"Istenkém, ez annyira kínos!" – csendült fel a folyosó végéről Bella édesanyjának szégyenkező gondolatmenete, mire vigyorogva elhúzódtam Bellától.
– Azt hiszem anyádat hallom – jegyeztem meg, persze teljesen biztos voltam benne.
Senki mástól nem származhatott ez a teljesen jellemző gondolatsor.
– Ne hagyj itt! – suttogta Bella, s rémült szemeit az enyémbe fúrta.
Őszinte félelmet láttam az arcán, és bár az elméje zárva volt előttem is, mégis biztos voltam benne, nem akarja, hogy itt hagyjam. Ez is bizonyára a fordítottságnak volt betudható, hiszen a történtek után mindenki más világgá menekült volna a közelemből, de legalábbis fellélegzett volna, ha távozni készülök, de Bella persze éppen ettől pánikolt be igazán. Úgy tűnt, ő is igazán szeret, bár ez meg sem közelítette azt a szerelmet, ami bennem lángolt őiránta.
– Nem hagylak itt – lehetetlen volt nemet mondani neki, nem is bírtam, ezért inkább a szavamat adtam, ledöntve a józan ítélőképesség minden formáját. Aztán bevillant, hogy mióta itt vagyok Renée még nem látott pihenni, így remek indokot találtam, hogy elaltassam a gyanakvását. – Szundítok egyet.
Jelentettem ki mosolyogva, és átültem a székről a fotelba, ahol ezelőtt Renée pihente ki magát, amikor fáradt volt. Hátradöntöttem a támláját, hogy hitelesebbnek tűnjön színlelt álmom, majd lehunytam a szemem. Renée a folyosón beszélgetett az éjszakás nővérrel, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.
"Nem semmi ez a nő. Nem csoda, ha a lányának ilyen nagy balesete volt. Csoda, hogy a nevére emlékszik." – a nővér maga sem tudta eldönteni, hogy igazán dühös legyen, vagy inkább kedvesen elnéző Renée-vel, aki iszonyatosan zavarban volt.
– Ne felejts el lélegezni! – súgta Bella, a hangja megkönnyebbült, én pedig boldog voltam, amiért a maradásommal ilyen örömet okoztam neki.
Mélyet sóhajtottam, magamba szívtam vérének illatát, végre olyannak éreztem, amilyen régen volt: édes és csábító. Fájdalmas volt... és megnyugtató.
– Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni – szabadkozott a folyosón Renée az ápolónőnek, aki igyekezett türelmesnek és együttérzőnek mutatkozni.
– Nincs semmi probléma. Bizonyára a fáradtság az oka – trillázta az ápolónő kedvesen, de közben a háta közepére kívánta Bella fáradt édesanyját. Egyébként sem volt szimpatikus az a nő, de ezzel a viselkedésével végkép lejjebb került a szimpátiás listámon. – Később még benézek Isabellához, hátha felébred és szüksége van valamire.
– Köszönöm – hálálkodott fásultan Renée, aztán elindult befelé, közben magát szidta gondolatban.
"Eltévedni a büféből visszafelé, ilyenre is csak én lehetek képes. Mit gondolhat most rólam?"
– Anyu! – sóhajtotta Bella, hangjában nem lehetett nem észrevenni mindazt a szeretetet, amit érzett.
Érdekes volt, hogy Renée fejében Bella éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyennek én láttam. Ez már az első nap feltűnt, amikor a szörnyű várakozás közben végigfuttatta az agyában a legkedvesebb emlékeiket, és mindenben éppen olyan szép volt, ahogy bennem élt, ráadásul az ügyetlenkedéseit legalább annyira nem vette észre, mint én a kezdetekkor.
– Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül – jegyezte meg csöndesen, míg Bella ágyához lépdelt.
"De legalább már alszik végre. Komolyan kezdtem aggódni." – ez a gondoskodás zavarba hozott, de igyekeztem egyenletesen lélegezni, közben Renée gondolatain keresztül figyeltem Bella sápadt vonásait.
– Anyu, úgy örülök, hogy látlak! – suttogta Bella, mohón várta, hogy anyja végre ott legyen a közelében.
Renée könnyei záporozva hulltak az arcára, de nem bánta. Ahogy ott feküdtem, hiába, hogy Bella tudta, nem alszom, és láthatóan nem zavarta a jelenlétem, mégis kívülállónak éreztem magam.
– Bella, annyira aggódtam érted! – jegyezte meg hüppögve Renée, és láttam, ahogy akaratlanul is szemrehányón néz a lányára.
– Sajnálom, anyu! – felelte őszinte bűnbánattal Bella, majd sietett gyorsan megnyugtatni. Csak most, hogy láttam őket közvetlen kontaktusban, csak most tűnt fel, hogy mennyire fordított a kapcsolat kettejük között. Renée szipog, mint egy gyerek, és Bella nyugtatja. – De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van.
– Örülök, hogy végre nyitott szemmel látlak – mondta Renée, és igyekezett úgy elhelyezkedni az ágy szélén, hogy lehetőleg ne legyen hatással a monitor vezetékeire, vagy az egyéb csövekre, amelyek Bellából eredtek és ki tudja merre kanyarogtak az ágya mögött.
– Mióta volt csukva a szemem?
– Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál – magyarázta Renée, de nem voltam benne biztos, hogy Bella tisztán emlékszik arra a napra, amikor megsérült.
– Péntek? – kérdezett vissza engem igazolva Bella.
Renée ránézett így láthattam, hogy az arca töprengő, majd mintha egy pillanatra ráncolódott volna a homloka, amit annak tudtam be, hogy valamijébe belenyilallt a fájdalom. Kezdtem aggódni, de aztán a homloka újra márványsima lett, így megnyugodtam.
– Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél – fűzte tovább a magyarázkodást Renée, Bella pedig bólintani próbált, de csupán egy biccentésre futotta tőle.
– Tudom.
– Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt – csevegett Renée. Az apám említésére éppen úgy reagált, ahogy a legtöbb nő, megremegett, aztán enyhén elpirult, erre csaknem elmosolyogtam magam, de időben észbe kaptam és arcomat merev maszkba rejtettem. – Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfimodell, nem úgy, mint egy orvos...
Ebben a pillanatban nem akartam a fejébe látni... egyáltalán...
– Te találkoztál Carlisle-lal? – érdeklődött Bella, engem pedig meglepett a hangjából sugárzó meglepettség. Kíváncsi lettem volna, mire gondolt, hogyan került kórházba.
– Igen, és Edward húgával, Alice-szal is – sorolta Renée, és mint mindig ezúttal is tetszett, ahogy a gondolataiban mindannyian pozitív színben foglaltunk helyet. Nem úgy, mint Charlie-éban, ahol az apámat leszámítva mindannyiunkat valami különös homályba burkolt, mintha nem bízna bennünk. Természetellenesen rendesen viselkedünk a szemében. Renée kedves emlékező mosollyal ajkain hozzátette. – Kedves lány.
– Szerintem is – helyeselt Bella buzgón, és talán, ha nem fájt volna minden porcikája, még bólogatott is volna mellé.
Renée hátrafordult, a fejében már láttam, milyen kérdések következnek, igyekeztem egyenletesen lélegezni és uralkodni azokon az arcizmaimon, amelyek a mosolyt kontrollálják. Feszült izgatottsággal vártam, mit fog felelni Renée éleslátó kérdéseire Bella.
– Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban – jegyezte meg óvatosan, én pedig kíváncsian vártam Bella válaszát.
Ehelyett csak fájdalmas nyögése jutott el hozzám. Rémülten néztem rá, készen, hogy azonnal értesítsem a személyzetet, ha Renée esetleg túl lassúnak bizonyulna.
– Mid fáj? – kérdezte aggodalmasan, lánya fölé hajolva.
– Nincs semmi baj – sietett megnyugtatni, valószínűleg mind a kettőnket Bella, de bár Renée fellélegzett, én továbbra is szemmel tartottam őt. A monitor kitartóan hangoztatta szívének ritmusát, semmiféle rendellenességet nem jelzett. Bella észrevehette a bizonytalanságomat az állapotára vonatkozóan, mert további magyarázattal szolgált. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom. Hol van Phil?
Csaknem hangosan felnevettem. Az egyik pillanatban a frászt hozza rám, a következőben pedig úgy eltereli Renée figyelmét egy számára kibontakozóban lévő kínos beszélgetésről, hogy azt az anyja észre sem veszi.
– Floridában – felelte, aztán nem bírta magában tartani a lelkesedését. Inkább nézett ki izgatott tinédzsernek, mint negyvenes érett asszonynak. – Jaj, Bella! Sose találnád ki. Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!
– Philt leszerződtették? – motyogta Bella, hangjában csöppnyi érdeklődést sem lehetett hallani. Úgy tűnt, mindennel így van. Mindenről mindent tud, de igazán csak a veszélyes dolgok érdeklik, mint például kimenteni az édesanyjának vélt videofelvételt egy vámpír kezei közül, ezzel a saját vesztébe rohanva, avagy éppen én, aki a létező legnagyobb fenyegetést hordoztam magamban rá nézve.
Renée őszintén ledöbbent.
– Igen! Hogy találtad ki? – kérdezte meglepetten, de a Phillel együtt töltött akkori időszak, amikor mindez kiderült még mindig átjárta, és most, hogy végre látta Bellát felébredni, a felszínre engedhette a boldogságát. – Méghozzá a Sun, gondoltad volna?
– Hát ez nagyszerű! – mosolygott Bella bátortalanul, nem értettem, hogy Renée hogy nem veszi észre, amit még én is láttam az ő gondolatain keresztül Bella arcán. A lányának fogalma sem volt, melyik baseball csapat melyik.
Renée gondolatai csapongtak, nehezen lehetett kikövetkeztetni, hogy mikor melyik dolgot mondja ki hangosan. Ahogy az élete, ő maga is tökéletes káosz volt.
– És Jacksonville annyira fog tetszeni neked – bökte ki végül azt, amiről eddig azt hittem, hogy nem beszélte még meg Bellával. Viszont úgy tűnt, ez már eldöntött tény, a fejében már egy előre elképzelt otthont megteremtett hármuknak a napos vidéken. A lélegzetem is visszafojtva vártam, hogy Bella miként reagál, de ő legnagyobb kétségbeesésemre csak hallgatott, és kábán nézett az anyjára. – Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden, hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville. Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás. És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől. És neked is lesz saját fürdőszobád...
– Várj már, Anyu! – szakította félbe Bella az ömlengést, én pedig feszült figyelemmel vártam, hogy a fürdőszoba ötlet nem tetszik neki, vagy a sárga szegély. – Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.
Ledöbbentem... nem értettem. Mire akart ezzel célozni? Az ő helye nem a fénytelen és esős hegyi városkában van, hanem a napfényben, a tengerparton, ahogy az anyjának is. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. Bella is leszögezte már az elején, hogy mennyire nem szereti a hideget és a nedvességet, később pedig kifejtette, hogy Forksban minden zöls, amit ő barnának ismert.
Fordított agya ismét megmutatta magát, hiszen ahelyett, hogy repesve ugrott volna az anyja nyakába, úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, de legalábbis tökéletes képtelenségeket beszélt volna.
– De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám – nevetett Renée felszabadultan, láttam a fejében, hogy ő sem érti, mire akar Bella kilyukadni. – Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.
Kedves dolog volt tőle, hogy nem árulta el, vitaforrásaik fő témája a költözés volt. Philnek nem fűlt hozzá a foga, hogy letelepedjen, de úgy tűnt, Renée ebből kivételesen nem enged.
– Anyu... – Bella tétovázott, én pedig Reneével együtt vettem a levegőt, összevontam a szemöldököm, vajon Bella valóban azt mondja-e, amit hallok.