16. Cullenék (3.rész)

Míg az akkordokat játszottam, Bella arcán meghittség tükröződött, amit úgy könyveltem el, hogy tetszik neki a játékom. Fantasztikus érzés volt, ahogy ott ült mellettem, szinte mindennel tisztában volt – néhány fájdalmas apróságtól eltekintve –, és mégis meghatódik, mert én, a vérszívó szörnyeteg zongorázok neki.

Persze számomra ennél lényegesebben többről volt szó. A létezésemről, hiszen ha Bella mégis úgy döntene, hogy nem kellek neki, vagy besokall, akkor el kellene engednem. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék hagyni őt nélkülem élni, arról viszont meg voltam győződve, hogy én nem lennék képes nélküle létezni.

– Tetszel nekik, tudod – állapítottam meg csendesen, csak a megnyugtatása végett. – Különösen Esmének.

Az igazság az volt, hogy Esme volt a leghálásabb Bellának, amiért szeret engem, s hálája nem érhetett fel még Alice rajongó imádatával sem.

Bella hátranézett, s meglepődve állapította meg, hogy egyedül vagyunk. Nem is értem, hogy nem hallotta, míg kivonultak, még önmagukhoz képest is hangosak voltak.

– Hová lettek? – kérdezte, s úgy festett, mint akit váratlan, kellemes álmából riasztottak fel.

– Ravaszul kimódolták, hogyan hagyhatnának bennünket kettesben egy kicsit – feleltem somolyogva. Nem akartam elárulni Bellának, hogy mindenki, kivéve Alice-t, aki maradni akart.

Bella csalódottan sóhajtott. Vajon mi baja lehet hirtelen, tűnődtem, de ezúttal faggatnom sem kellett a válaszért.

– Igen, nekik tetszem. De Rosalie és Emmett... – félbeharapta a kétségeit, én pedig igyekeztem nem dühösnek tűnni.

Összeszaladt a szemöldököm, haragudtam a testvéreimre, amiért – még ha csak ilyen apróságban is – fájdalmat, aggódást okoznak Bellának.

– Ne aggódj Rosalie miatt! Előbb-utóbb ő is belenyugszik majd – igyekeztem megnyugtatni, holott én magam sem hittem a szavaim valódiságát, csupán reméltem.

Bella kétkedve elhúzta a száját, láttam, hogy nem hisz nekem.

– És Emmett?

– Hát, ő rólam tényleg azt gondolja, hogy megőrültem, de veled nincsen semmi baja. Rosalie-t is próbálja meggyőzni.

– Rosalie-nek voltaképpen mi baja velem?

Na, igen, Bella mindig megtalálja azokat a kérdéseket, amikre nem feltétlenül kellene tudnia a választ, vagy éppen nem akarom elmondani. Viszont tartottam magam a fogadalmamhoz, miszerint nem hazudok neki soha – a féligazság nem hazugság kategória –, és mindig megteszem, bármilyen őrültséget is szeretne.

Mélyet sóhajtottam.

– Rosalie szenved leginkább attól, hogy... hogy mik vagyunk – nem akartam kimondani a vámpír szót, tudtam, hogy Bella valamiért viszolyog tőle. – Nehezen viseli, hogy egy kívülálló tudja rólunk az igazságot. És egy kicsit féltékeny.

Nem tudtam megállni. Ennyi csipkelődést még Rosalie egója is elbír viselni, s ezzel méltón bosszút is álltam rajta, amiért a mai antiszociális viselkedésével a frászt hozta Bellára.

– Rosalie féltékeny rám? – kérdezte Bella, s döbbenet ült ki az arcára.

Nem akartam neki ecsetelni, hogy Rosali-nak milyen különlegesebb okai vannak, hogy irigykedjen rá. Például, hogy Carlisle az én számomra változtatta át, ám soha nem tudtam rá úgy nézni, ahogy ez az adott helyzetben várható lett volna több mint kilencven éven keresztül, míg Bella egyetlen szóváltás vagy bármiféle kommunikáció nélkül elérte, hogy a létezésemnél is fontosabb legyen.

– Te ember vagy – feleltem végül nemtörődöm módon vállat vonva, ennél egyszerűbb indokot nem találtam. – Rosalie is az szeretne lenni.

– Ó... De azért Jasper is...

– Az igazából az én hibám – szakítottam félbe, bár nem voltam biztos, hogy be tudná fejezni a mondatot. – Mondtam már, hogy ő csatlakozott hozzánk a legkésőbb, és még új neki a mi életformánk. Én figyelmeztettem, hogy inkább tartsa magát távol tőled.

– Esme és Carlisle...? – érdeklődött kitartóan Bella. Gyorsan vetettem rá egy pillantást, de semmi jelét nem mutatta, hogy félne vagy untatná a történetem.

– Boldogok, hogy engem boldognak látnak – mondtam a valóságnak megfelelően, aztán halovány mosoly jelent meg a szám sarkában, mikor eszembe jutott Esme hálás tekintete, amint Bellára nézett. – Ami azt illeti, Esme azt sem bánná, ha három szemed és úszóhártyás lábad lenne. Mióta ismerjük egymást, egyfolytában miattam aggódik, attól félt, hogy valami lényeges dolog hiányzik belőlem, hogy túl fiatal voltam még, amikor Carlisle átváltoztatott... Most magánkívül van örömében. Valahányszor megérintelek, majd szétveti az elégedettség.

– Alice is roppant... lelkesnek látszik – jegyezte meg Bella, s éreztem, hogy ingoványos talaj felé közelítünk. Bellának túl jó volt a megfigyelőképessége.

– Alice a maga egyéni módján látja a dolgokat – vágtam rövidre a témát. Eszem ágában sem volt közölni Bellával a húgom látomásaiból akár egy hangyányit is. Amilyen különösen működnek az agytekervényei, még a végén tetszene neki ez a lét.

Persze Bella sem volt ostoba, nyílván már a reggelinél feltűnt neki, hogy kerülöm az Alice-szel kapcsolatos témát.

– Te pedig nem akarod elmondani, hogy ez mit is jelent, igaz? – kérdezte némi kihívással a hangjában, de néhány perces hallgatás után feladta. Némán vártam, míg rájön magától, nem áll szándékomban hazudni, ezért nem mondtam neki semmit. Kivártam, és győztem. – Szóval mit mondott neked Carlisle az előbb?

– Ezt is észrevetted, mi? – fintorogtam savanyúan, de némi büszkeség is keveredett a hangulatomba, amiért Bella ennyire éles szemű.

Szerényen vállat vont.

– Hát persze! – felelte, mintha számára ez annyira természetes lenne.

Tűnődve figyeltem. Vajon elmondhatom neki? Nem fog megrettenni? Elrohanni, ahogy azt lassan egy napja várom, és félem? De Bella csokoládészemeiben csak kíváncsiságot, megértést és... szerelmet láttam csillogni. Végül is, eddig is viszonylag jól vette a furcsaságainkat, még emberhez viszonyítva is.

– Közölni akart velem egy bizonyos hírt, és nem tudta, hogy veled is meg akarom-e osztani.

Bella szeme még kíváncsibban csillogott.

– És meg akarod?

– Kénytelen leszek... – vallottam be, de nem mutattam, és nem is éreztem jelét semmiféle sajnálkozásnak. –... mert az elkövetkezendő néhány napban vagy hétben talán kissé erőszakosan fogok gyámkodni fölötted, és nem szeretném, ha azt hinnéd, született zsarnok vagyok.

Valójában kitűnő indoknak találtam az idegenek közeledtét ahhoz, hogy Bella közelében tartsam magam. Ki tudná jobban megvédeni egy vérengző szörnyetegtől, mint egy fajtabeli szörnyeteg?

– Mi a baj?

– Nincs semmi baj igazából – nyugtattam meg gyorsan, nehogy túlzottan megriadjon. – Mindössze Alice látott valamit: azt, hogy rövidesen látogatóink érkeznek. Tudják, hogy itt vagyunk, és kíváncsiak ránk.

– Látogatók?

– Igen... – magyaráztam, mint a diáknak az egyetemi docens, s igyekeztem legalább olyan közömbös hangot megütni. Nem érezhette, hogy mennyire féltem őt. – ... és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati szokásaikat illeti. Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget vehetsz, hogy amíg tovább nem álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek szem elől.

Ígéretemre, avagy a szavaimra összeborzongott. Az első jele, hogy a félelem ősi ösztöne mégiscsak fellelhető benne, nincs semmiféle genetikai mutáció, ami ennek a hiányát jelenti. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, de keserűséggel is, hiszen újra eszembe jutott a kettőnk közti hatalmas különbség.

– Végre egy épeszű reakció. Már kezdtem azt hinni, hogy az önfenntartási ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled – nem reagált, csak körbenézett az otthonomban. Gyönyörű vonásain ámulta fényei játszottak, egy pillanatig csak bámultam, aztán visszatért belém a kedves irónia. – Nem ezt vártad, igaz?

Sejtettem, mi járhatott a fejében, az emberek annyi butaságot feltételeztek a vámpírokról.

– Hát nem – vallotta be.

– Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem, még pókhálónk sincs... mekkora csalódás lehet ez neked – ugrattam játékosan, aztán rávigyorogtam,nehogy észrevegye a keserűséget a hangomban. Az évtizedek során szörnyűbbnél szörnyűbb vámpírlegendákkal találtuk szemben magunkat. Némelyiken Emmett kitűnően szórakozott, engem viszont határozottan kiábrándított, bosszantott.

– Olyan világos... olyan nyitott! – ámuldozott tovább Bella, figyelmen kívül hagyva az élcelődésemet.

Elkomolyodtam, ahogy láttam a lelkesedését, s meglepve tapasztaltam, hogy Bella valóban szeret nálunk lenni.

– Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk – avattam be csöndesen, s végigjátszottam altatójának a dallamát.

Ahogy ránéztem, láttam, hogy zavartan elmorzsolja könnyeit.

– Köszönöm – motyogta meghatottan, nem vette észre azt a csipetnyi, fénylő nedvességet csokoládészemeink sarkában.

Én viszont észrevettem, vonzotta a tekintetemet, mintha egy cseppnyi vér lett volna. Tudtam, hogy nem vér, de... mégiscsak Bellából származott... egy darabja, a része. Gondolat gyorsan elcsentem a könnycseppet, meleg volt, mint Bella bőre.

Nézegettem, vajon milyen íze lehet? Van olyan édes, mint amilyennek a vérét gondolom? A vámpírok könnye nem csordul ki soha, egy vámpír csupán némán tud zokogni, ha akar egyáltalán. A vámpírok könnye maró méreg.

Hirtelen elhatározástól vezérelve megnyaltam a fénylő cseppet az ujjamon. mintha Bella illatának egy darabját ízlelhettem volna meg. Nem volt édes, mégis... az aromája Bella volt.

Kérdőn nézett rám, de ezt az érzést, az ízeket, az illatot még nem értette volna meg, előttem sem volt egészen világos. Ahogy az elcsent kupak, így ez is a titkom maradt. Ennyit megengedhettem magamnak.

Elmosolyodtam a saját engedékenységemen.

– Akarod látni a ház többi részét is?

– De ugye, ott sincsenek koporsók? – kérdezte feszengve, mire felnevettem.

– Nem, ott sem lesznek koporsók – adtam a szavamat, miközben megfogtam a kezét, és magammal húztam a lépcső felé.

Unottan mutogattam a már jól ismert helyiségeket...

– Rosalie és Emmett szobája... Carlisle irodája... Alice szobája...

... mígnem Bella lába gyökeret eresztett, s döbbenten bámult a falon függő ősrégi keresztre. Arckifejezése annyira megilletődött volt, annyira őszinte, tele az iménti ámulattal, hogy nevetnem kellett rajta. El tudtam képzelni, hogy a fajtánkról keringő legendák közül ezúttal pontosan melyek villannak át az agyán.

– Nevess nyugodtan! – biztattam továbbra is mulatva döbbent ábrázatán. – Tényleg elég ironikus... éppen nálunk.

Bella azonban nem nevetett, szemöldöke közt megjelent a gondolkodóránca, ami arra késztetett, hogy ismét megpróbáljak – hiábavalóan – áthatolni az elméjét bőszen védelmező pajzson. Aztán lágyan felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a fakeresztet, ám félúton meggondolta magát.

– Ez nagyon régi lehet – jegyezte meg óvatosan, mire vállat vontam. Mi számít neki réginek, és mi nekem?

– Úgy nagyjából az 1630-as évekből való – feleltem, mire rám nézett, a barna szemek kíváncsiságot tükröztek.

– Miért tartjátok itt?

– Nosztalgiából. Valaha Carlisle apjáé volt.

– Régiségeket gyűjtött? – kérdezte naivan, kivételesen emberi logikával.

– Nem. Ő maga faragta – magyaráztam, közben Bella arcát fürkésztem. – Ott függött a falon a szószék fölött, ahonnan prédikált.

Bella tekintete elrebbent rólam vissza a keresztre, úgy tűnt, a bőre egy árnyalattal fehérebb színt öltött, ahogy lassan tudatosult benne.

– Jól vagy? – kérdeztem aggódva, nem akartam, hogy megint összeessen váratlanul.

– Mennyi idős Carlisle? – kérdezte, de feltűnt, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Talán félreértette. Én a fizikai állapotára gondoltam, arra irányítottam a kérdést, de ő talán a pszichikai részére fogta föl. Akárhogy is, rejtve maradt előttem a válasz, talán, mert ő maga sem volt tisztában vele.

– Pár napja ünnepelte a háromszázhatvankettedik születésnapját – feleltem, mire újra rám nézett. A mélybarna szempár tucatnyi kérdést rejtett magában, egy pillanatig tűnődtem, vajon mennyi lesz az elég? Mikor lesz a másodperc, amikor Bella azt mondja, képtelenség.

De az arcán kíváncsiság ült, szemei biztattak, hogy ne féljek hangosan kimondani a családom történetét. Belekezdtem hát, de minden mozdulatát, minden reakcióját árgus szemekkel figyeltem.

– Carlisle úgy tudja, Londonban született, valamikor 1640 táján. Akkoriban még nem jegyezték fel olyan gondosan a születések dátumát, legalábbis a közemberekét biztosan nem. Mindenesetre még Cromwell uralma előtt történt – Bella arca meg sem rezzent, a szívverése teljes nyugalomban verte a tamtamot, légzése kielégítő. Miután ellenőriztem a funkcióit, amelyek az érzelmi állapotára utalhatnak, és kielégítőnek ítéltem meg, folytattam a történetet. – Egy anglikán lelkész egyetlen fia volt. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Apja fanatikus ember volt. Amikor a protestánsok kerültek hatalomra, megszállottan üldözte a katolikusokat és a többi vallás híveit. Ráadásul nagyon erősen hitt a gonosz létezésében is. Az ő vezetésével vadásztak boszorkányokra, vérfarkasokra... és vámpírokra – ahogy kimondtam Bella teste megmerevedett. Persze észrevettem, de már nem akartam félbehagyni, nem voltam benne biztos, hogy még egyszer bele mernék kezdeni, hacsak nem fog ujjongani a történet végére.

Igyekeztem szenvtelenül folytatni, emlékeztem mindenre, hiszen amikor Carlisle nekem mesélte, átéltem vele együtt minden borzalmát, hiszen láttam a fejében valóságként megtörténni. Bella a lemerevedettségén kívül más jelét nem mutatta, hogy felfogná, miről beszélgetünk, ezért folytattam.

– Megégettek egy csomó ártatlan embert... persze, azokat, akikre igaziból vadásztak, nem volt olyan könnyű elkapni. Amikor a lelkész megöregedett, szófogadó fiacskájára bízta a vadászatokat. Carlisle eleinte csalódást okozott: nem vádolt meg embereket lépten-nyomon, nem látott démonokat ott, ahol nem voltak – elnyomtam egy keserű morgást a mellkasomban. Emlékeztem az apám emlékeiből, hogy mennyire igyekezett megfelelni a fanatikus lelkésznek, mindhiába. – De kitartó volt és okosabb, mint az apja. Egy csapat valódi vámpírra bukkant, akik ott rejtőzködtek a város csatornarendszerében, és csak éjszaka jöttek elő vadászni. Azokban az időkben, amikor a szörnyetegek még valóban léteztek, nemcsak a mesékben, sok vámpír élt így.

Komor, gúnyos nevetés tört elő belőlem. A fajtám számára az a legmegfelelőbb hely, pontosan odavalók vagyunk: a csatornába. De bennünket nem tarthat ott semmilyen erő, még a napfény sem. Bevillant a Carlisle fejében látott Volterra, ahol szintén a föld alatt élnek a fajtánkbeliek.

Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a sápadt öregeket a fejemből, aztán visszatértem Bella mellé és folytattam a történetet.

– Az emberek persze vasvillát és fáklyát ragadtak, és lesben álltak ott, ahol Carlisle korábban már látta előbújni őket a csatornából. Végül egyikük előbukkant – belemerültem a történetbe, visszavándoroltam gondolatban több mint háromszáz évet, szinte éreztem a veszély illatát a levegőben, szinte hallottam tébolyító gondolatait a Carlisle-t átváltoztató vámpírnak. – Nyílván rettentően öreg volt már, és elgyöngítette az éhség. Carlisle hallotta, amint latinul kiáltott valamit a többieknek, amikor megérezte az összecsődült emberek szagát. Az öreg rohanni kezdett, a tömeg pedig utánavetette magát. Carlisle futott az élen, huszonhárom éves volt és rettentő gyors. Az öreg lény így is könnyedén maga mögött hagyhatta volna őket, de Carlisle szerint már nagyon éhes lehetett, ezért megfordult és támadott. Először Carlisle-re vetette rá magát, de az üldözők rövidesen beérték, így hát szembefordult velük, és védekezni próbált. Két embert megölt, egy harmadikat magával hurcolt, Carlisle pedig ott maradt több sebből vérezve az utcán.

Elnémultam. Mint már oly sokszor, ezúttal is könnyű volt Bella jelenlétében önmagamat adni, és olyan dolgokról beszéltem, amiről nem lett volna szabad. Carlisle háromnapos kínlódása akkor kezdődött el, de továbbra is makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy Bella ne tudjon ezekről a dolgainkról. Nem elég, hogy szörnyeteggé válunk, előtte még pokoli kínokkal kell haláloznunk.

Gyorsan folytattam az apám történetét, mielőtt kiszagolhatta volna a tétovázásomat.

– Carlisle tudta, mit tenne az apja. A holttesteket elégeti, és elpusztít minden mást is, amit megfertőzött a szörnyeteg érintése – tűnődő tekintetem egy pillanatra összefonódó ujjainkra tévedt, s röptében hálaimát rebegtem, miért Bellát az utamba küldte a sors, ha létezik olyan egyáltalán. – Carlisle ösztönösen cselekedett, mentette a tulajdon életét. Miközben a tömeg a szörnyeteg és áldozata nyomába eredt, ő kikúszott a sikátorból. Elrejtőzött egy pincében, beásta magát a rothadó krumpli közé, és ott maradt három napig. Kész csoda, hogy csöndben bírt maradni, és senki sem fedezte fel a rejtekhelyét. Aztán egyszer csak vége lett – nem említettem, hogy minek, bár tudta, de nem óhajtottam fájdalmas részletekbe bocsátkozni. –, és Carlisle rádöbbent, hogy mi lett belőle.

Bellára nézte, aki úgy bámult rám vissza, mintha épp beismertem volna Kennedy meggyilkolását. Sápadt bőre viaszként ragyogott a fényes helyiségben.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, hogy biztosítsam magam, minden rendben van vele.

– Kösz, jól! – felelte, de mintha újra kábulatból ébredt volna. Aztán a homlokán megjelent a gondolkodóránca, és hogy a kérdéseit odabenn tartsa, alsó ajkát kezdte harapdálni.

Megmosolyogtatott örök kíváncsiságával, és bájos lelkesedésével.

– Úgy látom, lenne néhány kérdésed.

– Néhány – kapott a szavaim után azonnal, mintha mentőmellényt hajítottam volna felé. Erre már elővillantottam méreggel átitatott fogsoromat, finoman megragadta a kezét, és lágyan magam után vonszoltam a folyosón.

Kérdő tekintetére önfeledten ránevettem.

– Hát akkor gyere! Mutatok neked valamit!