a pillanat, amikor bármiről beszélhetek előtte... Vajon eljön ez az idő, vagy leginkább vágyálom marad az n lelketlen agyamban?

Aztán bevillant a másik dolog, amiről Bella hallani sem akart, mire vigyorogva fordultam vissza hozzá.

– És azt hiszem, neked is be kellene mutatnod engem apádnak – jegyeztem meg, mire Bella lélegzete elakadt, lesütötte a szemeit, nehogy kiolvassam belőle a zavart.

– De hiszen már ismer – terelt.

– Mint azt a fiút, akivel jársz, úgy értettem – magyaráztam türelmesen, ő pedig gyanakodva nézett rám. Vajon mit gondolhat?

– De miért?

– Hát nem ez a szokás? – tudakoltam nyájasan, s kivételesen élvezettel figyeltem a kínlódását. Mulatságos volt – közben pedig teljesen kétségbeejtő –, hogy egy vámpírral egy helyiségben maradni, vészes közelségbe kerülni mérgezett fogaihoz nem rémisztette meg annyira, mint bemutatni a fiúját az apjának. Bizarr...

– Fogalmam sincs – felelte – Erre semmi szükség. Nem várom el tőled azt, hogy... Úgy értem, semmi szükség rá, hogy miattam megjátszd magadat.

Rendkívül bájos volt, ahogy ezt megvallotta nekem. Elmosolyodtam a zavarán, és hihetetlenül jóleső érzéssel töltött el, amiért ő képes volt miattam aggódni egy ilyen apróság miatt is.

– Nem játszom meg magam – mondtam őszintén, miközben elvesztem barna szemeinek a mélységében. Ahogy kimondtam, úgy is éreztem, nem hazudtam neki, hiszen ha már nyilvánosan felvállalom, akkor tisztességes módon teszem, ahogy illik, atyai beleegyezéssel. – Megmondod Charlie-nak, hogy én vagyok a fiúd, vagy nem?

– Miért, az vagy? – érdeklődött az ajkát harapdálva. Nem szerettem, ha ezt csinálja, még a végén megsebzi magát.

– Igen, ha eléggé tág értelemben használjuk a fiúd szót – feleltem somolyogva.

Bella arca újra rózsaszínbe öltözött, megbűvölten figyeltem, mielőtt megszólalt volna lesütötte a szemeit.

– Eddig azt hittem, igazából valami sokkal több vagy nekem.

Ezek mintha az én szavaim lettek volna, kellemes érzés volt az ő szájából hallanom.

– Hát abban nem vagyok biztos, hogy Charlie-t be kéne avatni a véres részletekbe – morfondíroztam tréfásan, elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, milyen képet vágna Charlie, ha megtudná, hogy a lányának egy vámpír udvarol. Bella továbbra sem nézett rám, ezért átnyúltam az asztal fölött, és gyöngéden megemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen. – De valami magyarázatot csak kell adnunk neki, miért téblábolok állandóan a ház körül. Nem szeretném, ha Swan rendőrfőnök kitiltana a ház környékéről.

– De tényleg? – kérdezte Bella reménykedve, miközben a szíve izgatott iramba fogott. – Tényleg itt leszel a közelemben?

Akár az öröklét végéig, akartam felelni, de fennhangon csak ennyit mondtam.

– Ameddig akarod, hogy itt legyek.

Ideális válasz, megfelel az igazságnak. Bella döntésének kellett, hogy legyen. Amit ő akar az lesz, és ha egyszer netán azt mondja, nem kellek már neki, akkor – még ha bele is pusztulok – elmegyek. Bella csokoládé szemei melegen ragyogtak.

– Én azt akarom, hogy itt legyél! Örökkön-örökké!

Némán várta a válaszomat. A szokásosnál lassabb tempóban kerültem meg az asztalt, Bella tekintete fogva tartotta az enyémet. Ahogy megálltam tőle nem messze, felnézett rám gyönyörű szemeivel, nem állhattam meg, hogy megérintsem az arcát. Kemény ujjammal végigsimítottam puha bőrén, s közben azon töprengtem, vajon milyen bűnt követett el Bella, amiért egy ilyenbe kellett beleszeretnie, mint én vagyok. És ott volt a szörnyűbb oldal: vajon mivel érdemeltem ki ezt az angyali teremtést, egy ilyen szörnyeteg, mint én?

– Ez elszomorít téged? – kérdőn nézett rám, nekem pedig összefacsarodott fagyott szívem, hogy értem aggódik, mindig értem, ahogy én őérte.

Elszomorít, és végtelenül boldoggá tesz. Ördögi körbe keveredtünk, ami magába szippantott, nem eresztett... felemésztett, amit boldogan engedtem neki.

– Befejezted a reggelit? – kérdeztem, hogy végre eltereljem a figyelmünket a nem beszélhető, kínos témáról.

Bella felugrott.

– Aha.

– Öltözz fel! Itt lenn megvárlak – mondtam neki, s legnagyobb meglepetésemre szó nélkül engedelmeskedett.

Amint Bella becsukta szobájának ajtaját, hallottam, amint matat a ruhái között, s igyekeztem nem gondolni arra, hogy mivel is jár pontosan a ruhaváltás, rezegni kezdett a mobilom. Meglepve kattintottam fel, de az már korántsem lepett meg, hogy ki várakozik rám a vonal túlsó végén.

– Mi van, Alice?

– Olyan izgatott vagyok, már alig várlak titeket! Persze...

– Alice! A lényeget! – utasítottam a húgomat, félbeszakítva lelkendező áradatát. Szinte láttam magam előtt, hogy dühösen összeszorítja ajkait egy pillanatra, de nem tűnt dühösnek, mikor újra megszólalt.

– Menj a lépcsőhöz, hogy el tudd kapni Bellát!

Alighogy kimondta máris ott termettem. Kifejezetten hasznosnak találtam Alice képességét Bellával kapcsolatban.

– Kösz!

– Nincs mit! Siessetek... bár, Bellát ismerve inkább mégse...

Összecsuktam a mobilt, abban a pillanatban nyílt az ajtó és Bella lefelé szökdécselt a lépcsőn. Már ekkor láttam, miről beszélt Alice, Bella lábai minden külső segítség nélkül egymásba gabalyodtak.

– Oké! Azt hiszem, elég illedelmesen festek! – jegyezte meg, s egyenesen a karjaimba hullott. Ha nem vagyok ott, egész biztosan összetöri magát. Majd valahogy viszonzom Alice-nek.

Aztán végigfuttattam az agyamban, mit is mondott az imént. Kissé eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Az a fölső volt rajta, ami úgy tapadt rá, mintha a második bőre lenne, kihangsúlyozva tökéletes vonalait, és bőrének színét. Hozzá pedig egy szoknyát vett fel, ami tökéletesen illett lágyan gömbölyödő csípőjére.

Lehetetlen volt neki ellenállni, szorosan magamhoz vontam, s magamba szívtam csábító illatát.

– Már megint tévedsz – súgtam neki. – Kifejezetten illetlenül nézel ki. Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem tisztességes.

Csodálkozva nézett rám.

– Hogy csábítóan? Ha gondolod, fölvehetek valami mást – javasolta, mire felsóhajtva megcsóváltam a fejemet.

Lehetetlen ellenállni, gondoltam magamban, s ajkamat a homlokára szorítottam. Nem akartam kockáztatni, hallottam, hogy Bella lélegzete elakadt, s szíve újra hevesebben repdes a mellkasában.

– Olyan bolond vagy! – mondtam neki, s jólesett végre hangosan is kimondani. – Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból talállak csábítónak?

Ezt persze többféle módon lehetett értelmezni, akartam is, hogy így tegyen. Viszont képtelen voltam ellenállni. Éreztem apró, törékeny tenyerét a mellkasomon, akadozó lélegzetét az arcomon, s kezeim önálló életre kelve simították végig karcsú hátát. Lassan hajoltam előre, nehogy megrémisszem, az ajkaim szétnyíltak, és lágyan, végtelen óvatossággal megérintettem reszkető száját.

Alighogy hozzáértem összeomlott, én pedig rémülten kaptam utána, nehogy lezuhanjon a földre.

– Bella! – halálra rémültem, mit tettem?

Bella sápadtabb volt, mint valaha, s ahogy megszólalt a hangja legalább olyan kábának tűnt, mint ő maga.

– Elájultam... és... tőled – motyogta, belőlem pedig kitört a rémület.

– Most mit csináljak veled? Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad. Most meg elájulsz itt nekem – megrovásnak hangzott, pedig egyszerű ténymegállapítás volt, hogy összeszedjük magunkat.

Bella továbbra is kába volt, mintha szédelgett volna, s teljes súlyával rám nehezedett. Szavaimra minden humor nélkül felnevetett, míg én igyekeztem elvonatkoztatni hozzám tapadó, forrón lüktető testétől, s a túlságosan vékony blúzától. Soha többé nem szabadna ezt tennem vele, gondoltam kétségbeesetten, de a számon még ott éreztem ajkának puha melegét.

– Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok – sóhajtottam elkeseredetten, mire lágyan megrázta a fejét. A mozdulatra illata bekúszott az orromba, egészen az agyamig. Úgy éreztem, én is szédülök.

– Épp ez a baj – magyarázta nehezen forgó nyelvével. – Hogy nagyon is jól csinálod. Túlságosan is jól...

Bevillant, hogy akkor festett hasonlóan, amikor vércsoport-meghatározást végeztek biológia órán. Különös... akkor a vér szagától lett rosszul, most meg tőlem...

– Rosszul vagy?

– Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás – magyarázta töprengve, mintha az okait keresné a rosszullétének. Sajnálkozva csóválta a fejét, ahogy folytatta. – Nem tudom, mi történt velem. Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.

Valóban. Nem is értettem igazán, hogy a számára, a létfenntartásához szükséges fontos mechanikát hogyan tud ennyire könnyen, és tudattalanul leblokkolni. Egyre több furcsa jelenségnek, történésnek adtam azt a jelzőt, hogy Bellás megoldás. Mert míg ő elfelejti oxigénhez juttatni a szervezetét, addig én zihálva kapkodtam levegő után.

– Nem vihetlek sehová ilyen állapotban – jelentettem ki határozottan, már amennyire zaklatott állapotom megengedte.

– Jól vagyok – mondta, de mintha ezzel saját magát próbálta volna meggyőzni. Könyörgőn nézett rám. – A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy?

Láthatóan jobban érezte magát, már vitatkozni is volt ereje, s arcának színe is visszatért a kókadt fehérből a bájos rózsaszínbe. Továbbra is a karomban tartottam, nem akarózott elengedni.

– Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz – bókoltam neki, ő pedig legnagyobb örömömre elpirult lesütött szemekkel. Nála gyönyörűbb tüneményt soha nem láttam. A tudat pedig, hogy ez a tünemény engem akar, nem holmi Mike Newton féle pattanásos embert, még boldogabbá tett.

– Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem mehetnénk már? – kérdezte szorongva, mire hirtelen a helyére kattant, amit az előbb mondott. Újra meglepett, s bizonyította a romlott agy teóriámat.

– Ha jól értettem, nem azon aggódsz... – mint a legtöbb épeszű ember, tettem hozzá magamban –..., hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?

– Így van! – vágta rá azonnal, s kétségbeesve vettem észre, hogy komolyan beszél. Ez már valóban annyira hihetetlen, hajmeresztő volt, hogy nevetnem kellett.

– Egyszerűen hihetetlen vagy! – jegyeztem meg a fejemet csóválva, s magam sem tudtam eldönteni, hogy bóknak vagy egyszerű sértésnek szántam.

Végül rászántam magam és elengedtem. Szótlanul figyeltem, ahogy eltünteti a reggeli maradványait, kulcsra zárja az ajtót, aztán besegítettem a furgonjának anyósülésére. Már bántam, hogy nem a Volvóval jöttem érte, legalább egy órába telt, mire elértük a Cullen házat.

– Hűha! – nyögte meglepetten, amikor végre odaértünk.

Útközben nagyjából teljesen némán ültünk egymás mellett, fogtam a kezét, vagy hátrasimítottam makacsul előrehulló tincseit, bármit, de valami módon meg kellett érintenem. Ez volt az első, talán értelmesnek mondható kifejezése, mióta elindultunk, s ez megmosolyogtatott.

– Tetszik?

– Hát... egészen csinos, a maga módján – felelte ugratva, mire lágyan, játékosan meghúztam a haját, s felnevettem.

Kinyitottam az ajtót, és beengedtem magam elé, már hallottam a családomat. Izgatott gondolataik vibrálóan küzdöttek, hogy bejussanak a tudatomba.

– Felkészültél? – kérdeztem Bellát a küszöbön, mire idegesen felnevetett. Zavarban volt, de elszántnak tűnt, ahogy lesimította már amúgy is egyenes haját. Én újfent megcsodáltam a szépségét, ami ezúttal még kiemelkedőbb volt, ahogy barna szemei izgatottan csillogtak.

– Távolról sem... de azért menjünk! – felelte, mire a ház gyomrából csöndes kuncogást lehetett hallani, bár Bella fülének talán túl halk volt. Biztos voltam benne, hogy Alice az.

– Nagyon csinos vagy! – nyugtattam meg, aztán kézenfogva besétáltunk a házba.

Figyeltem, ahogy bementünk a nappaliba, arcának minden rezdülését, és úgy láttam, egyik ámulatból a másikba esett. Meglepte az otthonunk, ami érthető is, ha a rólunk, a fajtánkról keringő legendákat figyelembe vesszük.

Esme és Carlisle vártak ránk, Alice és Jasper nem voltak sehol, de olyan ideges voltam, hogy nem koncentráltam rájuk. Rádöbbentem, hogy legalább annyira izgulok, mint Bella, pedig jó néhány évvel idősebb voltam, viszont tapasztalatom ezen a téren éppen annyi volt, mint neki.

– Carlisle, Esme! Ez itt Bella! – idegenül hangzott így bemutatni, hiszen ugyan ki mást hoztam volna az otthonunkba, mégis jóleső érzéssel töltött el.

Bella tétovázott, ezért Carlisle közelebb lépett hozzá és barátságos jobbot nyújtott neki.

– Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella – szólalt meg őszintén, Bella pedig hozzálépett és bátran kezet rázott vele. Már a kórházban sem zavarta, ha Carlisle hozzáért, bár akkor még nem tudhatta, hogy a kezelőorvosa egy vámpír. Ellenben engem akkor is és most is zavart. Carlisle olyan könnyedén, minden koncentráció nélkül érintette meg Bellát, míg nekem állandóan fegyelmeznem kellett önmagam.

– Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen! – köszöntötte Bella, s úgy láttam, az idegességét az ajtóban hagyta.

"Huh, ez szörnyen hangzik, Edward!" – sugallta nekem Carlisle, mire megrándult a szám sarka az elfojtott mosolytól. – "Remélem nem bánod, ha..."

– Kérlek, szólíts Carlisle-nek!

Bellának is tetszett az ötlet, nekem miért lett volna ellenvetésem?

– Szívesen, Carlisle! – mondta Bella, s éreztem, ahogy a megkönnyebbülés szétárad a végtagjaimban.

Tartottam ettől a bemutatkozásditól, nehogy Bellának túl sok legyen, hiszen mégiscsak vámpírok vagyunk, illene legalább megijednie, de várakozásaimmal ellentétben mégis igazat mondott. Nem tőlük félt, hanem attól, hogy nem szimpatizálnak vele. Jók voltak a megérzései, s tudtam, hogy hamar rá fog jönni, miért nincs jelen Rosalie és Emmett.

– Örülök, hogy megismerhetlek – fogta meg Bella kezét az anyám is.

– Köszönöm. Én is örülök – felelte Bella, miközben egymásra mosolyogtak.

"Milyen kedves!" – gondolta Esme, s láttam, ahogy rám és Bellára nézett, máris a szívébe zárta őt. "Ha Edwardnak mindig ilyen boldogan csillog a szeme, akkor Bellának mellette a helye, akár így, akár ahogy Alice mondta!"

Bár ezzel nem feltétlenül értettem egyet, nem tettem szóvá, viszont eszembe juttatott valami, pontosabban valaki mást.

– Hol van Alice és Jasper?

Amint kimondtam, máris meghallottam őket. Alice ujjongott, de azért igyekezett – önmagához képest – szolidan lejönni a lépcsőn. Jasper kelletlenül, kíváncsian követte.

– Helló, Edward! – üdvözölt Alice figyelembe sem véve fogadott szüleink figyelmeztető pillantásait. Közvetlenül Bella előtt állt meg, olyan közel, hogy az már nekem sem tetszett. Alice látta, hogy idegesen felé mozdulok, és felém sugallta megnyugtatását.

"Nyugalom, Edward, nem fogjuk bántani Bellát! Jasperrel elmentünk tegnap vadászni! Biztosra megyünk mi is, akárcsak te!"

Alice felől valóban nem voltak kétségeim egyelőre, de Jasper nem volt ilyen határozott. Ahogy mindig, ebben a pillanatban is kínlódott, küszködött, s igyekezett nem arra gondolni, hogy Bella vékony, sérülékeny bőre alatt milyen forrón, kívánatosan lüktet vöröslő vére. Kitéptem magam Jasper fejéből, Bella vére rám ezerszer intenzívebben hatott, nem hiányzott, hogy egyesüljek gondolatban az ő vágyaival.

– Szia, Bella! – lépett Bellához Alice, s lágy puszit lehelt az arcára.

"Hmm, milyen finom..." – megfeszítettem magam, hátha meg is akarja ízlelni, a harag úgy lobbant fel bennem a húgom iránt, mint eddig még soha. Hogy képzeli?

"Alice! Mit művel?"

"Alice, már csak Alice!"

Esme és Carlisle éppúgy megrémültek, ahogy én, viszont Bella újra hozta a formáját, neki tetszett a húgom bevonulása. Alice egészen beindult.

– Tényleg nagyon jó szagod van, eddig még sose vettem észre – bökte ki, mire csaknem kieresztettem egy morgást a mellkasom mélyéről.

Tomboltam, s biztos voltam benne, hogy amint lehetőségem lesz, azonnal megtorlom rajta ezt a viselkedést. Bella zavarában a füle tövéig elpirult, és még a szüleim sem tudták, mitévők legyenek. Gondolataik cikáztak, de én csak Alice-re koncentráltam, ő azonban nem zavartatta magát.

"Nyugalom!" – mondta nekem Jasper, miközben odalépett hozzánk. Gyorsan végignéztem mindenkin, láttam a feszültséget kihunyni a szemeikben, még Bella pírja is múlóban volt. Kérdőn felvontam a szemöldököm, ahogy visszanéztem Jasperre. Gondolatban vállat vont. "Tudod milyen szertelen Alice! Csak tréfálkozik, és nem számol a következményekkel! De szereti a te Belládat!"

Tudtam, hát hogy ne tudtam volna, de ez a viselkedés még tőle is sok volt. Ez egyszer hálás voltam Jasper képességének, kifejezetten hasznos volt. Éreztem, ahogy a nyugalom szétárad a testemben, s lehiggasztja a bennem dúló haragos lángokat.

– Helló, Bella! – köszöntötte Jasper Bellát, hogy végre megtörje a kínos csendet, de neki volt annyi esze, hogy megtartsa a biztonságos távolságot.

"Hát persze, Jasper a legjobbkor avatkozott közbe! Később majd megköszönöm neki!" – gondolta Carlisle, s elégedetten konstatálta az események alakulását.

–Helló, Jasper! – mosolyodott el Bella, s láttam az arcán, hogy észrevette az iménti közjátékot, legalábbis egy részét biztosan. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket! Milyen gyönyörű ez a ház.

"Jaj, milyen kedves! Jólnevelt, udvarias, éppen Edwardhoz illő!" – Esme gondolatai ezek után szinte az egekig magasztalták Bellát, én pedig alig bírtam visszafojtani a mosolyomat.

– Köszönjük! Annyira örülünk, hogy eljöttél! – mondta hangosan, de gondolatban: "Bátor, merész, vakmerő, rettentő szimpatikus!"

"Valóban szereti Edwardot... ahogy ránéz minden mozdulat után. Egyfolytában meg akar felelni neki, mégis önmagát adja. Ez tetszik!" – fonta tovább a gondolatmenetet Carlisle, s mint máskor is oly gyakran, ezúttal is azon tűnődtem, vajon Esmével nem képesek-e mégis olvasni egymás gondolataiban. Annyira összepasszoltak, mintha fennhangon folytatnának egy társalgást. Az argumentum, amit végigvezettek határozottan a kedvemre való volt, még nem figyeltem Bellát ilyen szemszögből.

"Edward!" – szólított meg Carlisle, míg a többiek Bellában gyönyörködtek, ámuldoztak, avagy Jasper esetében botránkoztak, hogy miért képes egy ember félelem nélkül, önszántából megmaradni a mi fajtánkkal egy fedél alatt. Koncentráltam az apámra, de nem igazán tetszett, amit hallottam. "Alice-nak látomása volt. Néhányan Forks felé tartanak, Denaliban meséltek nekik rólunk, és kíváncsiak ránk... az életmódunkra. Nem tudom, el akarod-e mesélni Bellának, ezért nem akartam előtte mondani. Nem hiszem, hogy veszélyt jelentenek, de jobb az óvatosság! – sóhajtott, miközben folytatta. – Elmondod neki?"

Lassan bólintottam, mire már láttam a fejében megszületni a tervét, hogy miként tudja kicsalogatni a családját. Döbbenetes volt, hogy Esme nem hallott bennünket, mégis Carlisle tervének a kezére játszott, amikor Bellához szólt.

– Zongorázol? – kérdezte tőle, mikor észrevette, hogy Bella a hangszeremben gyönyörködik.

– Sajnos, nem – felelte Bella sajnálkozva, majd kíváncsiság csendült a hangjából. – De olyan gyönyörű! A tied?

– Nem. Edward nem mondta neked, hogy ő milyen remekül játszik?

– Nem – felelte Bella, és csúnyán nézett rám. Igyekeztem úgy tenni, mint aki semmiről nem tud semmit, de Esme gondolatai mosolyra fakasztottak. "Túlságosan szerény vagy. Ha ezt sem árultad el neki, mivel hódítottad meg?" Ez jó kérdés volt, engem is felettébb érdekelt volna a válasz. Bella visszarántott a merengésemből. – De kitalálhattam volna. Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül, nem igaz?

Ezek a szavak megtörték a jeget. Carlisle elmosolyodott, Alice sejtelmesen mosolygott, s ekkor láttam, hogy ő előre tudta, mi fog történni, de annyira koncentráltam Jasperre... Jasper úgy vihogott, mintha Emmettel hülyéskedett volna, teljesen oldottnak tűnt, és már Bella vérének csábítása sem tombolt benne olyan intenzíven, mint eddig.

Esme rosszallóan nézett rám, és nem kellett belelátnom a fejébe, hogy tudjam, éppen azt mondja, amit gondol. Ezt tudta Carlisle is, és remekül szórakozott a háttérben.

– Remélem nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni – jegyezte meg, aztán azon morfondírozott, hogy az imént használt szerény jelzőt vajon helyesen ragasztotta-e rám.

Erre már kitört belőlem a nevetés.

– Csak egy kicsit – mondtam, jókedvem visszatért, s határozottan kezdtem élvezni a helyzetet.

"Milyen régen hallottalak így nevetni! Örülök a boldogságodnak!" – sugallta Esme, miközben engem szuggerált. Bella félreértette a hosszú pillantást, és igyekezett jobb színben feltüntetni az anyám előtt, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.

– Inkább nagyon is szerény volt, ami azt illeti.

– No, játssz valamit Bellának! – mondta Esme, s Carlisle a hátam mögött csaknem felnevetett a parancsoló hangnemtől.

– Most mondtad, hogy nem illik felvágni – tiltakoztam erőtlenül, mivel nagyon is kedvemre való volt eljátszani Bellának az ő altatódalát.

"Azt hiszem jobb, ha nem ellenkezel, fiam! Rég nem láttam Esmét ilyen vérmesnek!" – jegyezte meg mögöttem Carlisle.

– Kivétel erősíti a szabályt! – erősködött Esme, mire már Bella is rákezdte.

– Szeretném hallani, ahogy játszol!

– Akkor ezt megbeszéltük! – vetett véget a vitának Esme, és lágyan, de határozottan odatuszkolt a zongorához. Menet közben megfogtam Bella kezét, és magam mellé ültettem a padra. Szerettem, ha a közelemben van, látni akartam közvetlen közelről a reakcióját.

Belekezdtem Esme kedvenc dallamába, ő pedig hálásan mosolygott rám vissza az ajtóból. Mindannyian elbúcsúztak, sugallták felém a szeretetüket, én pedig örültem, hogy Rosalie nincs otthon. Ő minden bizonnyal tönkre tette volna az idillemet.

Látták Bella meglepett ábrázatát, halkan felkuncogtak, majd lassan szivárogni kezdtek kifelé.

"Azért csak szólj, ha kellek!" – mondta Alice, még visszafordulva a küszöbről, mire Jasper elkapta a derekánál fogva, és kivonszolta a házból.

"Mulass jól!" – mosolygott ránk biztatóan, de már alig várta, hogy a friss levegő átjárja a tüdejét. Megviselte ez a bő negyedórányi találkozás, mégis hálás voltam neki a jelenlétéért.

– Hogy tetszik? – kérdeztem, de kivételesen nem lett volna szükség szavakra. Minden rá volt írva Bella tökéletes vonásaira.

– Ezt te írtad?

– Ez Esme kedvence – bólintottam, mire Bella lehunyt szemmel megrázta a fejét. Megijedtem. Vajon mondtam vagy tettem valamit, amivel megbántottam? Talán mégsem volt olyan nagyszerű ötlet ez a zongorázás.

– Mi a baj?

Nem voltam benne biztos, hogy tetszeni fog, amit hallok, mégis tudnom kellett.

– Olyan elmondhatatlanul jelentéktelennek érzem magam... – lehelte lágyan, elkeseredetten.

Annyira szerettem volna meggyőzni az ellenkezőjéről, arról, hogy mennyi mindent jelent nekem, de tudtam, hogy bármit is mondanék, elcsépelten hangzana. Esme dallamát lelassítottam, s az ujjaim szinte öntudatlanul kezdtek bele az altatódalba, amit Bella szerelme ébresztett bennem. Mindent beleszőttem ebbe a dallamba, a szerelmemet, a létezésemet, mindent. Reméltem, hogy ez elég bizonyíték lesz neki, hogy elhiggye nem jelentéktelen, sőt...

– Ezt te ihletted... – vallottam meg, miközben elzongoráztam neki fagyott szívemnek ritmusát.